11. fejezet: Tollak és csápok

Túlzás lett volna azt állítani, hogy Tom Denem, úgymond, jó passzban van. Persze, összeszedett volt, nyugodt, energikus, határozott és ha valamelyik diákjához szólt – ez az átlagosnál gyakrabban megtörtént, mivel szinte minden napja a kastélyban való fel-le futkosásból állt, ami elkerülhetetlenné tett bizonyos mértékű és természetű kontaktust –, gondosan ügyelt a szokott rideg-gunyoros hangnem megtartására… Mégis, akik jól ismerték (azaz Yan, Perselus, a Griffendél-ház négy tagja, valamint – önmaga legnagyobb riadalmára – Harry), látták az arcán a nyúzottság jegyeit.

- Jól van, uram?

Kellemes, őszi este volt: tintafekete égbolttal, izzó, ropogó fahasábokkal a kandallóban és a hippogriff-szelídítői ambíciókat dédelgető Harry James Potterrel az igazgatói iroda egyik bőrfotelében. (A szobába lépése pillanatában kerítette hatalmába az érzés: ahogy Tom fáradtságtól égő, szürke szemei rá szegeződtek, az igencsak hasonló élmény volt a Csikócsőrrel való első találkozáshoz. Megtetszett neki a párhuzam, ezért úgy döntött, a továbbiakban ennek megfelelően igyekszik kezelni a helyzetet. Hisz, ha tisztelettudó és higgadt, abból rossz nem származhat. Ezen elvben bízva kockáztatta meg végül az ominózus kérdést.)

- Ragyogóan – mormolta a férfi, fel se pillantva az éppen írott levélből. – Dupla annyi szobát?! Ez nevetséges! Nevelje meg azokat a finnyás, sznob kölyköket, mielőtt a nyakamra hozza őket! Mennek a házakba, ahogy eredetileg terveztük. Méghogy külön szállás!

Valószínűleg zömében kijelentő mondatokkal és az udvariassági formulák betartása mellett, de ugyanezt vázolta a címzettnek is.

- Harry – a tónus, amivel kiejtette a fiú nevét, határozottan dorgálónak tűnt -, az én dolgom, hogy aggódjak érted, nem fordítva.

„Hoppá! A hippogriff borzolja a tollait. Okosabb lesz kicsit hátrálni.”

- Hogyne, uram. – A fenti megállapítás jegyében sietett egyetérteni Tommal, még ha valójában úgy is gondolta, az emlegetett érzelem teljesen érhető és elfogadható reakció a részéről.

„Elvégre kedvelem őt. – Gyanította, hogy ha odahaza a hosszadalmas bevezetőt (itteni élete regéjét) nélkülözve ilyen kijelentést tenne, Madam Pomfrey haladéktalanul ágyba parancsolná, a barátai szívszaggató jajgatása közepette. – Ezért természetes, hogy érdekel, mi történik vele.”

Ráadásul, ha az a dolog nem túl személyes – márpedig, ha ennyire nyíltan intézik, valószínűleg nem az -, és nem is áll kapcsolatban olyan fogalmakkal, mint horcrux, halálfaló, Sötét Nagyúr, Főnix Rendje – ez az eshetőség szóba se jöhetett -, akkor a férfi nyugodtan beavathatná őt is.

„Valami dögunalmas, adminisztrációs ügy, vagy egy kukacoskodó minisztériumi alkalmazottal vívott levél-csata lehet, de nem számít. Nekem kifejezetten üdítő volna efféle csip-csup hercehurcáról hallani az otthoni téboly után.”

Bár az igazat megvallva, se Dumbledore, se Piton – „És hozzácsaphatjuk még a Főnix Rendje tekintélyes névsorát.” – nem törte magát, hogy őt tájékoztassa, pedig ha a saját világában információt akart kicsikarni, hivatkozhatott a Kiválasztott mivoltára (nem ilyen konkrétan, inkább szépen, terjedelmesen körülírva), de Tomnak még ennyi oka se volt bármibe is bevonni…

- Hallgatag vagy – jegyezte meg a férfi. Nem olvasta át a levelet, nyilván azért, nehogy meginogjon és megbánja a papírra vetetteket, hanem rögtön összecsavarta, aztán lepecsételte.

„Ó, a hippogriffnek feltűnt, hogy nincs egyedül, és most figyelmet akar” – konstatálta Harry kaján mosollyal.

Kényelmesen elterpeszkedett a fotelben. – Mit szeretne, miről meséljek?

- Ha nincs kedved hozzá, nem kell beszélned – rántotta meg a vállát Tom. – Csak épp ez merőben szokatlan viselkedés a részedről.

„Nézelődik, de mindig visszakapja rám a tekintetét. Jó.”

- A napjaim újabban elég egyhangúan telnek. Azt tudnám csak mondani, mint akármelyik diák.

- Újabban?! – Tom összefonta az ujjait, és kissé előrehajolt. – Harry, ez a negyedik hét, amit nálunk töltesz. Kétlem, hogy ilyen rövid idő elég volt, hogy hozzászokj a világunkhoz. Múlt pénteken még fél tucat kis szörnyeteget hoztál a nyakamra, és az egész délutánt arra áldoztad, hogy az emlékeikben mászkálj. Számomra ez nagyon is arra utal, hogy nem függesztetted fel az összehasonlítgatást. – Új pergament húzott maga elé, és a pennát a tintába mártotta. – A fejlődés annyi, hogy (a rácsodálkozás mellett) most már inkább izgalommal, nem pedig ingerülten teszed.

„Kóstolgat. Megpróbál elijeszteni… Hah, abból nem eszel!”

- Miért dühítene, hogy az ittenieknek nem kell keresztül mennie azokon borzalmakon, amiken a másaiknak?

