Luthien Lovemagic Oldala
Luthien Lovemagic Oldala
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
MENÜ

 

 

Főoldal

Rólam

Képek

Vendégkönyv

Ez itt a reklám helye

Linkek

Videók

 

 
Idézet

"A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom."
(Lord Byron)

 
Írások

 

 

 

Írásaim

 

 

 

AgiVega írásai

 

 

 

angyalkaLD írásai

 

 

 

Anatol írásai

 

 

 

ani írásai

 

 

 

Assa írásai

 

 

 

avalon írásai

 

 

 

Barbee írásai

 

 

 

blondjob írásai

 

 

 

Brigi írásai

 

 

 

Candlelight írásai

 

 

 

Drachiss írásai

 

 

 

Draco Malfoy írásai

 

 

 

Dracillia írásai

 

 

 

Dracy írásai

 

 

 

Ekler írásai

 

 

 

Fedra James írásai

 

 

 

Firuse írásai

 

 

 

Gwendolinn írásai

 

 

 

herika írásai

 

 

 

Ignis le Feu írásai

 

 

 

Jean Ataldne írásai

 

 

 

kelenta írásai

 

 

 

Lillia_hun írásai

 

 

 

Lilyanjudyth írásai

 

 

 

Lionela írásai

 

 

 

Lothwin írásai

 

Luciatus írásai

 

 

 

Lylthia írásai

 

 

 

Nari írásai

 

 

 

Neji írásai

 

 

 

Nellas írásai

 

 

 

Nikit írásai

 

 

 

Nolena írásai

 

 

 

mellons írásai

 

 

 

Pansy írásai

 

 

 

Perselmouth Lion írásai

 

 

 

Remy írásai

 

 

 

Silme Betty írásai

 

 

 

Solena írásai

 

 

 

Susan Kreber írásai

 

 

 

Synestra írásai

 

 

 

Tanin írásai

 

 

 

Vanilia írásai

 

 

 

Vicky írásai

 

 

 

Yasmine írásai

 

 

 

Zsanna írásai

 

 
Világom Világod(HP, NB,R,KN)
Világom Világod(HP, NB,R,KN) : 13. fejezet: Sápadt, őszi hold

13. fejezet: Sápadt, őszi hold

  2008.05.13. 15:36

Szerző megjegyzése: Elég sokáig tartott megírni (megint). De úgy tűnik, mindig azok lesznek a legterjedelmesebb fejezetek, amiknek "ezt márpedig rövidre fogom" jelszóval állok neki. :-) Megérkeznek a külföldi iskolák küldöttségei... (Eredetileg ez lett volna a lényeg, de végeredményben csak a fejezet harmadát teszi ki.)

 
13. fejezet: Sápadt, őszi hold

Harry a Black-nővérek és Yan között szorongott, szemben Perselusszal és a Peter nélkül kissé foghíjas griffendéles társasággal – a fiú nem sokkal korábban átmászott az asztal alatt az ő oldalukra, és befurakodott a Yan balján lévő helyre.

- Én nem azt mondom, hogy nem jó iskola a Durmstrang, de azt olvastam, az európai mágusképzőkben végzett felmérés eredménye szerint…

Bellatrix ekkorra végigkóstolta a karnyújtásnyi távolságon belül található összes édességet, és Harryhez fordulva lelkesen elhadarta, mi minden jutott eszébe majszolgatás közben a kviddics-stratégiáktól kezdve a csapnivaló franciatudásáig, így Peter fejtegetésének további része a fiú számára beleolvadt a Nagyterem általános nyüzsgésébe.

Mindenkin másként ütközött ki az izgatottság – Bella például összefüggéstelenül fecsegett (egyik se volt jellemző rá, főleg nem kombinálva), míg Narcissa merev tartással, némán ült, az asztal túloldalán a két barátnője pedig mintha a tükörképe lett volna -, ami a várakozás minden percével egyre nőtt, már-már elviselhetetlen mértékig fokozódva.

- Én meg nem mondtam, hogy olyan „hűdefantasztikus” volna – vitatkozott Yan. – Persze, a századok során temérdek nagyszerű varázslót meg boszorkányt adott a varázsvilágnak – darálta kötelességtudóan, mintha leckét ismételne -, de azért a Roxforttal nem kelhet versenyre.

- Morfin nagybátyád állítólag mégis oda akart járni – emlékeztette Peter. (Tulajdonképpen ez a véletlen közlés indította el kettejük eszmecseréjét.)

- Neki mindig is voltak fura hóbortjai. – Yan az egyik tálca fölé tartotta a kezét, és tétován jobbra-balra mozgatta a sütemények közt válogatva. – Ha a fejébe vesz valamit, attól iszonyatosan nehéz eltántorítani, már ha egyáltalán sikerül… A nagyi mesélte, hogy mielőtt megkapta a roxforti levelet, hónapokig rágta dédnagypapa fülét, hogy hadd mehessen inkább északra tanulni. Senki nem értette, mi ütött belé. – Megrántotta a vállát. – Szerintem ő maga se tudta volna megmondani.

- De végül azért ide iratkozott be, nem? – szólt át Sirius a túloldalról.

Yan fontoskodva kihúzta magát. – Még szép. – Elmélyítette a hangját. – „Mardekár Malazár leszármazottja, nem hozhat szégyent a családjára azzal, hogy egy idegen ország iskoláját helyezi az őse által alapított intézmény elé. Ezt vésd az eszedbe, fiatalember!” – recsegte a tőle telő legszigorúbb arcot vágva hozzá.

- Talán pont ez a „Család”-szöveg akasztotta ki. – Regulus szinte az asztalra feküdt, hogy Narcissa, Bellatrix és Harry mellett ellásson a beszélgetés középpontját jelentő párosig. – Ha az apja sokat szajkózta.

