Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Itt az újabb fejezet, Harry megpróbálja sarokba szorítani Borgint a Negyedik Toronnyal kapcsolatban, és talál valami érdekeset a Zsebkosz köz egyik üzletében. Ja, és kiderül, ki a kék bõrû ember! Válaszok, emberek, válaszok! El se hiszem, hogy megválaszolok néhány kérdést az ezermillió közül... :-)

12. fejezet
A fej

Kingsley tökéletesen egyetértett Hermionéval abban, hogy muszáj kihasználniuk egy ilyen kínálkozó alkalmat a Durmstrang feltérképezéséhez, hogy a belsõ kör és az eltûnt aranyvérû varázslók nyomára akadjanak, épp ezért Harrynek el kell fogadnia a meghívást és meg kell jelennie ott december huszonötödikén. Harry a legkevésbé sem rajongott az ötletért, de azt el kellett ismernie, hogy nem azért jelentkezett aurornak, hogy csupa olyan dolgot csináljon, amihez éppen kedve van, így aztán engedelmesen rábólintott a feladatra.
A meghívó két fõre szólt a karácsonyi bál okán, ezért Kingsley rögtön Hermionét javasolta, a lány azonban visszautasította, mondván Harry és Ginny biztosan együtt szeretnének menni. Harry nagyon örült neki, hogy Hermione hozta ezt szóba – õ maga udvariatlanságnak tartotta volna a tiltakozást, hogy nem õt akarja.
- De miért akarnál pont Ginny Weasleyvel menni? – kérdezte lassú, basszus hangján a miniszter.
Harry megeresztett egy lusta félmosolyt, mire Kingsley kapcsolt.
- Ó… értem – hagyta rá, és õ is elmosolyodott.
Ron halkan köhécselt mellettük.
- De ez esetben neki is be kell jönnie elõtte a minisztériumba, hogy átbeszéljük a tervet – folytatta Kingsley. – Nem szórakozni mentek oda elsõsorban, hanem megtudni mindent, amit csak lehet a kék bõrû lehetséges célpontjáról…
- Marius – szólt közbe Ron, aki egész eddig hallgatott. – Marius Prince az igazi neve.
Hermione nagyot ugrott a székében, mintha megcsípték volna, Kingsley pedig elnémulva meredt Ronra.
- Micsoda? Prince? – hüledezett Harry a nevet hallva.
- Miért nem mondtad eddig, Ron? – meresztett rá nagy szemeket Hermione, két kézzel a széke karfáját markolva, mintha attól félne, hogy újra felugrik.
- Most akartam jelentést tenni – vonogatta a vállát Ron, nemtörõdöm módon. – Dawlishsal vagy négy órát eltöltöttünk reggel a nyilvántartóban, mire megtaláltuk. Itt van… - azzal elõhúzott talárja széles zsebébõl egy kartotékot, és Kingsleynek adta.
A miniszter kinyitotta és átfutotta az elsõ lapot. Ron közben folytatta a beszámolót.
- Kikerestünk minden 1900 után született Marius keresztnevû varázslót. Elég sokat találtunk… - húzta el a száját. – Így aztán le kellett szûkítenünk a kört. Kihúztuk azokat, akik túl alacsonyak vagy túl magasak voltak, a külföldieket is, merthogy a beszéde alapján biztos brit… A fényképek között aztán azonnal ráismertem, mikor megláttam.
Kingsley kivette az adatlaphoz tûzött kis képet, és átadta Hermionénak. Harry is egyetértett abban Ronnal, hogy csakis ez lehet az õ emberük. Habár a képen látható varázsló bõre nem kék volt, hanem egészséges napbarnította, hosszúkás arca pedig kimondottan jóképû volt, melyhez hollófekete, hosszú egyenes haj tartozott – egyszerre meglepõen Piton-szerû benyomást keltett, másrészrõl viszont nagyon különbözött is tõle. Harry biztos volt benne, hogy Marius nem volt olyan magába forduló, kiközösített fiú, mint Perselus Piton, inkább egy fiatal Sirius Blackként tudta elképzelni.
- Marius Prince – dörmögte lassan a miniszter, olvasva az adatokat. – Apja neve Octavius Prince, aranyvérû, született 1927. június 22.
- Nem lehet olyan öreg! – ráncolta a homlokát Harry. – Alig néz ki idõsebbnek nálunk.
- Az mellékes – legyintett Hermione. – Rengeteg bájital létezik, ami megfiatalítja a vonásait, igaz Kingsley?
A miniszter elmosolyodott, és Harryre nézett.
- Engem hány évesnek nézel? – kérdezte.
Harry megvonta a vállát.
- Negyven, negyvenöt… maximum ötven – válaszolta.
- Jövõre leszek hetven éves – adta meg a helyes választ Kingsley egy kis hatásszünet után. Harry kivételével senki sem képedt el ezen.
Hermione megköszörülte a torkát, mire Harry felocsúdott – fontosabb megbeszélnivalójuk volt, mint ki hány évesnek néz ki.
- Azt mondtad, az apja Octavius Prince volt? – kérdezte a lány a minisztertõl.
- Igen, miért?
- Emlékeztek arra a testvérpárra a megemlékezés napján? – Kingsley helyett Hermione a két fiúhoz intézte szavait. – Õk voltak a Prince-testvérek. A fiatalabbikat Octaviusnak hívták, és McGalagony azt mondta, hogy õ volt Piton nagyapja.
Harry is emlékezett rá. Elsõ pillantásra az a bizarr gondolat fogant meg a fejében, hogy magát Pitont látja. Annyira hasonlított rá horgas orra és zsíros, fekete haja miatt, hogy csak másodjára tûnt fel neki, hogy nem az egykori bájitaltanár áll elõtte.
- Akkor a kék bõrû… - foglalta össze –, akarom mondani Marius, Eileen Prince testvére kell, hogy legyen! Más szóval õ Piton nagybátyja.
Egy percig egyikük sem szólt egy szót sem. Idõtlen idõk óta nem esett szó köztük Pitonról. Habár a hõs halálfaló története rendszeresen felbukkant az újságok hasábjain, és Rita Vitrol is pennahegyre tûzte a Harryékrõl írott könyvében, õk maguk valahogy igyekeztek elfelejteni õt. Mintha a megemlékezésen elmondottakkal végleg búcsút intettek volna az ellenszenves bájitaltanárnak, a volt halálfalónak, Dumbledore gyilkosának és legfõbb bizalmasának, a sanyarú sorsú roxforti fiúnak, aki szerelmes volt Lily Evansbe.
Kingsley volt az, aki megtörte a csendet.
- Jó, ez nagyon érdekes, de ami számunkra fontos, az az, hogy hogyan akadunk a nyomára – mondta nyomatékosan –, valamint az, hogy miként válhatott ilyenné. A fényképen nem tûnik túl kéknek…
- Biztosan valami félresikerült bûbáj lehet az oka – találgatott Hermione, de Ron közbevágott.
- Csak nézd meg, mikor járt a Roxfortba! – Kingsley erre vadul keresgélni kezdett a szövegben, de a fiú megelõzte: – 1938 és 1944 között… pontosan akkor, mikor Voldemort. Vagyis ismerhette õt.
Harry újra a fényképre pillantott. Nézte a mosolygó fiatalembert, dölyfös, büszke vonásait, messzirõl is felismerhetõ aranyvérû elõkelõségét… Pontosan olyan alak bontakozott ki képzeletében, aki tökéletesen beleillett Voldemort nagyúr roxforti társaságába.
- De nem mardekáros volt – tette hozzá csak úgy mellékesen Kingsley. – Hanem hollóhátas.
- Azok ilyen idióták… - jegyezte meg Ron, majd feljajdult, mikor Hermione figyelmeztetõleg a bordái közé könyökölt.
Kingsley hamisan mosolyogva nézett rá.
- A hollóhátasok nevében kikérem magamnak – dörmögte lassan.
Ron fülei egy csapásra elvörösödtek, Harry pedig a nevetéssel viaskodott, ahogy Kingsley és barátja között járatta a tekintetét.
- Én úgy értettem, hogy… azok ilyen idióták, akik… - próbálta magát kivágni Ron a helyzetbõl – akik… abban az idõben jártak a Roxfortba. Ezt akartam mondani, csak Hermione nem engedte befejezni. Ezért tûnt úgy, mintha… mintha a hollóhátasokra mondanám, hogy… hogy idióták. Pedig nem… Érted, ugye?
A miniszter mosolya egyre szélesebb lett, jót mulatva a fiú zavarán.
- ’41-ben vettek fel a Roxfortba – adta meg neki a kegyelemdöfést.
Ron már teljesen vörös volt, és inkább semmit sem mondott.
- Most már elég mélyre ástad magad – mondta Harry nevetve.
Erre Kingsley és Hermione is elnevette magát.

