3.

Ahogy minden idők legnagyobb feketemágusa megérintette a kezét ismeretlen fájdalom söpört végig a testén. A kín hatására összeszorította a száját, izmai megfeszültek, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Méltónak kellett lennie…

(Voldemort nem tűri el a gyengeséget, emiatt kellett méltónak lennie. Tévedések elkerülése végett. Szerk)

Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg az örök bélyeget a testére égette a fájdalom végigfutott rajta, hogy is jutott idáig, mi vezetett végül ehhez a döntéshez.

Eszébe jutott az összes verés, amit gyűlölt apjától kapott. Anyja remegő, izzadt vérpatakos teste, amikor a férfi egy utolsó ütése után örökre lehunyta csillogó fekete szemeit. Az a düh, az örök, gyógyíthatatlan, önemésztő gyűlölet, ami miatt megfogadta, hogy megöli azt a férfit, aki miatt ilyenné vált.
Az első reményteli napok a Roxfortban, amikor még azt hitte, lehetnek barátai, ugyanolyan lehet, mint a társai. Aztán a lassú ráébredés, hogy a szegényes holmija, zárkózottsága, külseje taszít mindenkit, aki csak ránéz.
Eszébe villant egy évekkel későbbi párbaj képei, amikor legyőzte az önimádó Pottert, mert végre egyedül állt ki ellene.
S végül az utolsó év, ahol minden más emléket elsöpört egy csillogó zöld szempár, egy illat, egy érintés.

Egy pillanatra melegség járta át, ahogy a lányra gondolt, majd lassan visszatért a valóságba, s döntése teljes súllyal ránehezedett. Hiába szerette a vörös hajú, smaragdszemű tündért, akit a rejtekhelyén ismert meg igazán, az apja és mások iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölet minden másnál erősebb volt.

Már túl gyenge volt, hogy szeressen, őszintén, önzetlenül, hogy ezt minden más felé helyezze, s szomjazta a hatalmat, hogy bosszút állhasson az apján.

Megrázta magát, elűzve a kínzó gondolatokat, azért van itt, mert itt erőt, hatalmat és szabadságot kap. Örökre…


4.

Az avatás után sietve visszahoppanált, majd gyalog indult a rejtekhelyére. Ahogy kilépett az ösvény szélére, meglátott valamit, ami megállította. Egy sötét folt a patak partján. Ahogy jobban megnézte, ráébredt, hogy a lány az. Álmosan, semmibe révedő szemekkel pihent ott, s várt, ki tudja mióta…

- Lily? – kérdezte rekedten.

- Nála voltál? – felelt anélkül, hogy odafordult volna. Nem kapott választ, mert a férfi nem volt képes megszólalni, csak bólintani tudott, így a boszorkány fojtatta. – Megkaptad a jegyet? – hangja megremegett, s zöld szemeivel már a szeretett arcot pásztázta, rettegve, hogy megerősítést kap.

A férfi fehér bőre még fehérebb lett, s a fekete szemek izzó katlanként vált el az arcától. Percekig némán merült el a zöld szemekben, arra gondolva, hogyha válaszol, örökre elveszti az egyetlen jót az életében.

Végül bólintott, lassan, bátortalanul, s könyörgő fekete szemekkel kutatta a választ. Talán van remény? Megbocsát?

- Sárvérű vagyok, Perselus – szólalt meg ismét a lány, meglepően nyugodt hangon.

A férfi ezt hallva megremegett, tartása még görnyedtebbé vált, hiszen tudta… de gyenge volt, túlságosan gyenge…