Harry el nem tudta képzelni, hogy hallhatta őket. A kisfiú ugyanis, mialatt a többiek erről tárgyaltak, Petuniával keveredett meglehetősen heves szóváltásba, és a lány sajátos grimasza arról árulkodott, mostanra igencsak kényes, robbanással fenyegető szakaszba sodródtak.

„Vagy a saját haját kezdte volna tépni pillanatokon belül, vagy Regulusét” – állapította meg Harry, a három Black háta mögött a „nagynénje” vonásait tanulmányozva.

Mivel a Tusa az összetartás jelképe volt, Tom engedélyezte, hogy minden diák oda üljön, ahova kedve tartja. Vagy ahová tud, tekintve, hogy a tanárok asztala felőli helyeket szabadon kellett hagyniuk az érkezők számára.

Így összezsúfolódva, színes kavalkádban szorongtak a padokon, és azt találgatták, milyenek lesznek a külföldi diákok, meg hogy a Roxfortból kinek lesz majd mersze benevezni a köztudottan rettentő veszélyes és ezért kivételes rátermettséget igénylő Tusára.

Harry mindenképpen meg akart kérdezni valamit, mielőtt elkezdődik a „műsor”, ezért sietve a tanári asztal felé fordult, ahol Tom még suttogva egyeztetett valamit a mellette ülő tanárokkal, hogy ellenőrizze van-e ideje.

- Ki a Durmstrang igazgatója?

Remus épp inni készült, de a keze félúton megállt a levegőben. Nyelt egyet, és lerakta a poharat.

Harry azt hitte, azért hogy válaszoljon, de ha így is volt, egy másik, erélyes hang megelőzte.

- Elérkezett a nap – fogott bele Tom, felemelkedve a székéből -, mikor végre, kétszáznegyvenhét esztendő után először azért gyűlhettünk össze, hogy a Trimágus Tusa nyitányát ünnepeljük.

- Kétszáznegyvenhét? – Harry kihasználta, hogy a teremben még nem halt el teljesen a sustorgás. – Lucius azt mondta kétszázötven.

- Kerekített – vonta meg a vállát Perselus, kivételesen le se véve a szemét az igazgatóról.

- Ó, szegény drága Harry – csóválta a fejét Narcissa sajnálkozva. – Egyszer jegyzel meg egy történelmi adatot, és akkor is tévesen.

Tom eközben elérkezett a minisztériumi vendégek bemutatásához. (Persze szükségtelen volt, de a protokoll így kívánta.) - … és Rodolphus Lestrange – a fiú felállt, és akárcsak előtte a főnöke meg Dumbledore, fejet hajtott -, aki a díjkiosztóig a Roxfortban marad, hogy felügyelje a verseny szabályos és reményeink szerint – Harry ezt kifejezetten fenyegetőnek, amolyan „próbáljatok csak belekontárkodni”-stílusúnak érezte – zavartalan lebonyolítását.

A háta mögött valaki megvetően felhorkant, de Harrynek nem volt elég helye, hogy megnézze, ki van ilyen lesújtó véleménnyel Lestrange képességeiről. (A hang alapján még azt se tudta megállapítani milyen korú, és egyáltalán fiú vagy lány-e az illető.)

- Most pedig nincs más hátra – Tom mély levegőt vett (Harry elkönyvelte, hogy sikerült elkapnia azon kivételes, ritka pillanatok egyikét, mikor a férfi nem bírja – vagy esetleg nem is igazán akarja – leplezni az izgalmát és örömét) –, mint hogy a Roxfortban üdvözöljük francia és északi barátainkat.

- Majd elválik azok lesznek-e – dünnyögte Sirius ádáz vigyorral.

- Madam Maxime, a Beauxbatons Mágusakadémia igazgatónője és diákjai. – Ezúttal határozottan idegesnek és feszültnek tűnt, amin Harry nem is csodálkozott.

Döndülve tárult ki a Nagyterem ajtaja, és óriás-termetű, büszke tartású asszony vonult be rajta, nyomában a futólépésnél csak kicsivel elegánsabban mozgó, különböző korú fiúkkal és lányokkal. Mindannyian a Beauxbatons világoskék egyentalárját viselték, melynek mellrészét két egymást keresztező, arannyal hímzett pálca díszítette: az iskola címere.

A tanári asztal elé érve felsorakoztak a Tom jobb keze felőli oldalon, szembefordulva a roxfortosokkal.

„Madam Maxime hajszálpontosan úgy néz ki, ahogy huszonkét év múlva fog. – Nem volt túl tisztelettejes gondolat, és még ha valószínű volt is, hogy nem lesz alkalma kifejteni ezt az észrevételt, gyorsan átvariálta: - Semmit se öregszik majd a követező két évtized alatt.”

- A Durmstrang küldöttsége, és az iskola igazgatója…

„Igor Karkarov” – vágta rá Harry automatikusan.

- … Fenrir Greyback.

A fiú döbbenten nézett végig a szomszédain, kutatva, ki viszonozná az ő feldúlt, hüledező pillantását, de James és Sirius, mintha mi se történt volna, meresztgették a szemüket, hogy jobban lássák a prémes köpenybe burkolózott durmstrangosokat, Bellatrix a fényes lepellel letakart tárgyat fixírozta, ami a tanári asztal mellett állt, idáig teljes érdektelenségben, Peter és Yan épp megállapították, hogy az összes beauxbatons-os üresfejű bájgúnár lehet, a Narcissa-Regulus-Petunia hármasig nem látott el, Remus pedig… Remus behúzta a nyakát, és konokul bámulta az asztal lapjának barázdáit. Csak egyszer nézett fel, egyetlen pillanatra, mikor a durmstrangos delegáció élén haladó férfi melléjük ért.

