Draco Malfoy unottan üldögélt a konyhaasztalnál, előtte kiterítve pedig a Reggeli Próféta aznapi száma feküdt, saláta formátumba átlényegülve, tekintve, hogy az ifjú Malfoy immár körülbelül tizedszer olvasta át az újságot, rejtett információk után kutatva, olvasva a sorok között. Természetellenesen szőke haja lazán omlott vállaira, sötétkék farmernadrágja, és fekete garbója minden giccset nélkülözve is tökéletesen arisztokrata kisugárzással áldotta meg a férfit. Mivel még tíz perc elteltével sem talált semmit, így unottan összehajtogatta az újságot, és egy lágy mozdulattal az egyik mellette heverő székre dobta, majd felállt, hogy ismét teletöltse csészéjét a boldogság fekete löttyével, melyet az egyszerűbb népek kávéként emlegetnek. Miután ezzel a feladattal is elkészült, ismét helyet foglalt, és nadrágjának zsebéből előhalászva cigarettás dobozát, tökéletesítette a kávézás feelingjét a rágyújtás nemes, ám tüdőbajjal kecsegtető műveletével.

- Malfoy – hallott ekkor egy unott hangot a háta mögül.
- Weasley – válaszolt hasonló stílusban, ám mondandóját némi gúnyos hanghordozással megspékelve a szőke.
Ronald Weasley a lehető legtávolabbi székre ült le, mely elég messze helyezkedett el a szőkétől, a vörös hajú férfiban azt a múló illúziót keltve, mintha az egykori mardekáros ott se lenne. Ám Draco ezt a benyomást egyetlen mondatával elhessegette.
- Mesélj valami szépet, Weasley.
- Hagyj békén, Malfoy! – morogta Ron rekedt, álmos hangon, de így is elég hevesen.
- Kérlek – vont vállat a szőke férfi.
- Nem tudom megérteni, mit eszik rajtad mindenki, te pöffeszkedő halálfalóivadék! – csapta le Ron az öklét az asztalra.
Malfoy szája gúnyos vigyorra húzódott, ahogy felnézett a vörös hajú férfira.
- Mondd, Weasley: te tényleg nem unod még?
- Soha nem fogom megunni! – pattant fel Ron, majd a szőke elé sétált, és szinte belemászott annak önelégült arcába. – Be fogom bizonyítani, hogy csak egy hazug halálfaló vagy, aki csak azért van velünk, hogy információkat szerezzen a Rendről!
- Két kerek éve? – mulatott Draco ellensége dühkitörésén.

Ez a kis közjáték szinte minden reggel lezajlott a két, férfi kinézetű, gyermeklelkű, viselkedéstanilag erőteljesen óvodásra hajazó fiatalember között. Annak ellenére, hogy több, mint két éve éltek együtt a Grimmauld téren, több társukkal egyetemben, kapcsolatuk a roxforti évek óta szinte semmit sem változott. Attól függetlenül, hogy az ifjabbik Malfoy életét kockáztatva átállt a másik oldalra, közvetlenül Dumbledore szoknyája mellé, és ha nehezen is, de beleszokott új életébe, Ron Weasleyvel mégsem voltak képesek soha nemhogy megkedvelni, de még csak elviselni sem egymást.

Pedig Draco valóban sokat változott az évek alatt, megtanulta elfogadni a kevésbé tiszta vérű, vagy mugli származású egyedeket. A Weasley famíliával egészen jó kapcsolatot alakított ki, ám abban a pillanatban, ahogy Ron megjelent, a szőke ismét megélesítette nyelvét, s annak ellenére, hogy sohasem ő kezdeményezte a vitákat, mindig készen állt egy jól megfogalmazott, K.O.-gyanús visszavágással. Sértéseiből hosszú idő óta mellőzte a sok testvérről, kevés pénzről, egyéb családi kötelékekről szóló megnyilvánulásait, pusztán a vörös hajú, kissé hebehurgya férfi modorát, mozgását, és némely testi adottságait figurázta ki. Ezen felbuzdulva persze Ron mind hevesebben támadta a szőkét, olykor-olykor már a külvilág számára is nevetségesnek tűnő sértésekkel, vörös arccal, nyakkal és fülekkel, miközben Malfoyból semmilyen érzelmet nem volt képes kiváltani a hideg, lekezelő közönyön kívül, és ez persze borzasztóan idegesítette. Mint például most is…

- Igen! Két kerek éve! És nehogy azt hidd, hogy nem tudom, mire készülsz! Fel fogsz minket adni! Le merném fogadni, hogy Seamuséket is te árultad el Tudjukkinek! Miattad haltak meg!
- Na jól figyelj ide, Weasley! – pattant fel Draco is, akinek enyhén szólva felszaladt az a bizonyos, sokat emlegetett pumpája. – Semmi közöm nem volt Finniganék halálához, úgyhogy jobban jársz, ha végre leállítod magad, mert már nagyon kezdem unni az állandó szövegelésedet!
- Mi folyik itt már megint? – hallottak ekkor egy tengermély hangot az ajtó felől. Szinte azonnal mindketten undorodó arckifejezést vettek fel, és utálattal vegyes megvetéssel néztek a belépő férfira.