- Finomíts kicsit a megfogalmazáson! – tanácsolta Tom. – Hergel és felháborít. – Harry tiltakozni akart, de a férfi figyelmeztetően felemelt keze megállította. – Nem tagadhatod. Estéről-estére valósággal berontottál hozzám, hogy ajtó és asztal csapkodva előad a legfrissebb „sérelmedet”.

„És maga türelmesen végighallgatta minden alkalommal. Egyértelmű célzás: felszólítás a meghajlásra.”

- Rendben, így volt – válaszolta engedelmesen.

„Elégedett, de még mérlegel, viszonozza-e a gesztust vagy széttépjen?” A második lehetőség persze mindössze annyit takart, hogy a férfi közli, ez esetben, ha nincs ilyen, esetleg egyéb jellegű megbeszélnivalójuk, Harry összeszedelőzködhetne és elindulhatna vissza a pincébe.

- De hadd jegyezzem meg, csekélyebb anyagi kárral megúszta, mint otthon Dumbledore – mondta a fiú gyorsan, hogy elébe vágjon a nemkívánatos reakciónak.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak, tombolhatsz, amennyit csak jólesik, ebben a szobában nem tudsz hozzáférni olyan holmihoz, amit ne lehetne rendbe hozni egy Reparóval.

„Felszegte a fejét, ahelyett hogy lehajtotta volna. Nem hódol be. Még…”

- Miért? Egyébként vannak itt értékes cuccok is? – Harry a Siriustól ellesett „sóvárgó héja”-tekintettel pásztázta az irodát.

- Cuccok… - csóválta a fejét Tom. – Ami azt illeti, ha az értékest tudományos, történelmi, szellemi vagy eszmei vonatkozásban érted, akkor a válasz, hogy természetesen vannak. Az avatatlan szemnek persze nem többek ósdi kacatnál… - Elnéző mosollyal várta, hogy Harry abbahagyja a forgolódást.

A fiú beletörődő sóhajjal nyugtázta, hogy dacára a hatévnyi harccal tarkított tilosban járásnak, eltemetett titkok feszegetésének, és a rendszeres Dumbledore-nál időzésnek, ő is a laikusok táborát gazdagítja. Az apró, megbarnult, foltos földgömb a szekrény tetején, például éppúgy lehetett egyszerű „dísztárgy”, mint rafinált mágikus szerkezet (utóbbi esetben ellátva a legmagasabb szintű, legprecízebb védelemmel).

- Amit közszemlére bocsátok belőlük, az messze nem a legkülönlegesebb része a „gyűjteménynek”.

- Egyszer… ha majd ráér… – Finom (észrevétlenül maradt, következésképp meddő) kísérlet volt, hogy visszaterelje a beszélgetést a kezdeti témára. Harry nem erőltette tovább a dolgot. – Megmutathatna közülük néhányat. Tudja, olyan tárlatvezetésféle – fűzte hozzá vigyorogva.

„Bókolás ismét. Rajta, Csikócsőr, csináld utánam!”

Tom is engedélyezett magának egy futó, leheletnyi mosolyt, miközben meglepetten felvonta a szemöldökét. - Mire véljem ezt a hirtelen támadt szorgalmat? – érdeklődött.

„Ééés igen! Még egyetlen lépés, és Harry Griffgyőző Potter kiérdemli a (sebtében kreált) becenevét.”

- Világéletemben jobban izgatott a tankönyveken kívüli világ. Egyébként is Vold… akarom mondani…

- Voldemort – segítette ki Tom jóindulatúan.

Harry fanyar grimasszal bólintott. „Merlin tyúkjainak a tollas mindenségit! Pedig olyan közel volt… Bár… talán még nincs veszve minden.” – Persze, ő. Úgy fejeztem volna be, hogy nyilván nem a Bűbájtan haladóknak oldalairól szemezgetett, mikor megtervezte, miféle mágikus akadályokat hozzon létre a horcruxai őrzésére meg a halálfaló gyűléshelyek és börtönök elrejtésére. – Mély levegőt vett. – Azért visszakoztam, mert nem szeretném, hogy azt higgye, azzal gyanúsítom, a fekete mágiával kacérkodik, és…

- Voltaképpen… - Tom tűnődve dőlt hátra a magas támlájú fotelben, Harry pedig elkerekedő szemekkel bámult rá. – Még az első eszmecserénkkor mondtam neked, hogy ahhoz, hogy kellő alapossággal tanulmányozhassam a sötét varázslatok kivédésére kifejlesztett módszereket, ki kell ismernem és megértenem azt, ami ellen létrehozták őket.

- Oh, világos – lehelte Harry enyhe gúnnyal.

- Akkor se bírtalak meggyőzni, hogy igazam van – jegyezte meg Tom csendesen.

„Feléledt a remény – dörzsölte a fantázia-Harry vidoran a tenyerét. – A pillantását a földre fordítja… Lassan hajlik a térde…”

- Taníthatnálak – mondta az igazgató váratlanul, és ezzel kiragadta a fiút az emlékből, amelyben Harry a lélegzetvisszafojtva figyelő roxfortosok gyűrűjében, remegő szívvel bókol Csikócsőr előtt.

- Tessék?! – hüledezett a fiú. – Mire?

- Szerintem akad egy s más, ami még számodra is újdonságként hathat – vágta rá a férfi ingerülten. – Tehát hogy mire? Főbenjáró átkok, a szétszakított lélek tárgyakba zárása, hogy a szaftosabb területeket ne is említsem…

- Oké, elnézést – dünnyögte Harry morcosan. – Azt kéri, adjak egy esélyt az elméletének?