Harry is szemügyre vette Greybacket. „Ha nem mondják kicsoda, talán soha nem jövök rá – konstatálta. – Nos, lehet, hogy jobb lett volna.” Más jelzőt tulajdonképpen nem talált rá: a legfeltűnőbb az volt, hogy a férfi normálisan nézett ki. Lucskos, szürke szőrzetnek, ami az ő világában Greyback egész arcát borította nyoma se volt, és épp így hiányoztak az éles, sárgás karmok, az örökös, gyűlölködő vicsor, a vérrel keveredő izzadság émelyítő szaga…

„Valami akkor se stimmel.”

- A beosztást az idősebb tanulókkal kezdjük…

„A fiatalabbakat azért hozták el, hogy kedvet kapjanak a következő Tusához, és az addig hátralévő két évben is legyen, aki élménybeszámolót tart a többieknek. Ráadásul ez beillik amolyan egyoldalú csereprogramnak is. Igen, megtanultam a leckét, Denem professzor… Mi van Greybackkel?!”

- HOLLÓHÁT!

A lány odasétált a Harryékétől jobbra eső asztalhoz, aminek a végén két-három hollóhátas ült, és lehuppant melléjük.

„Remus vérfarkas. Szinte biztos, hogy miatta. – Vetett egy gyors pillantást a fiúra, akinek a jelenlegi arcszínét még egy hiúbb kísértet is megirigyelhette volna. – Teljesen biztos, hogy miatta” – helyesbített.

- …cour!

Harry kábán pillantott az alacsony széken kuporgó alakra. A Süveg a fiú arcába csúszott, karimája alól csak hollófekete hajtincsek kandikáltak ki.

„… a Durmstrang igazgatója pedig egy volt roxforti tanár… Mit oktathatott?”

Nem hallotta, hogy a fiút, aki akár Fleur egy rokona is lehetett, hova osztották, és ahogy eddig, nála is minden diák tapsolt, így ez sem szolgálhatott támpontul, a beauxbatons-os pedig nem hozzájuk ült, hanem az egyik szélső asztalhoz.

„Milyen különös egybeesés lenne, ha tényleg itt volna egy Delacour – mosolyodott el Harry szórakozottan. – Majd később utánajárok… Greyback. …az én kedves barátom…”

- A Serleget a holnapi nap folyamán helyezzük el a bejárati csarnokban. Egy hét áll a rendelkezésükre, hogy…

„ … egy tanulékony griffendéles… - Harry elhúzta a száját. – Griffendéles. Persze, miért is ne?”

Zúgott a feje, és csak akkor eszmélt fel a töprengésből, mikor Bellatrix a fülébe ordított.

- POTTER! Fél perce szólongatlak. Mi ütött beléd? – Összevont szemöldökkel tanulmányozta a fiút, és beszéd közben a villáját lóbálta, rajta nagy falat cukormázas tortával.

Harry körülnézett. Javában folyt a lakoma: újdonsült asztaltársaik, félig angolul, félig az anyanyelvükön csacsogtak, a távolabb ülők vagy hozzájuk hasonlóan beszélgettek, vagy a vacsorájukkal foglalkoztak.

- Fenrir Greyback – bökte ki végül. Bellatrix szemöldöke magasra szaladt. – Mit tanított?

- Sötét varázslatok kivédését – felelte a lány készségesen, és ha lehet, még inkább furcsállkodva méregette a fiút.

Harry örömtelenül, gúnyosan felkuncogott, és nekilátott, hogy bármiféle további kommentár nélkül megpakolja a tányérját.

***

Körülöttük mindenki szedelőzködött. A prefektusok a vendég-diákok mellett toporogtak, hogy a klubhelyiségekbe kalauzolják őket, néhány kíváncsiskodó a Tűz Serlege körül sündörgött, a többség az utolsó sütiket gyömöszölte a zsebébe éjszakai elemózsia gyanánt, csak Remus nem mozdult, és mivel ő továbbra is a vacsorával piszmogott – holott mikor annak az ideje volt, rá se nézett az ételre -, a barátai is nyugton maradtak, bár Sirius egyre gyakrabban nyújtogatta a nyakát, vágyakozva meredve az ajtón kitóduló csoportokra. (Valószínűleg szerette volna közelebbről szemrevételezni a többi vendéget is, de így arra kényszerült, hogy ezt másnapra halassza.)

Harry még nem tért egészen magához, így az asztal túloldalán álló varázslót sem vette észre, míg az meg nem szólalt.

- Szervusz Remus!

Remus ha lehet, még jobban elsápadt, de erőt vett magán, és a derekát kicsavarva a férfihez fordult.

- Mr. Greyback – motyogta, és az arcán két pipacsvörös folt gyúlt.

- Rég találkoztunk.

A fiú nagyot nyelt, és csak bólintott.

- Ha lesz egy kevés időd, szeretnék beszélni veled.

- Rendben – nyögte Remus újabb bólintás kíséretében.

Greyback vetett még egy gyors, fürkésző pillantást a fiú társaságára, különös tekintettel egy kócos hajú, mardekáros talárban feszítő egyénre, aztán elsietett.

***

Harry hétfő délelőttje szabad volt, így ő, akárcsak minden hetedéves szerte a kastélyban, megengedhette magának, hogy akár ebédig is ágyban maradjon.

Mikor – a lustálkodás dacára – ásítozva és morcosan megérkezett a bejárati csarnokba, Tom, Greyback és Rodolphus Lestrange, épp az utolsó simításokat végezték a Tűz Serlege körüli temérdek védőbűbájon, hogy azok az elkövetkező egy hétben gond nélkül állják a bajkeverők ostromát.

Hat diák, négy griffendéles és két mardekáros, a Nagyterem ajtajából figyelte a ténykedésüket.

