Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Gyorsan kész lettem ezzel a fejezettel, nem is tudom, mi ütött belém :-) Harryék gondolkodásmódja eléggé riaztó irányba ment el, kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá. Direkt írtam õket itt ilyenre, hogy lássátok: õk is emberbõl vannak, nem szuperhõsök, vannak hibáik, rossz, téves gondolataik, amik nem követendõk, amik megvetendõk. Jó emberek õk, de vannak rossz pillanataik.

- Tizedik fejezet -
Sértések és bocsánatkérések

Harry magán kívül volt.
- Miért nem tett semmit?! Hagyta õket meghalni! A kisujját se mozdította értük!
Mind az öten a Mágiaügyi Minisztérium egyik kihallgató szobájában gyûltek össze, ahol csak percekkel korábban hagyta magukra õket Kingsley és Mr Weasley. Harry pedig azon nyomban utat engedett fortyogó indulatainak, s nekitámadott Aberforthnak, amiért nem próbálta megmenteni Blaise és Belladonna Zambini életét.
- Nos, te sem erõltetted meg magad túlságosan, Potter! – acsargott vissza Aberforth.
Õ, Ron és Ginny a rideg falú helyiség közepére állított szürke asztalnál ültek, Harry és Hermione pedig, mintha csak különállóságukat hangsúlyoznák ebben az elmérgesedett vitában, a falnak dõlve álltak egymás mellett, karba tett kézzel. A lány legalább olyan mérges volt, mint Harry, tökéletesen egyet értettek abban, hogy Aberforth elõnyben volt a köpeny védelme alatt, erõs patrónusával megfutamíthatta volna a dementort, és elkábíthatta volna a kék bõrû embert.
- Rögtön megöltek volna, te szerencsétlen! – ez volt a kifogása, amihez Ron és Ginny személyében talált támogatóra. A két Weasley szintén megorrolt Harryre és Hermionéra, amiért ilyesmit vártak volna el az öreg kocsmárostól.
- Könnyû kifogásokat találni – dünnyögte az orra alatt Hermione, anélkül, hogy ránézett volna. – Észrevétlenül megbújni, amíg embereket ölnek…
- Zambiniék nem voltak épp ártatlan báránykák – jegyezte meg Ron, és õ sem nézett barátnõjére.
Harry ingerülten megvonta a vállát.
- Belladonna talán nem, de a fia nem ártott senkinek.
Ron is vállat vont.
- Csak egy tapló volt…
Rögtön megbánta a duzzogó motyogást, mert Hermione ráförmedt:
- ÉS EZÉRT MÁR MEGÉRDEMLI, HOGY KISZÍVJÁK A LELKÉT ÉS KITÖRJÉK A NYAKÁT?! – ordította teli torokból Ron arcába, aki olyan ijedten hõkölt hátra, mintha legalábbis egy óriási akromantula kiabálna vele. – Te vagy egy óriási tapló, Ronald Weasley!
Ron nem szólt többet hozzá, sem senkihez, vérig sértve érezte magát. Ginny, aki még mindig mélyen dekoltált fekete ruhájában kókadozott, próbálta csillapítani a kedélyeket.
- Mindannyian lenyugodhatnánk, nem gondoljátok? – szólalt meg óvatosan, mikor Hermione már nem fújtatott, mint egy dühös fúria. – Nehéz éjszakánk volt, és kimerültünk, ránk férne a…
- Az üres szöveget tartogasd Zambini anyjának! – vetette oda foghegyrõl Harry, mielõtt végiggondolta volna.
Ginny elsápadt és eltátotta a száját, úgy nézett rá, mintha nem hinné el, amit hall. Harry a padlót bámulta meredten, nem akarta látni az arcát. Már önmagát szégyellte, kirohanása miatt, de még mindig vadul lüktetett ereiben a vér.
- Ne félj, nem untatlak többé az üres szövegeimmel… - mondta halkan Ginny, és kitörölt a szemébõl egy könnycseppet.
Eddig még soha sem veszekedtek õk ketten, mindig megértették egymást, még a háború legvadabb idõszakában is igazi lelki társak maradtak, akárcsak az utána következõ gyász és emlékezés idején. Idegen volt tõlük egymás sértegetése, ez Ron és Hermione kapcsolatának mozgatórugója volt, nem az övéké. Furcsa volt számára, hogy ezúttal ellentétes véleményük volt, s ez így elmérgesedett.
Ha pillantással ölni lehetne, Harry már nem élne, úgy nézett rá Ron húga mellõl.
Kinyílt az ajtó, s Harry úgy érezte, csak ez mentette meg õket attól, hogy perceken belül össze ne verekedjenek. Kingsley jött be a szobába, nyomában Dawlishsal és Proudfoottal. A mindig vidám Proudfoot rákacsintott Ronra és Harryre, és kezet rázott mindenkivel, Aberfortht régi ismerõsként köszöntötte. Dawlish ellenben igyekezett észrevétlen maradni, köszöngetés helyett egy kupac aktát tett le az asztalra. Harry megpróbálta összeszámolni azon ritka alkalmakat, mikor nem egy halom hivatalos papírral a kezében látta oktatójukat.
- Nem mondom, rendes kis káoszt csináltatok nekünk, ti öten – kezdett bele Kingsley, de Aberforth rögtön közbeszólt.
- Öten?! – emelte fel a hangját. – Mit csináltam én?!
- Semmit, ahogy szokott… - kontrázott rá Hermione, nem bírva visszafogni magát.
Kingsley megköszörülte a torkát, mire elhallgattak. Dawlish átnyújtott neki egy dossziét.
- Kezdjük az elején – mondta, de nem foglalt helyet a két auror között, ahol hagytak neki egy üres széket, bizonyára mert Harry és Hermione is állva maradtak. – Tegnap délelõtt porig égett a Szárnyas Vadkan, tizenegy összeégett holttest, és egy a fogadó elõtt, a halál oka… - olvasta fel a papírról Kingsley, enyhén elképedve. – Végzetes hasi sérülés, nagyfokú vérveszteség, gerinctörés, egy eltávolított végtag…