- Nem egyszerűen elmélet – javította ki Tom. – Alkalmaztam az óráimon, és ha a volt diákjaim különösebb hasznát nem is veszik a mindennapokban, ez értékes tudás – magyarázta elmélázva.

Harry mérlegelte az ajánlatot. „Minden ismeret arra szolgál, hogy felvértezzem magam Voldemort meglepetései ellen. A páncél pedig annál jobb, minél erősebb. Már a lovagkorban is erre esküdtek…” - Rendben.

- Helyes – bólintott Tom. – Ne felejtsd el, hogy ez nem kényszer, és nem is kötelezettség. Ha megterhelőnek, kellemetlennek vagy haszontalannak érzed, abbahagyjuk.

„Igeeen. – Harry szinte hallotta a képzelt tömegen végighullámzó dörgő tapsvihart. – Ez már valódi meghajlás.”

- Nagyszerű – válaszolta gépiesen, néma diadalmámorban úszva.

„Nem hiába hajkurásztam Hagrid fenevadjait és viszont. – Harry gondolatban büszkeségtől dagadó kebellel veregette vállon magát. – Hidegvér, kiváló helyzetfelismerés és kezelés, és… a hippogriffek amúgy is szeretnek.”

- Van még kérdésed? – érdeklődött Tom előzékenyen.

Harry lusta félmosolyra húzta a száját. - Egy volt, de felelet helyett leckéztetni kezdett.

- Pusztán egy megjegyzést fűztem hozzá, helyreigazítás gyanánt. – Nekiállt összeszedegetni az asztalát borító pergameneket. – Igazság szerint arra volnék kíváncsi, foglalkoztat-e a hazajutás. – Az egyik paksamétát a fiókba süllyesztette, aztán kíváncsian pillantott a fiúra.

- A lényeg inkább az, hogy magát foglalkoztatja-e – vágott vissza Harry szemtelen vigyorral. – Nekem néha még a nonverbális varázslással is meggyűlik a bajom, és (ahogy azt már párszor leszögeztük) semmi gyakorlatom a mágia sejtelmes mélységeinek kutatásában.

A következő papírstósz egy vaskos, kopott bőrkötésű mappába került. - Egyszer már elmagyaráztam – fogott bele Tom elkomolyodva. – Tudjuk, milyen varázslat hatása alatt álltál, mielőtt idecsöppentél, hogy épp hoppanálni készültél, és azt is kikövetkeztettük, Piton és Lestrange mit használt rajtad.

- Igen. – Harry feljebb tornázta magát, és összeráncolt szemöldökkel, elgondolkodva nézett a férfira. – És maga azt mondta, nem megoldás létrehozni „ugyanazokat” a körülményeket, mert…

- … mert az, ha működne is, olyan folyamatot eredményezne, mint ami iderepített téged, tehát nagy eséllyel egy harmadik univerzumba kerülnél, úgy az ötvenes évek tájékára – fejezte be a férfi. – De én nem erre céloztam.

Harry értetlenül meredt rá.

- Nem – jelentette ki aztán, ám ez a késés következtében inkább tűnt kérdésnek, mint egyetértő megállapításnak.

- Várod, hogy visszatérhess? Gondolsz a barátaidra, az ellenségeidre… azokra az ismerőseidre, akiket nehezen lehetne egy egyszóval jellemezhető kategóriába helyezni? – sorolta Tom monoton hangon.

- Szófogadó leszek, és felelek – kezdte Harry –, de ez nem épp ideális időpont egy efféle csevejre.

- Én meg nem vagyok ideális személy – vont vállat Tom. – Azonban… mit tehetnénk?

Harry az első mondatot hallva felnevetett. – Nos… Nem gondolok rájuk annyit, mint illene, de ez a körülményeket tekintve talán megbocsátható. – Tomra sandított, aki helybenhagyóan biccentett. – És persze, hogy várom, hogy visszamehessek, de nem türelmetlenül… Úgyis meg fog történni, nem most, de… meg fog, igaz? – motyogta elbizonytalanodva.

- Dolgozom rajta. – Tom néhány pillanatig az ujjai közt forgatott pennát figyelte. – Bár a napokban más elfoglaltságom akadt.

- Nem hiszem, hogy ez a rövidke idő meghatározó lenne – nyugtatta meg Harry. – Végtére is „amire eddig rájöttünk, az még kiindulópontnak is kevés” – idézte a férfi optimistának épp nem nevezhető kijelentését.

- Ez csak lelkesít. – A bíztató szavak erejét némileg mérsékelte a közben elnyomott ásítás (még ha az nem a vállalt feladatnak, hanem az elmúlt néhány teendővel zsúfolt napnak szólt is). – Nem hagylak cserben.

- Meg sem fordult a fejemben. – Harry felkászálódott a fotelből, és az ajtó felé indult. - Jó éjt, professzor!

- Jó éjszakát! – Csak mormolta a köszönést, ami arra utalt, hogy megint valami iratba temetkezett. – És Harry! – A fiú a kezével a kilincsen hátrafordult. – Bár roppant szórakoztató volt a hippogriff-analógiád – Harry látványosan elvörösödött – a jövőben ne feledkezz meg az okklumenciáról. Kár lenne veszni hagyni, amit, ahogy te fogalmaztál, kínkeserves gyakorlással elsajátítottál.

Harry tett pár lépést vissza, a szoba belseje felé, és felpaprikázva fogott a mondandójába: - Ha nem turkálna a fejemben…

- … lehetőséged volna hamis biztonságérzetbe ringatnod magad.

- Hamis? – vonta fel a fiú a szemöldökét.

- Általánosságban értettem. Nézd! A célunk, hogy fejlődj, amíg itt vagy, nem pedig, hogy eltunyulj. Azt a tanáraid és a társaid se írnák a javamra.