- Gondolod, hogy Voldemort csinált vele valamit, ami miatt gyûlöli? – találgatott a lány, mikor abbahagyták a nevetést. – Lehet, hogy megátkozta valahogyan?
Harry lázasan gondolkodott. Az, hogy nem hallott még olyan átokról, ami ilyen szörnyeteggé változtat egy embert, mint amilyen Marius lett, nem jelent semmit, hiszen rengeteg bûbájról nem tudott semmit.
- Talán… lehet – vonogatta a vállát.
Barátja hátradõlt a székben, és lustán hintázni kezdett.
- Azt még értem, hogy miért vadászik a halálfalókra – mondta –, és miért gyûlölheti Voldemortot, de miért érdeklik õt a sötét tárgyak?
- Ezt már megbeszéltük, Ron – szólt Hermione. – Azért, hogy használja õket. Elég egyértelmû, nem?
Ron a fejét rázta.
- Azoktól a holmiktól még nem válik valakibõl sötét nagyúr!
- Nem-e? – vonta fel Harry a szemöldökét jelentõségteljesen, a Halál ereklyéire gondolva.
Ron egy pillanatra elmerengett ezen, de nem mondott ellene semmit.
- Szóval szerinted õ akar lenni a következõ Voldemort? – találgatott tovább.
Kingsley összefonta a karjait, és hátradõlve székében, némán figyelte õket. Harry fél szemmel rápillantott. A miniszter nem akart közbeszólni, mintha hagyná õket, hogy kibontakozzanak; Harrynek rá kellett jönnie, hogy elhamarkodottan ítélte meg õt, mikor azzal vádolta, hogy szemtelenül alábecsüli õket.
- Nagyon úgy néz ki – felelte Hermione grimaszolva.
Harry elfordította a tekintetét Kingsleyrõl.
- Szerintem itt valami sántít – mondta barátainak. – Emlékeztek rá, mit mondott Belladonna Zambininek, mielõtt megölte?
Hermione várakozva nézett rá, Ron azonban megrázta a fejét.
- Én akkor nem voltam magamnál – emlékeztette.
- Ja, tényleg… - kapott észbe Harry, majd folytatta. – Azzal vádolta Mrs Zambinit, hogy megölte mind a hét férjét. Eléggé dühös lett rá emiatt. Mintha megbüntette volna azért, amit tett. Nekem nem olyannak tûnt, mint egy sötét nagyúr.
Egy percig senki sem mondott semmit, csak megrágták magukban a hallottakat. Harry nem volt benne biztos, hogy ez elegendõ indok egy ilyen kijelentésre, de nem tudott másra hagyatkozni Mariusszal kapcsolatban, mint a megérzéseire. Az álmaiban kísértõ csuklyás idegenrõl könnyebben el tudta képzelni, hogy a fekete mágia nagymestere, de Marius valami más volt.

Kényelmetlenül fészkelõdött a székében, arra gondolva, mit érzett akkor, mikor bejárták a Peverell-ház termeit. Mikor a kék bõrû ember félrerúgta Florean Fortescue holttestét, mikor rászólt, hogy álljon félre, mert megvághatják az üvegcserepek. Valami mélységes közöny érzõdött a hangjában, egyaránt valamiféle furcsán kifejezett tisztelet is Harry és barátai irányában. Ezt persze nem merte említeni sem Ronnak, sem Hermionénak, mert biztos volt benne, hogy lehurrognák. Hiszen hogyan érezhetne irántuk bárminemû tiszteletet Marius, amikor kis híján a halálukat okozta? De Harry másként látta. Az utóbbi hetekben egyre inkább az a benyomása támadt, hogy Marius sosem hagyta volna õket meghalni.
- Legyen akárki is, meg kell találnunk, és elfogni, mielõtt még több embernek esik baja – mondta végül Kingsley, nagyot sóhajtva. - Felvettük a kapcsolatot a nevezett iskolákkal, és elmondtuk nekik, hogy ez a Marius nevû alak felbukkanhat.
Ron és Hermione bólogatott.
- És mit válaszoltak? – kérdezte Harry, a Durmstrangra gondolva.
- Ami várható volt: megköszönték, hogy szóltunk, és ennyi.
Hermione dühösen szusszant egyet.
- Nem vették komolyan a figyelmeztetést? – ráncolta rosszallóan a homlokát.
Kingsley megeresztett egy félmosolyt.
- Lehet, hogy komolyan vették – felelte kevés meggyõzõdéssel a hangjában –, de mint minden varázslóiskola bölcsei, õk is túl büszkék ahhoz, hogy megforduljon a fejükben, talán segítségre van szükségük.
Az biztos, hogy elkélne a segítség – gondolta Harry. Abban ugyan kételkedett, hogy Marius olyan nehéz ellenfél lenne, mint Voldemort, de a meglepetés, a megfélemlítés ereje, és az a különös dementor mind az õ oldalán állnak, és ez nagy elõny. Nem tudhatta, mik a kék bõrû ember céljai, de azt tudta, hogy megvannak a kezében a megfelelõ eszközök ahhoz, hogy elérje azokat.
Ron másképp látta a helyzetet.
- Végülis, nem tudhatjuk, hogy így van-e – vélte. – Könnyen lehet, hogy az elsõ alkalommal fasírtot csinálnak Mariusból, meg a kis viking haverjából.
Hermione kötekedõ kedvében volt, és közbeszólt.
- Azt hittem nincs varázslat, ami megölne egy dementort – mondta. – Akkor meg hogyan csinálnának belõle „fasírtot” szerinted?
Kingsley felemelkedett a székébõl, gyorsan elejét véve egy veszekedésnek.
- Nem ez a dolgunk, hogy errõl vitatkozzunk! – figyelmeztette õket. – Elmondom, mit tegyetek: Harry, te írd meg a választ a Durmstrangba, hogy küldhetik a zsupszkulcsot, aztán Ronnal együtt folytassátok a gyakorlást. Ez fontos! Hermione, te visszamehetsz a Varázslény-felügyeletre, a többit bízd csak ránk…
- Igazából a tizedikre kell mennem, mert negyed óra múlva kezdõdik a tárgyalás Rita Vitrol ügyében – csicseregte a lány, és már a gyûlölt újságíró nevének kiejtésétõl is elsötétült az ábrázata.
- Nem adod még fel? – sandított rá Ron, miközben leemelte talárját az akasztóról.
Hermione csak egy pillantással válaszolt, de az is épp elég volt. Pontosan úgy viselkedett, mint mikor arra próbált rájönni, hogyan hallgatja ki Vitrol a beszélgetéseiket.
- Rendben van – bólintott Kingsley, majd mielõtt útnak eresztette õket, átnyújtotta Harrynek a Reggeli Próféta aznapi számát. – Nézz bele, érdekelni fog!
Harry futólag ránézett a címoldalra, és rögtön meglátta, mire célzott a miniszter. A lap nagy részét egy terjedelmes cikk foglalta el a Trimágus Tusáról. Lemondóan nyögött egyet, de csak mikor már hallótávolságon kívülre kerültek Kingsleytõl. Nem rejtette véka alá, hogy gyûlöli az egész Tusát, ami egyszer már pokollá tette az életét.
A liftben elbúcsúztak Hermionétól, és sok sikert kívántak neki. Õk kiszálltak a Varázsbûnüldözési Fõosztályon, a lány pedig folytatta útját a tízes szinten található tárgyalótermek felé.

