Furcsa zajok, realizálta a környezetét az épp ébredező Hermione Granger. Mostanában mindig a férje által keltett neszekre riadt fel, aki notórius korán kelő volt, így most szokatlannak tűnt körülötte a csönd. Először felmerült benne a gondolat, hogy talán megint elaludt Perselus könyvtárában, ahol mostanában az éjszakákat töltötte, ha kutatni, vagy csak gondolkodni akart.

Mégis, ahogy lassan tisztuló elmével mélyet szippantott a levegőből biztos lett, hogy nem a könyvtárban van. Friss, erdei illat, keveredve némi fahéjas sült alma aromájával. Erre már végképp felébredt, tágra nyitotta őzikebarna szemeit, megigazgatta kócos fürjeit és felült.

Egy barlang, mérte fel éles szemmel, ahogy körbe nézett. A sziklafalakon zöld moha csüngött, és kicsit messzebbről halvány fény érte el az öblös ’termet’. Hermione furcsállotta, hogy miért nem vacog, és ekkor tűnt fel neki, hogy több réteg mohán fekszik, és lábát is egységes mohatakaró fedi.

A felismerések sora kissé megdöbbentette. Első gondolta természetesen az volt, hogy Voldemort raboltatta el valahogy, de az, hogy így gondoskodtak róla, és hogy egyedül hagyták, ennek ellentmondani látszott.

Megpróbált hangtalanul felállni, majd elgémberedett tagjait kinyújtóztatva csendesen elindult a fal mentén. Keze furcsa bemélyedéseket érzett a sziklában, mintha karmok nyoma lenne. Néhol a moha fekete volt, és összetöpörödött, mintha megégették volna. Lassan, a félhomályban tapogatózva haladt a fény felé, és néhány másodpercen belül majdnem el is érte a kijáratot, vagyis, amit annak tartott.

Ekkor azonban hirtelen megtorpant, mert beszélgetés hangjai szűrődtek be hozzá. Néhány lépéssel tovább ment, egészen a falhoz simulva, hogy érthesse őket, hisz szinte biztos volt, hogy elrablóját hallja.

- Ne szórakozz velem! – csattant dühösen a túl jól ismert férfihang. A férje, vajon mit keres itt? Tényleg elrabolták, és már meg is találta? Mióta lehet itt?
- Igazán nem értem – kezdte a másik, érezhetően nyugtató szándékkal a hangjában -, miért bosszant fel ennyire, ha sült almával kínálnak. Én megértem, ha nem szereted, nem muszáj megkóstolnod. Persze, udvariasabb lenne…
- Na, ebből elég! Most azonnal kelj fel, és kövess a rétre. Meg fogunk küzdeni!
- De kérlek, hiszen még nem is reggeliztem. Igazán nem várhatod el, hogy éhgyomorra tornázzak! – ütött meg kissé sopánkodó hangnemet, enyhe tiltakozással fűszerezve.
- Torna? TORNA? Életre-halálra szóló küzdelem! Elraboltad a szerelmemet!
- Kérlek, beszéljük meg ezt érett módon. Igazán nem értem, mire fel ez a sietség. Semmi okod rá, hogy ilyen agresszív légy! – Halvány türelmetlenség érződött a hangján, és tömény értetlenség.

Hermione elgondolkozott. Itt a drága férje, hogy megvédje. Vajon mitől akarja megvédeni? És hogy került ide? És ki lehet az a másik, akivel beszélget? Muszáj lesz tovább araszolnia, hogy felmérje a helyzetet!

Közben egy emlékkép szivárgott az agyába, valahonnan, a tudata mélyéről… tegnap olvasott valamit. Egy varázslatot, amit rögtön ki is próbált, de nem történt semmi, így dühösen rakta félre a könyvet. Azt hitte, régi már, és talán rosszul hajtotta végre bűbájt, vagy lekopott néhány utasítás… Próbálta emlékezetébe idézni, mi is volt az igéhez tartozó leírásban, aztán eszébe jutott néhány mondat:
”Ha úgy érzed, hogy nincs kiút,
Ha úgy látod, hogy bezárult az ajtó,
Ha nincs megoldás, csak vágysz a másra,
Szórd ki az igét, s segít dönteni!”

- Elegem van belőled! Ha nem vagy hajlandó méltó módon megküzdeni, itt foglak porrá átkozni! – dühöngött tovább a férfi, és hangja alapján Hermione úgy vélte, tűréshatárán van. Úgy döntött, inkább gyorsan kilép a rejtekből, és rendet teremt, akárki is rabolta el. Ahogy elhagyta a barlangot megdöbbentő látvány tárult a szeme elé. Perselus csodálkozó arccal nézett rá, ahogy meglátta, ezt látva pedig társa is követte a pillantást.
Végül kedvesen megszólalt:

- Jó reggelt, szép hölgy! A legjobbkor ébredt fel, mindjárt megsülnek az almák.

Hermione halkan felsikoltott… ez igazán nem az volt, amire számított.

- Drágám, örülök, hogy jól vagy. Mindjárt kiszabadítalak! – fordult hozzá Perselus. – Megküzdök érted! – Arcán az őrület halvány jelei mutatkoztak, a megkönnyebbülés mellett, hogy szerelme jól van.

Hermione felmérte a látványt, elemezte a helyzetet, majd döntött.

- Te gyújtottad a tüzet? – fordult vélt elrablójához.
- Igen, hölgyem – felelt a kérdezett.
- Esetleg, ha nem volna ellenedre – kezdte óvatosan -, megoldható lenne, hogy rá is lehelsz egyet? – mutatott az épp pálcát rántó férfi felé.
- Nem is tudom, azt hiszem, akkor elégne – nézett a varázsló irányába méricskélve.
- Igen, én is erre gondoltam… tudod már három éve élek vele, és nagyon elviselhetetlen… megtennéd a kedvemért? – mosolygott bájosan a beszélgetőtársára.
- Nem hiszem, hogy tényleg ez lenne a megoldás… - tiltakozott vigyázva.

Hermione odalépett mellé, lágyan végigsimított a hátán, majd füléhez hajolt, és suttogni kezdett. Néhány másodperc múlva a vörösarany szemek együttérzőn-dühösen a nőre villantak.

- Rendben – sóhajtott beleegyezően.

A sárkány egyet köhintett, majd a férfihoz fordult, és erős tüzet fújt rá.
Ahol korábban Perselus Piton állt, ott már csak egy marék hamu szállingózott a levegőben.

A sárkány visszafordult Hermionéhoz:

- Igazad van, tényleg büdös volt… idáig éreztem, de nem akartam udvariatlan lenni. Azt hittem, valami betegsége van, nem gondoltam, hogy csak soha nem mos hajat… - szólt együtt érzően. – Azt hiszem kész a reggeli. Sült almát?