Nos, igen, Patrick Dawn volt az az ember, akinek a minél hevesebb gyűlöletéért járó aranyéremért Ron és Draco egymást taszigálták lefelé a dobogó legfelső fokáról. És, hogy mi zavarta a két, egymással sem éppen szimpatizáló férfiút a harmadik személyben? Pusztán annyi, hogy Patrick Dawn tökéletes volt, legalábbis az ellenkező nem képviselőinek 98%-a szerint. Pedig a férfi külső adottságait tekintve nem volt kiemelkedően figyelemre méltó. Átlagos testalkatú, egészségesen dudorodó izomzattal rendelkező, barna hajú és halványzöld szemű férfiegyed. Ám volt benne valami, amivel képes volt bárkit, bárhol, bármikor elbűvölni. Azon ritka emberek közé tartozott, akiknek kisugárzása van. Ha megjelent valahol, mágnesként vonzotta a tekinteteket, s hihetetlen, szinte felfoghatatlan ráérzéssel tudta változtatni személyiségét. Egyik pillanatban még vad szeretőnek tűnt, a másikban már a tinik nyálas bálványaként villogott. De ami a leghihetetlenebb volt a férfiban: sohasem hibázott. Akárhányszor indult el egy küldetésre, mindig a teljes sikerről árulkodó mosolyával tért vissza, mindenütt száz százalékosan teljesített. Soha nem ölt meg senkit, ám átkai, rontásai tökéletes pontossággal értek célba, kugligolyó módjára tarolva le az ellenséget. Mióta egy évvel ezelőtt beállt a Rendbe, és saját lakás híján a Grimmauld térre költözött, azóta bosszantotta Dracót és Ront – olykor még Harryt is – a férfi stílusa. Ugyanis ez a drága jó ember, akinek kegyeiért a ház női egyedei hajlandók lettek volna térden csúszni, enyhén szólva is képmutató volt, ám ezt csak és kizárólag a szőke és a vörös hajú férfi előtt mutatta ki.

Ennek köszönhetően a két ellenséges fél most megvetően fordult a harmadik férfi felé, majd, miután pár pillanatig csendben méregették egymást, Patrick ásított egyet, és unottan elsétált a két hímegyed között, miközben egyik kezével „véletlenül” leverte az egykori mardekáros poharát, melynek tartalma Ron cipőjén és talárján kötött ki, hogy a padlóról már szót se ejtsünk.
- Hoppá! Bocsánat, olyan ügyetlen vagyok – kapta színpadiasan a szája elé a kezét Patrick, miközben gúnyos vigyorra húzódtak dús ajkai.
- Én is tudnék arról nyilatkozni, hogy milyen vagy, csak nem tűrne nyomdafestéket – morogta Draco, és egyetlen pálcaintéssel eltüntette a kiömlött kávét, majd egy újabbal ismét használható állapotba hozta a padlóval való találkozás miatt ripityára tört csészét. Ezek után felemelt fejjel, bensőjében dühöngve távozott.

- Mindenki itt van? – kérdezte mosolyogva az idős varázsló, miközben körbejáratta tekintetét az egybegyűlteken. – Akkor, azt hiszem, kezdhetünk is…
- Elnézést, Dumbledore professzor – szólt közbe Tonks. – Kingsley üzeni, hogy Arthur, és ő csak később érkeznek, mert kisebb vitájuk akadt az új auror parancsnokkal.
- Értem – sóhajtotta fáradtan az ősz igazgató.
- Úgy tűnik, még sokszor meg fog vele gyűlni a bajunk – morogta jól hallhatóan Remus.
- Igen, sajnos úgy tűnik, Whitetown parancsnok elhatározta, hogy ott tesz keresztbe a Rendnek, ahol csak tud – bólogatott Patrick.
- De én ezt nem értem – szólalt meg keserűen Harry. – Neki kellene segítenie nekünk, vagy legalább elfogadni a segítséget, amit mi nyújtunk neki, nem pedig ping-pongoznia az embereivel, és olyan bevetésekre küldeni tíz-tizenöt aurort, ahol egyetlen ember is simán helyt állna!
- Harry – szólt csitítóan az igazgató.
- Mi az a pingong? – ráncolta össze a szemöldökét Draco.
- Ping-pong. Mugli játék – súgta oda a szőkének a mellette helyet foglaló Blaise. – Fognak egy ilyen palacsintasütőre emlékeztető ütőt, és egy kis, fehér labdát pattogtatnak vele egy asztalon.
- Szórakoztató lehet – húzta el a száját az ifjú Malfoy.
- Nos – intett csendre mindenkit Dumbledore. – Azt hiszem, addig, amíg Arthur és Kingsley ideérnek, érdemes lenne átvennünk az egyes egységek feladatait, hogy annyival is előrébb legyünk