- Na! – rikkantotta Lestrange felemelkedve az állvány mellől. – Mostantól lehet nevezni. Valakiii? – Vigyorogva nézett körbe, abban reménykedve, hogy tanúja lehet az első cetli bedobásának, azonban csalódnia kellett, mert az „egymás sarkát taposó” roham elmaradt. A jelenlévők teljes közönnyel sétáltak tovább, ki órára, ki ebédelni.

Tom intett Greybacknek és a fancsali képet vágó titkárnak, hogy kövessék, aztán elindult a márványlépcső felé. Néhány méter után azonban megtorpant: - Ti hatan – mondta a válla felett hátrapillantva -, rá se nézzetek arra a Serlegre.

***

Ha nincs az a bizonyos, rossz emlékű incidens másodikban, és ő nem irtózik annyira a naplóvezetéstől – meg persze nem túl lusta hozzá -, Harry cifra, arany betűkkel jegyezte volna fel a mai napot, mint elsőt (és valószínűleg egyetlent) élete során, mikor úgy kellett kidobni a könyvtárból. Sötét varázslatok kivédéséből írt házi dolgozatot, és a téma – Az inferusokat irányító mágia – igazán érdekfeszítő volt. (Nem is beszélve a szűkre szabott, és hétvégén lejáró beadási határidő ösztönző erejéről.)

Az egyik tágas folyosón haladt, aminek a megvilágításához tiszta éjszakákon a kinti fény is elegendő volt, mikor hangfoszlányok ütötték meg a fülét.

A folyosót ajtónak is beillő magas ablakok tagolták. Néhányuk kis erkélyre vezetett. Ahogy közelebb ért, Harry észrevette, hogy ezek egyikén két alak álldogál, a sötétbe borult parkot figyelve. Tovább akart sietni, nehogy ráfogják, hallgatózik, de mikor Fenrir Greyback váratlanul megfordult, megtorpant és az árnyékba húzódott.

- Jól vagy? – Egész halkan beszélt, és a hangja tele volt feszült aggodalommal és bűnbánattal.

- Igen – felelte Remus lehajtott fejjel.

Egy darabig egyikük se szólalt meg. Harry úgy gondolta, megérett az idő a távozásra, és óvatosan hátrálni kezdett, de miután belerúgott egy elhagyott, beszáradt tintásüvegbe, ami csendülve gurult arrébb, inkább nyugton maradt.

Úgy tűnt, a kinnlevők nem figyeltek fel az apró közjátékra. Remus a kövek repedéseiben tanyázó moha szálait tépdeste, és néha futólag a parkra vagy a roxforti birtok határát jelző hegyekre pillantott. Greyback először a fiú „munkálkodását” nézte, aztán Remusszal épp ellentétes módon a kastély ég felé nyújtózó falait kezdte kémlelni. Remus megérezte, hogy már nem bámulják olyan kitartóan, és összeszedve a bátorságát, lopva a férfire sandított.

- Csodálatos, ugye? – Greyback háttal a mellvédnek támaszkodott, és mélyet szippantott.

Beletelt néhány másodpercbe, míg Harry rájött, hogy a férfi ezt nem az amúgy csípős esti levegőre értette, hanem a kastélyból sugárzó időtlen mágiára.

- Mondtam neked, mikor…

- Mikor először eljött hozzánk – fejezte be helyette Remus a suttogásnál is finomabban ejtve a szavakat. - Az után.

Greyback testtartása hirtelen merevvé vált (Harry gyanította, hogy ha neki ilyen messziről szemet szúrt, akkor a közvetlenül a férfi mellett álló Remus is észrevette), és az arca zárkózott kifejezést öltött.

- Ööö… - A fiú most először emelte fel a fejét (legalábbis Harry érkezése óta). – Öhm… - Ezúttal nem csak foltokban pirult el, mint a lakomán: a bőre egyenletes, lángoló vörös árnyalatot kapott. – A Durmstrang nem ilyen?

Próbált higgadt, vidám és kíváncsi lenni, mintha tényleg csak arról volna szó, hogy cseveg egy kicsit egy rég látott ismerőssel. „Akivel nincs közös, bűntudattal és önváddal terhelt emléke.”

- Nem egészen. – Greyback felengedett. „Hálás a témaváltásért.” – A Durmstrang varázsa nyersebb, hidegebb… - Miközben magyarázott, úgy tett, mintha egy láthatatlan gömböt tartana a kezében, és azt formázná megfontolt, begyakorolt mozdulatokkal. – Az északi varázslatok más tőről fakadnak. Más céllal alkották őket, más módon. Eltérő hagyományai és ágai vannak, és hiába a tanulmányi rendszer miatti egységesítés, mert ez sokkal mélyebb, elemibb. Eltörölhetetlenül átszövi a varázslat minden megnyilvánulását. Például, ha…

Harry már azt fontolgatta, elővesz egy pergament és nekiáll jegyzetelni, mikor a férfi félbeszakította önmagát.

- Be kéne menned. – Beletelt pár másodpercbe, míg Harrynek leesett, hogy ez nem neki szólt. – Egy betegséget már adtam neked.

Remus bólintott, és ellökte magát a faltól, mire Harry az ijedségtől szaporán dobogó szívvel sarkon fordult, hogy inkább kerülővel, a (jóval) hosszabb úton menjen vissza a Mardekárba.

***

A tó körül sétáltak. Az éjjeli eső feláztatta a földet, így a cipőjük, amire már amúgy is rothadó-nedves levéldarabkák tapadtak, minden lépésnél mélyen süppedt a sárba.