- Á, értem már! – csapott le Harry diadalmasan. – A mániája, hogy mindenütt elismerést vívjon ki magának.

- Bizony, most lebuktam – válaszolta Tom kedélyesen, és eligazgatta maga előtt a kioktatás kedvéért hanyagolt pergament. – Ebben a világban nem lehet panaszom a hírnévre, de a tiédben van mit csiszolni a rólam alkotott képen.

***

Harry az épp a helyére visszatelepedő kőszörnynek hátrált ijedtében, mikor észrevette a falnak dőlve várakozó, kicsi, vörös hajú alakot. Pedig hát, a lányka nem volt kifejezetten rémisztő jelenség, még így, szigorú, haragtól villogó szemekkel se, csak Harry nem volt felkészülve rá, hogy ilyen közelről lássa, és – ami elkerülhetetlennek tűnt – beszéljen vele.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte köszönés helyett. – Nemsokára takarodó. Neked…

Lily ellökte magát a faltól. - A szülők dolga kioktatni a gyerekeiket, nem fordítva – jelentette ki, majd durcásan lebiggyesztette az ajkát.

„Ma mindenki ezzel a dumával jön?” – futott át Harry agyán.

- Itt és most, még nem egészen ez a felállás – emlékeztette a lányt. – Sőt, soha nem is lesz, hacsak nem tervezed, hogy hozzámész Jameshez. – Eltűnődött. – Tulajdonképpen akkor se biztos, hogy én, illetve az én itteni megfelelőm lesz a fiad, mert ahhoz az kell, hogy a kellő időben… - Tisztában volt vele, az égvilágon semmi értelme annak, amit az imént összezagyvált, és Lily diszkrét köhintése is erre figyelmeztette.

- Nem hiszem, hogy a folytatást tőled akarom hallani – jegyezte meg a kislány szárazon.

- Igen… Bocsáss meg – motyogta Harry megszégyenülten.

Lily nagylelkűen legyintett, megadva ezzel a feloldozást, aztán csípőre tette a kezét. – Szóval kíváncsi vagy, hogy kerülök ide? – lépett a fiú elé fenyegetően. – Egyik reggel – vágott bele haragtól remegő hangon – alig tettem be a lábam a Nagyterembe, Petunia odarohant hozzám, és a nyakamba vetette magát. Zokogva szorongatott, és percekbe telt, mire lehámoztam magamról. Aznap velem evett, a Griffendél asztalánál, és csoda, hogy rá tudtam beszélni, hogy a saját órájára menjen, ne velem bájitaltanra. AZ ÉN HÚGOM NEM VISELKEDIK ÍGY! – fakadt ki.

- De nyilván elmagyarázta, mitől készült ki – gördítette tovább Harry a történetet óvatosan.

Lily lesimította a haját. – Természetesen. És én… Azt hittem, majd megkeresel – vallotta be szomorúan.

Harry felsóhajtott. – Ez… Nem nagy dolog, Lily, de tényleg…

A lány levegő után kapott felháborodásában: - Nem olyan nagy dolog?! Elhiszem, hogy neked, aki annyi kalandot átélt, nem az, de mi, egyszerű diákok nem egészen így vélekedünk erről. – Néhány pillanatig szúrós szemmel méregette az őt rendületlenül bágyadt csodálkozással bámuló Harryt. – Nem is gondoltad komolyan, igaz? – Tudta a választ anélkül is, hogy a fiú helyeselni kezdjen.

- Nekem is elég meredek – ismerte be Harry. – Nagyjából olyan, mintha egy hosszú lépcsőn rugdosnának lefelé.

Lily morcos tekintetébe cseppnyi szánakozás költözött. – Meg se próbáltál beszélni velem.

- A többiek társaságát se én akartam – mentegetőzött Harry. – Nem mintha terhes lenne – tette hozzá sietve. – De ők mardekárosok, csakúgy, mint én, nem menekülhettem és bujkálhattam előlük.

- Előlem viszont szabad – prüszkölte a kislány.

- Nem! – vágta rá a másik. – Csak nekem ez… Fogalmad sincs, milyen érzés. Láthatom, hogy milyen lehettél, vagyis hogy milyen lehetett az édesanyám. Iszonyú bonyolult… Míg távolról figyeltelek, képzelhettem azt, hogy őt nézem, de ha szóba elegyedek veled, és aztán többször is megteszem, az egész… kibogozhatatlanul zavaros lesz. Megismerlek; „új”, tőle független emberré válsz, de valahol mégis ő maradsz…

- James, Sirius, Peter… - Lily közbeszólása elvágta a kusza monológot. – De vegyük csak Jamest! Vele kapcsolatban nem voltak ilyen fenntartásaid?

- A professzor – intett az igazgatói irodába vezető átjáró felé – nem adott se időt, se lehetőséget, hogy legyenek. Sirius, Peter, és azok, akikkel folytatnád a sort, maguktól jöttek hozzám…

- Kényelmes megoldás – morogta a lány.

- Késő van – ismételte Harry. – Nem szabadna a folyosón csatangolnod. Gyere, visszakísérlek a klubhelyiségbe. – Megkerülte Lilyt, és elindult, a lány azonban nem moccant.

- Te is kint vagy.

- Az más.

- Hát persze – tárta szét a karját a lány -, mert Harry Potternek minden megengedett. Az időutazó csodafiúra, a másik világ dédelgetett hősére nem vonatkoznak a szabályok.

Harry hitetlenkedve meredt rá. Eszébe se jutott, hogy itt is ilyesmit vághatnak a fejéhez, és hogy a tetejében pont Lily Evans teszi… Majd’ egy percig csak tátogni volt képes.

