1.

Fáradtan lépkedett a folyosókon, minden apró neszre ijedten összerándult. Tudta, már rég az ágyában lenne a helye, csak megint elmerült a könyvében, elfelejtkezve az idő múlásáról. Hangokat hallott, így gyorsan kiábrándító bűbájt szórt magára, majd türelmetlenül körbepillantva kiválasztott egy páncélt, s elrejtőzött mögötte. Reszketve várta, hogy a beszélgető páros elhaladjon rejtekhelye mellett, de akaratlanul is meghallott néhány mondatot.

- Ő sosem fekszik majd az ágyadba, barátom – nevetett gúnyosan az egyik éjszakai bóklászó.

- Nem bízol a képességeimben? – felelt sértett hangon a másik.

- Ha nem vetted volna észre, átnéz rajtad…

- Ahogy mindenki máson! – reagált felháborodottan.

- Na igen, de mások nem is akarnak tőle semmit.

- Szeretem.

- Persze, mint eddig az összes libát, ugye? Meddig tart a szerelmedből származó végtelen türelmed?

- Amíg kell. Amíg belém nem szeret…

- Nem fog, barátom – hangjából aligha lehetett együttérzést kivenni, leginkább csak azt érezte, hogy már unalomig ismételt szavak ezek.

- Bebizonyítom!

- Fogadunk? – kapott az alkalmon.

- Határidő?

- A karácsonyi bál másnapja.

- Rendben.

- Remélem, ha addig sem sikerül, túlteszed magad rajta, Ágas… - morogta az orra alatt olyan halkan, hogy társa ne hallja meg.

A páncél mögött rejtőző alak azonban minden szót hallott, mert korábban pont előtte álltak meg kezet fogni. A beszélgetők nem vették észre, s nem sejtették, hogy valaki minden szavukra egyre jobban elsápadt. A remegő lány szorosan összeharapta az ajkát, nehogy hallani lehessen, ahogy sír. Kezeit ökölbe szorította, körmei mélyen tenyerébe vájtak, s némán, reszketve nézett a távolodó, nevetgélő alakok után, rejtekhelyéről kilépve. Teljesen megfeledkezve mindenről, arcán legördülő könnycseppekkel sétált a klubhelység felé.



2.


Egy fiatal boszorkánytanonc önmagát is meglepő gyorsasággal futott a Tiltott Rengeteg védelmet nyújtó fái felé. Olykor rémülten hátranézett, majd az üres udvart látva megnyugodva tűnt el szeretett búvóhelyén.

Arcát tenyerébe támasztva ült, könnyei végigfolytak finom vonásain. Az első, amit órákkal később észrevett, hogy mikor odaért, még sütött a nap, s most reszket a hidegtől. Felnézett az égre, s még mindig könnyben úszó szemmel figyelte a lenyugodni készülő nap fényjátékát. Érezte, hiába ült itt órákon át, a lelkében dúló vihar nem enyhült, nem csitult.

Hirtelen ágak ropogását, lehullott falevelek zizzenését hallotta, s rémülten fordult a keskeny ösvény felé, nem akart társaságot.

Egy fiatal, fekete taláros varázsló lépett ki a fák közül. Lehajtott fejjel, sápadtan, fekete haja arcába hullott, tartása kissé görnyedt volt. Megérezte a kutató pillantást, s felemelte a fejét, hogy megnézze ki mert a rejtekhelyére betolakodni, de ahogy belenézett a smaragdzöld szemekbe minden másról megfelejtkezett.

Magány, fájdalom, kitaszítottság, értetlenség… ugyanazt érezték mindketten. Csöndes léptekkel a boszorkány mellé sétált, majd némán leült.

Hosszú percekig ültek így, szótlanul egymás mellett, majd a lány ismét megborzongott. A fekete szemek ismét végigfutottak a finom vonású arcon, a dús vörös fürtökön, majd egy zavart mozdulattal a karcsú vállakra terítette a kabátját. Egy hálás mosolyt kapott válaszol, s egy halk suttogást.

- Köszönöm…

A lenyugvó nap sugarai lágy fénykörbe vonták a boszorkányt, s a varázsló gyönyörűnek látta. Egy magányos angyal…