Miután mindenki bólintott, az igazgató hivatalosan is megnyitottnak tekintette a Főnix Rendjének ülését.
- Nos, akkor először is téged szeretnélek megkérni, Remus, hogy számolj be: miként alakultak a vérfarkasokkal a dolgok a múlt heti gyűlés óta. Van fejlemény?
- Sajnos nem sok, igazgató úr – rázta a fejét szomorúan a férfi. – A legtöbben még mindig a Sötét Nagyurat támogatják, arra hivatkozva, hogy ha Tudjukki kerül majd hatalomra, akkor több lesz a „friss hús” – vágott egy fintort az egykori SVK tanár.

- Értem – hajtotta le a fejét Dumbledore. – És Romániában mi a helyzet? Charlie, tudsz nekünk valami jó hírrel szolgálni?
A másodszülött Weasley fiú felállt, és úgy nézett az igazgató szemébe: - Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, uram, de nem történt sok változás. Eddig körülbelül ötven-nyolcvan főt tudtam teljes bizonyossággal magunk mellé állítani, többek inkább várakozó álláspontra helyezkedtek.
- Ennek mi értelme van? – motyogott közbe unott hangon Blaise. A vele szemben ülő Mordon pedig kihasználva az alkalmat, hogy kinyújtóztathatja fáradt gyökereit, falábával „enyhén” belerúgott a tiszteletlenül közbeszóló fiú bal lábába. – Áááh!
- Alastor – somolygott a férfire mindentudóan Dumbledore. – Mr. Zambini kérdésére válaszolva: a legtöbben sajnos ezt a módszert alkalmazzák, kivárásra játszanak. Nem helyezkednek el egyik fél mellett sem, nem állnak se a jó, se a rossz oldalon. Arra várnak, hogy a mostani burkolt támadásokat felváltsák a nyílt harcok, és így eldönthessék, melyik fél is áll jobban. Amelyik félhez közelebb van a győzelem, ők is oda pártolnak.
- De… Ez szemétség – meredt maga elé Blaise, miközben az asztal alatt még mindig sajgó lábát tapogatta. – Úgy értem: akkor ezek az emberek nem is akarnak igazán dönteni, egyszerűen nem jók. Ha Tudjukki áll majd győzelemre, akkor mellé állnak, és ők is gyilkolni fognak, „Nekem minden tökmindegy” feliratú talárban?

- Még nem tudhatunk semmi biztosat, Mr. Zambini, de azt hiszem… - Az igazgató már nem tudta befejezni mondandóját, mert azt az előtérből hallatszó hangos puffanás, majd az azt követő női sikoly félbeszakította.
- Mindenki maradjon a helyén! – szólt mereven az idős férfi, majd kivont pálcával elindult az ajtó felé, ám az ebben a pillanatban kitárult, és megjelent mögötte Perselus Piton alakja, mellette pedig egy kormos talárú, bozontos barna fürtökkel megáldott, vidáman mosolygó nő állt.
- Hermione! – üvöltött fel szinte egyszerre Harry és Ron, majd a következő pillanatban a szó szoros értelmében maguk alá temették a nőt, mivel Ron a lány felé futtában megbotlott Patrick kinyújtott lábában, és ráesett Hermione és Harry ölelkező párosára, miáltal mindhárman a földön kötöttek ki. Ennek ellenére nem zavartatták magukat, vidáman nevettek, és közben alig győztek betelni egymással.