- Nem rázhatsz le, csak mert neked úgy egyszerűbb – ordította most már a lány, hevesen gesztikulálva. – És ne képzeld, hogy parancsolgathatsz nekem. Mégis mi jogosítana fel rá? Vésd az eszedbe, hogy akármilyen szerepben is tetszelegsz odahaza, itt sima diák vagy (nem is prefektus), éppúgy, mint én. Nem ütheted bele az orrod a dolgaimba…

- Anya! Vagyis, Lily! – kiabált rá Harry türelmét vesztve.

A kislány becsukta a száját.

- Kettőnk közül jelenleg én vagyok a felnőtt.

- Értem – felelte Lily fagyosan, és összefonta a karját. – Ez bizony nagy felelősség – suttogta gonosz félmosollyal. – Felnőtt… – ízlelgette a szót. – Na és, mit szándékozol tenni ebben a minőségedben?

Harry feszengett. – Én… Nos… - Úgy gondolta, hozzá hasonlóan érezheti magát az a kisgyerek is, aki követeli, hogy ő dönthessen, és mikor megkapja ezt a jogot, váratlanul elbizonytalanodik, mert „hátha mégis jobb az, amit a szülei mondanak…”

Látta azt is, Lily milyen elégedett, amiért a szavai elérték a kívánt hatást. „Azért se hagyom magam. Nem hunyászkodom meg.”

- Nyomás a Griffendél-toronyba! – adta ki az utasítást erélyesen.

***

Harry végül beiktatott jópár kanyart és kerülőt (Lily ámulva lépdelt végig a kastély rejtett folyosóin), hogy elmagyarázhassa, mennyire utálja, ha ajnározzák, és kivételeznek vele.

- Rendben? – kérdezte, mikor megérkeztek a Kövér Dáma portréja elé.

Lily komolyan bólintott.

Harry elvigyorodott. „Nagyszerű. Csak a miheztartás végett.”

Lily tétován közelebb lépett, és felemelte a kezét. – Itt van, ahol…

Harry féltérdre ereszkedett, hogy a kislány megérinthesse a homlokán a villámalakú sebhelyet.

***

Az október végi szombat délelőtt, amit az az évi első kviddicsmeccs, a Hollóhát-Mardekár találkozó napjául jelöltek ki, csípős, vérbeli őszi idővel kedveskedett a nézőknek és játékosoknak.

Harry számtalan formájával találkozott már a lámpaláznak és bemutatkozás előtti gyomorgörcsnek, valamint ezek kezelésének, és Perselusnak hála, még egy feljegyzést csatolhatott a képzeletbeli gyűjteményhez.

A fiú, mikor Harry a fürdő felé tartva először látta, teljesen nyugodtnak tűnt. Talán leheletnyit álmatagabb volt, mint azt a korainak épp nem nevezhető óra indokolttá tette volna, de Harry ezt a Bellatrix diktálta irgalmatlan tempó számlájára írta. (Ő is végigszenvedte azokat a gyakorlásnak csúfolt délutánokat a pályán, és kissé dühítette is, hogy mindez az erőfeszítés tulajdonképpen hiábavaló. „Hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy edzettebb vagyok, mint Piton egy intenzív párbaj-kurzusa után.”) Ezért is volt megdöbbentő kép, ami a Nagyterembe lépéskor fogadta.

Az imént még higgadt, közönyös Perselus, ütemesen csapkodta a fejét az asztalon nyugvó, összekulcsolt karjaiba.

- Mióta csinálja ezt? – huppant le Harry Yan mellé, aki a barátja iránti aggodalom vagy együttérzés legapróbb jele nélkül szürcsölgette a teáját.

- Csak az előbb kezdte. Ébredéskor még nevetett rajta, hogy úgy köszöntem „Kviddicses jó reggelt!”, aztán egyre hallgatagabb lett. – A csészéje felett sanda pillantást vetett Perselusra, aki felfüggesztette az önkínzást, a homlokát a karjára fektette, és néha ingerülten szusszantott.

- Ennie kéne – ráncolta a szemöldökét Harry. – Legalább pár falatot. Az lesz a vége, hogy leszédül a seprűjéről…

Yan erre csak legyintett, miközben felhörpintette a tea maradékát. – Nyugi! Arról már gondoskodtam. Mondtam, hogy eddig kezelhetőbb volt: felöltözött, mikor emlékeztettem rá, hogy a késés az új helyzetében elég feltűnő lenne (és mellesleg a fejére idézné vele Bella könyörületet nem ismerő bosszúját), aztán hagyta, hogy felvonszoljam ide, és engedelmesen megette, amit a tányérjára raktam. Amint látod, ez – az előadása alanyára bökött – egy tökéletesen kontrollált és kiszámított pánikroham.

Perselus újult buzgalommal veselkedett neki az előző tevékenység folyatatásának, de ezúttal szöveget is csatolt hozzá. – Miért? Áruljátok el? Ilyen rossz voltam? Esküszöm, többé nem piszkálok bele apa kísérleteibe (akkor se, ha már rég félretette őket), nem nyaggatom Petert, hogy fejezze be helyettem a mágiatöri dolgozatot, nem borítom rá a juharszirupot az utolsó adag palacsintára, csak mert tudom, hogy Remus azt utálja, végighallgatom Lucius lelkifröccseit, akárhány órán át tartsanak is, és… Francba! Dehogy ígérem meg. Az se ment meg. – Nyöszörögve borult az asztalra. – El tudja végezni valamelyikőtök a kiábrándító bűbájt?

Harry és Yan körbepillantottak helyette. Perselus produkciója vonzotta a tekinteteket, de csak annyira, mint egy felszínesen érdekes, megmosolyogtató látványosság, amit fél óra múlva már a reggeli bizarr összetevőjeként emlegetnek majd. „Szigorúan egyszereplős darab” – könyvelték el, és ennek megfelelően nem is tolongtak a jelentkezők.