Ez a napjuk is lázas gyakorlással telt, és most sem látták oktatójukat pár percnél hosszabb idõre. Harry csak találgatni tudott, hogy Dawlish és Proudfoot miként próbálja megtalálni Marius Prince, a kék bõrû ember nyomát. Ronnal párbajoztak a gyakorlóteremben, s rajtuk kívül ezúttal is csak egy-két auror tévedt be egy órára, akiket Harry csak látásból ismert.
Végig azon járt az esze, amit a miniszteri dolgozószobában hallott. Marius ismerte Voldemortot. Talán Voldemort egyik korai áldozata lenne? Õ tette ezt vele, Piton nagybátyjával? Visszaemlékezett a fotóra, ami még Marius fiatalkorában készült. Életvidám és megnyerõ arc volt. Hogy válhat valakibõl egy ilyen szörnyeteg? Voldemortot értette, hiszen jól ismerte a gyerekkorát, és látta rajta, hogy már a kezdetektõl ott bujkált benne valami megmagyarázhatatlan hajlam, ami végül a világ legveszélyesebb emberévé tette…
- Áu! – jajdult fel hirtelen, mikor Ron egy erõsebb átkától a földre rogyott.
Barátja azonnal ott termett, és felsegítette.
- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdezte aggodalmasan, mikor látta, hogy Harry karját csápszerû kinövések borítják.
- Nem, csak… figyelmetlen voltam – motyogta Harry, és eltüntette a csápokat.
A mellettük gyakorló páros kíváncsian nézelõdött feléjük, amit roppantul irritálónak talált. „Nahát, a híres Harry Pottert kiütötték, de nagy hír!” – gondolta magában.
Aznapra be is fejezték a gyakorlást, és gyors tisztálkodás után visszamentek a fülkéjükbe.
- Mindjárt három óra – jelentette be Ron az órájára pillantva. – Hermionénak most már végeznie kéne… Meddig tart egy ilyen tárgyalás?
Harry, akinek már voltak tárgyalótermi tapasztalatai, csak megvonta a vállát, és kézbe vette az újságot.
- Változó – felelte Ronnak, és kiterítette a Prófétát az asztalon. – Van, hogy egy óra alatt végeznek, de elõfordul, hogy elhúzódik.
- Hát, ha hagyják Vitrolt belelendülni, akkor Hermione karácsonyig nem szabadul ki onnan… - dünnyögte Ron.
A Reggeli Próféta fõoldalon hozott le minden, a Tusával kapcsolatos cikket. Harry tisztában volt vele, hogy miért: a legutóbbi verseny tragédiája miatt most még több ember kíváncsi rá. Mintha mindenki azt várná, hogy ezúttal is életre kel valami rég halottnak hitt feketemágus, és vérfürdõt rendez…

Nagy siker az elsõ próba

Korábban már beszámoltunk lapunk hasábjain a Trimágus Tusa november huszonhatodikán megrendezett elsõ próbájának eredményeirõl. Mint ismeretes, jelen állás szerint a Beauxbatons ifjú tehetsége, Eloise Auteuil vezet 32 ponttal, õt követi holtversenyben a durmstrangos Ivan Dragomir és a roxfortos Dennis Creevy 29 ponttal.

- Nahát, Dennis lett a bajnok? – nézett fel az újságból Harry.
- Hm? – fejezte ki véleményét Ron.
- Semmi…