- Kempingezni voltam a szüleimmel – mesélte Remus. A hangja kissé rekedt volt, kezdődő megfázásról árulkodva. – Nem messze a… - Megrázta a fejét. – Végül is nem fontos. Valószínűleg úgysem ismered. – Nagy levegőt vett. (Harry nem szólt közbe, figyelmesen hallgatta.) – Mr. Greyback a közeli faluban élt. Egyedül. Vagyis… csak rajta múlt, jól működnek-e a védőbűbájok… - Felpillantott Harryre. – Évek teltek el úgy, hogy nem volt semmi probléma. Aznap éjjel viszont… Nem derült ki, pontosan mi történt, de Mr. Greyback szerint egy a közelben elvégzett erősebb varázslat okozhatott valami zavart, vagy előfordulhat, hogy ő nem volt elég precíz… - A rosszalló grimasz arra utalt, nincs ínyére az efféle hozzáállás.

- De abban a szerben – Harry homlokráncolva igyekezett felidézni a merengős bolyongását követő beszélgetést -, amit ilyenkor isztok, nyugtató is van. Jól emlékszem?

Remus aprót bólintott. Úgy tűnt, lélekben egész máshol jár.

- Akkoriban még nem használták? – találgatott Harry.

- De. – Remus sóhajtva tért vissza a jelenbe. – Ha így fut össze velem… Ágakat mentem gyűjteni. Tudod, a tűzhöz. Szóval… Mielőtt találkoztunk valamilyen állat támadott rá. Talán egy másik farkas. Sebesült volt, dühös… akkor már nem tudta uralni a cselekedeteit, és hát… megharapott. – Rálépett egy gallyra, ami reccsenve tört ketté a talpa alatt.

Harry összerezzent. – És… utána?

Remus megtorpant. – Hányingerem volt… mindenhol fájt – mutatott magára eltorzult arccal -, a karomból pedig ömlött a vér. Nem hallottam, alig láttam, mintha… mintha fátyolt terítettek volna rám. Lábra állni se bírtam, azt hiszem… Valahogy mégis sikerült visszatalálnom a táborunkba – váltott újra tárgyilagos hangra, és továbbindult. – Anya rögtön elvitt a Szent Mungóba. Kaptam gyógyszert a mérgezés ellen, a sebet meg beforrasztották és bekötözték. – Megvonta a vállát. – Másnap már a saját ágyamban ébredtem. Nem volt szükség rá, hogy ott tartsanak, mert mást már úgyse tehettek volna értem. A diagnózis meg egyértelmű volt: vérfarkas-fertőzés.

- Greyback?

Remus átlépett egy nagyobbacska tócsát. – Ő keresett meg minket. Beszélt a gyógyítókkal is, de a szüleimtől és tőlem is hallani akarta, hogy vagyok. – Keserűen elmosolyodott. – Hogy lehettem volna? El kellett fogadnom, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem. Egy… nem jó dolog. Érted, ugye? – kérdezte reménykedve. Harry bólintott. – Persze… amennyire általában az olyanok érthetik, akik nem élték át. Mr. Greyback tudta egyedül, mit érzek, hogy mennyire félek, és azt, mitől. Felajánlotta, hogy ha szeretném, ha szükségem van rá, beszélget velem, és amiben tud, segít, hogy könnyebben túljussak ezen a szakaszon.

- A szüleid beleegyeztek? – „Én nem engedném a gyerekem közelébe azt, aki vérfarkassá tette” – gondolta Harry harciasan.

- Abban a helyzetben ő többet tehetett értem náluk. Különben is… bele kellett, hogy egyezzenek.

- Kellett? – hökkent meg Harry.

Remus buzgón bólogatott. – Hogyne. Vagy azt képzeled, csak engem viselt meg, ami történt?

Harry elszégyellte magát. – Nem. – Szinte csak tátogta a szót. Tulajdonképpen ő is komoly gyakorlatra tett szert a – „Megérdemelt és jogos” – önmarcangolás tudományában, így volt sejtése arról, Greyback milyen nyomorultul érezhette magát akkoriban. – Tehát, a szüleid hagyták, hogy eljárjon hozzátok, és a betegségetekről beszéljen veled.

- Nem csak a vérfarkas-kórról – javította ki Remus. – Azt a témát viszonylag hamar ki lehet meríteni… Viszont sokat mesélt az iskoláról. Szerettem hallgatni – fűzte hozzá tűnődve. – Kicsit olyan volt, mint egy felturbózott Roxfort története, unalmas részek meg száraz adatok nélkül. Olyankor mindig nagyon lelkes volt. – Elmosolyodott. – Imádta az egészet: a tanítást, a kastélyt, minden lakóját.

- Elkerülhetetlen következménye annak, ha egyszer átlépted a birtok határát – jegyezte meg Harry nosztalgikus mosollyal.

- Igazad lehet – mormolta Remus. – Ezért is lepett meg annyira, mikor – úgy augusztus közepe táján – bejelentette, hogy elhagyja az országot.

- Akkor hívták a Durmstrangba?

- Már sokadszorra – pontosított a másik. – Addig mindig visszautasította azt az állást, viszont a körülmények időközben megváltoztak. – Belerúgott az egyik kőbe, de az épp csak kifordult a helyéről. – Mr. Greyback azt mondta, a történtek után nem maradhat Angliában, mert… előbb-utóbb én is a Roxfortba kerülök, és akkor neki kéne tanítania. Az pedig… Nos, elég fura volna. Rossz értelemben. Így fogalmazott. – Köhögött, és ez Harrynek eszébe jutatta, hogy talán nem a sárban caplatva kéne ezt megtárgyalniuk.

„Ilyen hűvös, nyirkos időben kellemesebb lenne odabenn, mondjuk a kandalló előtt. Főleg, ha a másik fél egy betegség határán egyensúlyozó gyerek” – dorgálta magát, és elkezdte észrevétlenül a kastély felé terelgetni a fiút.

