|
11.A Negyedik Torony
2007.11.30. 15:49
Szerző megjegyzése:
Címadó fejezet! Válaszokat kapnak Harryék néhány kérdésükre, és nagyot lép előre a kék bőrű utáni nyomozás is. Remélem tetszik.
- Tizenegyedik fejezet -
A Negyedik Torony
Harry egy kényelmes, puha karosszékben ébredt, álmosan pislogva próbálta kitisztítani elhomályosult látását. Félhomály uralkodott a helyiségben, pedig az ablakon félre volt húzva a sötétítőfüggöny. Bágyadt fény áradt be kintről, melyet megszűrt a tejfehér köd, fullasztó, fojtogató érzetet keltve Harryben, ahogy félálomban pislogott ki a tájra. A ködön át-áttört egy-két göcsörtös fekete fa ága, mintha görbe karókat szúrkodtak volna bele egy vattacsomóba.
Nagyot ásított, majd fájós háttal felült a székben – ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a szobában. Tőle jobbra, a fal mellett álló ágyon egy lány ült, akit Harry még sosem látott. Egy könyvet lapozgatott ráérős nyugalommal, közben pedig a körmét rágta.
Harry szeméből nyomban kiröppent az álmosság, és vadul felpattant a karosszékből.
- Ki vagy te? – kiáltotta Harry, a lány azonban meg se hallotta, egyáltalán nem is nézett rá.
Harry nem is próbálta megszólítani többet. Elég volt csak egy újabb, immár éber pillantást vetnie az odakint görnyedező halott fákra és a szürke égre, s máris biztos volt benne, hogy újra a félelmetes, csuklyás alak birodalmában van.
Maga a szoba is teljesen ismeretlen volt, nem hasonlított George Weasley szobájára az Odúban, ahol előző este elaludt egy halom aktával a kezében. Minden olyan elmosódott, homályos körvonalú volt, szürke színtelenség borult az egész szobára, s a kinti világra is, mintha egy szellem lenne, s csak így szemlélné a világot, egy ittragadt lélek módjára.
Közelebb lopakodott a lányhoz, bár maga sem tudta, miért lábujjhegyen közlekedik – ha az nem tűnt fel neki, hogy elordítja magát, bizonyosan akkor sem venné észre, ha odatrappolna hozzá, akár egy orrszarvú. Belepillantott a könyvbe, de egy sorát se értette; ahogy tippelt, talán német nyelven íródhatott, bár a betűk is kissé elmosódtak.
Lépések hallatszottak az ajtón kívülről, mintha valaki egy lépcsőn jönne fölfelé. A lány felnézett az újságból, s boldogan elmosolyodott. Harry csak most láthatta jól az arcát, de egyáltalán nem tudott felfedezni benne ismerős vonásokat. Göndör szőke hajfürtjei voltak és kedves vonású szürke szemei.
Kopogtattak, majd nyomban utána kinyílt az ajtó, meg se várva a lány vidám invitálását.
A másodperc egy töredékéig Harry és az érkező alak egymásra néztek. A csuklyás idegen állt előtte, fekete talárja a földet söpörte, a kámzsa mélyen a fejére volt húzva, s Harrynek megint az az érzése támadt, hogy nincs arca a köpeny rejtekében. Pedig lennie kellett, ezt tudta, hiszen felismerte őt, mikor levette a csuklyát, emlékezett az érzésre, a felismerés izgalmára, és arra, hogy nem értette, hogy találkozhat ezzel az emberrel.
- Jól vágy, drágám? – kérdezte a lány a csuklyásra pillantva, aki Harry láttán ugyancsak megdermedt. A lány hangjából enyhe németes akcentus érződött.
Követve az alak tekintetét, ő is Harry irányába nézett, de szemein látszott, hogy senki ember fia nem áll a karosszék előtt, minden izmában megfeszülve, vadul kalapáló szívvel.
- Tökéletesen – ocsúdott fel a meglepetésből az ismeretlen. – Csak nagyon örülök, hogy végre láthatlak – mondta neki kedvesen, majd becsukta maga mögött az ajtót. A Halál ereklyéinek jelképe lazán lengedezett mellkasa előtt.
- Vedd már le ázt á csuklyát, hállod? – mondta a lány, s már nyúlt is felé a kezével, de a fiú megállította, kesztyűbe bújtatott ujjai gyengéden a csuklójára kulcsolódtak.
- Inkább maradjon… - kérte tőle halkan, majd magához húzta őt, és megölelte. Vállai fölött elnézve szüntelenül Harryt bámulta a kámzsa rejtekéből, aki megmoccanni sem bírt.
Olyan rideg és félelmet keltő volt ez az arctalanság, mintha saját rémképei öltöttek volna alakot. Harry arra gondolt, hogy ilyen érzést válthatott ki belőle kiskorában a dementorok sejtelmes alakja is.
- Nem félsz így mutátkozni ebben a házban? – dünnyögte a lány a fekete talár redői közé temetve arcát.
A csuklyás elszakította tekintetét Harrytől, s lenézett rá.
- Tudod, hogy senki sem lát meg engem – felelte neki megnyugtató hangon.
Elengedték egymást, majd a lány végigmérte, s ahogy a lábaihoz ért, felkiáltott.
- Ó, hát megszerezted?
Harry csak most vette észre, hogy az idegen alak lábainak támasztva egy barna papírba csomagolt nagy, kerek valami nyugszik.
- Amint látod, meg – felelte a fiú, és felemelte a nehéz tárgyat, majd az ágyra helyezte. A lány izgatottan bontogatni kezdte, s csakhamar előbukkant a csomagolás alól egy gyönyörűen megmunkált aranypajzs. Harry nyomban felismerte: ugyanezt tartotta a kezében Malfoy, mikor megölték…
- Működött á terv? – kérdezte a lány, miközben megigézve bámulta az aranypajzsot.
A fiú elszakította tekintetét Harryről, mert megint csak őt nézte, mihelyt a lány hátat fordított.
- Akár az óramű – felelte. – Néztem, ahogy ott feküdt a nappaliban, miközben Ciaran megtalálta. Nem sejtett semmit.
- Ciaran? – szólalt meg döbbent hangon Harry, mire a csuklyás összerezzent. A lány semmit sem vett észre az egészből.
- Ciaran Diggory? – ismételte a kérdést Harry. – Honnan ismered te őt? Hol van?
Elképesztőnek és egyszerre bíztatónak hatott, hogy megemlítették ezt a nevet. Azt jelentette ugyanis, hogy Mr Diggory nevelt fia még életben van valahol.
- Bocsáss meg, Mathilde, de ki kell mennem egy percre…
A kámzsás figura Harry szemében kissé furcsának hatott, ahogy szinte emberien megérinti a lány vállát; nyakában – akár egy inga – himbálózott a medál.
- Menj csák, áddig én lefordítom ezeket á rúnákát – ajánlotta fel a lány, s máris visszafordult a pajzs fölé, ujjaival kaparászva a csillogó felületet.
A csuklyás kiment a szoba előtti folyosóra, de az ajtót nyitva hagyta, egy másodpercre megállt, s némán integetve a kezével, hívta Harryt.