A három bajnok példaszerûen teljesítette az elsõ feladatot, melynek során - a hagyományok szerint - egy bizonyos mágikus bestiával kellett összemérniük erejüket. A legutóbbi Tusán a bajnokoknak egy-egy kifejlett sárkány elõl kellett ellopniuk egy arany tojást, ezúttal pedig egyenként három afrikai randalórt kellett beterelniük a kihelyezett ketrecekbe. A zsûri pontozta, hogy mennyi kárt tesznek az állatokban, szenvednek-e valamilyen sérülést a bajnokok, illetve milyen gyorsan hajtják végre a feladatot.
A próba során a durmstrangos bajnok alighanem félreértett valamit, mert nem beterelte a karámokba az állatokat, hanem egymás ellen uszította õket, aminek az lett az eredménye, hogy két randalór felrobbantotta egymást a szarvával. A közönség azonban olyan ovációval fogadta ezt, hogy a zsûri végül nem pontozta le Ivan Dragomirt.
A Roxfort által szervezett próba hatalmas sikert aratott a nézõközönség körében, mindenki remek nyitánynak tartotta az izgalmasra és látványosra sikerült feladatot. A legutóbbi Trimágus Tusát sok támadás érte amiatt, hogy a második és harmadik próba szinte semmiféle izgalmat nem tartogatott a népes nézõközönség számára, csupán a bajnokok izgulhattak, elrejtve a szemek elõl. Megkérdeztük Minerva McGalagony igazgatónõt, mi a véleménye a legutóbbi Tusáról: „A kérdés különös, hiszen miféle véleményem lehetne egy olyan versenyrõl, melynek mind jól tudjuk, hogy mi lett a végkimenetele, és miféle erõk munkálkodtak a háttérben” – válaszolta az igazgatónõ. „De ha csak magukat a versenyszámokat nézzük, valóban az a benyomásunk lehet, hogy a nézõközönséget furcsa módon kifelejtették a második és harmadik próbából.”
Való igaz, hogy öt évvel ezelõtt szintén csak a Roxfort által szervezett elsõ próba okozott izgalmat a nézõk körében, a Durmstrang ötleteként érdekesen megvalósított vízi próba, és a sokkalta látványosabban is kivitelezhetõbb beauxbatonsi labirintus-próba a nézõk szeme elõl elzártan ment végbe.
Ursula Ulatov, a Durmstrang Akadémia igazgatóhelyettese szerint az új Trimágus Tusa sokkal átgondoltabb és látványosabb fordulókat ígér, melyekrõl természetesen semmiféle információt nem közölhet elõre, nehogy a bajnokok fülébe jusson a hír, akiknek a feladatokról mit sem sejtve kell felkészülniük. Amit már tudhatunk, hogy a Beauxbatons szervezésében készülõ második próbára február 25-én kerül sor.
Maude Moloh igazgató emellett nyilvános interjúban fejezte ki panaszát egy német varázslólapnak, miszerint néhány meghívott nem jelent meg az elsõ próbán, volt, aki még nem is válaszolt a kiküldött meghívókra. „Szívélyes meghívót küldtünk többek között a legutóbbi Tusa gyõztesének, Harry James Potternek, aki végül nem értesített minket” - mondta Mr Moloh a tájékoztatón. Hozzátette azonban, hogy õszintén reméli, a karácsonyi bált megtisztelik jelenlétükkel a meghívott vendégek, akiknek korábbi elutasításuk ellenére is kiküldték a meghívókat.

Harrynek szöget ütött a fejébe a gondolat: vajon azok után, hogy a Durmstrang olyan hevesen tiltakozott ellene, hogy nála kerüljön megrendezésre a Tusa, miért veszi az igazgató sértésnek, hogy nem jött el az elsõ próbára? Harry érezte, hogy valami nincs rendben az iskolával. Pansy Parkinson és Borgin veszekedése, a meghívón lévõ torony-pecsét, a kudarcba fúlt roxforti építkezés mind a Durmstrangra mutatott, mint valami fényes, villogó útjelzõ.
Félretette az újságot, hogy maga elé húzza a még mindig halmokban álló tanulnivaló akták egyikét, de ezúttal célirányosan kereste köztük azokat, melyeknek valamilyen módon közük volt a Borgin & Burkes üzlethez. Ron közben elkérte a Prófétát, mert kíváncsi volt a Brit Kviddics Liga legutóbbi eredményeire, ekkor azonban betoppant Hermione.
- Sziasztok.
Harry elsõ ránézésre megállapította, hogy a lány rendkívül feldúlt és dühös, és ennek okára szinte azonnal fény derült, mikor egy öt perces szónoklatban, szitkozódással vegyítve beszámolt a tárgyalás eredményérõl.
- Annak a banyának volt képe azt mondani, hogy jogtalanul vádaskodom – kiabálta –, amikor azt mondtam, hogy illegális eszközökkel szedte ki az információt az emberekbõl!
- És mi lett végül a döntés? – kérdezett rá Harry az egyetlen dologra, ami érdekelte ebbõl a felhajtásból, és amire Hermione még nem tért ki a dühöngés közepette.
- Nincs döntés! – köpte a lány a szavakat, mintha nem is Harry, hanem Rita Vitrol ülne elõtte. – Meghallgatták Vitrolt, én tiltakoztam, és elnapolták az egészet. Annyit sikerült elérnem, hogy az új könyve nem kerülhet a boltokba, amíg le nem zárják az ügyet.
- Az is valami… - jegyezte meg Harry.
Hermione magából kikelve dobbantott egyet a lábával, mire a paraván fölött többen is átkukucskáltak hozzájuk.
- Nem! Ez egyenlõ a nullával! Tönkreteszem azt a nõt, ha addig élek is! – pörlekedett a lány.
Ron elkapta a derekánál fogva, és finom erõszakkal az ölébe ültette.
- Nyugodj meg! – duruzsolta a fülébe halkan, hogy csitítsa. – Vitrol amúgy is csak fecseg össze-vissza. Az új könyve is csupa hülyeség. Már senki sem veszi õt komolyan.
Hermione lemondóan nézett rá, de végre abbahagyta a kiabálást, Harryék nagy örömére.
- Azt hiszed? – kérdezte. – Szerinted nem fognak ráharapni minden kis morzsára, amit elhintenek rólunk? Mit fognak gondolni az emberek, ha… ha kiderülnek olyan dolgok… amik… - kereste Hermione a szavakat - amik a magánügyeink!
Ron lustán vigyorgott rá.
- Miféle magánügyeinket kéne nekünk szégyellni? – kérdezte úgy, mintha még az ötletet is nevetségesnek tartaná. – Mi vagyunk a „nagy hõsök”, semmit se kell szégyellnünk!
Harry halkan köhécselt, de inkább nem szólt semmit. Hermione felvonta a szemöldökét.
- Semmit? Például amikor betörtünk a Gringotts bankba, és kifelé jövet ki tudja, hány ártatlan ember sérült meg a sárkány miatt? – suttogta a lány, hogy csak két barátja hallja, amit mond. – Vagy azt, amikor a horcruxok utáni keresés alatt faképnél hagytál minket?
Ron olyan képet vágott, mintha Hermione megpofozta volna. Harry abbahagyta a céltalanná váló lapozgatást az akták között, és rövidet sóhajtott. Újabb kényes téma, ami hosszú ideje nem került szóba köztük…
Hermione arcán már látszott, hogy legszívesebben visszavonná az utolsó mondatot.
- Bocsánat – motyogta megszeppenten. – Nem akartam…
- Semmi gond – mondta gyorsan Ron, az asztal lapját bámulva.