- Senki? – nézett körül Perselus is, elgyötört arccal. – Harry?

Harry persze ismerte a kért varázslatot, és végre is hajtotta már milliószor, de úgy gondolta, a tanító célzat, a jellemfejlődés elősegítése, valamint egy sor egyéb, fennkölt indok azt diktálja, rögtönözzön inkább szívhez szóló, bölcs beszédet, belefoglalva többek között a bátorságot, érettséget, csapatszellemet, és előrevetítve a megfutamodás várható, keserű következményeit, melyek egy feketehajú fúria képében érik majd utol… Aztán, mielőtt a fiú alaposabban kielemezhetné a szavait, és felfedezhetné a mögöttük húzódó önös érdeket – Bellatrix neki, mint szabotőrnek, az őrzőjük aljas elbújtatójának, szintén nem kegyelmezett volna -, Yan közreműködésével kizavarja a pályára.

- El kell tűnnöm – motyogta Perselus, üres tekintettel meredve maga elé. – El kell…- A szemében rádöbbenés fénye gyúlt, és a következő mondatot már tisztán és számító lassúsággal ejtette ki. – Láthatatlanná kell válnom. Hol van Potter? – kérdezte élénken.

- Mögötted – susogta James, elnyújtva a magánhangzókat.

A három mardekáros megpördült ültében. „Akkor settenkedhettek ide, mikor a monológomat csiszolgattam.” James a háta mögött összekulcsolt kezekkel, behúzott nyakkal ringatózott a talpán, ám a szendeséget sugárzó gesztust remekül ellensúlyozta az arcán ülő ördögi vigyor.

- Add oda a köpenyt! – követelte Perselus minden udvariasságot és bevezetőt mellőzve.

- Ugyan – ciccegett James kioktatóan. – Nincs neked arra szükséged. Ez csak egy kis játék… Csupa móka, kacagás.

- Esetleg a nézőtérről – dünnyögte a másik sötéten.

- Jah, elhiszem, hogy jót röhögnétek, ha eltalálná egy gurkó – morogta Yan vele egy időben.

Harrynek is épp ez jutott eszébe – az otthoni emlékek visszhangjaként -, majd miután képzeletbeli bokán rúgással jutalmazta magát az alaptalan és arcátlan megjegyzésért, az, hogy ha valaki lelkiismeretesen végrehajtaná rajta az így kiosztott fenyítéseket, hetekig sántikálna.

- Csakis azután, hogy meggyőződtünk róla, nem esett baja – jelentette ki Sirius komolyan, tudálékos bólogatás kíséretében.

- Pszt, Yan! – Peter becsusszant a fiú és Perselus közé, a füléhez hajolt, és ál-bizalmaskodással suttogta: – Lazíthatsz. Jelenleg senkit nem érdekel, fújunk-e egymásra, vagy ellenkezőleg, éppen hogy belé – intette a fejével Perselus felé – próbálunk lelket önteni.

- Tudom – mormolta a másik. – Nem is azért… Ez csak úgy… jött. Csöppet talán én is feszültebb vagyok a kelleténél – vallotta be.

- Perselusról ragadt rád – lépett közelebb Remus. – Érthető. Mi se bírtuk volna jobban, ha egész reggel pesztrálnunk meg vigasztalgatnunk kell.

Sirius elcsent az asztalról egy szendvicset és mohón beleharapott. – Fel nem foghatom, miért van úgy oda – sóhajtott színpadiasan. – A roxforti meccsek abszolút biztonságosak.

- Hát… azért előfordultak már elég durva balesetek – pontosított Yan. Az állát a tenyerébe támasztotta, és szórakozottan pöckölgette ide-oda a villáját.

- Ja, de többnyire a fogókkal – nyammogta Sirius, de egyéb észrevételt nem oszthatott meg velük, mert miután a szájába tömte a szendvics maradékát, a beszéd kivitelezhetetlen feladattá avanzsált a számára.

- Na igen. – Peter, Sirius példáján felbuzdulva, maga elé húzta az egyik bőségesen megpakolt tálcát, és falatozni kezdett. – Denem – bökött a fejével a tanárok asztala felé – mesélhetne erről.

Harry épp elmerült volna egy pohár zamatos sütőtöklé ízének élvezetében, de ezt hallva félrenyelt, és heves köhögőroham tört rá.

- A baj az, hogy meg is tette. – Yan túl nagyot lökött a villán, ami csörömpölve ütődött az egyik kancsónak. – Nem mintha annyira rajongana a kviddics-anekdotákért – folytatta, ügyet sem vetve a fuldokló Harryre –, akár vele kapcsolatosak, akár nem, de valamelyik nyáron, nem sokkal azután, hogy Perselusszal összebarátkoztunk, megunta nagyapa és Morfin bácsi családi vacsorák mellé dukáló, késhegyre menő vitáját, és elmondta a saját verzióját arról, mi lehet egy játszma legmegalázóbb végkifejlete.

Harry beszélni ugyan képtelen volt, de hogy felhívja magára a figyelmet, ezúttal kissé erélyesebben köhintett.

Yan vigyorogva pillantott rá, és készségesen belefogott, hogy előadja a történetet. – Van egy manőver – nem tudom, nálatok létezik-e -, amikor a fogó nyílegyenesen, szédületes sebességgel száguld a talaj felé, aztán mielőtt…

Harry szakértően bólintott. - A Vronszkij-műbukás.

- Úgy van.