- A Durmstrangban azonban nem voltam ott én, hogy a „bűnére” emlékeztessem, és az ő jelenléte se eshetett rosszul senkinek – folytatta Remus.

- És az nem zavarta, hogy ezután is gyerekekért kell felelnie? – kérdezte Harry felháborodva.

Remus megállt és felnézett rá. – De ha egyszer egész életében azt csinálta – tárta szét a karját tehetetlenül. – Senki nem követelhette tőle, hogy lemondjon róla.

- Ha nem dönt úgy, hogy elmegy, engedték volna, hogy a Roxfortban maradjon?

Remus az iskola épületét figyelte. Néhány ablaksort – valószínűleg a termeket, ahol épp óra folyt – fáklyafény világított meg. – Azt hiszem, igen – felelte, miután alaposan megfontolta a választ. – A családomnak persze joga lett volna kérni, hogy küldjék el, és Denem hosszadalmas vita után talán bele is törődik, és teljesíti… Szent ég, a mi jóságos igazgatónk hogy megkeserítette volna a napjaimat, ha úgy kerülök ide, hogy egy ilyen dolog szárad a lelkemen! – kiáltott fel színpadiasan, megborzongva. – De miért ítélkeztünk volna felette? – tért vissza az előző gondolathoz. – Hiszen az egész csak baleset volt, egy… hülye baleset.

A cirógató meleg és ínycsiklandozó uzsonna ígéretével kecsegtető, most még inkább mesebelinek tetsző kastély felé araszolva, Harry újra végigpörgette magában azt a merengőben látott jelenetet – azaz amire emlékezett belőle -, amelyben fény derült Remus vérfarkas mivoltára, éslassan minden a helyére került. Az például, a kisfiú miért aggódott annyira, hogy az óvintézkedések ellenére valami tragédia történhet.

***

- Harry Potter?

Harry megállt, és lassan, kelletlenül fordult a hang irányába. A gyengélkedőre tartott, hogy felvidítsa egy kicsit Iustust. (Arra az esetre, ha a személye kevés lenne a feladat sikeres végrehajtásához, cipelte magával a kilónyi csokibékát, bűvös bizserét, csótánycsokrot és ki tudja még mit – az egyik házimanó gondosan egy kisebb terítőbe bugyolálta az ajándékot, mielőtt ő visszaért volna a hálóterembe -, azokat a nyalánkságokat, amiknek a beszerzését előző délután még csak fontolgatta a többi hetedéves mardekáros.)

Kezdetben eléggé feszélyezte, hogy „leendő halálfalókkal” kell egy szobán osztoznia, és szinte menekült az olyan helyzetek elől, amikor a körükben kellett tartózkodnia, de viszonylag hamar belátta, hogy kénytelen lesz valahogy „együttműködni” velük. Végtére is, ők voltak azok, akik a leginkább segíthették a felzárkózásban és a beilleszkedésben.

„Például Macnair.” Korábban a fiú korrepetálta őt, most rajta volt a sor, hogy megtegye neki ugyanezt a szívességet.

Az Ebshont óráján történt sajnálatos baleset óta, ő, Dawlish, Parkinson és Joel Flint naponta váltották egymást a lábadozó ágya mellett, beszámolva a gyengélkedőn kívüli világ eseményeiről, vagy a jegyzeteiket magyarázva, néha már-már szóról-szóra elismételve, melyik órán mi hangzott el.

„Na de vissza a jelenbe!” – intette magát Harry, és csüggedten nézett a fekete talárba öltözött alakra, aki ha csak néhány másodperccel később fordul be a sarkon, elszalasztja őt. „Bár úgy lett volna!”

- Mr. Potter. – A férfi megkönnyebbült, hogy nem tévesztette el. Elmosolyodott, és megnyújtott léptekkel elindult a hosszú folyosón Harry felé. – Egy pillanatra!

A fiú kifejezéstelen arccal várta, hogy Fenrir Greyback odaérjen hozzá.

- Tehetek Önért valamit, uram? – kérdezte, mikor a másik lefékezett alig két lépésnyire tőle. „Nem hangzott ez túl tányérbemászóan, vagy gúnyosan vagy… Áh, talán nem.”

- Nem egészen. Nem énértem. – Greyback láthatóan valami elfogadható indok után kutatott. Olyasmire volt szüksége, ami kicsivel komolyabb benyomást kelt a „meg akartalak nézni közelebbről”-nél.

- Uram, esetleg…

- Igazából Tom akart szólni magának – vágott bele a férfi lendületesen, romba döntve Harry elméletét -, de mivel úgyis Roxmortsba indultam, felajánlottam, hogy megkeresem, és elmondom én.

„Mert meg akart nézni közelebbről” – tette hozzá a fiú gondolatban, egy pillanatra se hagyva lehullani a várakozva figyelő, szolgálatkész diák maszkját. „Ez vajon önteltség? – morfondírozott. – Naná, hogy az, Potter. Már látom, hogy hét év kitartó munkája se volt elég, hogy kicsit visszavegyél belőle.” Harry morcosan hallgatatta el magában a háború hónapjai alatt, a közös küldetések és edzések során kifejlődött idegesítő Piton-duruzsolást, és immár tényleg teljes odaadással nézett Greybackre.

- Miről van szó, professzor? – érdeklődött, bevetve a legtökéletesebb „mérhetetlenül fáradt és elfoglalt vagyok” hangját.