Hosszú ideig senki sem szólt semmit, Hermione Ron ölében ücsörgött, és némán bámulta az újságot böngészõ fiút, Harry pedig próbált koncentrálni a keze ügyében lévõ nemrégiben lezárt ügyre, mely egy bizonyos Hepzibah Smith és a Borgin & Burkes közötti üzleti kapcsolatra irányult. Harry visszatette az aktát a helyére, és nagyot sóhajtott. Az összes Borgin & Burkes nevet tartalmazó ügy csupán feltételezett elátkozott tárgyak áruba bocsátásának körülményeirõl szóltak, Hepzibah meggyilkolása volt a legsúlyosabb közöttük, de sehol sem került szóba a Durmstrang, sem bármiféle torony.
Úgy döntött, ideje más oldalról megközelítenie az ügyet, annál is inkább, mert Hermione elmélyülten cirógatni kezdte Ron haját, márpedig ennek Harry nem akart szemtanúja lenni. Felkelt a székbõl, és felvette úti köpenyét. Hermione rögtön észrevette, mit csinál.
- Hát te meg hová mész?
- Csak sétálok egyet. Kiszellõztetem a fejem – válaszolta kitérõen Harry, és már ott se volt. Az utóbbi idõben hozzászokott, hogy gyorsan el kell tûnnie, nem hagyva alkalmat a lánynak arra, hogy visszatartsa valamivel, vagy legilimenciával belenyúljon a fejébe.
A megszokott útvonalon hagyta el a minisztérium épületét, és a néptelen sikátorból hoppanált egyenesen az Abszol úton hömpölygõ, karácsonyi bevásárlását végzõ tömeg közepébe. Gyalog sétált le a Zsebkosz köz sötét, hideg macskaköves sikátorán a legnagyobb épület felé, mely a Borgin & Burkes nevet viselte.
Egy alkalommal járt itt csupán, másodéves korában, késõbb pedig kívülrõl leskelõdtek Ronnal és Hermionéval Draco Malfoy után. Akkor még nem tudták, hogy Malfoy, az újonc halálfaló a Dumbledore meggyilkolására kieszelt tervét jött ide tökéletesíteni, egy volt-nincs szekrény ügyében, melyben egyszer maga Harry is elbújt. Charactacus Burke üzlete mindig is a fekete mágusok és halálfalók barátja és segítõtársa volt, persze súlyos gallonok ellenében. Alighanem ez az áldásos tevékenysége Voldemort halála miatt sem szûnt meg, ahogy régen sem, mikor Lucius Malfoy a betiltott mérgeitõl szabadult meg itt.
Mielõtt benyitott volna, Harry benézett a kirakaton, s megállapította, hogy egyedül a zsíros hajú, hajlott hátú, tenyérbe mászó boltos tartózkodik odabent. Óvatosan, hogy a bejárati ajtó harangja meg ne konduljon, Harry benyitott.

- Helló, Borgin – köszönt neki félelmetesnek szánt susogó hangon.
A boltos megpördült, közben ijedtében elejtett egy fadobozkát, ami kinyílt, és egy bús dallamot kezdett el játszani. Borgin abban a pillanatban felkapta, és gyorsan lecsapta a tetejét.
- Elátkozott tárgyakkal játszunk, mi? – vigyorgott rá Harry, mikor az öreg letörölte az izzadtságot a homlokáról.
- Ki az ördög maga?
Harry közelebb sétált. Borgin hátrébb lépett elõle, de aztán meglátta az arcát, ahogy vendége belesétált az ablakon beszûrõdõ fénysugárba.
- Harry Potter? – Jobban meg se lepõdhetett volna, s Harry elégedetten állapította meg a hangjába vegyülõ ijedtséget.
Gúnyosan vigyorogva nyugtázta magában, hogy az utóbbi idõben afféle mumus lett a fekete mágusok szemében. Nem áltatta magát: igazán tetszett neki ez a gondolat.
- Mit keres maga itt? Nem csináltam semmit! – fújtatott kitágult orrlyukakkal Borgin.
- Nyugodjon meg, nem akarom letartóztatni magát, vagy mi… – Harry jót derült Borgin félelmén, és odament a pulthoz. – Különben se tehetném meg, csak gyakornok vagyok a minisztériumban.
Az öreget ez nem nyugtatta meg, de Harry nem is várta, hogy máris a készséges eladó mintapéldájává vedlik át.
- Nem is tudna miért letartóztatni! – heveskedett a boltos, mikor újra megtalálta a hangját. – Én már nem foglalkozom semmi… olyasmivel!
Harry lustán a pultra támaszkodott, Borgin pedig nem merte levenni róla a szemét, de a pálcájáért sem mert nyúlni.
- Arra lennék kíváncsi, hogy hová tûnt Draco Malfoy.
- És mért pont tõlem kérdezi? – vágott vissza rekedt hangon az öreg, s még jobban fújtatott, mint elõtte, a fadobozkát szorongató ujjai egészen elfehéredtek.
- Lássuk csak, miért is? – játszadozott vele Harry. – Talán, mert egy tucat szemtanú látta, ahogy a Valentinus Kávézó elõtt vitatkozik errõl Pansy Parkinsonnal, ráadásul meg is ütötte azt a szegény lányt.
Borginnak most már az arca is elsápadt, pár pillanatig csak bambán bámult Harryre. Végül összeszedte magát, és elfordult elõle, látszólag azért, hogy visszategye a zenélõ dobozt egy szekrény polcára, de Harry biztos volt benne, hogy csak megpróbál kiötölni valamilyen mentõ választ.
- Az a lány nem hagyott békén – mondta végül az öreg. – Végigüldözött az utcán, azt ismételgetve, hogy én tudom, hová ment a nyavalyás fiúja.
- Pedig maga nem is tudja – bólogatott Harry mosolyogva.
- Persze, hogy nem! – fortyant fel Borgin, végre visszafordulva vendége felé. – És maga meg mit vigyorog, mint valami eszement?! Jobb, ha tudja, hogy a magafélét nem szívesen szolgálják ki a Zsebkosz közben.
Harry ellökte magát a pulttól, és most õ fordult el Borgintól, végigjáratva tekintetét az egykor a fekete mágia kellékeitõl roskadozó polcokon, a vitrineken, melyek most szánalmasan üresen tátongtak, a porlepte szekrényeken, melyeken alig volt némi áru.
- Mégis mivel tudnának engem kiszolgálni a Zsebkosz közben? – kérdezte Borgintól, felé se nézve. – Hisz nem maradt itt semmi! Bár azt mondhatnám, hogy a minisztériumi razziák voltak ilyen eredményesek, de sajnos, maguk megint gyorsabbak voltak, mint mi…