Harry elgondolkodva rágcsált egy süteményt. „Voldemort, ahogy a cikeszt hajkurássza? Hülye kép… Tom Denem, ahogy ugyanezt teszi? – Megrázta a fejét. – Nem sokkal jobb… Nevetséges.” A kviddics felszabadító tevékenység volt, vad, „kötetlen”, felügyelhetetlen… azaz a legkevésbé se illett, az olyan emberekhez, mint az igazgató, Hermione… „Piton. Korábban őt se bírtam játékosként elképzelni.”

- Látványos mutatvány – jegyezte meg Peter, és a hangja visszarángatta Harryt a valóságba. – Kár, hogy a nagybátyád esetében olyan csúnya vége lett.

- Nem sikerült felrántania a seprűt? – tippelt Harry elkerekedő szemmel.

Yan megrázta a fejét. – Dehogynem. Csakhogy közvetlenül utána az egyik gurkó… - A jobb kezével éles kanyart írt le a levegőben, és az ujjai pontosan azután, hogy elkerülték az asztal lapjával való ütközést, durván nekivágódtak a másik irányból hasonló sebességgel közeledő jobb öklének.

Harry nagyot nyelt, ahogy végigpörgette magában a jelenetet.

Két barátjuk ezalatt bősz vitát folytatott. „Ők valószínűleg úgyis hallották már a sztorit.”

- Megnézem, te hogy tűröd majd az első meccsed előtti órákat – csapott az asztalra Perselus felindultan.

James a hintázást befejezte ugyan, de a sunyi arckifejezés (immár lelkesedéssel keveredve) megmaradt. – Engem csak ne félts! Én erre születtem. Hogy ünnepeljenek, hogy a tömeg a nevemet skandálja – sorolta átszellemülten -, hogy…

- Persze, persze – legyintett a másik unottan. – James Potter öntömjénező szavait hallhattuk – kommentálta kicsit emeltebb hangon. – Visszakanyarodhatnánk az én ügyemhez?

- Nem adhatom oda neked a köpenyt, Perselus – mondta James atyáskodva, és a teljesség kedvéért megszorította a fiú vállát. – Tudod, vannak csaták, amiket meg kell vívnunk, lejtők, amiken muszáj felkapaszkodnunk, ingoványok, melyeken át kell kecmeregnünk, bármilyen embertelen és mocskos küzdelem is – szónokolt. – Ezek a megpróbáltatások edzik és szilárdítják a jellemet. Önzetlen, gondoskodó barátodként nem engedhetem, hogy megfutamodj az egyik ilyen mérföldkő elől.

Perselus vicsorogva rázta le magáról a fiú kezét. – Te csak fogd be, Potter! Különben is… az egész a te hibád – mutatott vádlón Jamesre.

A mondat szöget ütött Harry fejébe. - Pontosan milyen baleset az, ami miatt Bella úgy gondolta, jó őrző lesz Perselusból? – fordult Yanhoz.

A kisfiú arca felderült. – Nos, azt történt, hogy…

Bellatrix trappolt végig az asztal mellett, a csapata hiányzó tagjai után kiabálva. – Kyra, Stephen, Perselus, gyerünk az öltözőbe!

***

Harry nemegyszer játszott már a mostanihoz hasonló, szeles, barátságtalan időben, így mélységesen át tudta érezni a pálya felett lebegő, Madam Hootch sípszavára váró csapattagok helyzetét. „De ők legalább mozoghatnak, míg mi itt fagyoskodunk a lelátón, Merlin se tudja, hány órán keresztül.”

A távcső, amit az egyik szobatársától, Robert Dawlishtól kapott kölcsön, kitűnően működött. A rászórt bűbáj megsokszorozta a lencsék nagyítását, ezáltal páratlanul éles és aprólékos képet adott. Megmutatta például azt is, Perselus milyen görcsösen, egész testében remegve szorongatja a seprűje nyelét. „Vajon a félelem okozza vagy szimplán didereg?”

- Üdvözlök mindenkit az 1972-73-as tanév első kviddicsmérkőzésén – csendült egy lány mágikusan felerősített hangja. Harry futólag az emelvényre pillantott, ahol a közvetítő állt, mint minden diák süvegben és a nyaka köré tekert vastag, bolyhos sállal, ami az ő esetében a Griffendél színeiben pompázott. – Perceken belül kezdetét veszi a Hollóhát-Mardekár találkozó. – Kiélvezte a szavait követő ovációt, és csak azután folytatta: - Különösen izgalmassá teszi, hogy most debütál három új játékos, a harmadéves Barty Kupor, Hedvig házának hajtója, Gina Gray, a már nagy rutinnal rendelkező, hatodéves terelő, Celestina Magicca párja, valamint a Mardekár válogatottjában, a tavaly végzett Rabastan Lestrange őrzői posztjának örököse, Perselus Piton. Ráadásul – ki ne felejtsem – visszatért közétek mindenki kedvenc kommentátora, Rita Vitrol!

Harry azt hitte, leszédül a tribünről. - Rita? Vitrol? – suttogta összeszoruló torokkal.

- Aha. Miért? – érdeklődött Yan szórakozottan, pillantásával a Barty Kupor üldözte egyik mardekáros hajtóra, John Stanvickre tapadva.

Harry épp válaszolt volna, de John elhajította a kvaffot, ami – mielőtt a Hollóhát őrzője elérhette volna – átrepült az egyik szélső karikán, a mardekáros szurkolótábor pedig dobhártyaszaggató ordítással honorálta a találatot.

- Én… ismerem… őt – makogta Harry.

- Kit nem? – nézett fel rá Yan kuncogva.

- Tíz-nulla a Mardekár javára – jelentette be a rég hallott hang.

- És Rita ki is a te világodban? – érdeklődött a fiú, miközben a többiekkel együtt megtapsolta a lelátó előtt elszáguldó gólszerzőt.