- Khm – hívta fel magára a figyelmet az igazgató egy Umbridge-féle köhintéssel. A hármas gyorsan szétvált, majd, még mindig vidáman mosolyogva feltápászkodtak a földről. – Nos – kezdett bele az igazgató -, örömömre szolgál, hogy ismét itthon üdvözölhetjük Miss Grangert. Mint azt a legtöbben tudjátok, Hermione két és fél évet töltött Franciaországban egy küldetés miatt, amellyel én magam bíztam meg, és amely a múlt héten végleg lezárult, méghozzá sikerrel – mosolygott a lányra az ősz varázsló. – Üdvözlünk újra itthon, Hermione!
- Köszönöm, professzor úr – mosolygott szerényen a lány, majd körbejáratta tekintetét az asztalnál ülőkön. Tekintete átsiklott mindenkin, mosolyogva köszöntötte a régi barátokat, és egy biccentéssel üdvözölte az ismeretleneket, vagy például Dracót, a régi ellenséget. Ám a szeme közönyösen, hidegen tekintett egy személyre, hosszabb ideig is elidőzött rajta, csak aztán siklott tovább.
- Nos, ha Miss Granger befejezte a nézelődést, talán folytatódhatna a gyűlés – morrant fel ridegen Piton. A lány bólintott egyet a tanár felé, majd leült a Harry melletti üres helyre, és mélyeket sóhajtva próbálta elkerülni az egyik, folyamatosan őt vizslató szempárt.

- Úgy örülök, hogy végre itthon vagy – toporgott Ron még mindig a lány körül, Harryvel karöltve. Alig néhány perce fejeződött be a gyűlés, és a trió most kint állt a nappaliban, és a fiúk immár legalább hatodszorra jegyezték meg, hogy a lány mennyit változott, milyen csinos lett, és, hogy mennyire örülnek neki, hogy végre hazatért, ilyen hosszú idő után. Nem zavartatták magukat, ezúttal Ron jókedvét még az sem tudta elvenni, hogy tőlük alig egy méterre, a kanapén ülve Zambini és Malfoy csendesen beszélgettek. Ám mielőtt a vörös hajú férfi ismét kinyilváníthatta volna örömét a lány viszontlátását illetően, egy negédesen csengő mély hang, és annak gazdája nyomakodott be a helyiségbe.
- Nahát, nahát drágám – mosolygott (vicsorgott) Patrick. – Régen láttalak, és még csak nem is üdvözölsz? Bár tény, én nem köszöntöttelek olyan látványosan balfácánul, mint Ronald, de azért minimum egy csókot megérdemelnék, nem?
Erre a pár mondatra, s főként az utolsó néhány szóra nem csak Harry és Ron, hanem Blaise és Draco is felkapták a fejüket. Hermione elengedte barátai eddig szorongatott kezét, és a férfi felé vette az irányt. Magabiztosan lépdelt, miközben egyre fogyott kettejük között a távolság. Hermione arcára kiült egy boldog mosoly, ahogy közelebb ért a férfihoz, majd miután csak pár centiméter választotta el őket, tett még egy bizonytalan lépést, és szinte azon nyomban a férfi ajkai felé kezdett közelíteni szájával.
A nappaliban egy tipikus közhellyel élve: megfagyott a levegő. A két exmardekáros, és a két egykori griffendéles megkövülten nézte a jelenetet, ahogy valamikor évfolyamtársnőjük pillanatokon belül megcsókolja Patricket.
Ám a következő pillanatban olyan dolog történt, amire egyikük sem számított: egy hatalmas CSATT hallatszott, majd Patrick Dawn két kézzel kapott vöröslő arcához, melyen ott voltak a fiatal nő ujjainak vöröslő nyomai.
- Szervusz, édesem – mondta undorodó hangon Hermione Patricknek, majd, mintha mi sem történt volna, visszaindult Harry és Ron felé, akik Dracóékkal együtt elnyílt szájjal nézték a jelenetet.
- Ti… Ti ismeritek egymást? – nyelt egy nagyot Blaise, ám manga figurákat megszégyenítő nagyságú szemeit képtelen volt normál méretűre zsugorítani, azok látszólag ugyanis a meglepettségtől olyannyira felélénkültek, hogy még hosszú ideig meg kívánták tartani görögdinnye nagyságukat.
- Igen, sajnos ismerjük egymást – mondta érzelemmentes hangon, mosolyogva Hermione, miközben a dühösen álldogáló Patrickre nézett.
- És honnan? – kotyogott közbe Ron.
- Patrick a jegyesem volt.
Ha eddig úgy tűnt, hogy Blaise Zambini, és a többi jelenlévő szeme jobban nem képes kidudorodni az üregéből, akkor az ezzel a mondattal kiváltott hatás rácáfolt erre: a szemek dudorodtak.
- Most felmegyek a szobámba, és kipakolok! – mondta vidáman a lány, miután látta, hogy Patrick visszatér az ebédlőbe, majd egy-egy puszit nyomott két barátja arcára, és magára hagyta a megdöbbent társaságot.