Borgin úgy állt egy helyben, mintha kõvé dermedt volna.
- Mirõl beszél? – kérdezte, idegességében megnyalta a száját.
- Hát a belsõ körrõl – válaszolta Harry. – A felvásárlókról. A Durmstrangról, teszem azt… Vagy jobban tetszik a Negyedik Torony?
Remélte, hogy használ, ha kiteregeti a lapjait, és Borgin arckifejezése szinte egyenlõ volt egy bizonyítékkal. Az utolsó név említésére a csimbókos hajú öreg boltos úgy nézett ki, mintha Harry ágyékon rúgta volna.
- Halvány fogalmam sincs, mire céloz – szólt remegõ hangon, ádámcsutkája fel-alá ugrándozott.
Harry most újra szemtõl szemben állt vele, abbahagyva a járkálást a ritka polcok között.
- Nem? – kérdezett vissza, felvonva egyik szemöldökét. – Pedig Parkinson elég biztos volt benne, hogy maga az összekötõ, aki a sötét tárgyakért cserébe elintézi a költözést Voldi volt haverjainak…
Szándékosan választotta ezt a gúnyolódó hangnemet, s el is érte vele célját: Borgin arcából kifutott a vér, Harry pedig még gonoszabban vigyorgott.
- Megmondtam, hogy annak a lánynak elment az esze! – suttogta eszelõsen villogó tekintettel.
- Ezért kellett megütnie?
Borgin nyelt egyet.
- Tûnjön a boltomból! – hörögte végül, hosszas hallgatás után, és már jött is elõre az eladópult mögül, hogy kizavarja nem kívánt vendégét.
Harry úgy döntött, az utolsó lehetõséget is kipróbálja:
- Mondja, nem fél Mariustól?
- Ki a fene az a Marius? – fintorgott Borgin a félelem legcsekélyebb jele nélkül. – Mindegy, nem is érdekel. Tûnjön a boltomból, de azonnal! Kifelé!
Harry magában bosszankodva kiment. Borgin becsapta mögötte az ajtót, és kitette a zárva feliratot, majd még egy utolsó goromba pillantást vetett Harryre, és visszavonult az üzlethelyiség mögötti rezidenciájába.
- Ez nem jött össze… - morogta maga elé Harry, és belerúgott egy kõbe.
A sikátorban lézengõ néhány taláros alak felé nézett, ahogy a kõ végigpattogott a macskaköves járdán. Harry a legkevésbé sem félt tõlük, nem töltötte el jeges borzongással a Zsebkosz köz, ahogy régen, mikor elõször járt itt, amikor alig tett meg néhány lépést és máris belekötött egy õsöreg banya. Akkor csak Hagrid közbelépése mentette meg, ki tudja miféle sorstól. Nagyon valószínû volt, hogy most inkább a banyának lenne félnivalója tõle.
Visszahúzta fejére a kámzsát és elindult vissza az Abszol út irányába. Borgin és a belsõ kör járt a fejében, annyira elmerült a gondolataiban, hogy hoppanálni is elfelejtett. Különben sem rajongott a hoppanálásért, amikor csak tehette, gyalog vagy seprûn közlekedett mindenhová, de a roxforti tanulmányai befejezése óta eltelt idõben rá kellett jönnie, hogy hoppanálás nélkül nem lehet meglenni.

Megtorpant az egyik penészes kirakat elõtt. Az üveg mögött rogyásig megrakott polcok voltak bizarr mûszerekkel, maszkokkal, zsugorított fejekkel és csupasz koponyákkal. A bolt ajtaja fölött rozsdás vascégér lógott, rajta olvashatatlanná vált felirattal.
Úgy látszik, valaki keresi a bajt, gondolta Harry, és zsebébe nyúlva megragadta pálcáját, majd benyitott az üzlet ajtaján. Odabent egy vénségesen vén, töpörödött varázsló fogadta, aki hajlott hátával alig volt magasabb egy koboldnál, kopaszodó fejérõl fehér hajszálak lógtak le kétoldalt.
- Jó napot kívánok! – köszönt Harry a boltosnak, aki fintorogva hunyorgott.
- Eh… - nyögte az öreg. – Jó napot! Mit akar?
Rikácsoló hangja szinte fülsértõ volt, mint valami varjúnak, arca pedig csaknem eltûnt a ráncok tengerében. Vizenyõs szemét Harryre függesztette.
- Érdekelne, hogy mi ez a sok holmi itt a kirakatban – intett Harry a polcok felé, pálcáját pedig elengedte a zsebében; az öreg nem jelentett rá semmilyen veszélyt.
- Eh… Ezek? – rikácsolta a boltos, és botjára támaszkodva elõtotyogott a pult mögül. – Hát, régiségek! Mindegyik más… Mi kéne az uraságnak?
Harry kissé meglepetten pislogott rá. Az öregember úgy tûnt, nem ismerte fel, különben biztos nem kínálgatná az áruját épp neki.
- Uram, ezek elátkozott tárgyak? – kérdezte tõle.
- Hogy ezek? – fordult a polcok felé a vén varázsló.
Harry a szemeit forgatta. Láthatóan nehéz felfogású volt.
- Igen, ezek – válaszolta kissé türelmetlenül.
- Elátkozottak, igen… - nyekeregte a boltos, majd kézbe vett egy koponyát. – Ez példának egy hetedik fiú hetedik fiának koponyája. Porítva varázsitalokba való…
Harry nagyot sóhajtott és csípõre tette a kezét.
- Uram, tisztában van vele, hogy ilyesmit tilos árusítani? – kérdezte. – Ezek betiltott varázserejû holmik, érti, amit mondok?
Világosan látszott, hogy az öreg nehezen fogja csak fel, amit hall. Harrynek megfordult a fejében, hogy eddig talán nem is volt tisztában vele, hogy megváltoztak a dolgok Voldemort bukása óta.
- Tilos? – motyogta az öreg, a koponyáról felpillantva Harry arcába.
- Igen, tilos – türelmetlenkedett Harry. – Maga nem hallott az elátkozott tárgyak kereskedelmét és birtoklását korlátozó törvényrõl?
- Törvény… - hangzott az újabb motyogás.
Harry egy pillanatra a kezébe temette az arcát, majd mélyet sóhajtott, hogy lenyugtassa magát. Semmi értelme nincs üvöltözni az öregemberrel. Valószínûleg csak le van maradva a korral.
- Uram – ütött meg egy kedvesebb hangot Harry. – Tudja ön, hogy ki most a mágiaügyi miniszter?
- A miniszter?
- Igen, a miniszter.
- Eh… hát Cornelius Caramel, ki más?
Most mégis mit tegyen? – gondolkozott Harry. Tartóztassa le itt helyben? A vén mágus bûnt követett el, egy ilyen készlet birtoklásáért jó pár évre lecsukhatják. Harry megcsóválta a fejét. Valószínûleg egy napot se bírna ki Azkabanban, és nem is gondolta azt, hogy igazán megérdemelné. Dawlish persze azonnal jönne egy csapat aurorral, meg bilinccsel, meg pálcatörõkkel, és pincétõl padlásig felforgatná az üzletet, az öreget meg lecibálnák a tárgyalóterembe a bilincses székhez, amikor még azt se tudja, ki a miniszter.
A boltos visszatette a koponyát a helyére, egy vérfoltos kés és egy üvegbe zárt, fekete fej közé, majd elbotozott a pult irányába. Harry szórakozottan bámulta a fejeket, azon törve a sajátját, hogy mi lenne most a helyes döntés. Dumbledore bizonyára azonnal tudná, hogyan húzza ki a bajból az öreget, amibe saját magát keverte a tudatlansága miatt. Egyszer még Mundungus Fletchert is kisegítette, mert tudta, hogy a csirkefogó még hasznára válhat. Igen, Dumbledore mindenkinek segített, akiben meglátta a használható eszközt, de õ inkább csak azért segítene a vén varázslón, mert tudta, hogy az õ esetében a törvényes eljárás nem a helyes út.
De biztos volt egyáltalán ebben? Biztosan nem érdemli meg a börtönt? Elvégre õ is Voldemort világát, a feketemágusok világát támogatja, még most is… Kifogás lenne erre az ostobasága? Erre a sok koponyára, levágott, fekete fejekre…
A fej…