- Egy rémes nőszemély – ingatta a fejét Harry fintorogva. – Szenzációhajhász, gátlástalan pióca. – Észbekapott, és utálkozó mormogás helyett normális tónusban kérdezte: - Amúgy hol volt mostanáig?

- A Szent Mungóban, ugyanis… – Yan kezei ökölbe szorultak, mert a kezdést jelző sípszó óta először, az egyik hollóhátas hajtó – a bizonyítási vágytól fűtött Barty Kupor – a mardekáros karikák dobótávolságába ért, aztán kifújta a visszatartott levegőt, mikor a csapatuk egyik terelője jóvoltából, egy gurkó keresztezte a fiú útját. – Azzal töltötte a nyarat, hogy suttyomban kitanulja az animágiát… A gyógyítóknak három hónapba telt, hogy úgy-ahogy rendbe hozzák.

Harry vállalva, hogy netán lecsúszik a meccs egy kulcsmomentumáról, behatóbb vizsgálatnak vetette alá a lányt, és rájött, hogy a Rita süvege alól kikandikáló, hosszúkás valamik, amiket ő ezidáig egy merész, egyedi fejdísz tartozékainak gondolt – Luna Lovegood kebelbarátjaként már nem lepődött meg az ilyesmin –, valójában csápok.

„Vagy úgy.” Hangosan se volt képes bővebb kommentárt hozzáfűzni, helyette beérte egy nyilvánvaló, felesleges megállapítással. – Griffendéles…

Ez a tény, a lány kilétének ismeretében egészen más színezetet kapott. „Újabb rovátka a személyes sérelmek-listámon.”

- NANÁ! – üvöltötte Yan. (Körülöttük felzúgott a zöld-ezüst tábor, mikor Bella a seprűjére hajolva meglódult a pálya másik vége felé.) – Miért szerinted kik szoktak tiltott transzformációkkal kísérletezni?

- Jogos – ismerte el Harry kelletlenül. „Nem is sejted mennyire.”

- Ééés… Óóó! – búgta Rita csalódottan. – Bellatrix Black elszalasztotta a cikeszt. Sebaj! Talán még hálásak is lehetünk neki, amiért nem rövidítette le ilyen gyalázatosan a játékot. – Intett a pálcájával, mire a feje felett megjelent egy óriási, áttetsző szem, és a nézőkre kacsintott. Harry (és pár elsős) hátrahőkölt meglepetésében, de a publikum nagy része számára, úgy tűnt, megszokott az effajta „illusztráció”. – Amúgy, azt hallottátok, hogy Frank Longbottom egy könnyed vajsörözgetés után sírig tartó szerelmet fogadott neki?

- Ajaj! – csóválta a fejét Yan kárörvendően. – Ritácska nincs formában. Ez tavalyi sztori. Lerágott csont. Különben is mindenki tudja, hogy Frank aznap délután Lángnyelv Whiskyt ivott meg valami gyanús kotyvalékot, amiből az egyik összetevőnek még Binns zsenge ifjúkorában lejárt a szavatossága.

Ha Yannak (és a Roxfort többi „veterán” lakójának) kivételesen nem is nyújtott újat Rita műsora – az elsősök pedig nem mindig tudták kit is iparkodik megpironkodtatni a lány -, akadt egy ember a nézőtéren, aki érdeklődve csüngött a szavain. Harryt soha nem foglalkoztatták különösebben a pletykák, de amiket Rita mesélt, azok inkább minősültek afféle történelmi lábjegyzetnek, mint érdektelen mendemondáknak. Megtudta például, hogy Rodolphus Lestrange a gyakorlati átváltoztatástan-RAVASZ-át megelőző percekben kénytelen volt megmártózni a roxforti tóban, majd az idő szűkössége miatt, a kákalagok által szétszaggatott ruhában, csuromvizesen megjelenni a bizottság előtt. „Hiába, kemény dolog a szakítás.” Hogy Barty Kupor, az apja nyomására, minden évben vizsgázik valamilyen nyelvből. „Múlt májusban például a sellőből.” Valamint, hogy…

- Perselus Piton számára eddig ez a mai erőpróba se tartogatott nagyobb izgalmakat, mint az az emlékezetes, egész tavaszon végighúzódó büntetőmunka, amikor… - A tömeg felhördült, és Rita is egyből visszatért a jelen eseményeinek taglalásához. – Tehát… Kupornak ismét meggyűlt a baja a mardekárosok gurkóival, ám mielőtt Madam Pomfrey gondoskodó karjaiba hullt volna (jobbulást neki), még lepasszolta a kvaffot Zuannek, aki megállíthatatlanul repül a karikák felé – hadarta Rita. – Nos, mit mutatsz nekünk Piton? – zengte kifulladva. – Pazar védést, vagy csak annak gyengécske, elfuserált kísérletét?

- Gyerünk – suttogta Yan. Előrehajolt, és görcsösen szorongatta a korlátot. – Menni fog, tudom.

Harry azon kapta magát, hogy ő is hasonló szavakat mormol.

- Gyönyörű! – sikította Rita.

Yan gyorsabb volt: másodpercek alatt, a szó tucatnyi szinonimáját sorolta fel „IGEN”-eket meg „EZ AZ”-okat ordítva közben. A túloldalon, a griffendéles tenger közepén James és a barátai is lelkesen hujjogtak.

Harry nevetve tűrte, hogy a ruhája ujját markoló, ugrándozó gyerek össze-vissza rángassa. Most és még sokszor az elkövetkező másfél órában, míg végül Bellatrix, idegtépő fogócska után győzedelmesen lendítette a magasba a kezében vergődő cikeszt.