„Remélem, nem az én világomról akar csevegni. Remus megkért, hogy igyekezzek ne elvetemült, gyerekvérre szomjas fenevadnak tekinteni. Jó. Semmi gond. Mostanra egészen belejöttem az ilyesmibe, de ha ő kezd el győzködni, hogy nem az, nem állok jót magamért. Butácska kölyök, vésd végre a csöpp agyadba, hogy az itteni embereket nem kezelheted a régi tapasztalataid szerint. Felfogtam. Hiszen tegnapelőtt se akadtam ki. Annyira… Végül is lerendeztem magamban. Profi vagyok. Megingathatatlan.” És arra is rájött, hogy sejtelme sincs, Fenrir Greyback mit magyarázott neki az elmúlt három percben.

Ingerülten megrázta a fejét. – Bocsánat, de mit is…

- … mondtam? – fejezte be a férfi jóindulatú mosollyal.

Harry röstelkedve bólintott.

- Semmit a világon. Láttam a szemeden, hogy kissé elkalandoztál.

- Aha – lehelte Harry szerencsétlenül. – De ettől a perctől csupa fül vagyok. – Ő is megpróbálkozott egy mosollyal, ám az inkább lett reszketeg, mint őszinte.

- Helyes. – Greyback néhány pillanatig a birtokot kémlelte a mellettük lévő ólomrácsos ablak mozaikján át. A Tiltott Rengeteg felől haragosszürkén kavargó, nehéz felhők kúsztak az égre. – Pletykálnak ezt-azt magáról – szólalt meg a férfi nagy sokára.

- Nem csak pletyka. – Harry sem tudta eldönteni, milyen is volt ez kijelentés: vidám, keserű vagy beletörődő.

Greyback visszafordult hozzá, és a szemében ravasz fény villant. – Olyan biztos benne, Mr. Potter?

Harry meglepődött. Először nem is értette, mire céloz a másik, de mivel nem tűnt túl valószínűnek, hogy valamiféle magasröptű filozófiai eszmecserébe akarja belerángatni – amiben körbejárnák több száz év létet érintő mugli- és máguselméleteit -, itt egy félreeső folyosó közepén, éppen őt („Szép kis páros: a jámbor vérfarkas meg a párhuzamos dimenzióból idevetődött időutazó.”), végül sikerült kiválasztania a legracionálisabbat a kínálkozó feleletek közül.

- Miért gyártanának rólam új történeteket? Így is van elég. Kellően hajmeresztőek, higgye el!

„Potter…” A hang ezúttal nem susogott, hanem ciccegett, és – bár egy fantázia-hangocska természeténél fogva képtelen kellett volna, hogy legyen ilyesmire – a fejét csóválta.

- Nem dicsekszem – szögezte le mentegetőzve.

- Igen, a többség nem tenné – értett egyet Greyback. Nem egyedül Harry esett abba a „bűnbe”, hogy nem a beszélgetésükre koncentrált. A férfi a háta mögött összekulcsolt kézzel, komoly arccal, merengve tanulmányozta a fiút, aztán mély levegőt vett, és a vonásai megélénkültek. „Mint aki a víz alól bukkant hirtelen a felszínre.” – Visszatérve arra, miért forgattam fel magáért a kastélyt… Ugye, tisztában van vele, hogy messze nem ez a legrövidebb út a gyengélkedőre? – kérdezte váratlanul, minden átmenet nélkül.

Harry lenézett a kezében szorongatott tekintélyes csokoládé-ellátmányt rejtő csomagra, amit Iustusnak szánt. - Persze, uram.

Greyback nem firtatta tovább. – Nos, ha a Tusával kapcsolatban információra van szükségünk, mi csak a korábbi bajnokok, nézők és szervezők feljegyzéseire támaszkodhatunk.

- Vagy megkérdezhetnek engem – vonta meg a vállát Harry.

- Ha belegondol, hamar rádöbben, hogy az majdnem ugyanaz.

A fiú összeráncolta a homlokát, és már nyitotta a száját (úgy tűnt, mégiscsak vitatkozni fog), de aztán jobb belátásra tért. Biccentett, jelezve, hogy a másik folytathatja.

- Ön az egyetlen, aki részt vett már efféle megmérettetésen.

Harry még mindig nem tudta, hova akarhat a férfi kilyukadni. – Nem önszántamból tettem - sóhajtotta. – Nézze, lehet, hogy én vagyok túl nehézfelfogású… - „Nyilvánvalóan úgy van, Potter” – biztosította a hang, Greyback ellenben alig észrevehetően megrázta a fejét. – De azok a dolgok, amikről most beszélünk, hogy kapcsolódnak össze?

- Egy szívesség.

- Szívesség? – kérdezett vissza Harry. – Mégis miféle?

Greyback megvakarta az állát. – Tulajdonképpen Mr. Kuportól származik az ötlet…

„Alkalomadtán majd megköszönöm neki – morogta Harry. – Ha végre elárulja, mit akarnak kérni tőlem, azt is eldönthetem, mennyire szívből jövően.”

- Segíthetne Rodnak.

Harrynek már a nyelvén volt a kérdés: kinek?! Aztán eszébe jutott a megoldás. „Rod. Az nyilván egyenlő Rodolphus Lestrange-dzsel. De honnan szedhette ezt a becenevet? Kuportól? Óriási haladás volna a Weatherby után.” A felfedezés dacára meglehetősen bamba kifejezés költözhetett az arcára, mert Greyback aggódva hajolt hozzá közelebb.

- Azt ugye tudja, hogy Rodolphus Lestrange a Roxfortban marad a Tusa idejére?

- Mi? – nézett fel Harry kábán. – Ja! – Megköszörülte a torkát. – Hogyne. Pár részlet azért megőrződött a tegnapelőtt estéből… - „Például az a titokzatos szótagocska. Mindegy. Majd később kiderítem tényleg van-e Delacour nevű a vendégek között.”

- Örömmel hallom – jegyezte meg a férfi.