- Uram – szólt Harry, megfeledkezve elõzõ viaskodásáról. – Meg tudná mondani, hogy mi ez?
A boltos fáradt lassúsággal visszatotyogott hozzá, mikor már majdnem elérte a pultját és a kényelmet jelentõ rozoga széket.
- Eh… Hogy ez? – hunyorított az üvegbúra alatt rejtõzõ száradt fejre.
- Igen ez.
- Az egy Rémfej – nyekeregte. – Félelmet kelt a betörõkben.
Harry gondolkozás nélkül felkapta az üveget, és alaposan megnézte a levágott fõt. Félreérthetetlen volt a hasonlóság, gondolta. Pontosan olyan volt, mint az a csuklya alatt rejtõzõ gonosz ábrázat, melyet a Szárnyas Vadkanban látott, és soha nem fog elfelejteni, amíg csak él.
- Nem… - suttogta Harry, szinte megkövülve a látványtól; lehelete bepárásította a hideg üveget. – Ez egy dementor feje!
- Dementoré? Eh…! – legyintett az öreg bosszúsan. – Ne beszéljen badarságokat, fiatalember! Már hogy lenne az? Egy dementor fejét nem lehet csak úgy levágni!
Harry azonban kötötte az ebet a karóhoz.
- Márpedig ez egy dementor feje! – makacskodott, megrázva az üvegtartályt. – Honnan vette ezt? Kitõl vásárolta?
Az öreg dobbantott egyet a poros padlón görbe botjával, majd megpróbálta elvenni az üveget Harrytõl.
- Semmi köze hozzá, honnan vettem! – rikácsolta dühösen a vénember. – Adja vissza!
- Bezárathatom a boltját, hallja? – váltott ridegebb hangsúlyra Harry, és kitépte az öreg kezébõl a tartályt. – Mondja meg, honnan vette, vagy hívom az aurorokat!
Harrynek gyorsan hátrébb kellett lépnie, mert a boltos fenyegetõzve felemelte sétabotját.
- Kinek képzeli magát fiatalember? – károgott az öreg, és vadul hadonászott vendége orra elõtt. – Még hogy bezárathatja a boltomat! Ez a bolt megvan nekem már száztizenkét éve! Hogy jön maga ahhoz, hogy fenyegetõzzön?
Ez így nem fog menni. Képtelen lesz kicsikarni a választ egy emberbõl, aki száztizenkét éven árusított diszkréten elátkozott tárgyakat diszkrét ügyfeleknek. Hiába lett szenilis, a titoktartás belerögzült az évtizedek alatt.
Nagyot sóhajtott, és kimondta az egyetlen megmaradt lehetõséget:
- Mennyibe kerül?
A vén varázsló megkérte az árát az összeaszott fejnek, Harry nem is volt biztos benne, hogy van nála egyáltalán ötszáz galleon, de végül üres zsebbel, és egy elátkozott tárggyal gazdagabban lépett ki a hideg utcára, ahol már feltûntek az elsõ csillagok az égen. Nem vesztegette az idejét sétával, azonnal az Odúba hoppanált, s mikor a hátsó ajtón belépett a meleg nappaliba, kezében a köpenyébe burkolt üvegtartállyal – el akarta ugyanis kerülni a kíváncsi pillantásokat a Zsebkosz közben –, az elsõ dolog, amit megpillantott, egy libbenõ vörös hajzuhatag volt.
Ginny éppen a vacsorához segített teríteni anyjának, Mr Weasley Ronnal és Hermionéval beszélgetett az asztalnál, Charlie pedig szemmel láthatóan Percy egyik unalmasabb munkahelyi élménybeszámolója elõl igyekezett menekülési indokot találni, melyet meg is talált Harry szeméjében.

- Csakhogy megjöttél, már mióta vártunk rád! – mondta jó hangosan, ahogy feléje sietett, hogy átvegye a nehéznek látszó csomagot. Harry biztos volt benne, hogy Charlie eddig is tökéletesen megvolt nélküle.
- Tényleg, hol jártál ilyen késõn? – nézett Ron az órájára.
Harry egy néma pillantással üdvözölte Ginnyt, miközben elhárította Charlie szükségtelen segítségét, és koppanva letette az asztalra vadiúj szerzeményét. Ron és Hermione hátrébb húzódtak, Ginny pedig kíváncsian lépett melléjük.
- Mit hoztál? – kérdezte.
Harry válaszul körbe lehúzta a vászont a tartályról, s a fekete fej most ott díszelgett a vacsoraasztal közepén, döbbent pillantásokat kiváltva mindenkibõl.
- Hát ez elbûvölõ! – csóválta a fejét Ginny. – Ez a karácsonyi ajándék?
- Miért, talán nem tetszik? – viccelõdött Harry.
- Csodálatos – nevetgélt a lány. – De elég lett volna egy szimpla parfüm is…
Mr Weasley felemelkedett a székébõl, és körbejárta a vicsorgó fejet.
- Harry… - szólt halkan. – Megmondanád, hogy mi ez?
- Ez egy dementor feje – jelentette be Harry, mire minden jelenlévõ ránézett. Hermione azon nyomban felöltötte kétkedõ arckifejezését, Ronnal együtt, Ginny azonban látványosan eltátotta a száját, akárcsak Mrs Weasley.
- Merlin szerelmére, ez meg micsoda?! – kiáltott fel Percy, akinek az arca ekkor bukkant fel Ron és Charlie között.
- Nyugi Perce, csak Harry lefejezett valakit – felelte komolytalanul Charlie.
- Igen, de ez nem neked való, úgyhogy menj fel a szobádba… - kontrázott rá Ron, mire kapott egy lesajnáló pillantást a bátyjától.
Mr Weasley változatlanul a fejet szemlélte, s most közelebb hajolt hozzá, hogy jobban megvizsgálhassa. Ron is érdeklõdve nézte a üvegbúra tartalmát.
- Harry, tudod, hogy egy…
-… hogy egy dementort nem lehet megölni? – fejezte be helyette a fiú, majd megrázta a fejét. – Ez egy dementor feje, Ron, hidd el! Láttam, hogy nézett ki az, amelyik a Szárnyas Vadkanban volt, és pontosan ugyanilyen volt… leszámítva azt a homlokpántot, vagy mit.
Mr Weasley felvette az üvegtartályt, és a kezében forgatgatta, minden szögbõl megnézve tartalmát. A fej ide-oda lötyögött benne.
- Honnan szerezted ezt? – kérdezte Harrytõl.
- A Zsebkosz közben láttam egy boltban – válaszolta rögtön. – A boltos nem tudta, hogy tilos elátkozott tárgyakat árusítani. Még azt se tudta, ki a mágiaügyi miniszter. Volt vagy kétszáz éves az öreg, és sültbolond.
Mr Weasley hümmögve bólogatott, és visszatette a fejet az asztalra. Egyedül Hermione nem tartotta bámulásra érdemesnek az aszott fõt.
- És mégis mit kerestél a Zsebkosz közben? – kérdezte tõle számonkérõ hangon a lány.
Harry számított rá, hogy elõbb-utóbb a torkának ugrik; Hermione mindig ezt csinálta, ha valami olyasmit tett, ami nem volt elõzõleg gondosan megbeszélve és kidolgozva.
- A Borgin & Burkesben jártam, kifaggattam az öreget Parkinsonról.
Ginny elszakította a tekintetét a dementorfejrõl, és Harryre nézett.
- És sikerült megtudnod valamit? – kérdezte érdeklõdve.
- Sajnos nem – húzta el a száját a fiú. – Borgin kidobott a boltjából.
Hermione rosszallóan ciccegett, Harry pedig a szemeit forgatta. Örökké áthidalhatatlan szakadék lesz közöttük a tény, hogy míg a lány az óvatoskodás és alapos tervezés híve, addig õ szeret fejest ugrani a dolgok sûrûjébe.
- Le fogom küldeni ezt holnap a Misztériumügyi Fõosztályra – szólt Harry, hogy másra terelje a szót. – Hátha ki tudják deríteni, mitõl halt meg.
Ezzel elérte, hogy Hermione abbahagyja az idegesítõ ciccegést, és végre rá figyeljen.
- Mert ha ez egy dementor – és szerintem az –, akkor egy dementorhoz képest eléggé halott. Márpedig ha halott, akkor az csakis azért lehet, mert valaki megölte. A kérdés csak az, hogyan?
- Szerintem eléggé egyértelmû – dünnyögte Ron, ahogy szakértõ szemmel vizsgálgatta a nyak szélén ráncosodott bõrt.
Mindenki figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Az áldozatból meg lehet állapítani, hogy milyen átkot vagy mérget használtak – folytatta az eszmefuttatást Harry. – Nemegyszer még az elkövetõre is rájöttek. Egy hármas koboldgyilkosság gyanúsítottját is így tudták elfogni, mert a méregbe belekeverte a saját hajszálát is. Mordon egyik aktájában olvastam…