Felnézett az aktából az öt kihallgatott arcába, mintha nem hinne a szemének. Hermione zavartan köhécselt.
- Levágtátok egy ember karját? – tagolta lassan.
- Dehogyis! – hördült fel Harry. – Nem mi öltük meg azt az embert! A dementor volt az.
Dawlish és Proudfoot összenéztek.
- A dementor?
Korábban már beszámoltak róla, hogy a fekete lény, aki állandó társa a kék bõrû varázslónak, megtámadta õket a Szárnyas Vadkanban és a Peverell-háznál is, de eddig nem esett szó a kocsmánál meghalt emberekrõl – valahogy a tegnap este sokkal jobban foglalkoztatta mindannyiukat. Abban ugyanis egyet értettek, hogy a kocsmai mészárlás csak a dementor vérszomja miatt következett be.
- Dementorok nem így végeznek az áldozataikkal, nem alkalmaznak testi erõszakot – válaszolta tárgyilagosan Dawlish.
- Engem egyszer letaszítottak egy ötven méter magasan repülõ seprûrõl – vetette ellen Harry. – Szerintem az kimeríti a testi erõszak fogalmát.
Dawlish nem mondott semmit, csak még jobban összevonta a szemöldökét. Kingsley végigsimított kopaszra borotvált fején, és nagyot sóhajtott.
- Szóval azt mondjátok, nem ti okoztátok a haláleseteket…
Aberforth megköszörülte a torkát.
- A testeket mi gyújtottuk fel, de higgye el miniszter, azok már nem voltak emberek.
- Hanem mik voltak? – kérdezte kihívó hangnemben Kingsley.
Ezúttal Harry válaszolt a kérdésére.
- Inferusok. Mindet inferussá változtatták.
A két auror elképedt arcot vágott, de Kingsley megõrizte higgadtságát.
- És a letépett karú hulla?
- Õt kirántották az ablakon – közölte Harry csevegõ hangon. – Nem tudjuk, ki volt.
Kingsley csettintett Dawlishnak, aki lázasan kutatni kezdett a paksamétái közt, végül kihúzott egy kartotékot és átnyújtotta felettesének, aki felcsapta és szakértõ szemmel átfutotta a benne leírtakat.
- Nos, mi tudjuk, ki volt! – jelentette be, bár se Harryt, se három barátját nem érdekelte túlságosan. – Az áldozat, Mortimer Meliflua korábban összetûzésbe keveredett a Varázsbûnüldözési Fõosztály Veszélyes Tárgyakat Elkobzó Bizottságával. Mr Meliflua birtokában korábban több, közepes biztonsági besorolású sötét holmit találtak, köztük jó néhány érdekeset…
Ron látványosan ásított egyet. A miniszter folytatta.
- Ami érdekessé teszi ezeket a tárgyakat, hogy nem egyet én magam is láttam közülük, fogtam a kezemben. Néhányat az orrom elõtt dobott bele egy zsákba Sirius Black… – a négy jó barát itt olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy kellemetlenül belefájdult a nyakuk. – Az egyiket, egy talárt a szemem láttára hámozott le rólad Mundungus, mielõtt megfojtott volna téged – mutatott Ronra, aki egy szót se tudott szólni.
Kingsley kiélvezte a szavai hatására beálló döbbent csendet, majd folytatta.
- A helyzet tehát meglehetõsen érdekes, fõleg azok után, hogy te korábban megfenyegetted Dungot, amiért kiárusította Sirius holmijait – nézett ezúttal Harryre.
Hermione felhördült.
- Kingsley, neked teljesen megfõtt az agyad abban az irodában!
A miniszter arcvonásai megkeményedtek.
- Tudjátok – mondta újra mindenkinek, de a szeme Hermionén függött, s egyáltalán nem volt barátságos –, csak azért viselem el ezt a hangnemet, mert ismerlek titeket, és mert régóta barátok vagyunk. De emellett auror és miniszter is vagyok. Tökéletes bizonyossággal állíthatom, hogy nem bántottál volna valakit azért, hogy elvegyél tõle valamit, ami jogosan a tiéd… - mondta Harrynek címezve. - Csak ezért nincs a kezeteken a bilincs. Gondolom ti is tisztában vagytok vele, hogy ha bárki más lenne a helyetekben, az lenne az elsõ számú gyanúsított tizenhárom ember halála ügyében.
Harry nagyot szusszant, próbálva lenyugtatni kalapáló szívét.
- Pont, mint Sirius esetében, igaz? – tette fel a költõi kérdést. – Akkor is mindenki átkozottul biztos volt benne, hogy õ ölte meg azt a tizenhármat…
- Pontosan – felelte síri nyugalommal Kingsley. – És nagyon szeretném, ha az elkövetkezõkben egy léleknek se beszélnétek arról, hogy egyáltalán a közelében lettetek volna a Szárnyas Vadkannak, mikor leégett. Dumbledore, ez természetesen önre nem vonatkozik… – váltott hangnemet az öregemberhez fordulva, akirõl az utóbbi pár percben valahogy megfeledkeztek.
Hiába volt õ is velük a Peverell-háznál, mikor a helyszínre értek az aurorok, és hiába történt az õ kocsmájában a mészárlás, egyik auror sem tartotta lényegesnek kikérdezni õt. Egyszerûen csak beterelték ebbe a szobába Harryékkel együtt, s meghagyták nekik, hogy itt várakozzanak, amíg meg nem érkezik a miniszter és a munkatársa. Mindenki azonnal tisztában volt vele, hogy egy ilyen ügyben azonnal Kingsleyt és Arthur Weasleyt kell riasztani, azonban a hajnali beszélgetés során is csak a négy fiatal szájából hallgatták a történteket, Aberforthra senki sem volt kíváncsi.
Az öreg hümmögött egy sort, de csendben maradt, s csak a körmét piszkálgatta nagy odafigyeléssel, amíg Kingsleyék beszélgettek. Harry úgy vélte, már korábban, testvére mellett hozzászokhatott a mellõzöttséghez, s százötvenhez közelítve már fel se vette az egészet.