Tétovázott, nem tudta, mire számítson, ha kimegy utána, de mindennél jobban akarta a válaszokat, ezért végül követte a csuklyást folyosóra. Amaz ekkor visszacsukta az ajtót, elment a folyosó másik végébe, s ott szembe fordult Harryvel, aki bőszen követte.
- Hogy kerülsz ide folyton? – kérdezte tőle kertelés nélkül a kámzsás alak.
Harry meghökkent a kérdéstől.
- Hogy én, hogy kerülök ide? – förmedt rá. – Te kísértesz folyton álmaimban! Azt sem tudom ki vagy… csak… csak van ez az őrült érzésem, hogy…
- Nem igaz – szakította félbe a másik. – Mindig pontosan tudod, hogy ki vagyok. Épp ezért töröltem az emlékeidet.
Harrynek feltűnt, hogy egy festményekkel teli folyosón beszélgetnek, s két ismeretlen varázsló portréja között a Dumbledore-címer lógott. Ugyanabban a házban voltak, ahol a gyilkosság is történt.
- Egyáltalán, hogy csináltad azt? – rázta meg a fejét Harry. Annyi kérdése volt, hogy nem is tudta, melyiket tegye fel előbb.
- Fogalmam sincs – jött a válasz. - Ott voltál. Láttalak. Nem akartam, hogy megismerj, ezért megtettem az első dolgot, ami eszembe jutott. Működött – vonta meg a vállát. – És ezt most is meg kell tennem…
Lassan Harry fejének szegezte a pálcáját, amit végig a kezében tartott.
- Várj! – emelte fel a kezét Harry védekezőleg. – Miért ölted meg Draco Malfoyt? A pajzs miatt? És honnan ismered Ciaran Diggoryt?
Majdnem egy teljes percig nem kapott választ. Aztán hallotta, ahogy a csuklya alatt az ismeretlen nagyot sóhajt.
- Nem értesz semmit – csóválta a fejét. – Jobb is így, már kezdtem félni, hogy felborítod a terveimet. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Őszintén… Egyszer talán majd megérted, miért kell ezt tennem. És remélem, én is megértem majd, hogyan lehetségesek ezek a találkozások.
A pálca lendült.
- Várj! – kiáltotta Harry, de hasztalan volt. Nem az ő kezében volt az irányítás.
- Exmemoriam!
Ebben a pillanatban felriadt álmából. Hason feküdt az Odú padlóján, arca alvás közben ráragadt a lapra, amit olvasgatott. Mélyeket lélegzett, hogy megpróbálja felidézni mindazt, amit álmában látott és hallott. A beszélgetés minden részletére emlékezett, de megint nem sikerült kivennie egyetlen apró részletet sem ismeretlen ismerőse arcából. Már mindenféle vad dolog megfordult a fejében, ahogy oldalra döntött fejjel az ajtó alatti kis rést bámulta.
Mi van, ha Grindelwaldot látja? Nem, az nem lehet, hiszen ő sosem ismerte Grindelwaldot, ezt az alakot pedig egész biztosan ismerte… Vagy mégsem, és csak képzeli az egészet? Harry teljesen össze volt zavarodva.
Tudja, ki Ciaran Diggoryt. Megölte Malfoyt. De Malfoy közben mégis életben van – hogy lehetséges mindez? Már belefájdult a feje a gondolkodásba. Semmilyen logikus magyarázat nem állta meg a helyét. Az egész tökéletes zagyvaság volt, értelmetlen gondolatok és képek halmaza.
- Mondtam, hogy dobd ki a merengőt! – vette fel azt az idegesítő „én-megmondtam-előre” arckifejezését Hermione, mikor reggeli közben Harry elmondta nekik az álomban látottakat.
Máris bánta ezt a lépését, s lemondóan nyögött egyet, fejét megtámasztva az asztalon egy csupor méz és a tányérja között.
- Harry, hát nem látod az összefüggést? – siránkozott a lány. – Tegnap tele volt a fejed a Diggory-üggyel, és erre éjszaka álmodsz is róla.
Előző nap ugyanis mindenki szeme láttára viharzott be Amos Diggory az Auror Parancsnokságra, mikor megtudta, hogy lezárták Ciaran eltűnésének ügyét, újabb információk hiányában. Mindenki hallhatta, ahogy ordítozik Gawain Robards főparancsnokkal, Harry pedig első hallomásra egyet is értett vele. Miután Mr Diggory távozott, ő is megkérdezte Dawlishtól, hogy mi az oka a döntésnek. Ugyanazt a választ kapta, amit Mr Diggory: az ügy három hónap alatt egy millimétert sem mozdult előre, soha senki nem hallott még Ciaran Diggoryról.
Emellett egyik este Mr Weasley előállt azzal a feltevéssel, hogy Ciaran sosem jutott ki élve a szülei házából, csak Amos és a felesége találta ki azt a képzeletvilágot, hogy Ciaran hozzájuk költözött, amit végül önmaguk is elhittek. Hermione erre nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy képtelen hülyeség, mert elenyészően kicsi az esélye annak, hogy egy házaspár mindkét tagja egyszerre dobja be a kulcsot.
- Nem, Hermione, nem látom az összefüggést – makacskodott Harry.
A lány sóhajtott egyet, majd elemelte Harry fejét támasztó kezét, hogy az végre ránézzen.
- Kavarognak a fejedben a gondolatok – magyarázta birkatürelemmel. – Előbb az álmod Malfoy haláláról, aztán a kék bőrű, meg a dementor, most pedig az álom folytatódik… A merengő összezavar téged! Minden új emlékedet beleszövi ebbe a zagyvaságba. Magad mondtad, hogy az egésznek nincs semmi értelme…
Harry az asztalra csapott, hogy végre elhallgattassa a lányt. Hermione még csak nem is pislogott, Ron azonban az ölébe ejtette a mézes kenyeret, s most káromkodva tisztogatta magát.
- Hogyan láttam akkor a Dumbledore-címert? – kérdezte a lánytól. – Hogyan került bele az álmomba, ha csak az emlékeim keverednek össze?
Hermione egyszerűen megvonta a vállát.
- Biztos láttad valahol már korábban, talán Rita könyvében…
- Ráadásul a merengőt az után vettem, hogy az álmot láttam! – mondta Harry hevesen gesztikulálva, majdnem kiütve Ron kezéből a kenyeret. – Honnan szedtem volna azt a csuklyás alakot?
Hermionét ez sem hozta zavarba:
- A kék bőrű ember volt az – szögezte le. – Biztosan már korán figyelni kezdett téged. A dementor is alighanem körülöttünk kószált, mielőtt ránk támadtak volna…
- Hát ez nem igaz! Hihetetlen vagy! – adta fel a harcot Harry.
Nem bírt szabadulni az álom hatása alól, úgy érezte, mintha most, hogy megszabadult volna a kék bőrű embertől, máris kísértené a másik sötét alak. De míg a kék bőrű valóságos személy volt, ennél fogva fel lehetett vele venni a harcot, a csuklyás megfoghatatlan volt.
Akkor is ezen járt az esze, mikor két órával később Ronnal együtt beléptek a minisztérium egyik elkülönített gyakorlópályájára, s felálltak egymással szembe, a vászonszőnyeg két végén. November közepén vette kezdetét a pálcás kiképzés, melynek eredetileg csak egy fél éves felmérés után kellett volna kezdődnie, de Kingsley jobbnak látta, ha a két fiú addig is gyakorol.
Ahogy azt meg lehetett jósolni, Dawlish csapnivaló tanár volt a pálcás harcban, ezért Ron és Harry igyekeztek akkor lejárni a gyakorlópályára, mikor oktatójuknak egyéb dolga akadt. Mindig rendesen kimerültek egy két órás párbajozás végeztével, s csakhamar arra is rá kellett döbbenniük, hogy a háború befejezése óta eltelt másfél évben megengedhetetlen mértékben ellustultak. Az első gyakorlás utáni másnap Harry erős izomlázra ébredt, s görnyedezve tudott csak levánszorogni az emeletről.
- Ma korábban kell elmennem – jelentette be a gyakorlás egyik szünetében. – Van még egy kis elintéznivalóm, meg az Abszol útra is be kell ugranom.
Ron nagyot húzott a pitypangleves üvegből, és megtörölte száját talárja ujjában.
- Minek mész az Abszol útra? – kérdezte félvállról.
- Hát… csak a merengő miatt… - hazudta Harry.
Azt tervezte ugyanis, hogy meglepi Ginnyt a varázsvicc boltban valami előkarácsonyi ajándékkal. Érezte ugyanis, hogy a kihallgató szobában történtek óta kissé tartózkodóbbak lettek egymással, és csak látszólag tűnt úgy, hogy Ginny Ron bizakodó ígérete szerint gyorsan elfelejti Harry kirohanását.
Mikor már kellőképpen kifáradtak a párbajozásban – rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt a gyakorlópályán –, egy gyors tisztálkodás után Harry úgy döntött, hogy ideje nyélbe ütni egy másik látogatást is, egy másik problémával kapcsolatban, ami legalább ennyire foglalkoztatta.
Ezúttal öt emeletet ment le a lifttel, ahol egy hangos nyikordulásos megállás után tájékoztató bejelentette, hogy a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályára érkezett. Harry itt is idegenként mozgott, mégis a világra rácsodálkozó gyermek szemével nézett körbe a kviddicsposzterekkel teli falakon, a nyitott ajtajú, tiri-tarka színre mázolt irodákból egymásnak átkiabáló dolgozókat hallgatva.
Odament a felvonóval szemközti falhoz a tájékoztató táblát keresve, amit meg is talált a Porpicy SC egyik hanyagul felragasztott plakátja alól kilógva. Félretűrte a posztert, és elolvasva a tájékoztatást, bal kéz felé indult el egy folyosón, ahol rögtön az első ajtónál nyílt a Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala.
Odabent nyolc takaros, üvegajtajú iroda fogadta, mindegyikben egy varázsló vagy boszorkány üldögélt, szorgosan körmölve egy-egy óriási naplóba. Harry egyikükben sem ismerte fel Dracót, ezért óvatos kopogást követően belépett az első irodába, ahol egy testes boszorkány dolgozott.
- Jó napot kívánok – köszönt Harry tisztelettudóan. – Érdeklődni szeretnék, hogy hol találhatom Draco Malfoyt. Úgy tudom, itt dolgozik…
- A Malfoy fiú már nem dolgozik itt – közölte a nő fel sem pillantva a naplóból. – Két napja felmondott.
- Felmondott? – lepődött meg Harry, s akaratlanul is felemelte a hangját.
A nő erre felnézett, és mikor felismerte, ki is áll előtte, azon nyomban elvörösödött, s közömbös hangja zavart dadogássá változott.
- Mr Potter! I-igen… - hebegte az asszony. – Csa-csak úgy… Felmondott. Tudja, hogy van ez…
Nem, nem tudom, gondolta Harry, de hangosan csak megköszönte a segítséget, és bosszankodva visszaindult a liftekhez.
Malfoy felmondott… Miért tett ilyet? Ahogy Ginny mondta, egy volt halálfaló nem nagyon válogathat az állásajánlatokban. Talán megérezte a bajt Zambini halála miatt, és külföldre menekült? Részletesen elmondta Kingsleynek is, hogy ha a nyomára bukkannak a külföldre menekült varázslóknak, egyúttal a belső körrel is felvehetik a kapcsolatot, figyelmeztethetik őket a kék bőrű ember jelentette veszélyre, és akár együtt is elfoghatják. S ehhez az elméletéhez most gondolatban hozzákapcsolt valami mást: Ciaran Diggory eltűnését, és a rejtélyes csuklyás alakot.
Megnyomta a lift hívógombját, és megeresztett egy mosolyt a mellette várakozó fiatal, szemüveges boszorkány felé, aki percek óta bámult rá, a kezében tartott óriási méretű doboz fölött pislogva.
A felvonó ajtaja kinyílt, s Harry megpillantotta az esőáztatta Hermionét.
- Szia Harry! – köszönt neki, mire a szemüveges lány megsemmisült képet vágott és letipegett a folyosón. - Mit keresel itt lent?
Harry beszállt a liftbe, és elmondta látogatása okát a varázsjátékok főosztályán. Hermione osztotta meglepődését és gyanúját Malfoy felmondását illetően, de mire felértek a varázsbűnüldözési főosztályra, a lány egy másik témát hozott fel.
- Most értem vissza a nyelvészeti tanszékről, épp hozzátok indultam. Kint szakad az eső… - panaszolta, miközben pálcájával szárítgatta magát.
- Kiderült, mit mondott a vikingünk? – váltott bizakodó hangnemre Harry.
Hermione bólintott.
- Menjünk be a fülkétekbe, majd ott elmondom.
Ront az irodában találták, éppen ebédelni készült, de rögtön félrerakta a szendvicset, mikor meghallotta, miért jött Hermione. A lány átadott nekik egy sok áthúzással, javítgatással és tintapacával teleszórt lapot, amit valaki egy jegyzettömbből tépett ki.
- R. R. J. Keinolt professzor, a tanszékvezető fordította le, bár… eléggé furán nézett rám, mikor átadta a fordítást… - húzta el a száját Hermione. – Egy mugli számára túl bizarr dolgok vannak benne, úgyhogy köszönetképpen kitöröltem a memóriáját.
A fiúk elolvasták a macskakaparásszerű írást, de Harry csak harmadik olvasatra tudta kihámozni belőle a lényeget.
Neked más a szagod; vagy: Más vagy/különbözöl. Marius küldött neked egy gebo (azt jelenti: ajándék, felajánlás, nagylelkűség, váratlan jó szerencse). Használd/hasznosítsd/építs belőle. Megtalálhatod a halál evőit (?); vagy: a halálból táplálkozókat; vagy: a halál felfalóit. Tudják, hol van a rejtekhely/búvóhely/titkos hely (thurisaz, annyi mint betekintés, tudás). Keresd meg őket! Figyelni foglak, és vigyázok tereád; avagy: lesni foglak/szemmel tartalak/megóvlak a veszélytől. Csak így érheted el wunjo (annyi mint siker, dicsőség, teljesítmény elérése, eredményesség, elégedettség).
- Ebből én egy kukkot se értek – foglalta össze a véleményét Ron.
Hermione elégedetlenül ciccegett, és belefogott a magyarázatba:
- De hiszen egyértelmű! – mondta csípőre tett kézzel. – A dementor azt mondta Harrynek, hogy más a szaga – megszagolt téged, ugye?
Harry bólogatott.
- Utána meg azt mondta – folytatta a lány –, hogy egy Marius nevű illető küldött neki egy ajándékot, amiből megtudhatja, hol vannak a halál evői, más néven a halálfalók, akik tudják, hol van Voldemort búvóhelye. És hogy figyelni fogja Harryt, és megvédi.
- Legalább már tudjuk, miért rántotta ki az ablakon azt a szerencsétlent – fanyalgott Ron, visszaemlékezve a vérfürdőre a Szárnyas Vadkan előtt.
Harry azonban mást tartott sokkal fontosabbnak.
- És most már tudjuk a kék bőrű nevét is – tette hozzá. – Mariusnak hívják.
Barátaira nézett, akik hasonlóan jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Egy név sokkal közelebb viheti őket a nyomozásban, biztos volt benne, hogy Kingsley kalapot emel Hermione előtt. Dawlishnak és Proudfootnak soha nem jutott volna eszébe segítséget kérni egy muglitól.
- Beszámolnátok erről Kingsleynek? – kérdezte Harry reménykedve.
Hermione felvonta a szemöldökét.
- Miért, neked jobb dolgod van?
- Ami azt illeti, igen – válaszolta, gondosan kerülve a tekintetét. Kapkodva öltözködni kezdett. – Van egy kis elintéznivalóm, tudod… a merengővel.
A lány erre egyszerre elismerő és elégedett képet vágott.
- Végre megszabadulsz attól a vacaktól? Látom, végre észhez tértél…
Harry bólogatott, megörülve annak, hogy a lány bekapta a csalit. Nem a merengő okozza az álmait, akármit is mondjon a lány. Ő nem látta azt, amit ő. Ha látta volna, nem mondana ilyesmit.
- Jól van, menj csak – mondta Hermione. – Én addig felmegyek Kingsleyhez, Ron, te pedig nézz utána ennek a névnek a nyilvántartóban…
Gyorsan elbúcsúzott barátaitól és meg sem állt az átriumig, ahol beállt a távozó kandallók előtt kígyózó sorokba. Hopp-porral a Foltozott Üstbe érkezett, onnan pedig rögvest az Abszol útra ment, mihelyt átverekedte magát a ráköszönők és kezét rázogató emberek hadán.
Néha az az érzése támadt, hogy minden lehetséges úti céljánál csoportokba verődve várakoznak az emberek, hátha felbukkan valamikor. Már az is megfordult a fejében, hogy nem ártana újra rendszeresítenie láthatatlanná tévő köpenye használatát.
Az Abszol útra érve aztán lelassított, és ráérősen nézegetni kezdte az ajándékboltok kirakatait. Mit vegyen? Virágot, vagy egy könyvet? Esetleg valami ékszert? Harry nem volt otthon az ilyesmiben, mindig csak baráti ajándékokat vett, nem tudta, mit adjon egy lánynak, aki két éve a barátnője.
Valahogy ostobának érezte volna magát, ha egy szál rózsával állít be hozzá, ezért gyorsan otthagyta a virágüzletet. A könyveket és az állatokat is hamar elvetette; az előbbivel inkább Hermionét lepné meg karácsonyra, utóbbiból pedig túl sok is volt az Odúban, elég csak Pulipintyre gondolni, aki hangoskodás tekintetében egy egész falkát kitett.
Végül egy ékszerbolt visszafogottan elegáns kirakata vonta magára figyelmét. Rövid tépelődés után benyitott és körülnézett. Az üzlethelyiségben nem volt tömeg, rajta kívül csak egy öreg, jómódú házaspár válogatott a nyakláncok között, bár az öregasszonyt elnézve Harry úgy gondolta, már nincs is rajta hely még több ékszernek.
Nem tudta, miért is pont ide jött be, gondolta, ahogy zsebre tett kézzel sétálgatni kezdett a vitrinek körül, a szebbnél szebb drágakövekkel díszített karkötőket, gyűrűket és melltűket nézegetve. Ginny nem rajongott az ilyesmiért, sosem látott rajta más ékszert közönséges fülbevalókon kívül, de arra gondolt, talán csak a régebbi nélkülözés az oka ennek, mikor Weasleyék nem engedhettek meg maguknak többet egy-egy használt talárnál.
Az öreg házaspár távozott egy gazdagon díszített ékszeres dobozkával, Harry pedig megtekinthette a nyakláncokat. A bőség zavarában azt se tudta, merre nézzen, olyan sok ékesen megmunkált darab volt, mindegyikük egy kis párnán nyugodott, s apró címke tartozott hozzá, melyeken az igen borsos árak szerepeltek.
- Parancsol valami, Mr Potter? – kérdezte a pápaszemes eladó, s nyomban odasietett hozzá makulátlan öltönyében.
Harry meg se lepődött, hogy a nevén szólítják.
- Nem köszönöm… - hárította el udvariasan, de nem sokkal később meggondolta magát. – Azaz mégis.
Megakadt ugyanis a szeme egy kicsi rubinton, mely vékonyka aranyláncon lógott. Minél inkább gyönyörködött a drágakövön megcsillanó fényekben, annál biztosabb volt benne, hogy remekül állna Ginny nyakában.
- Ezt kérném! – nyomta ujját magabiztosan az üveglapra.
Öt perccel később a szépen becsomagolt nyaklánccal a zsebében és kétszáz galleonnal szegényebben távozott a boltból. Nem volt túl drága az üzlet többi csecsebecséihez viszonyítva, de nem is akarta rögtön elsőre egy óriási nyakékkel meglepni a lányt.
Ez után egyenesen a Weasley Varázsvicc Vállalat felé indult, kerülgette az embereket, igyekezett mindenkinek visszaköszönni, aki megszólította, s ezzel együtt időben kámforrá válni, mielőtt megállítják egy kis beszélgetésre.
- Szép napot, Mr Potter!
- Hogy vagy, Harry?
Majd meg fagyok, gondolta, de hangosan csak udvariasan visszaszólt. Összébb húzta magán a talárt, és némán átkozta a december elejei mínuszokat.
- Örülök, hogy látom, Harry Potter!
- Én is örülök… oh, bocsánat! – szabadkozott, mikor nekiment egy porszagú valakinek, amiért nem az orra elé nézett.
Megnézte magának az őszülő, zsíros hajú öregembert, aki kopott, szürke talárban iszkolt ki egy kis zsákutcából. A Borgin & Burkes tulajdonosát ismerte fel benne.
- Ö… én sajnálom… - motyogta Borgin, és gyorsan továbbment.
Harry utána bámult, az emberfolyam kikerülte, mint valami szigetet. A mellette lévő kis sikátor a Zsebkosz-köz volt, ahová már régóta nem tette be a lábát.
Megint nekiment valaki; ezúttal egy fekete hajú lány rohant el mellette, a jelek szerint egyenesen Borgin után. Harry megesküdött volna rá, hogy a lány szipogott.
- Harry! Harry!
Fel sem tűnt neki, hogy a nevén szólongatják, míg Ginny oda nem szaladt hozzá, és maga felé nem fordította.
- Szia! – vigyorgott rá Harry, Ginny pedig elnevette magát a fiú iménti bamba arckifejezésén.
- Úgy nézel, mintha szellemet láttál volna.
- Á, csak Borginnal futottam össze – legyintett Harry, s örült neki, hogy ilyen jó kedve van a lánynak. Egy ideje már csak üres mosolyt és semmitmondó reggeli csókokat váltottak, pedig Harry nagyon igyekezett, hogy elfeledtesse vele a Peverell-ház után történteket.
- Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Ginny, s kézen fogva elindultak az utcán.
- Csak gondoltam, meglátogatlak – tért ki a komolyabb válasz elől Harry, s máris eldöntötte magában, hogy nem itt és nem most adja át az ajándékot a lánynak. – Volt egy kis szabadidőm…
- Kedves vagy. Ha már ráérsz, beülhetnénk egy kávézóba.
- Remek ötlet! – mosolygott Harry, megörülve, hogy a lány nem rohan vissza rögtön a boltba.
Bementek az első útjukba kerülő kis kávézóba, és leültek az ablak melletti kerek asztalhoz. Harryt rögtön rossz érzések fogták el, ahogy körülnézett a kis asztaloknál üldögélő párokon, mert rögtön Madam Puddifoot roxmortsi kávézója jutott az eszébe, Ginny azonban láthatóan nem gondolt ilyesmire.
Rendeltek két forró csokoládét, és beszélgetni kezdtek.
- Jutottatok valamire már az üggyel? – tette fel Ginny a kérdést.
Harry fanyalogva megvonta a vállát. Ő nem pont erről szeretett volna beszélni vele.
- Nem sokra – válaszolta. – A Peverell-ház romjait teljesen átvizsgálták, de semmi egyebet nem találtak. Azt a holttestet a fogazata alapján azonosították, kiderült, hogy Florean Fortescue volt az…
- A fagylaltszalon tulajdonosa? – meresztett rá nagy szemeket Ginny.
- Aha – bólogatott Harry. – Hermione viszont kiderítette a kék bőrű nevét…
Ez után percekig csak erről folyt a szó, egymás között, fojtott hangon megtárgyalták a nyomozás menetét, és hogy mi lehet a kék bőrű ember, Marius legújabb terve. Vajon sorra végigjárja a varázslóiskolákat, sarokba szorítja a tanárokat? Ginny kifejtette, hogy reméli, valamelyik tanár talán majd túl nagy falatnak bizonyul ennek a szörnyetegnek, és beletörik a foga. Harry osztozott a bizakodásában.
- Mi folyik itt? – bámult ki Ginny az ablakon a kis mellékutcára.
Harry, aki már rég megitta az italát, és pillanatnyilag épp a zsebébe nyúlt a nyaklánc után, hogy átadja Ginnynek, felkapta a fejét és követte barátnője tekintetét.
Az ablak előtt Borgin és a fekete hajú lány állt, szemmel láthatóan veszekedtek valamin. Harrynek úgy tűnt, Borgin épp visszafelé tartott a boltjába, mikor a lány utolérte a kávézó előtt, és megragadta a karját. A kávézóban nyugtató félhomály uralkodott, míg odakint fényes nappal volt, így a vitatkozók nem vették észre, hogy a vendégek közül többen is őket nézik, sőt, az ablakhoz közelebb ülők a hangjukat is jól hallhatták.
- Miért nem szólt nekem, hogy elmegy? – sírta kétségbeesett hangon a lány.
Borgin kitépte a karját a markából és már ment is volna tovább.
- Azt csak maga tudhatja, nekem semmi közöm hozzá! – förmedt rá, de a másik megint megragadta a talárja ujjánál fogva, megállásra kényszerítve ezzel.
- Dehogynem van! – visította hangosan.
Most már minden bent ülő őket nézte, még a pincérkedő házimanók is abbahagyták a felszolgálást és kíváncsian nyomták orrukat az ablaknak.
- Ez Pansy Parkinson, nem? – szólt Ginny meglepett hangon, mikor meghallotta a lány hangját.
Harry is felismerte volt évfolyamtársát, de a mardekáros lány arca nagyon megváltozott.
- Maga tudja hová ment! – kiabálta Pansy Borgin arcába, akiről lerítt, hogy roppant kínos számára a helyzet, és legszívesebben visszarohanna az üzletébe.
- Hagyjon már békén, ostoba tyúk! – fröcsögte az öregember. – Gőzöm sincs, miről hablatyol!
Az Abszol út járókelői közül is észrevették már néhányan a jelenetet, valószínűleg csak emiatt nem rohant el még Borgin, nehogy porig rombolja boltja hírnevét azzal, hogy egy lány elől menekül.
- Ne, ne menjen el! – rángatta meg harmadszorra is a talárját Pansy, és egyre kétségbeesettebb hangon könyörgött, arcáról csorogtak a könnyek. – Úgysem tud lerázni, amíg meg nem mondja, hová ment! Maga tudja, tudom, hogy tudja, mert Millicent is magához fordult segítségért, elmondta nekem.
Az öreg idegeskedve forgatta körbe a fejét, és próbálta lepisszegni, de Pansy csak mondta tovább.
- Millicent elárulta, hogy maga a kapcsolat…
- Fogd be a szádat, te liba! – acsargott rémült arccal Borgin.
- Hol van Draco? Könyörgöm, mondja meg!
Borgin két kézzel megragadta és megrázta a lányt, de ez sem használt, Pansy magából kikelve kiabált.
- Hová ment? Hol van, az, amiről Millicent beszélt? Hol van a negyedik torony?
Borgin nem próbálkozott tovább lecsillapítani a hisztériázó lányt, lendületből arcon ütötte. Pansy elesett a földön, és abbahagyta a kiabálást. A kávézóban többen is felhördültek a felháborodástól, de az öregember ebből nem látott semmit, sietősen elcsörtetett a házak között.
Ginny az ablaküvegre tette a kezét. Pansy összetörten ült a földön és zokogott. Szipogása már nem hallatszott be a kávézóba, az üveg elszigetelte tőlük, csak szomorú arcát és potyogó könnyeit láthatták. Senki sem ment oda hozzá, pedig az Abszol útról is sokan láthatták. A kávézó vendégei is megsajnálták, míg mások Borgint szidták; az öreg boltost sokan ismerték, személyesen is, és az újság hasábjairól egyaránt.
A negyedik torony… Harry magában ismételgette, ízlelgette, mert úgy érzete, valahol már hallotta ezt a kifejezést. Szájához emelte a bögrét, aztán rájött, hogy üres, és koppanva visszatette az asztalra. Mostanában túl sok toronyról hallott, mintha gomba módjára a földből nőnének ki, mindenfelé, amerre csak jár.
Elnézte Ginnyt, ahogy az utcán sírdogáló lányt figyeli szomorúan; Pansy tántorogva felállt és rögvest dehoppanált. Harry rövidesen az asztalhoz hívta az egyik házimanót, kifizette az italokat, és Ginnyvel együtt egyetlen szó nélkül távoztak. Mintha némán megegyeztek volna, hogy most ne beszéljenek erről semmit, mert várniuk kell vele, míg Ron és Hermione is megérkezik a minisztériumból, úgy váltak el egymástól a varázsvicc bolt előtt.
Késő délután Harry hívására mind a négyen összegyűltek Ginny szobájában. Addigra szállingózni kezdett az első hó, vastag pelyhekben gyűlt az ablakpárkányon. A lányok egymás mellé leheveredtek az ágyra, Harry és Ron pedig a szőnyegre ültek törökülésben, mint mikor a merengőt ülték körbe.
- Biztos vagy benne, hogy Pansy azt mondta, a negyedik torony? – kérdezte Hermione, miután beszámoltak az Abszol úti kis közjátékról. Abban mind a négyen egyet értettek, hogy Draco felmondása, majd elutazása Millicent Bulstrode-dal együtt, és Zambini megjegyzése mind-mind összefüggenek. Menekülnek valami elől.
- Igen – mondta egyszerre Ginny és Harry. – Miért, te tudod, mit jelent? – nézett rá a fiú meglepődve.
- Hát… rémlik valami még…
- Mágiatörténetről, tudjuk – szólt közbe vigyorogva Ron.
Hermione nem tolerálta a közbevágásokat.
- Most mondjam vagy ne? – csattant fel a lány. – Nem Binnstől hallottam, ha tudni akarod, hanem Vitrol könyvében olvastam róla.
Harry a fejére csapott. Most már emlékezett rá, hol hallotta ezt a nevet, de mindenre gondolta, csak pont Rita Vitrol könyvére nem.
- Persze hazug koholmány az egész.
- Meg van még a könyv? – kérdezte Ginny, mire Hermione bólintott, s újra kihalászta a szekrény aljáról az Albus Dumbledore élete és hazugságait.
- Jobb, ha elolvassátok magatok, mintha én mondom el – dünnyögte, miközben a huszonegyedik fejezethez lapozott, majd átcsúsztatta a könyvet Harry és Ron elé. Ginny fölöttük kukucskált bele kíváncsian. A fejezet közvetlenül a legkényesebb rész, a „Legfensőbb jó” után következett a könyvben, és a „Dumbledore és a Negyedik Torony” címet viselte.
Ariana halála után Albus végre felszabadult kellemetlen kötelezettségei alól, s visszatérhetett eredeti tervei véghezviteléhez, melyekhez az elkövetkező években keresett hű társakat. Alighanem logikus lenne arra számítani, hogy ezen társak közt legelső helyen állt volna Gellert Grindelwald, azonban Dumbledore egészen híres párbajukig nem találkozott vele.
Kimondhatatlan csalódásként élhette meg Dumbledore gyerekkori jó barátja, Elphias Doge, hogy Albus előbb Grindelwaldra, ezúttal pedig más tehetségek pártfogására cserélte le barátságukat. Bármilyen hűséges barátnak is érezte magát Doge, ismeretei a mágia ezen magaslataiban elenyészők voltak olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz viszonyítva, mint Göthe Salmander, Bathilda Bircsók vagy Nicolas Flamel.
Dumbledore igen szoros kapcsolatot ápolt tudóstársaival, levélben, és személyesen egyaránt, gyakran összeültek, korábban magánál Dumbledore-nál, a későbbi években a Roxfortban. A híres-neves tudóstársak közé azonban feltételezhetően néhány, a fekete mágiával kacérkodó alak is keveredhetett, akiket Dumbledore utólag igyekezett a Grindelwaldhoz fűződő barátságához hasonlatosan kitörölni a múltjából.
Csupán közvetett bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy Dumbledore egy alkalommal saját maga gondoskodott róla, hogy kis társasága makulátlan maradjon az átlag varázslópolgár és a minisztérium szemében. Ennek áldozata lehetett a Roxfort egyik tanára, aki 1916 és 1920 között sötét varázslatok kivédését tanított a mágusképzőben. A titokzatos, névtelen alak kilétét olyannyira homály fedi, hogy nem csak Roxfort nyilvántartásából, de bizarr módon úgy tűnik, hogy még az akkortájt az iskolába járt összes diák és tanuló memóriájából is törölték! Szinte hihetetlen, de akárkit megkérdezhetünk, senki sem tudja megmondani, ki volt ebben az időben a sötét varázslatok kivédése oktatója.
Ennek oka nagy valószínűséggel egy kevesek által ismert incidensre vezethető vissza, mely saját korában a torony-botrány néven vált ismerté Britannia-szerte.
Az azóta szinte minden hivatalos okmányból alapos gonddal törölt 12-es számú oktatásügyi rendelet képezte alapját egy példanélküli eseménynek: a Roxfort bővítésének egy újabb torony hozzátoldásával az északi szárnyhoz. Ez az építkezési program 1918-tól 1920-ig volt napirenden, Phineas Nigellus Black igazgatósága alatt. Phineas Nigellus az általános közvélekedésbe a Roxfort egyik legellenszenvesebb igazgatójaként vonult be, azonban munkásságára egy árva panasz sem érkezett az ominózus 12-es számú oktatásügyi rendeletig. Máig rejtély, hogyan kerülhetett sor ennek a botrányszagú határozatnak az engedélyezésére. Gondos nyomozómunkával azonban felderíthetők a rendelet megszületésének körülményei:
Albus Dumbledore neve fogalommá vált a Mágiaügyi Minisztériumban és a szűkebb tudósközösségekben a sárkányvér tizenkét felhasználási módjáról írt – egyébként vitatott – esszéje nyomán, melyet 1916-ban tett közzé. Dumbledore útja innentől kezdve egyenesen ívelt fölfelé, egyszerű szabadalmi ügyvivőből egészen az Iskolai Felügyelő Bizottságba repítette a hírnév. A zsenialitása iránti lelkesedés azonban csakhamar alábbhagyott a bizottság öregjei körében, mikor Dumbledore olyan ötletekkel állt elő, mint a házrendszer megszűntetése, vagy a roxforti felvétel kibővítése minden varázserővel bíró lény számára.
Rejtély, hogyan sikerült megőriznie pozícióját efféle nevetséges elképzelések hangoztatása mellett, de tény, hogy egészen haláláig tagja maradt a Felügyelő Bizottságnak, ez alól mindössze az 1995-1996-os tanév zűrzavaros időszaka képezett kivételt, melynek részletei ismeretesek mindenki számára.
Elérkezvén az 1918-as esztendőhöz, Nagy-Britannia varázsló polgárai egy harmadik oldalra szorult cikkben értesülhettek róla, hogy a Mágiaügyi Minisztérium egy elfogadott határozat alapján bővíteni készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. A hírről ugyan mindenki beszélt, de senki sem tartotta különösen nagy eseménynek – egészen 1920-ig, mikor az építkezés végül megkezdődött, nem kevesebb, mint százötven házimanó foglalkoztatásával.
Csupán egy szerencsétlen véletlenen múlott végül, hogy a torony sohasem épült magasabbra egy földszinti tanteremnél: ekkor hunyt el ugyanis hosszas betegeskedés után Barnabas Hickoff, a Felügyelő Bizottság addigi vezetője, aki a tervezetet is aláírta. Mr Hickoff fokozatos szellemi leépüléséről sokáig cikkezett a Reggeli Próféta, s mindenki sajnálatosnak tartotta, hogy egy ilyen ragyogó pályafutás efféle véget ér. Mr Hickoff helyére Madam Griselda Marchbanks került, aki addig az alelnöki posztot töltötte be, az ő addigi székébe pedig nem más, mint a bizottság legfiatalabb tagja, Albus Dumbledore ülhetett.
Az újjáalakult bizottság még az első ülésnapot sem érte meg, mikor Madam Marchbanks kezébe akadt a 12-es számú oktatásügyi rendelet egy bővebb változata, mely addig Mr Hickoff íróasztalfiókjában nyugodott, s mely felettébb kínos részleteket tartalmazott az épülőfélben lévő torony rendeltetéséről. Nem maradtak fenn pontos adatok arról, miket terveztek építeni, de az nyilvánvalóvá vált, hogy a torony a fekete mágia tárháza lett volna a Roxforton belül.
Marchbanks első útja a mágiaügyi miniszterhez vezetett, aki kezdeti megrökönyödése után azonnal leállíttatta az építkezést, és vizsgálatot rendelt el a bizottságban, és a Roxfort tanári karában. Hosszú pereskedést követően az egész botrányt a már említett sötét varázslatok kivédése tanár vitte el a hátán, megmentve Phineas Nigellust az elbocsátástól és a börtöntől. A névtelen tanár nem érte meg Azkabanba szállítását: a Minisztérium fogdájában szörnyethalt egy ismeretlen eredetű tűzvészben.
Gondolhatják az olvasók, hogy teljes volt a fejetlenség az ügy körül, és senki sem értett semmit. Lehetetlennek tűnt, hogy a vádlott pálca híján öngyilkos legyen az őrizet alatt, s erre még inkább rácáfolt az a tömeges amnézia, mely szép lassan mindenki fejéből kitörölte a sötét varázslatok kivédése tanár nevét.
Kinek állt hatalmában efféle hihetetlen cselekedet véghezvitele? Már az emléktörlő bűbájjal sújtott emberek száma is több tízezer fölé rúgott, melynek kivitelezése alighanem minden varázsló számára megoldhatatlan lett volna.
A torony-botrány jelentőségét gondos cenzúra minimalizálta a jelentésekben, a történelemkönyvekben pedig soha nem kapott helyet ez a csúnya folt a Roxfort makulátlan múltján. A torony alapjai ma is megtalálhatók az északi szárny belső udvarában, s jelenleg itt kap helyet a számmisztika terem – másra azonban nem használják.
Phineas Nigellus 1926-ban bekövetkezett haláláig igazgató maradt, munkájáról azonban ettől kezdve sorra érkeztek a panaszkodó észrevételek, túlzott részlehajlás mardekáros diákok felé, kegyetlen fenyítések alkalmazása, és a mágikus oktatás enyhe „feketedése” még a megengedett keretek között. Halála után a sokak által sültbolondnak titulált Armando Dippet lett a Roxfort igazgatója, s ekkor foglalta el az átváltoztatástan tanári katedrát Albus Dumbledore is, aki rögvest a griffendél házvezető tanára lett. Újabb hirtelen ugrás Dumbledore karrierjében! Nem első alkalommal fordul elő, hogy egy helyzetből olyan szerencsésen keveredik ki, hogy jó pár fokkal magasabban találja magát azon a bizonyos ranglétrán.
Dippett igazgatósága alatt számos balesetet, sőt egy halálesetet is megélt az iskola, de ezt egyöntetűen mindenki Tom Rowle Denem, más néven a sötét nagyúr számlájára írja, aki akkoriban volt roxforti diák. Ezek az évek is elmúltak, a Roxfort sem zárta be kapuit, Denem pedig elhagyta az iskolát. Dippett igazgató nem sokkal később elhunyt, halálát Mr Hickoffhoz hasonlóan fokozatos szellemi leépülése előzte meg. Ekkor foglalhatta el Dumbledore az áhított trónszéket, s tetszeleghetett benne a mugli származásúak védelmezőjeként, és a fekete mágia elleni harc éllovasaként.
Évtizedekkel később azonban újságok hasábjain felbukkant egy név, mely fölött a figyelmesebb szemlélő is könnyedén átsiklott, ha nem ismerte a részleteket, vagy ha egyáltalán eszébe sem jutott összekapcsolni a Reggeli Próféta cikkét a torony-botránnyal.
A cikk egy híres ékszerkészítő boszorkány memoárja okán jelent meg, nevezetesen Mary-Bishue d’Tshillamm élete és nem lebecsülendő munkássága emlékére. A memoár írói, a hölgy fia és unokája örökölték az ékszerkészítő vagyonát, házát, s benne féltve őrzött iratait élete munkájáról. Ezeket az iratokat átadták a londoni Mágia Múzeumának, a hölgy naplójából pedig életrajzi művet írtak. Ebben említenek egy társaságot, melynek Mary-Bishue is megbecsült tagja volt. A tudóstársaság tagjai úgy nevezték magukat, hogy a Negyedik Torony Köre, s Madame d’Tshillamm mellett olyan prominens tagjai voltak, mint Nicolas Flamel, Adalbert Waffling, John Eakle, valamint Albus Dumbledore, a társaság vezetője és atyja.
Ismeretes, hogy a Dumbledore-ok családi címere a csillagos torony, ez megtalálható a dinasztia minden hivatalos iratán, s házaik falán. Ez utóbbiakból hat található Britannia-szerte, bele számítva azokat is, melyeket Dumbledore elajándékozott szegényebb tudóstársainak. Madame d’Tshillamm ugyan nem szorult efféle kedvességre – a hölgy ékszerkészítésből fakadó vagyona több százezer galleonra rúgott –, de néhány más család bizonyára hálával fogadta.
Álljunk meg itt egy pillanatra! Ködös területre érkeztünk. Vajon miért nevezték magukat pont Negyedik Toronynak? Ha visszaemlékszünk a torony-botrány részleteire, tudhatjuk, hogy az építkezés az északi szárny pontosan azon részén kapott helyet, ahol tíz méterrel a felszín alatt a mardekár ház hálótermei húzódnak, még lentebb pedig a Titkok Kamrája nevű helyiség. A Roxfort alapítói közül egyedül Mardekár Malazár nem épített egyetlen égbetörő tornyot sem az iskolához, minden más háznak megvan a maga „égi birodalma”. A soha be nem fejezett épületrész talán a Mardekár tornya lett volna? Vagy valami egészen más, ami Dumbledore legtitkosabb álmai közt szerepelt – hogy belépjen a Roxfort nagyjai sorába, s házat alapítson? Egy iskolai házat, mely fölül emelkedik az általa állítólag annyira megvetett mardekáros eszméken? Elég, ha csak pillantást vetünk a 435. és 436. oldalra!
Harry remegő kézzel lapozott egyet. A 435. oldalon a Dumbledore-ok címere szerepelt, amit már korábban is látott, mikor Hermione megmutatta nekik a fejezetet. A vele szemközti oldalon pedig egy tervrajz látszott, oldalnézetből és felülnézetből ábrázolva a tornyot. Harry a kettő közt járatta a tekintetét, és nem hitt a szemének.
Szembeötlő a hasonlóság, igaz? Jómagam is erre gondoltam, mikor Madame d’Tshillamm hagyatékát megszemléltem a Mágia Múzeumában.
Ez súlyos és nehéz kérdések elé állít minket Dumbledore múltjával kapcsolatban. Véletlen lenne, hogy hősünk a kudarcba fulladt építkezésről nevez el egy általa alapított tudóstársaságot, mely építkezés előfutárakor ő maga is ott volt a 12-es rendeletet aláírók sorában? Az is véletlen lenne, hogy a tanár, akit megvádoltak a terv titkos részleteinek kidolgozásával és eltussolásával, olyan tragikus halált halt, emléke pedig mindörökre kiveszett a történelemből? Véletlen lenne Barnabas Hickoff és Armando Dippett szellemi leépülése és halála, melynek eredményeképp Dumbledore karrierje mindkét alkalommal hatalmasat ugrott előre?
És legfőképp: az is véletlen lenne, hogy a nevezett társaságot, a Negyedik Torony Körét Dumbledore közvetlen az után kezdi szervezni, hogy megismerte a XX. század egyik leghírhedtebb fekete mágusát? Azt a Gellert Grindelwaldot, akinek célja hazájában nem más volt, mint a mágia korlátainak mind messzebbre való kiterjesztése, egy olyan jövő érdekében, melyben mindenek felett ő uralkodik?
Harry összecsapta a viharvert könyvet, mire az megint elhullajtott néhány lapot. Hermione lehajolt, hogy összeszedegesse, de ő csak a fejét csóválta.
- Ez a Vitrol akár Rémszem lánya is lehetne – szólalt meg keserű gúnnyal, mire Ron és Ginny ránézett, elszakítva tekintetüket a könyvről. – Mindenhol rémeket lát.
Ron nem tűnt annyira hitetlennek.
- Hát, nem tudom, Harry… - mondta lassan, fejét vakargatva. – Elég hihetőnek tűnt.
- Ja, pont, mint az Ariana-ügy? – szólt közbe Ginny. – Azt is teljesen félremagyarázta.
Az előző évek keserű tapasztalatai, és az értelmetlen, kínzó kételkedés Dumbledore szavaiban megtanították Harrynek, hogy ne fogadja el Rita Vitrol álláspontját, soha, semmilyen ügyben, mert azzal csak mindent megnehezít. Azt azonban kénytelen volt elismerni, hogy az idegesítő firkász, ha rossz következtetéseket is vont le, mindig alapos nyomozómunkával támasztotta alá féligazságait.
- Szóval Rita arra célozgat, hogy a Negyedik Torony egy feketemágus-társaság lenne? – ráncolta a homlokát Ron. – Ez inkább a belső körre illene…
Harrynek szörnyű gyanúja támadt, de Hermione előbb öntötte szavakba:
- Gondolod, hogy a kettő egy és ugyanaz?
Ahogy a lány kimondta, Harry ráébredt, hogy mennyire nevetséges is ez a gondolat. Ismerte Dumbledore hibáit és erényeit egyaránt, bátran kijelenthette magának, hogy látta az öreg varázsló igaz arcát, mikor legutoljára beszélt vele egy olyan helyen, melyről soha, egyetlen barátjának sem tett említést. Ez az ő és Dumbledore titka marad örökre, ez adta neki az erőt, hogy megbízzon a professzor döntéseiben.
- Kizárt dolog – jelentette ki Harry. – Dumbledore-t ismerve, szerintem inkább pont a belső kör ellenében alapította. Mint a Főnix Rendjét a halálfalók ellen…
Ginny felvonta a szemöldökét és hümmögött.
- Van benne valami… – mondta. – De akkor mi az a negyedik torony, amit Parkinson említett? Talán a belső kör egyik… nem is tudom, talán főhadiszállása? Búvóhelye? Ide mennének azok, akik elhagyják az országot és a sötét tárgyakkal fizetnek, hogy új életet kezdhessenek?
Hermione gúnyosan felhorkantott.
- Szerintem Pansy biztos félreértett valamit abból, amit Millicent mondott. Nem épp az eszéről híres. Emlékszem bájitaltanon is mindig összekeverte a…
Ginny türelmetlenül közbevágott:
- De ha értelmetlenségeket beszélt, miért reagált rá olyan durván Borgin? Miért ütötte meg?
Ron csak a vállát vonogatta.
- Mert szereti ütni a lányokat – mondta, de Harry nem értett egyet vele.
Mielőtt kitalálhatott volna valamiféle magyarázatot, egy hang vonta magára a figyelmét: A szoba ablakán egy postabagoly kopogott ütemesen a csőrével. Ginny felpattant és beengedte a madarat, ami leírt egy tiszteletkört a szobában, majd Harry fejére pottyantotta a küldeményt, és leereszkedett a szekrény tetejére.
Harry feltépte a levelet, a borítékot ledobta a földre, a pergament pedig kihajtogatta.
- Uhm… nem unják már meg? – dörmögte, mikor átfutotta a levelet.
Hermione kíváncsian felpillantott rá.
- Miért, mi az?
Harry megmutatta a levelet, ami ismét a „Tisztelt Harry J. Potter” megszólítással kezdődött.
- Egy újabb meghívó – felelte. – A karácsonyi bálra. Mert biztos elmegyek…!
S azzal már készült is kettétépni a levelet, mikor Hermione meglepődve felkiáltott.
- Várj! – szólt rá gyorsan, a földre hullott borítékot bámulva.
A levelet egy viaszpecsét zárta le, melynek Harry egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget, egyszerűen csak letépte, s most ott himbálózott a borítékot átfutó vörös szalag végén.
Hermione szinte megigézve bámulta a pecsétet, felkeltve ezzel Ron, Ginny és Harry érdeklődését is.
- Nézzétek csak!
Harry orra alá tolta a megtépázott pecsétet, s ezzel együtt mintha a sors dobott volna neki nagy kegyesen egy választ a sok-sok kérdésre. Eltátotta a száját, ahogy felismerte a megmerevedett viaszba préselt jelet: egy magas, karcsú torony, csillagokkal körülvéve.
- Ez nem lehet igaz…
-------------------------------------------
Megjegyzés: Keinolt professzor fordításában az idegen szavak nem értelmetlen blabla, hanem igazi északi rúnák fordításai. A rúnákról több igen érdekes és részletes tájékoztatót megtalálhattok a neten.
Én innen vettem a szavak jelentését: http://web.tvnetwork.hu/~vidaa/celtics/runa/utazas.html
Megtalálhatjátok köztük az eihwaz (tiszafa; jelentése: változás, beavatás, szembesülés félelmeinkkel, fordulópont, halál, átalakulás) és az ehwaz (ló; jelentése: szállítás, mozdulat, részvétel, energia, erő, kommunikáció, akarat, nyugtalanság) rúnát is, amit Hermione említ az ötödik könyvben, a rúnafordításos RBF-vizsgája után, de ott más jelentésük van (ehvaz = együttműködés; eihvaz = védekezés)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