Mr Weasley szemében egyetértést látott, Hermionééban viszont épp az ellenkezõjét.
- Te persze nem hiszel nekem, ugye? – kérdezte tõle Harry.
A lány kelletlenül sóhajtott egyet.
- Elhiszem, hogy te azt hiszed, ez egy dementor feje – válaszolta végül. – De azt el kell ismerned, hogy nincs túl sok viszonyítási alapod, csak az, amelyiket a Szárnyas Vadkanban láttad csuklya nélkül.
Harry már csaknem igazat adott neki, mikor eszébe jutott egy régi emlék: egy rothadó kéz a torka felé nyúl, s a fekete csuklya alól elõbukkan egy rémálomszerû arc.
- Harmadéves koromban is láttam egy dementor arcát – mondta. – Mikor majdnem elkaptak téged, meg engem, meg Siriust a tóparton.
- Úgy tudtam, arra nem emlékszel – jegyezte meg Hermione, de Harry nem hagyta feldühíteni magát. Túlságosan izgatott volt emiatt az apró nyom miatt, mely egy bámulatos lehetõség ígéretét hordozta.
- Nem is – vallotta be. – De könnyen kideríthetjük, hogy néznek ki! Csak a merengõ kell hozzá…
Máris megbánta, hogy meggondolatlanul elszólta magát.
- Azt hittem, attól megszabadultál! – hördült fel szemrehányóan a lány. Mikor Harry nem tudott semmit se felhozni a mentségére, folytatta: – Azt hittem, rájöttél végre te is, hogy az a tárgy el van átkozva. Mit kerestél egyáltalán a múltkor az Abszol úton?
Senki sem akart közbeszólni, az összes Weasley kettejük között kapkodta a tekintetét, mintha teniszmeccset néznének.
- Hát, ööö…
Harry gondban volt. Még nem adta oda a kicsiny nyakláncot Ginnynek, bár nem feledkezett meg róla, mindig ott volt a talárja belsõ zsebében, készen arra, hogy egy kellõ pillanatban neki adja. A miniszter irodájában történt reggeli beszélgetés óta pedig az a terv fogalmazódott meg benne, hogy erre a legjobb alkalom a karácsonyi bál lesz a Durmstrangban.
- Nem hiszem el, hogy hazudtál nekem arról az nyavalyás tálról! – kelt ki magából Hermione.
Mr Weasley most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy közbeszóljon, amit már percek óta próbált, de valamelyikük mindig a szavába vágott.
- Nyugalom, mindenki nyugodjon meg! – csillapította õket, békítõleg felemelt kézzel, pedig a nyugtatásra csak Hermionénak volt szüksége.
Mr Weasley olyan barátságosan nézett rá, amitõl Harry véleménye szerint még egy veszett magyar mennydörgõ is lehiggadt volna.
- Hermione, tudom, hogy mi volt az elméleted arról a tálról – mondta –, de most az egyszer tévedtél. Leellenõriztettem azt a merengõt a Veszélyes Tárgyak Elkobzásának Ügyosztályán, és semmiféle rejtett átkot nem találtak. Remélem nem haragszol meg érte, Harry… - fordult feléje hirtelen.
Harry látványosan megvonta a vállát és a fejét csóválta; nem akarta szóvá tenni, hogy Mr Weasley elemelte valamijét az engedélye nélkül, hiszen mégiscsak az õ házában lakott, az õ asztaláról evett, õ volt a felettese, és a lánya volt a titkolt barátnõje. Ezek így együtt igencsak sokat számítanak, ha bármiféle rosszallásának szeretne hangot adni.
- Ez biztos? – kérdezte Hermione, aki nem is vághatott volna csalódottabb képet a merengõs teóriája bukása miatt. – És jól mûködik? Merthogy két darabba…
- Kifogástalanul mûködik – biztosította Mr Weasley. – Most pedig, rátérve erre a… dementor-szerû fejre… azt hiszem, megér egy próbát kivizsgáltatni, honnan származik. Bár én személyesen nem sok reményt fûzök hozzá, hogy valóban dementorról való, de legyünk biztosak.
Harry széles mosolyra húzta a száját, mely még akkor sem hervadt le, mikor találkozott Hermione csalódott és bosszús tekintetével. Tudta, milyen hangulatban van a lány, hiszen jól ismerte már. Személyes sértésnek veszi, ha kiderül, hogy tévedett valamivel kapcsolatban. Harry tudta, hogy holnapra az egészet elfelejti, de ma este nem számíthat tõle kedves mosolygásra – és Ron úgyszintén nem. Barátja arckifejezésébõl ítélve ezzel õ is tisztában volt.
- El lehetne tenni esetleg ezt a förmedvényt az asztalról? – csattant fel hirtelen Mrs Weasley, mire mindenki összerezzent. – Vagy talán legyen ez a fõfogás?
Harry azonnal felpattant a székrõl, hogy elvigye az üvegtartályt, s vele együtt nyúlt érte Ginny is, hogy segítsen. A kezük összeért, mire lopva egymásra vigyorogtak, bár utána Harrynek az a furcsa érzése támadt, mintha egy pillanatra látta volna, ahogy Charlie a szemeit forgatja, és összenéz Mr Weasleyvel.