- És mit fogsz tenni az ügyben? – kérdezte Ron, felegyenesedve székében.
- Dawlish és Proudfoot dolga a nyomozás a továbbiakban is… (a két megnevezett szinkronban bólogatott)… és az egészet én és édesapád fogjuk felügyelni. Nekünk jelentenek közvetlenül, Robards parancsnok kizárásával, rendben? – ez utóbbi inkább az auroroknak szólt, mint a kihallgatottaknak, Harry azonban messzemenõen nem értett egyet vele.
- Szeretném én megkapni az ügyet – szólt közbe.
Kingsley felvonta a szemöldökét.
- Te még csak gyakornok vagy. Nem vezethetsz egy ilyen súlyú nyomozást.
Harry nagyon magabiztos képet vágott, s végre ellépett a faltól, közelebb menve Kingsleyhez. Ginny, Ron és Hermione tekintetükkel követték.
- Számítottam rá, hogy ezt mondod – felelte. – De van annyi tapasztalatom a nyomozásban, mint bármelyik aurornak, te is tudod. Csak névlegesen vagyok gyakornok, ezt épp magad mondtad, mikor felvettél.
Kingsley értetlenül széttárta a karjait.
- De miért akarod annyira ezt az ügyet? – kérdezte. – Az addig világos, hogy ez a varázsló megtámadott titeket, de látszólag nem ti érdekeltétek. És azt mondtad, hogy békén hagy a továbbiakban. Ha ez valami eszement bosszú akar lenni…
- Nem bosszú – válaszolta kurtán Harry.
- Akkor micsoda? – csóválta a fejét a miniszter. – Mert nekem nagyon is annak tûnik.
Harry nem mondott semmit. Tudta, hogy könnyedén az oldalára billenthetné Kingsley véleményét, ha elmondaná, mit csinált a kék bõrû ember a házban, mielõtt felgyújtotta volna. Azonban még barátainak sem mondott el mindent, hiszen nem volt idõ részletesen megvitatni a történteket, mielõtt a varázsbaj-elhárító osztag a helyszínre érkezett volna. Így közös megegyezés alapján úgy határoztak, hogy egyszerûen hazudnak: nem mentek be a kék bõrû után a Peverell-házba, nem tudnak semmit arról, mi történt odabent, vagy miért jött. A tûz pedig minden bizonyítékot elpusztított.
- Megértem az álláspontodat, Harry – szólt Kingsley megnyugtató, mély hangján –, de a válaszom: nem. És ez végleges.
Harry összepréselte az ajkait, nehogy valami meggondolatlan kiszaladjon a száján, mint az elõbb Ginnynél. Már kimondhatatlanul bánta, hogy így beszélt vele.
- Ha nincs egyéb mondanivalótok, akkor ezt tekinthetjük lezárásnak – vetett véget a miniszter a kihallgatásnak. - Szabadon távozhattok.
Dawlish és Proudfoot felálltak, összepakoltak és kimentek, bizonyára hogy rögtön belevessék magukat az ügybe, abba a kevés információba kapaszkodva, amijük volt. Harry tudta, hogy most majd nekiállnak kérdezõsködni Roxmorts és Upper Flagley lakosai közt, felveszik mindenkinek a vallomását, amivel heteket fognak eltölteni, tökéletesen feleslegesen. Tudta, hogy elejét vehetné ennek, de nem tette. Elõbb Ronnal, Ginnyvel és Hermionéval kel beszélnie.
A folyosóra érve Ron megfogta Kingsley karját.
- Azt legalább megengeded, hogy visszamenjünk végre az irodánkba? – kérdezte. – szeretnénk folytatni… amit eddig is csináltunk.
A miniszter beleegyezése jeléül bólintott, majd lobogó köpennyel elvágtatott. Harry sötéten nézett utána, válogatott szidalmakat dörmögve az orra alatt.
- Úgy látszik, a miniszteri szék mindenkit megváltoztat – dörmögte halkan Aberforth, nehogy a mellettük elsétáló sok-sok boszorkány és varázsló meghallja.
- Kingsley rendes volt – kelt védelmébe csendesen Ginny, mintha attól tartana, hogy valaki megint letorkolja.
Errõl rögtön eszébe jutott Harrynek korábbi értelmetlen kirohanása, s most feledve minden dolgot, ami a fejében járt, õszinte bûnbánó arccal fordult a lányhoz.
- Ginny, annyira sajnálom, amit odabent mondtam, kérlek, ne haragudj!
A lány nagyot sóhajtott és közben a falat bámulta, makacsul elnézve Harry feje mellett. Helyette Ron adta ki a véleményét.
- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, haver – mondta sötéten. – Mert ha még egyszer így beszélsz vele…
- Mintha te akkora úriember lennél, Ronald! – csattant fel Hermione, beléfojtva a szót. – Tõled hányszor hallottunk ilyen „kedves” beszólásokat?
A fiú nem hagyta magát.
- Annak legalább oka volt, de ez egyszerûen szemétség volt!
Harry egyre kisebbnek érezte magát, miközben Ron és Hermione marták egymást végig, a felvonók felé vezetõ úton, csak néha véve vissza hangerejükbõl, ha sokan mentek el mellettük. Ginny nagyon komoly volt, szemében szomorúság csillogott, Harry pedig nem tudta mit mondhatna még, hogy jóvátegye hibáját.

A lifthez érve Ron és Harry elbúcsúztak a két lánytól és az öregembertõl.
- El sem mondhatom, mennyire örültem a viszontlátásnak, fiúk – fordult szembe velük Aberforth, mikor a lift megérkezett. – Mindenesetre örülök neki, hogy nincs még egy kocsmám, amit a földdel tennétek egyenlõvé.
Hermione lesajnálóan nézett az öregre, aki rá se hederített.
- Ha legközelebb információ kell, inkább hívjatok, és jövök. Mert a végén még földönfutó leszek…
A két lány és Aberforth beszállt a liftbe; Hermione csak egy emelettel lejjebb ment, Aberforth haza indult, Ginny pedig alighanem a boltba készült hoppanálni az átriumból. Harry végig õt nézte, amíg be nem csukódott a rács, de a lány még ekkor se pillantott rá.
Ez után lopva barátjára nézett, õ pedig rá, de olyan gorombán, hogy Harry szinte várta a kemény ütést a képébe.
- Ne aggódj, nem bántalak – szólt Ron csendesen, mintha kitalálta volna a gondolatait.
- Újabban te is rászoktál a legilimenciára? – kérdezte tõle Harry.
Ron végre halványan elmosolyodott.
- Megvannak az elõnyei, ha Hermione Granger a barátnõd – válaszolta hetykén, mire mindketten elnevették magukat.
- Ron, én tényleg sajnálom, amit mondtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
- Ne tõlem kérj bocsánatot, haver. A húgomat engeszteld ki – felelte, majd vállon ütögette Harryt, és együtt elindultak vissza a folyosón, az Auror Parancsnokság felé. – Mellesleg szerintem már meg is bocsátott. Ginny nem haragtartó.
Harry õszintén remélte, hogy tényleg így van, s még akkor is ezen gondolkodott, mikor visszaérve a fülkéjükbe, egy halom átnyálaznivaló régi lezárt akta fogadta õket Dawlish jóvoltából, valamint mindezek tetején egy lepecsételt, díszes barna boríték.
- Hát ez meg kitõl jött? – dünnyögte Harry, s ledobta magát a székbe, Ron pedig vele szembe.
Feltépte a borítékot, amin csak ennyi állt: Harry J. Potternek.

Tisztelt Potter úr!

Szeretettel meghívjuk önt a november huszonhatodikán tartandó Trimágus Tusa elsõ próbájára, a Durmstrang Mágusakadémiába. Nagy megtiszteltetésnek vennénk, ha a zsûri soraiban köszönthetnénk önt, mint a Tusa legutóbbi bajnokát.
Amennyiben elfogadja meghívásunkat, kérem, küldje el válaszát bagolyfordultával. A zsupszkulcsot a kívánt címre küldjük november huszonötödikén.

Üdvözlettel:
Ursula Ulatov, igazgatóhelyettes

A levél alján két macskakaparás-szerû aláírás díszelgett.
- Elmész? – kérdezte tõle Ron, aki az asztal fölött áthajolva belepillantott a levélbe.
- Eszemben sincs! – válaszolta unottan Harry, s elõbb félbe, majd négy darabba tépte a levelet, és a szemetesbe szórta. A kuka jóízût böfögött.
- Te tudod… - hagyta rá Ron, és többet nem került szóba közöttük a téma.
Harry viszont nagyon szerette volna megbeszélni vele a házban látottakat, fõleg a térképen felvillanó pontokat, a varázslóiskolák helyét, és azokat a rejtélyes dolgokat, amiket a kék bõrû keresett. Itt viszont nem tehették meg ezt, ezért jobb híján elosztották egymás közt a paksamétát, és igyekeztek valamit megtanulni a régi aurorok munkájából. Sokszor találkoztak Alastor Mordon nevével a vizsgálatot végzõ neve alatt, s ezek mindegyike példaszerûen megoldott ügy volt.
Ron csakhamar elszundított az olvasnivaló fölött, hangosan horkolt székében, asztalra feltett lábbal. Harry is néha úgy érezte, mindjárt lecsukódik a szeme, hiszen elõzõ éjszaka szemhunyásnyit sem aludtak. Annyira ki volt merülve, hogy még a lapozás is nehezére esett. Arra gondolt, bár a kihallgató szobában csapta volna meg az álmosság, akkor legalább nem mondott volna olyan dogokat Ginnynek.

Egy lila papírrepülõ suhant be a paraván fölött; Harry észre sem vette, amíg orron nem bökte Ront, aki felriadva hangosan felkiáltott, és elesett a székével, nagyot csattanva a padlón. A szomszéd fülkékbõl nevetés hallatszott, valaki megjegyezte: - Ez már a negyedik a héten!
Harry felpattant, hogy felsegítse Ront.
- Jól vagy? Megütötted magad? – kérdezte tõle, barátja azonban csak dühödten káromkodott, és a fején nõtt púpot tapogatta.
Dawlish kukkantott be a fülkéjükbe.
- Mi történt? – érdeklõdött komoly arccal. Harry biztos volt benne, hogy oktatójuk nem tartozott a nevetõ aurorok közé.
- Semmi, csak egy… (Ron az asztalra pillantott)… csak egy házon belüli üzenet.
- Vigyázzanak vele – szólt Dawlish. – Az egyik kollégának egyszer a szemét döfte ki egy ilyen üzenet.
Harry nagyot nézett, Ron egészen elsápadt.
- Nem szabad sértegetéseket küldeni – csóválta a fejét az auror. - Az ilyesmiért fegyelmi vizsgálatot írnak elõ…
- Nem történt semmi! – sietett Harry, s gyorsan lekapta az asztalról a papírrepülõt, mielõtt Dawlish meglátta volna a feladó nevét.
Miután a varázsló magukra hagyta õket, széthajtogatták a papírt, amibe pár soros üzenetet írtak szabályos gyöngybetûkkel.

Beszélnünk kellene a tegnap estérõl. Gyere le az irodámba, Harry. Mondd meg a tapló barátodnak, hogy ha már nincs harci kedvében, õ is jöjjön, mert még elveszti a fonalat.
Hermione

- Kedves – jegyezte meg Ron, és összegyûrte a levelet, ami követte a durmstrangos meghívó útját a szemetesbe. – Na gyere, menjünk le hozzá!
Visszamentek a felvonókhoz, és várakoztak. Delet ütött az óra, ilyenkor volt a legnagyobb a forgalom a minisztériumban, a tizenkét liftnek megállás nélkül dolgoznia kellett, s gyakran perceket kellett várni, hogy kinyíljon valamelyik rács.
Mikor megérkezett a lift, s félrecsúszott az ajtó, Harry és Ron rögtön elõre lépett, de szinte azon nyomban megtorpantak, amint meglátták, ki jött fel vele.
Draco Malfoy állt velük szemtõl szemben.
Egy röpke pillanatig dermedten bámultak egymásra. Volt gyûlölt évfolyamtársuk fekete talárban, rövidre nyírt szõke hajjal pont úgy festett, mit régen.
Malfoy kilépett a liftbõl, Harryék pedig beszálltak. Igyekeztek nem összepillantani, ahogy elmentek egymás mellett. Ron már épp megnyomta volna a gombot, mikor Malfoy visszafordult feléjük.
- Igaz, hogy Blaise meghalt? – kérdezte tétován.
Ron rácsapott a megállító gombra, mikor a rácsok már záródtak. Az ajtó visszacsúszott a helyére.
- Igen, igaz – válaszolta Harry.
Draco bólintott, az arcára vetülõ szórt fénytõl sápadtabbnak tûnt, mint valaha.
- És láttátok, hogyan történt?
Ron bólintott. Malfoy nem kérdezte meg hogyan esett meg. Talán már hallotta a terjengõ pletykákból, és nem akarta megtudni, hogy igaz-e. Harry nem tudta, hogy barátok voltak-e, vagy csak ismerõsök, szobatársak. Egy pillanatra belegondolt, õ hogy érezné magát, ha Neville, vagy Dean, vagy Seamus halálhírét hallaná.
- El akart menni innen – szólalt meg újra Malfoy.
Ron megint rácsapott a megállító gombra.
- Zambini?
Malfoy bólogatott.
- De az édesanyja nem engedte el – folytatta. – Közel akarta tudni magához.
Harry kissé eltátotta a száját, ahogy hallgatta. Igazából attól kezdve vághatott bamba képet, hogy Malfoy megszólította õket. Legelõször fordult elõ, hogy úgy álltak egymással szemben, hogy nem válogatott sértéseket vágtak a másik fejéhez.
- Hová…? Hová akart elmenni?
Draco tétovázni látszott, majd egyszerûen megvonta a vállát.
- Nem tudom – felelte.
Harry nem volt legilimentor, de tudta, hogy a fiú hazudik. Nem kezdte el faggatni.
- Sziasztok – köszönt el, majd sietõs léptekkel tovább állt.
Ron végre hagyta becsukódni az ajtót. A rövid úton elképedten egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg: - Ez meg mi volt?
Nem az volt a szokatlan, hogy találkoztak Draco Malfoyjal, ez elõfordult néha az átriumban, mikor reggelente kiléptek a kandallóból. Az volt a kivételes esemény, hogy nem ellenségekként beszéltek egymással. Harry valami megmagyarázhatatlan indíttatásból, még arra is rávette magát, hogy együttérzõ képet vágjon Zambini halálhíréhez.

Öt perccel késõbb már Hermione ajtaján kopogtattak.
- Szabad! – szólt ki a lány fáradtan.
Az iroda ugyanúgy festett, mint mikor Harry legutóbb járt itt, Ron azonban még nem látogatta meg idelent Hermionét, s most szabadon járatta tekintetét körbe. Õ is észrevette a fotót hármójukról, aztán hirtelen a lányra pillantott.
- A tapló is lejött, mert most épp senkit se akar megverni – mondta neki epésen, de egy laza félmosollyal az arcán.
Hermione is elmosolyodott, majd elõvarázsolt nekik két széket. Harry és Ron helyet foglaltak, közben beszámoltak rövid beszélgetésükrõl Draco Malfoyjal. Hermione ugyanúgy meg volt lepve, mint õk, de közben megértõen bólogatott is.
- Zambini és Malfoy barátok voltak a Roxfortban – mondta. – Sokkal inkább a barátja volt, mint Crak vagy Monstro, õk inkább csak afféle…
- Csicskák voltak – fejezte be helyette Harry. – Igen, én is megértem, hogy bánatában arra is rávette magát, hogy megkérdezzen minket, de akkor is furcsa, amit arról mondott, hogy Zambini el akart innen menni.
- Ezt Ginnynek is mondta a sikátorban – szólt Ron, mire mindketten felkapták a fejüket. – Nem emlékszel? Amikor ölelgette a bolt elõtt.
Harry elfintorodott az emlék hatására.
- Akkor nem épp arra figyeltem, amirõl Zambini beszélt…
Hermione tanácsára egyelõre félre tették a Malfoy és Zambini témát, mert ahogy mondta, fontosabb megbeszélni valójuk volt. Miután megkérte Harryt, hogy mesélje el, mi történt a házban, a fiú rögtön nekiszegezett egy kérdést:
- Nálad van még a merengõ?
- Aha – mondta a lány, és már nyitotta is táskáját.
Az asztalra tette a kõedényt, Harry pedig beletöltötte legfrissebb emlékeit.
Úgy érezte, egyszerûbb, ha a nagy részérõl csak szóban számol be, így hát elmondott mindent addig, hogy a kék bõrû megtalálta a gyertyát és a térképet.
-… és akkor fénypontok jelentek meg rajta mindenhol. Nézzétek csak!
Pálcájával megkavarta a tál tartalmát, amin rövidesen feltûnt a nagy világtérkép és a lángoló pontok.
- Ugye szerintetek is varázslóiskolák ezek? – fürkészte barátai arcát.
Hermione komolyan bólogatott.
- Azután ez történt! – Harry újra megkeverte a folyékony emléket, s egy hang szólt ki a tálból: - Most mutasd, hol rejtõznek!
A fénypontok megritkultak, eltûnt a Roxfortot jelzõ pötty, és a Beauxbatons is (Harry kizárásos alapon azonosította be az egyetlen francia varázslóképzõt).
- Mik rejtõznek itt? – ráncolta a homlokát Ron.
Harry megcsóválta a fejét és mélyet sóhajtott.
- Nem tudom, a kék bõrû nem mondta el – felelte. – Ez után kijöttünk, és meggyógyított minket, onnan pedig tudjátok már…
Hermione szó nélkül, erõsen koncentrálva nézte a felderengõ képet. Harry biztos volt benne, hogy õ maga is hasonlóan bámulhatta a házban, memorizálva minden apró részletet, ami fontos lehet.
A lány most felegyenesedett székében, és mély lélegzetet vett, amit eddig visszatartott.
- Honnan szerezhette Voldemort ezeket az információkat? – ejtette le kezét az íróasztalra. – Honnan?
Harry nem igazán értette, miért pont ez zavarja Hermionét, és Ron arcát látva rájött, hogy barátja sem érti. Hermione megválaszolta ki nem mondott kérdésüket.
- Minden varázslóiskola a legszigorúbb titokban tartja a pontos helyét, hogy senki illetéktelen ne találhasson rá – mondta. – És Voldemort az összes iskola helyét tudta, ráadásul még sokkal többet!
Ahogy jobban belegondolt, Harry is nyugtalanítónak találta ezt a tényt, mert emlékezett még rá, hogy a karácsonyi bálon Igor Karkarov, a Durmstrang akkori igazgatója sietve közbeszólt Hermione és Viktor Krum beszélgetésébe, mikor a bolgár fiú kicsit túl részletesen mesélt az iskolájáról. Arra is emlékezett, amit még korábban Hermione mondott a vonaton: a varázslóiskolák egymás riválisai, mert mindegyikük a mágia egy egyedi tárháza, ezért féltve õrzik titkaikat a többi mágusképzõ elõtt.
- Úgy látszik, még nagyobb tervei voltak Voldemortnak, mint azt korábban gondoltuk – osztotta meg velük gyanúját Harry.
Kibámult az elbûvölt ablakon, ami ragyogó kék eget mutatott, habár tudta, hogy mindez illúzió, mert még jól emlékezett a reggeli dermesztõ hidegre.

- Na jó, szerintem ezt gyorsan le kéne jegyezni – javasolta Ron, nyakát nyújtogatva nézett körbe a polcokon. – Hermione, nincs egy atlaszod?
Barátnõje rá se nézett, úgy válaszolt félvállról, miközben elgondolkozva simogatta a merengõ szélét.
- Ezt hiába próbálnád bejelölni rajta, Ron.
Harry érdeklõdve elfordult az ablaktól a lány arcára.
- Miért, mi történne?
Hermione szusszant egyet, és elõre dõlt, a tál fölé.
- Elvileg meggyulladna a papír, de az is lehet, hogy megdermedne a kezet – csicseregte, miközben varázspálcájával az emlékek közé bökve kinagyította a Norvégia északi részén világító foltot. - Valamilyen módon megakadályozná, hogy lejegyezd az információt…
- Remek – morogta Ron.
- Fiúk, nézzétek csak! – mutatott Hermione a merengõbe. – Szerintem ez itt a Durmstrang.
Harryék is a tál fölé hajoltak, akár két vízköpõ, és kíváncsian belebámultak.
- Gondolod? – kérdezett vissza Harry kétkedõ hangon. A Durmstrangot valahogy mindig is keletebbre helyezte képzeletében.
A lány bólintott, és kisöpörte kusza haját az arcából.
- Ez a legészakibb hely az összes közül – felelte. – Emlékeztek, hogy milyen vastag talárjuk és kucsmájuk volt a diákoknak? Nagyon hideg helyen van az iskola. Viktor mesélte, hogy egy gyönyörû fjordra nézett a hálószobája ablaka, és nyáron is fûteniük kellett varázslattal.
Ron onnantól kezdve mindent eleresztett a füle mellett, hogy egy mondaton belül elhangzott Viktor neve és a hálószoba szó. Hermione, aki ezt észrevette, kissé elpirult. Harry nem gyõzött csodálkozni rajta, hogy a durmstrangos fiú még mindig tabutéma kettejük között, mindazok ellenére, hogy már több mint egy éve együtt vannak. Úgy tûnt, az öt évvel ezelõtti Trimágus Tusa örökre be nem szûkülõ szakadék lesz Ron és Hermione között.
- Emlékeztek, mit mondtak a srácok a Megfojtott Macskában? – vonta magára Harry a figyelmüket gyorsan, hogy másra terelje a szót. – Parvati mesélte, azt hiszem, hogy a Durmstrang nem akarta megrendezni a Trimágus Tusát… - majd megkocogtatta a kõtál oldalát. – És most itt van ez!
Egymásra néztek, Harry tudta, hogy megértették, mire gondol.
- A Durmstrang rejteget valamit – mondta ki Hermione.
Ron vigyorgott, mintha különös örömmel töltené el ez a feltételezés. Harry szinte látta maga elõtt, hogy barátja rögtön összekapcsolja a Durmstrangot Viktor Krummal, és elképzeli, hogy bilincset raknak a titokban fekete mágiával ármánykodó kviddicsbajnok kezére.
- Aztán ott van a lista, amit a dementor adott – fûzte tovább. – Kihúzva rajta egy csomó név, akiknek már semmilyük sem maradt…
- A sötét tárgyak – szólt Ron.
- Úgy van – bólintott Hermione. – A sötét tárgyak.
- Malfoy szerint Zambini el akart menni – folytatta Ron az eszmefuttatást. – Õ maga úgy mondta, el akart menni a többiekkel. Másokkal.
Harry számára minden mondattal egyre világosabb lett a kép, akár az ablakon kívüli égbolt.
- Fekete mágusok és sötét tárgyak vándorolnak ki az országból Voldemort bukását követõen – foglalta össze, kényelmesen hintázva székében. – Aranyvérû családok, rengeteg pénzzel és régi varázstárgyakkal…
- Megvásárolják a költözést – vette át a szót Hermione, s neki is felderült az arca. – Külföldön pedig befogadják õket a sötét tárgyakkal együtt, olyan iskolák, amelyek…
-… amelyek köztudottan túl nagy figyelmet fordítanak a fekete mágiára! – mondta Ron szinte felkiáltva.
Harry felkelt a székbõl, és járkálni kezdett a szûkös irodában.
- Hová vezet mindez? – nézett barátjára.
- A belsõ körhöz – mondta azonnal Ron és Hermione egyszerre.
Harry zsebre dugta a kezét és megállt.
- A kék bõrû tehát a rejtélyes belsõ kör tagjait keresi.
Barátai arcát látva tudta, hogy õk is így gondolják, de más-más érzelem tükrözõdött rajtuk. Hermione alsó ajkát beharapva, aggódva pislogott a merengõben kivehetõ térképre, a világító pontokra, ahol a titkos feketemágus-szövetség tagjai voltak. Ron azonban úgy vigyorgott, mintha ez lenne a legjobb hír, amit a héten hallott.
- A sötét tárgyakra fáj a foga – szólt halkan. – Azokat kutatja…
Harry valahol kettejük között õrlõdött. Egyrészt jó dolognak tartotta, hogy fény derült a szövetség búvóhelyére, másrészt viszont kirázta tõle a hideg, ha arra gondolt, mit fog tenni velük az a démoni alak és kísérõje.
Hermione mély levegõt vett, mielõtt megtörte volna a csendet.
- Ha ez igaz – mondta –, akkor az a névsor gyakorlatilag egy halállista. Nem fognak megválni azoktól a tárgyaktól, amikor vagyonokat fizettek értük.
Harry bólogatott. Õ is pontosan erre gondolt.
- És ez azt is jelenti, hogy mi tehetünk Zambiniék haláláról. A dementor talán meg is mondta. Csak én nem értettem…
Ron gyorsan közbeszólt:
- Ne okold magad – próbálta vigasztalni. – Mindenki így tett volna a helyünkben.
- Igen, és ha valakit hibáztatni lehet – tette hozzá Hermione –, akkor az csakis én lehetek. Én mondtam, hogy fogjuk el Zambinit. Az egész az én ötletem volt.
Ez azonban nem mulasztotta el Harry bûntudatát, tudta jól, miért érzi magát rosszul.
- Nem csak ez… - mondta szerencsétlen képpel. – Nem úgy tekintettem rájuk, mint emberekre. Mindig csak ellenségként gondoltam Zambiniékra…
- Mert azok is! – vágta rá Ron gondolkodás nélkül.
Harry szomorúan csóválta a fejét.
- Nem, már nem kéne, hogy azok legyenek. Voldemortnak vége. Meg kell tanulnunk velük együtt élni. És ha nem tiszteljük õket, akkor ez nagyon nehéz lesz.
Újra Malfoy jutott az eszébe, ahogy visszafordul a lift felé, és megkérdezi a gyerekkori õsellenségeitõl, hogy valóban meghalt-e a barátja. Mintha egy utolsó szalmaszál lett volna, amibe kapaszkodhat, hogy talán azok, akik ott voltak, megcáfolják a pletykákat, a hivatalos és félhivatalos jelentéseket a Peverell-háznál történtekrõl. Emberi volt, gondolta Harry.
Mintha Voldemort elmúlásával együtt tényleg lehullott volna valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog ezekrõl az emberekrõl, ami megõrjítette õket, és ellenségeket csinált belõlük.
- Meg kell állítani a kék bõrût!
Erre a kijelentésre most újra összhang látszott Ron és Hermione arcán; mindketten úgy gondolták, hogy Harrynek elment az esze.
- Ne, figyeljetek rám… - vette elejét Harry a vitatkozásnak. – Ezt egyszerûen nem engedhetjük. Az az ember egy szörnyeteg. Ugyanolyan, mint Voldemort. Ha azt akarjuk, hogy valaha is…
- Nem azt mondtad, hogy gyûlöli Voldemortot? – emlékeztette Ron, Harry azonban nem törõdött vele.
- A belsõ kör mindig is létezni fog, amíg emberek élnek, ezen nem lehet változtatni. És nem is szabad változtatni rajta. Mit gondoltok, mit tenne Dumbledore? – kérdezte tõlük egy hirtelen ötlettõl vezérelve. – Szerintetek õ támogatná a kék bõrût? Vagy megpróbálná megállítani?
Két barátja nem válaszolt. Elégedetten látta, hogy elbizonytalanította õket, és lassan kezdik megérteni, miért olyan fontos megakadályozni, amit a varázsló tervez.
- Magad mondtad Ron – ütötte tovább a vasat Harry, hogy meggyõzze õket. – A belsõ kör nyílt titok mindenki számára. Ha olyan fenyegetést jelentenének, gondolod, hogy nem tettek volna ellenük valamit már rég? Hogy Dumbledore nem tett volna valamit? Õ tûzzel-vassal harcolt Voldemort ellen. Ha kételkedtek benne, tegyétek fel magatoknak a kérdést: mi a jobb, ha az a sok sötét tárgy szétszórva létezik valahol a világban, vagy ha együtt vannak egy ember kezében?
Harrynek egész nap ez járt a fejében, még akkor is, mikor a szokásosnál korábban hazamentek az Odúba Mr Weasleyvel együtt, és Hermionét is sikerült rávenniük, hogy ezúttal ne túlórázzon. Az Odú legkisebb hálószobájában összeülve mesélték el Ginnynek, mi történt bent a házban, és újra elõkerült a merengõ is.
A lány még nem feledkezett meg teljesen Harry sértegetésérõl, de legalább már szóba állt vele, nem hallgatott makacsul. Harry ennek roppantul örült, s remélte, hogy igaza lesz Ronnak, és a lány hamar elfelejti a dolgot.

Õ is egyet értett abban, hogy a kék bõrû ember ámokfutását meg kell fékezni, de a hármassal ellentétben õ a legkézenfekvõbb javaslatot tette:
- Ezt el kell mondanunk apának és Kingsleynek.
Szavait hangos felhördülés és tiltakozás fogadta, õ azonban nyugodt maradt.
- Miért ne? – vonta fel a szemöldökét. – Mindent ti akartok csinálni?
Harry tízig elszámolt magában, mielõtt megint meggondolatlanul szólt volna.
Ginny nem ért semmit. Kingsley kerek perec kijelentette, hogy nem engedi õket még a közelébe se az ügynek, ráadásul Mr és Mrs Weasley is támogatják ebben. Mintha most, hogy megtették, amit kell, legyõzték Voldemortot, betennék õket egy vitrinbe, mint valami sok csatát látott fényes kardot, és csak büszkén mutogatják mindenkinek.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a minisztériumnak halvány fogalma sincs róla, mit csináljanak egy ilyen alakkal – mondta Harry. – Minket megtámadott, mi láttuk, és Aberforth is. Kingsleyéknek még arról sem volt ötlete se, mi az a Métely, csak leszólták Aberfortht, hogy nem tud varázsolni! – Hermione figyelmeztetõleg a karjára tette a kezét, nehogy megint átlépje azt a bizonyos határt. Harry visszább fogta magát. – Ginny, Aberforth és mi tudjuk, mit kell tenni.
Nem beszélve arról, hogy még mindig érezte, a kék bõrû ember válaszokat tartogat neki a rejtélyes csuklyás alakról, egészítette ki magában. Hiszen az lehetetlen, hogy ez a két furcsa alak egyszerre jelenjen meg úgy, hogy semmi közük nincs egymáshoz…
Látta, hogy nem gyõzte meg a lányt, aki leeresztett vállal, csalódottan ciccegett.
- Értem én, de ha mindent elmondotok nekik, ha… ha megmutatjátok a merengõben mindazt, ami történt, õk is tudni fogják, mi a teendõ. Az auroroknak ez a dolga, õk majd levadásszák a pasast!
- Mi aurorok vagyunk! – bökött saját mellkasára Ron, büszkén kihúzott háttal.
Ginnyt ez sem hatotta meg.
- Pontosan, és épp ezért vannak feletteseitek, akiknek az a dolga, hogy megmondják, mit csináljatok!
Harry és Ron felhorkantott, Hermione a fejét csóválta.
- A feletteseink nem lennének azok, ha mi nem mondtuk volna! – ismételte meg a Dumbledore-házban tett kijelentését. – Kingsley csak azért lett miniszter, és édesapád azért lett államtitkár, mert mi javasoltuk õket a Wizengamotnak, alig egy órával Voldemort bukása után!
- Így van – helyeselt Ron, és Harry is osztotta a véleményüket. – Nekünk köszönhetik!
Ginny arcán enyhe csalódott szomorúság tükrözõdött, ami azóta ott volt, hogy kijöttek a kihallgató helyiségbõl.
- Ja, nektek – hagyta rá. – Meg rajtatok kívül még ötven másik embernek, aki az életét adta ezért, köztük a testvérünknek. Õk mit köszönhetnek nektek?
Ron egy pillanat alatt falfehérre sápadt, és se Hermione, se Harry nem tudott erre mit mondani. Ginny túlságosan is megértõ képet vágott, miközben megnémult barátait nézve felkelt a padlóról, ahol eddig egymással szemben, törökülésben gubbasztottak, középütt a kéken fénylõ kõtállal, mintha valami tábortüzet ülnének körbe.
- Tudjátok, sokat gondolkodtam hármótokon az utóbbi idõben – folytatta a lány. – Ez a hatalmas „diadal”, amit „egyes egyedül ti” harcoltatok ki, úgy megváltoztatott titeket, hogy néha rátok se lehet ismerni – rövid szünetet tartott, szavai hatását figyelve. – Na mindegy, a ti dolgotok, mit csináltok. Lemegyek, hátha kell anyának segíteni a mosogatásban…

Becsukódott mögötte szobája ajtaja, Harry, Ron és Hermione fejében pedig bosszantó, zümmögõ légyként keringtek a szavak, amiket Ginny mondott. Igazságtalannak, alaptalan vádaskodásnak érezték… Egyáltalán hogy veszik a bátorságot, hogy úgy bánjanak velük, mint az ötévesekkel?! Kingsley ráadásul még meg is vádolta õket annak a szerencsétlennek a megölésével! Nem normálisak, gondolta dühöngve Harry, és felrúgta a merengõt.
Hermione és Ron összerezzentek ijedtükben, ahogy az emlékek kiszökkentek a tálból, majd páraként lobbantak szét a levegõben. Harry nem törõdött vele.
Megváltoztak? Önzõk lennének? Hogy lennének õk önzõk, amikor az életüket tették kockára Voldemort legyõzéséért?! Kinek volt bátorsága hozzá, hogy megtegye azt, amit õk? Senkinek!
- Harry, szerintem igaza van… - szólalt meg csendesen Ron, aki még mindig úgy nézett ki, mint valami szellem, azóta, hogy Ginny szóba hozta Fred halálát.
- Nem, nincs igaza! – csattant fel Hermione karba tett kézzel.
Harry fortyogó haraggal nézte a felborult merengõt.
- Hallgass meg – kérte Ron.
Hermione dühösen szuszogott egyet válaszul.
- Nem úgy mennek már a dolgok, mint régen – mondta. – Szerintem is túlzás, hogy kizártak minket, de mi sem vagyunk épp segítõkészek velük szemben! Ha elmondanánk mindent, ha megosztanák velük azt, amire jutottunk, talán látnák, hogy jogunk van részt venni benne.
Harry és Hermione meghányta-vetette magában a hallottakat. Még mindig felháborítónak tartotta Kingsley és Ginny szavait. De azt is tudta, hogy nem haladhatnak mindig az árral szemben. Már nincsen háború. Kompromisszumokat kell kötni.
- Õk semmire se fognak jutni – mondta Harry lekicsinylõen, mikor már beadta a derekát. – Ezt is el fogják szúrni, mint minden eddigit.
Úgy mentek le vacsorázni Mrs Weasley hívására, hogy döntésre jutottak. De ez a döntés egyiküknek sem hozott megnyugvást, épp ellenkezõleg: megalázva érezték magukat. Harry fejében még mindig vihar tombolt Kingsley arcpirító szemtelensége nyomán. S Kingsley mögé képzeletében szépen felsorakozott Mr és Mrs Weasley, Dawlish, Proudfoot, Ginny, Percy és Charlie, és az õ oldalukon egyedül Aberforth állt.
- Mozgalmas napunk volt ma, igaz, Percy?
- Na mesélj, apa! Megint Diggy panaszkodott…?
- Á, ne is mondd…
A Weasley szülõk és gyermekeik önfeledten beszélgettek vacsora közben, csak Ron, Hermione és Harry ültek kukán, szándékosan az asztal másik végébe húzódva. Minden elejtett jelentéktelen félmondatot gúnynak és visszataszító sértésnek vettek; Harry arca szinte lángolt a méregtõl.
-… magán kívül volt, amiért lezártuk az ügyet, pedig õ is látta, hogy semmi nyom nem maradt a kölyök után – hallatszott Percy hangja.
- Harry, kedves, kérsz még egy fõtt tojást? – nyújtotta felé a tálat Mrs Weasley az asztal túlsó végérõl.
Harry egy pillanatra megzavarodva nézett rá. Mrs Weasley anyai kedvességgel mosolygott, pontosan úgy, mint egy napja kora reggel, mikor elmentek az Odúból.
„Tudom, hogy megbízhatok benned.”
Dühbõl és sértõdésbõl épített sziklaszilárdnak tûnõ vára megremegett. Úgy tûnt, Mrs Weasley egy kedves mosollyal képes volt megváltoztatni mindent, barna szemei pedig pont úgy csillogtak, mint Ginnyé, két székkel mellette.
- Harry? – szólongatta az asszony.
Felkapta a fejét, és csak most ocsúdott fel igazán gondolataiból. Mrs Weasley jóízûen nevetett Harry bamba arckifejezésén, és letette elé az utolsó fõtt tojást.

A vacsora végeztével varázslattal asztalt bontottak, de Mr Weasley és két idõsebb fia ülve maradtak, hogy egy-egy pohár bor mellett megbeszéljék a hivatali teendõket. Ginny és Mrs Weasley átültek a nappali kanapéjára, és sugdolózva, idõnként nevetgélve beszélgettek valamirõl. A háttérben a rádióból halk zene tette meghitté az esti hangulatot.
Ron érezte kötelességének, hogy megszólítsa apját.
- Apa, lenne egy perced, hogy meghallgass minket?
Mr Weasley elhallgatott – épp a Trimágus Tusáról beszélt Percyvel és Charlie-val, és azt találgatták, miféle próbákat kell kiállnia majd a három bajnoknak, akiket elõzõ nap választottak ki.
- Valami olyasmirõl lenne szó, amit elfelejtettetek megemlíteni a kihallgatáson? – hunyorgott rájuk, s székével közelebb csusszant. A két idõsebb Weasley-fiú oda-vissza járatta a tekintetét köztük. Ginny és Mrs Weasley nevetése elhalt.
- Igen, arról lenne szó…
Mr Weasley csendben, figyelmesen végighallgatott mindent, közbekérdezések nélkül. Meghallgatta az elképzelésüket a belsõ körrõl és a Durmstrangól, egy szemvillanással sem jelezte, hogy kételkedne, vagy hogy egyet értene. Mikor befejezték, a csend szinte tapinthatóvá vált az ebédlõben.
Mr Weasley hosszas hallgatás után törte csak meg:
- Ugye tudjátok, hogy bûncselekmény információt visszatartani egy éppen zajló nyomozásban? – nézett mindhármukra a borospohara fölött.
Harry, Ron és Hermione lehorgasztott fejjel bólogattak.
- Miért nem mondtátok el ezt még a kihallgatás során? – kérdezett újra Mr Weasley.
Kínos percek következtek. Egyikük sem akarta megválaszolni ezt a kérdést, ezért inkább csendben maradtak. Mr Weasley nem faggatta õket tovább.
- Értem én – szólt halkan. – Tudom, milyen kiváló nyomozók vagytok ti hárman. Az igazat megvallva az Auror Parancsnokság háromnegyede kezdõnek számít hozzátok képest…
Szavai ellenére mégsem hangzott bóknak a kijelentés, s Harryék nem is vették annak. Mukkanni sem mertek, ahogy ültek elõtte az asztal lapját bámulva.
- Értékelem, hogy mindezt elmondtátok, és nem kezdtetek valamiféle õrült magánakcióba – folytatta Mr Weasley. – Mert hadd legyünk õszinték: mi mind ettõl tartottunk. A vezetõségben sokan tisztában vannak vele, hogy titeket nem lehet irányítani, és aki megpróbálja, az általában csúfosan alul marad… - mosolyodott el a férfi halványan. – Ezt elmondtam Kingsleynek is, aki egyet értett. És beleegyezett, hogy Dawlish vezetése mellett részt vehessetek a nyomozásban.
Harry, Ron és Hermione arca egykettõre felderült és egymásra néztek. Váratlanul érte õket ez a meglepõ fordulat, pláne, hogy Kingsley annyira határozottnak tûnt a kihallgató helyiségben.
- És még valami – hajolt elõre az asztal fölött Mr Weasley, egy árnyalattal ridegebb hangot megütve. - Nagyon remélem, hogy a jövõben visszafogjátok magatokat, és a kellõ tisztelettel beszéltek Kingsley Shacklebolttal. Nem azért választottátok meg miniszterré, hogy utána ilyen hangon szóljatok hozzá, hanem azért, mert megbíztok a döntéseiben. Vezetõt választottatok – nem pedig szolgát. Még egy ilyen kirohanás, és haragban leszünk.