- Miben kéne segítenem… - „Hogy nevezzem azt, akivel még egyetlen szót se váltottam? Nem kezdhetek én is csak úgy „Rod”-ozni. Viszont akkor? Mr. Lestrange? Kizárt. Rodolphus? Még ez is furcsa. És ez miért olyan nagy dilemma?” - … neki? – Végül a legsemlegesebbnél maradt a kínálkozó lehetőségek közül.

- Bartemius szeretné, ha a következő Tusa megszervezését és lebonyolítását a brit Minisztérium részéről teljesen rá bízhatná. Bár három év múlva…

- Nem öt? – bukott ki Harryből. – Elnézést, maga jobban tudja.

Greyback győzedelmes vigyorodott el. – Épp erről beszéltem… Tehát, bár három év múlva a Durmstrang ad majd otthon a Tusának, a kezdeményező továbbra is Anglia marad, konkrétabban Tom és Dumbledore. Vagyis a felelősség és az irányítás…

- … továbbra is elsősorban az övék – bólintott Harry. – Világos.

- Utazgatás, elhúzódó tárgyalások – magyarázta Greyback, miközben a kezével apró köröket írt a levegőbe. – Ezt egyikük se engedheti meg magának.

- Hiába, sok időt emészt fel egy iskolát vagy országot igazgatni – szúrta közbe Harry. – Nem mintha nekem bármelyikben is lenne gyakorlatom.

- És Bartemius se, ami azt illeti – tette hozzá a saját kijelentéséhez Greyback elgondolkozva. – Rodnak viszont nincsenek egyéb elkötelezettségei, ráadásul egy ilyen feladat mindenképpen előrelépést jelentene a számára. Ezért fontos, hogy minél többet tudjon a háttérmunkálatokról, az esetleges buktatókról… Érti már?

- Nagyjából – felelte Harry óvatosan. – De mi volna az én dolgom?

Fokozatosan sötétedett, és épp mikor Harry azon kapta magát, hogy már csak hunyorogva tudja kivenni a másik vonásait, fellobbantak a fáklyák, barátságos, narancsos fénybe borítva a folyosót.

- Nem tudom az előbbinél pontosabban körülírni – szabadkozott Greyback. – Leginkább amolyan… tanácsadásféle.

Harry a szemöldökét összevonva tűnődött. – Álljak mindig ugrásra készen, hátha szüksége van rám?

- Nem az ő, vagy a többi előkészületekben segédkező varázsló munkáját akarjuk elvégeztetni Önnel, Mr. Potter – csitította a férfi.

Harry a csomagra kötött, kibogozhatatlannak látszó csomóval babrált. – Rengeteget kell tanulnom – mondta csendesen. – Még többet, mint bárki másnak, ha minél teljesebben ki szeretném használni az időt, amit itt tölthetek. Ráadásul ott van még a kviddics, és ha igaz, lesznek még valamiféle különóráim is…

- Igen, igen – emelte fel a kezét Greyback, mire Harry elhallgatott a kifogásokat kereső mondat közepén. – Tom is említette.

Harry nem akart túl sokat nyafogni vagy akadékoskodni, ezért megpróbált egy korábbi – kitérőnek használt – témát feleleveníteni. Kapóra jött, hogy az első kövér esőcseppek akkor gördültek le az ablaküvegen. – Nem épp ideális sétálóidő.

- Valóban – értett egyet Greyback szórakozottan. Lerítt róla, hogy nem zavarja különösebben az idő mostohábbra fordulása. – Volt prefektus, Mr. Potter?

Harry megrázta a fejét.

- Nem? De arról gondolom, van némi fogalma, egy olyan kinevezés mivel jár.

Harry felidézte Hermione és Ron ötöd- és hatodéves pályafutását. – Van, persze…

- Remek – csapta össze a tenyerét Greyback elégedetten. – Ez is hasonló. Sőt: jóval kevesebb kötelezettséggel jár. Tulajdonképpen, csak azt kell csinálnia, amit a hírek szerint eddig is tett: elmondani, miben különbözik a mi Tusánk a magukétól. – Harry elhúzta a száját. – Könnyű lesz összehangolni a tanulással és a sporttal. Hiszen mostanáig is ment… Azért kell, hogy hivatalos legyen, mert „csak úgy” nem engednék be a próbák helyszínére.

„A prefektusok emlegetése arra szolgált, hogy emlékeztessen, mások is lehetnek elfoglaltak, mégis megoldják, hogy mindenben helyt álljanak – következtetett Harry bölcsen (és határozottan bosszúsan). – Rossz hatással volt rá, hogy diákként annyit forgolódott mardekárosok közt. Pontosabban rám van rossz hatással…”

- Nem kell rögtön válaszolnia – nyugtatta meg Greyback. – Úgyis csak akkortól lenne jelentősége, hogy a Serleg kijelölte a bajnokokat, és elindul az igazi felkészülés. – Izgatottan dörzsölte össze a kezét. – A versenyzők részéről, és a miénkről is természetesen.

- Rendben, akkor majd… átgondolom – motyogta Harry.

- Nagyszerű. Nem is tartom fel tovább. – Greyback megkerülte Harryt, és megemelte az egyik faliszőnyeget, ami mögött titkos átjáró nyílt, a szemfülesek számára lecsökkentve a távot a bejárati csarnokhoz. – Döntse el, ráér-e! – búcsúzott a férfi.

Harry titkon kicsit más oldalról közelítette meg a kérdést. „Vagyis rá akarok-e érni, hogy közelebbről is megismerkedjek Rodolphus Lestrange-dzsel?”

 
TUDNIVALÓK
 
Hogy te is tudd az időt...
 
Hanyadika van ma?
2024. Május
HKSCPSV
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
<<   >>
 
Statisztika
Indulás: 2006-05-30
 
Lezárt szavazások
Lezárt szavazások
 
Társalgó
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak