|
7.Korom és dér
2007.11.30. 15:14
Szerző megjegyzése:
Itt az újabb fejezet, eddig talán ez a legdurvább. Talán még belefér a 12-es kategóriába...
- Hetedik fejezet -
Korom és dér
- Mondjátok el szép sorjában, hogy mi történt!
Ezt Harry már negyedszerre hallotta azon a reggelen, s már nagyon unta a folyton ismétlődő kérdést. Legelőször a helyszínre siető auroroknak és amneziátoroknak kellett elmondaniuk megtámadásuk körülményeit – utóbbiakra szerencsére nem volt szükség, mert egyetlen mugli sem tartózkodott a rakparton. Másodjára a minisztériumba siető halálra vált arcú Mr és Mrs Weasley tették fel nekik a kérdést, harmadjára pedig Dawlish, akit az ügyeletes éjszakai őrvarázsló riasztott fel álmából, s borostásan, pizsamában és papucsban jelent meg a minisztériumban, harsány röhögést kiváltva az öreg Proudfootból, aki a helyszínre érkezők között volt.
Már felkelt a nap, s vele együtt London is ébredezett, a hajnalban munkába induló muglik és varázslók zaja betöltötte a várost. Bágyadt napfény áradt be a megbűvölt ablakokon, s Harry elnyomott egy ásítást. Ő, Ginny, Hermione és Ron a miniszter dolgozószobájában ültek négy kényelmes karosszékben, mögöttük pedig mint a strázsák, úgy álltak Mr és Mrs Weasley, és Dawlish.
- Elmondtuk már, Kingsley – szólt fáradtan Ginny, félig Hermione vállának dőlve. – Kijöttünk a Macskából, aztán jött az a dementor…
- Nem sokkal utána meg jött ő – folytatta húga helyett Ron, hasonlóan fáradt hangon. – És akkor rá akart venni minket, hogy keressük meg Voldemort régi búvóhelyét.
A miniszter felemelkedett a díszesen faragott, kecskelábú székből, magas alakja csaknem betöltötte a szobát. Harrynek el kellett ismernie, hogy Kingsley Shacklebolt sokkalta tiszteletet parancsolóbb jelenség, mint elődei.
- Azt akarta, hogy keressétek meg a Denem-házat? – kérdezett vissza megnyugtató, mély basszus hangján.
- Nem – szólalt meg először Hermione a kikérdezés folyamán. Harry látta rajta, hogy megviselte a találkozás a kék bőrű emberrel. – Azt mondta, nem az a ház kell neki.
- Azt mondta… – vette át a szót Ron, s bátorítólag megölelte barátnőjét -, hogy egy másik házat keres. Ahol a háború alatt rejtőzött Voldemort.
Harry látta, ahogy Kingsley összepillant Dawlishsal és Weasleyékkel.
- Tudsz efféle helyről? – kérdezte Mr Weasley a minisztertől.
- Nem, semmilyen állandó búvóhelyről nem tudunk – jött a válasz. – A halálfalókat részletesen kikérdeztük, de nem beszéltek olyan házról, ahol a nagyúr huzamosabb ideig tartózkodott volna.
Harry egy darabig nem figyelt rájuk ezután – kellemetlen, égető fájdalmat érzett a mellkasában, ott, ahol a tűznyelv-szerű átok eltalálta. Kezével dörzsölgette fájós mellkasát. A támadás után egy képzett gyógyító azonnal tüzetesen megvizsgálta őket, de semmiféle maradandó sérülést vagy átkot nem tapasztalt rajtuk. Arra, mikor Harryék megemlítették a lila színű tüzet, mely felemelte őket, egyszerűen csak megvonta a vállát, és kifejtette, hogy sosem hallott még ilyenről. Harry biztos volt benne, hogy az átok miatt fáj a mellkasa, s kíváncsi volt rá, vajon barátai is hasonlóan éreznek-e.
- Dawlish! – váltott egy pillanat alatt hivatalos hangnemre a miniszter. – Maga és Proudfoot, tegyenek félre minden egyéb ügyet, adják át Gawain Robardsnak, ő majd mindent elrendez – és foglalkozzanak ezzel az esettel. Világos?
Dawlish bólintott és kiviharzott a szobából. Kingsley nagyot sóhajtott, végigsimított kopaszra borotvált fején.
- Ti pedig elrejtőztök az Odúban – mondta feléjük fordulva, ami általános felháborodást váltott ki Harryék körében, s egymás szavába vágva kezdtek beszélni:
- Nem maradhatunk otthon!
- A minisztérium…
- A bolt…
- Elég! – vágott közbe a miniszter, mindkét kezét feltartva. A négy fiatal duzzogva elhallgatott. – Nem érdekel, hogy nem tetszik, a biztonságotok a legfontosabb. Ha valami őrült vadászik rátok, nem engedhetjük meg, hogy őrizetlenül kószáljatok…
- Persze, mert biztos ránk törne az Auror Parancsnokság közepén – jegyezte meg epésen Ron.
- Otthon maradtok, elrejtőztök, az Odúra pedig visszakerülnek a régi védőbűbájok… - jelentette ki Kingsley ellentmondást nem tűrő hangon, majd felpillantott Mr Weasleyre. – Egyet értesz, Arthur?
- Hogyne.
Miközben Kingsley és a Weasley szülők átbeszélték az Odú védelmét, Ginny és Hermione pedig karba tett kézzel dühösen bámultak maguk elé, Ron odahajolt Harry füléhez.
- Most már tuti, hogy nem rá szavazok… - súgta neki.
Harry azonban megköszörülte a torkát, s megvárta, amíg a beszélgetők végre rá néznek.
- Mi lenne – kezdte -, ha bujkálás helyett inkább azt tennénk, amit a kék bőrű mondott: megkeresnénk Voldemort házát.
Hermione és Ginny is ránéztek, végül Mr Weasley volt az, aki megszólalt.
- Mondtuk már, Harry – csóválta a fejét jóindulatúan. – Nem volt saját háza V-Voldemortnak… - hangja még mindig megremegett a név kiejtésétől, de Harry ezt is javulásnak tudta be. Mr Weasley idegesen elnevette magát. – Hogyan is lett volna? Sosem hagytak rá házat, és sosem volt egy helyen. Igaz, szívem? – nézett feleségére.
Mrs Weasley még mindig zaklatott állapotban volt azóta, hogy éjnek évadján felzavarták egy olyan hírrel, hogy megtámadták a gyerekeit. Kurtán, szigorúan biccentett, amit Harry csak nyakát kicsavarva láthatott.
Kezdte feszélyezni ez a helyzet, úgyhogy felkelt a székből, nyugtalanul beletúrt hajába, majd zsebre tett kézzel járkálni kezdett a miniszteri dolgozószobában, mintha csak a sajátja lenne. Nem tetszett neki Kingsley makacs tagadása és hozzáállása, bár ezt igyekezett véka alá rejteni; amióta belépett a varázsvilágba, Kingsley az első mágiaügyi miniszter, akit nem utált. A korábbi elhunyt miniszterek portréi festett szemeikkel követték mozgását az elvarázsolt ablakok előtt, Weasleyék pedig újból beszélgetésbe elegyedtek a biztonság kérdéséről.
Amióta csak a kék bőrű megemlítette, azóta foglalkoztatja a gondolat Voldemort búvóhelyéről; a gondolat befészkelte magát a fejébe, s valamiért úgy érezte, meg kell találnia azt a helyet. Gondolatban összekötötte a titkos búvóhelyet az ismeretlen csuklyással, aki álmában tört rá. Azt rögtön kizárta, hogy a csuklyás és a kék bőrű egy és ugyanaz a személy lenne – a két alak teljesen más érzéseket keltett benne. A kámzsás alak valahogy ismerős volt számára, a kék bőrű emberhez foghatót azonban még sosem látott.
Megállt s felpillantott a festményekre, s köztük is Rufus Scrimgeour portréjára. Az elhunyt miniszter szúrós szemei rögtön elfordultak, s szórakozottan piszkálgatta a körmeit.
- A torony!
Harry összerezzent ijedtében.
Hirtelen mindenki elhallgatott a szobában, és Ginnyre bámult. A lány félig felemelkedve székéből az egyik miniszter portréjára mutatott. Harry odanézett, s azonnal meglátta: a festmény kék hátterén csillagokkal teleszórt karcsú torony látszott.
- Ginny, szívem… - szólt Mrs Weasley lánya fura viselkedését látva.
A portréalak meglepett, kérdő arccal magára mutatott, majd hátrafordult, mintha azt nézné, van-e még valaki mögötte. Harry és Ginny röpke pillantást váltottak, majd a lány megköszörülte a torkát.
- Uram, megkérdezhetem, hogy kicsoda ön? – kérdezte Ginny tiszteletteljes hangon az olajfestményen látható rizsporos-parókás, bibircsókos öregembertől.
- Hogyne, kis hölgy – bólintott csodálkozva a varázsló. – Wulfrik Artus Selwinus Dumbledore, szolgálatára.
Harry elfojtott egy döbbent nyögést. Azonnal megértette, mit jelképez a csillagos torony, s mért nem talált róla semmit a Természetes nemesség -című könyvben: Dumbledore professzor miatt, mint Voldemort esküdt ellensége, a családja nem szerepelhetett a Black-ekhez és Malfoyokhoz hasonlók számára írt műben.
- Ginny? Harry? – nézett rájuk minden jelenlévő, s Harrynek nem volt ötlete, hogyan is magyarázhatná ki magát e furcsa közjátékból.
Szerencséjére Ginny esze élesebben vágott most, mint az övé, ami jelenleg az álom részletei körül forgott.
- Csak… láttuk valahol… és érdekelt… Ennyi az egész – vigyorgott bele szülei arcába a lány.
Kingsley megköszörülte a torkát.
- Nos, talán foglalkozhatnánk lényegesebb kérdésekkel is! – jegyezte meg rosszalló pillantást vetve feléjük. – Mint mondtam, első a biztonság…
Harry nem figyelt oda rá, egyre csak a portrét nézte, aki viszont annyira zavarba jöhetett a hirtelen támadt érdeklődéstől, hogy kioldalazott keretéből, s nem is bukkant fel újra – alighanem felkereste egy másik festményét.
Mrs Weasley hazakísérte a négy fiatalt, egy percre se hagyva őket magura. A miniszter engedélyével zsupszkulccsal utaztak a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályról egyenesen az Odú nappalijába, s jött velük ő maga is. Mint mondta, egyetlen emberére sem bízná a védőbűbájok felállítását; túl kevés idő telt el Voldemort legyőzése óta, s inkább nem akar kockáztatni, vallotta be.
Miközben Mrs Weasley és Kingsley a védőbűbájokkal foglalatoskodott, Harry nagy gondban volt. Próbálta eldönteni, mit is csináljon most.
- Ron, Hermione – szólította meg őket, mikor elhatározásra jutott. – Feljönnétek egy percre a szobába?
Rögtön bólintottak, mintha pontosan ilyesmire számítottak volna, s egymás után felszaladtak a lépcsőn, Ginnyvel a nyomukban. Mikor becsukódott mögöttük a legkisebb hálószoba ajtaja, Harry barátai felé fordult.
- Van valami, amit nem mondtam el.
Ron és Hermione várakozva néztek rá, Ginny idegesen pillantott egyikükről másikukra.
- Mostanában furcsa álmaim vannak… - fogott bele Harry egy nagy lélegzetvétel után. Szóról szóra mindent elmondott két barátjának, beleértve a merengős incidenst is, amit Ron hitetlenkedve némán hápogva fogadott, Hermione pedig rosszalló tekintettel az arcán.
Mikor befejezte, másodpercekig egyikük sem szólt egy szót sem, csak ültek és bámultak egymásra. Ron és Hermione nem volt elragadtatva a történtektől, meglehetősen dühösen és kissé csalódottan néztek a szemébe.
- Elképesztő vagy, haver, de komolyan! – fakadt ki végül Ron, megelégelve a szemezést.
Harry nem tudta mit válaszoljon.
- Ilyen dolgokat nem mondasz el nekünk, azok után, amin együtt keresztülmentünk? – csóválta a fejét Hermione, hangjából csak úgy sütött a csalódottság.
Harrynek rosszul esett hallgatnia, sokkal rosszabbul, mint Ron dühös kifakadását, vagy a válogatott szitkokat, amiket barátja most az orra alatt dörmögött. Hermione arckifejezése Dumbledore-t juttatta az eszébe, s most is azon kapta magát, hogy szégyenkezve nézi a padlót.
- Sajnálom – nem jutott más az eszébe.
Ginny ekkor finoman a karjára tette a kezét, és mintha csak a fejébe látna, kisegítette:
- Nem akartuk, hogy idegeskedjetek ezen – mondta halkan. – Alig egy éve fejeződött be az a rémálom, egyszerűen nem akartuk, hogy megint elkezdődjön.
- Attól, hogy nem vesztek róla tudomást, még nagyon is valós – nézett rájuk szigorúan Hermione. – Azt hittem, ezt nektek nem kell magyarázni.
Erre egyikük sem tudott mit mondani. Percekig csak ültek egymással szemben, s hallgattak; Harrynek az a gyanúja támadt, hogy Ron és Hermione élvezik, hogy ők szégyenkeznek.
Végül Ron volt az, aki megenyhült.
- És mi volt az a jelenet Kingsley irodájában? – kérdezte tőlük kíváncsian, hangjában már nem érződött a szemrehányás, s ez hatott is; Harry és Ginny elmondták nekik, hol látták még a torony-szimbólumot. Alig fejezték be, s Hermione máris felvilágosította őket.
- Ginny, a csillagos torony a Dumbledore-család szimbóluma, benne volt Vitrol könyvében… - a lány még a gyűlölt újságíró nevének említésétől is kipirosodott a dühtől, s úgy folytatta, mintha le akarná harapni Harryék fejét. – Azt hittem, tisztában vagytok vele, hiszen mindannyian olvastuk azt a firkálmányt.
- Szerinted kinek van még itt olyan memóriája, mint neked? – kelt védelmükbe Ron.
- Itt nem a memóriáról van szó, Ron! – replikázott a lány, de láthatóan jól esett neki a burkolt bók, mert hangjából végre eltűnt a rosszallás. – Dumbledore töltötte ki két évünket, gondoltam, tisztában vagytok mindennel vele kapcsolatban.
- Vele soha sem lehet tisztában lenni… - dünnyögte az orra alá Harry, a volt igazgató ezernyi titkára gondolva.
Ron a fejét csóválta, mire mindenki érdeklődve fordult felé.
- Mi az? – kérdezte Ginny.
- Ha a Dumbledore-ok jele a torony, akkor mit keresett Diggoryék házában?
Hermione felvonta a szemöldökét.
- Te láttad a tornyot Mr Diggorynál?
- Harry látta – válaszolta Ron. – Meg persze én is, de nem foglalkoztam vele. Mit keresett a kandallópárkányba vésve?
Hermione ekkor felpattant az ágyról és a szekrényhez ment; kinyitotta és hosszan keresgélt az aljában, mialatt Harryék egy szót se szóltak egymáshoz – Harry és Ginny azért, mert a lány köhécselni kezdett, mire Harry elővarázsolt neki egy pohár hideg vizet (- Olyan száraz itt a levegő, ti nem érzitek? Nyissunk egy ablakot…) Ron pedig azért, mert kitartóan bámulta a lehajolva kotorászó Hermione fenekét, s mikor Harry ezt észrevette, úgy tett, mintha csak a szoba állapotát ellenőrizné, s innentől kezdve mindenfelé forgatgatta a fejét, akár egy keselyű.
- Itt is van – huppant vissza az ágy szélére Hermione, kezében Vitrol könyvével. Felcsapta a közepénél, az egyik megjelölt oldalhoz lapozott, majd lábaira fektetve a könyvet a többiek felé fordította.
- Ez az, látjátok? – mutatott egy címerpajzsról készült fotóra, melyen jól látható volt az ismert szimbólum. Pontosan ugyanaz volt, amit Harry a merengőben, a kandallópárkányon és Wulfric Dumbledore portréján látott. – Minden aranyvérű családnak van jelképe, mely látható a címerükön. A Black-eké a vadászebek, a Gomoldoké természetesen a kígyó, a Peverellekét is ismerhetjük… - bólintott Hermione Harry felé -, nektek meg a vidra… - nézett Ronra és Ginnyre. – A Dumbledore-oké pedig a csillagos torony.
Hermione körbeadta a könyvet, elolvasták a fotó alatti lábjegyzetet: „A titokzatos Torony, mely számtalan sötét szövetség jelképévé vált Dumbledore és Gellert Grindelwald végzetes találkozása óta.”
- Sületlenség – foglalta össze véleményét Harry nemes egyszerűséggel.
- Az – értett vele egyet Hermione, s visszavette a könyvet. – Többek között az ilyen alaptalan rágalmak miatt pereltem be Rita Vitrolt. De ez most mellékes… - tette hozzá egy sóhajtással. – A fejezetből kiderül, hogy Dumbledore, miután híres, megbecsült és gazdag lett, sok házat építtetett, és ezek többségét elajándékozta. Diggoryék nevét nem említi a könyv, de ez egy lehetséges magyarázata, hogyan került a torony a kandallópárkányra. Vitrol persze azzal magyarázta, hogy Dumbledore olyanoknak adományozta ezeket a házakat, akik osztották a mágiáról vallott nézeteit, és ezeken a helyeken tartották a titkos megbeszéléseiket…
Harry felháborodottan sziszegett Hermione minden egyes mondata után, Ron pedig felhorkantott.
-… Vitrol azt hozta ki az egészből, hogy Dumbledore sosem mondott le a nagyszabású terveiről, hogy megváltoztassa a varázsvilágot, csak Grindelwalddal ellentétben csendesebb módszert választott, gyáva volt a nyílt háborúhoz…
- Na jó, ezt nem hallgatom tovább! – vágott közbe Ron, és kikapta Hermione kezéből a könyvet. – Dobd ki ezt a szemetet a kukába, nincs benne egy értelmes mondat sem…
Hermione megragadta a könyv gerincét, hogy visszaszerezze Rontól.
- Nem dobunk ki könyveket a kukába, Ron! – csattant fel a lány. – Ez valóságos bűn!
- Ez a könyv egy rakás sületlenség!
- Én is tudom – mondta Hermione, s rántott egyet a nyomtatványon. – De ha nincs ez a könyv, a címert se ismertük volna fel…
Ron nem adta fel, s Harry és Ginny élvezettel figyelte a marakodásukat, mely odáig fajult, hogy Ron is rántott egyet a könyvön, mire a gerince megadta magát, és kihullottak a lapjai. A páros még jó negyed óráig marta egymást, mialatt Ginny észrevétlenül kisurrant a szobából.
Harry felvette a földről az oldalt, melyen a címerfotó volt, s szórakozottan forgatgatta a kezében. A lap túloldalán kezdődött a nyolcadik fejezet, melyhez a fényképet is társították. A fejezet fejléce tükrözte Rita Vitrol mániákus vonzalmát a titokzatos, figyelemfelkeltő címek iránt, Harrynek azonban semmi kedve nem volt elolvasni belőle egy sort sem. Így csak visszadobta a „Dumbledore és a Negyedik Torony” című fejezetet a halomba és megpróbálta lecsillapítani két barátját.
Az elkövetkező napokban a Weasley-család és a Főnix Rendje volt tagjai szinte megszállták a házat. Gyakorlatilag nem volt olyan perc, hogy Harryéken kívül ne tartózkodott volna még a házban legalább másik három ember. Legtöbbször Bill, Percy és Charlie voltak itt, de gyakran benézett Dedalus Diggle és Hagrid is. Mrs Weasley különösen örült Hagrid jelenlétének, mert úgy érezte, mellette senki sem árthat Harryéknek. Harry és Ron ebben azért nem volt annyira biztos, de ők is örültek neki, hogy a vadőr meglátogatta őket.
Egy vasárnap reggelen még George is beállított, szakadó esőben, de őt a volt Rend-tagokkal ellentétben nem a titokzatos támadás híre hozta, hanem édesanyja vasárnapi főztje. Mint mondta, szerinte csak idő kérdése volt, hogy valaki rátámad Harryékre, azok után, hogy – szava járása szerint – „hazavágták Voldiék forradalmát”. Mrs Weasley csúnyán nézett rá, de George nem zavartatta magát.
- Szóval egy lila színű tűz vett körbe titeket? – kérdezte, miután Harryék részletesen beszámoltak az eseményről. Harrynek csak a tűz említésétől is újra megfájdult a mellkasa.
- Hát… az új bombabiztos tomporra szerelhető lángszóró-petárdánknak van lila lángja – vonogatta a vállát. – Másról nem tudok.
- George, higgy nekem, ha azt mondom: az nem bombabiztos fenékrakéta volt – szólt Harry.
Ginny és Hermione elnevette magát.
- Majd megkérdezem Abtól, hogy nem hallott-e róla valamit – tette hozzá George. - Sok mindent mesélnek a betévedő vendégek a kocsmában…
Harry tudta, hogy George Aberforthra céloz, Dumbledore testvérére. Harry maga sem vette észre hogyan, de a Weasley fiú és az öreg kocsmáros között valahogyan barátság szövődött az elmúlt egy évben. George gyakran kezdett el így egy-egy történetet, hogy „épp iszogattunk Abbal a kocsmában, mikor…”, vagy „Ab a múltkor hallotta egy részeg törpétől…” A válasz többek között kézenfekvő volt: George se veled – se nélküled barátnője, Katie Bell egyéb állásajánlatok híján Roxmortsban dolgozott egy talárszabászatban, pont szemben Aberforth kocsmájával, a Szárnyas Vadkannal.
- Ginny, megint bent járt a boltban az a srác, és utánad érdeklődött – szólalt meg hirtelen George.
Harry felkapta a fejét, mint valami szimatot fogott vadászkopó.
- Miféle srác? – kérdezte.
Ginny elvörösödött, s dühében lecsapta a kakaós bögrét az asztalra, amit a kinti hideg miatt hozott bátyjának.
- Valami Zabina, vagy mi…
- Zambini! – javította ki Ginny, s mérgesen nézett rá. – Mit akart már megint az a hülye?
Harry élvezettel hallotta a lány hangjából kiszűrődő megvetést. George felnevetett, s mivel nem volt rajta szokásos napszemüvege, látszott, hogy a szeme nem kacag vele.
- Kérdezte, hol vagy, mikor jössz be dolgozni, ilyesmiket.
Ronnak is legalább annyira nem tetszett a dolog, mint Harrynek, de ellentétben vele, ő ezt szóvá is tette:
- Mit akar tőled Zambini?
Ginny türelmetlenül ciccegett, és leült közéjük az asztalhoz.
- Folyton zaklat, hogy menjek el vele randizni, vagy menjek fel a lakására… Tiszta őrült a gyerek. Megmondtam neki, de nem száll le rólam!
Harry és Ron sötét pillantást váltottak, s mindketten eldöntötték magukban, hogy az első adandó alkalommal ellátják volt mardekáros évfolyamtársuk baját.
- Nem értem mi ütött beléd, húgocskám – tettetett értetlen arcot George. – Férfifalóból hirtelen apáca lettél? Két éve semmi pasizás…
Harry egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hát még akkor, mikor Mrs Weasley elkuncogta magát.
- Miért nem te pasizol, ha hiányérzeted van? – vágott vissza Ginny George-nak.
- Most komolyan – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést a bátyja. – Mi a baj ezzel a Zabi gyerekkel? Nekem jó fejnek tűnik…
Ron olyan hangot adott, mint a padlásszellem, ha unatkozik és veri a csöveket.
- Mardekáros… – szólt közbe Harry halkan, két köhintés között.
- Ja, akkor visszavonom – változtatott George a véleményén, majd nagy szigorúan felemelte mutatóujját. – Ginny, megtiltom, hogy a közelébe menj annak a fiúnak!
A lány most már kezdett kijönni a sodrából.
- Aha! – tette csípőre a kezét mérgében. – Szóval, ha mardekáros, akkor már nem is igazi ember, mi? Tudod, mit, George? Azt hiszem, tényleg megér egy próbát Blaise Zambini… (itt lopva Harryre kacsintott).
Ron és bátyja felhördültek. Hermione csak nevetett rajtuk, kitekintve a Házimanó-korlátozási intézkedések -című vékonyka, régi kötet mögül. Ron csúnyán nézett rá, mire a lány visszafordította figyelmét az olvasásra.
- Szerintem beteg ez a lány! – jelentette ki szakértően George, miután megérintette húga homlokát. – Anya, rendesen eszik? Biztos valami szörnyű kór érte el…
- Vagy csak meghalt a bátyám.
Mihelyt kimondta, abban a pillanatban látszott, hogy máris visszaszívná. George arcáról olyan gyorsan tűnt el a vigyor, mintha Ginny pofon csapta volna. Harry azt is látta, hogy a szennyeskosárral bíbelődő Mrs Weasley sápadt lett, mint a fal. A jókedv úgy tűnt el egy pillanat alatt, mintha visszatért volna a rakparti dementor.
Egyetlen szót sem beszélgettek tovább, még ebéd alatt sem, mindenki gyászos némaságban kanalazta Mrs Weasley ínycsiklandó vasárnapi levesét. Ebéd után George csak elköszönt mindenkitől, és gyorsan dehoppanált a boltba. Ahogy Ron húgára pillantott, félreérthetetlen üzenetet lehetett kiolvasni belőle: „Ezt most miért kellett?”
Egy szeles, esős hajnalon Harry megint kaparó torokkal és kiszáradt szájjal ébredt, s felkelés után nem sokkal makacs köhögési roham fogta el.
- Jól vagy, Harry? – hallotta Ginny motyogását a párnák közül.
- Igen, csak… köhömm… mindjárt… csak kimegyek a mosdóba…
Bosszankodva megnyitotta a csapot, hogy egy kis vizet igyon, de mikor megfogta az éjjeli poharat, észrevette, hogy kezére valamilyen makacs kosz tapadt.
- Mi a…?
Megvizsgálta a tenyerét, majd a tükörbe pillantott maga előtt: látta, hogy a szája körül is fekete kosz telepedett meg, s ettől annyira megdöbbent, hogy újabb köhögés fogta el.
- A fenébe! – morogta maga elé, majd még egyet köhögött, kezét szája elé téve…
A mosdókagyló fehér zománcát hulló, fekete por szennyezte be, s Harry egyre csak köhögött, kaparó, égő torokkal, könnyező szemmel. Bal kezét mellkasára szorította, ahol megint perzselte a fájdalom, s minden lélegzetvétel olyan forró volt, mintha kazánházban lenne. A fekete por pedig csak hullott, minden egyes köhögéssel, s Harrynek az a képtelen gondolat született meg a fejében, hogy kormot köhög fel.
A köhögés úgy múlt el, mintha valaki megnyomta volna a kikapcsoló gombot. Egyszerre újra tiszta, friss levegő töltötte meg a tüdejét, s ijedt, könnyes arccal nézett saját tükörképére.
Hermionét látta maga mögött állni, mire hirtelen megpördült, szembe a lánnyal. Hermione pizsamában, köntösben álldogált álmos szemekkel az ajtófélfát támasztva, s tekintete Harry arcáról a mosdókagylóra vándorolt. Az tiszta korom volt.
- Ó, ne, te is? – mondta fáradt-ijedten a lány.
Harry zihált és próbálta lenyugtatni kalapáló szívét. Kevés dolog rémítette meg ennyire az elmúlt időszakban.
- Mit én is? – bámult vissza rá. – Talán… te is köhögsz?
- Ronnak volt ilyen… ma hajnalban, azért keltem fel – válaszolta. – A víz nem viszi le rendesen, használd a pálcát! – tette hozzá, mikor látta, hogy Harry megnyitja a csapot.
Harry úgy tett, ahogy mondta, eltüntette a koszt, majd nagyokat sóhajtozott, próbálgatva, hogy visszatér-e a kellemetlen inger.
- Mi történik velünk? – kérdezte tőle Hermione olyan hangon, mintha mindjárt elsírná magát.
Harry odament hozzá és bátorítólag átölelte. A lány valóban szipogni kezdett, Harry pedig nyugtatólag veregette a hátát.
- Azt hiszem… - dünnyögte Hermione –, lassan kiderül, hogy mivel átkoztak meg minket…
- Rájöttél? – kérdezte automatikusan Harry.
Hermione elengedte őt, és a szemét törölgette, majd megrázta a fejét.
- Nem, én… Fogalmam sincs – mondta. – Csak úgy értettem, hogy… tudod, hogy egy hónapot kaptunk. Azt hiszem, tényleg egy hónapunk maradt… illetve már annyi sem.
Harry lassan kezdte felfogni, mire gondol a lány.
- Arra célzol, hogy ha letelik az idő, az átok végez velünk?
Hermione sután bólintott.
Harry fejébe befészkelte magát ez a rémítő gyanú, s most, hogy jobban belegondolt, rá kellett jönnie, milyen ostobák voltak eddig. Hogy hihették azt, hogy a kék bőrű ilyen könnyen elengedi őket? Hogy lehettek olyan naivak, hogy a lila tűz, mely körbevette őket, melyhez hasonló varázslatot még senki sem látott, csupán annyit tett volna, hogy felemelte őket a földről? Nagy valószínűséggel végig rajtuk tartja a szemét a kék bőrű, talán most, ebben a pillanatban is a ház körül ólálkodik, vagy a furcsa dementor őrködik, s attól van ilyen pocsék idő… Harry butának és tehetetlennek érezte magát.
Új, határozott döntéssel a fejében ment vissza Ginny szobájába, immár teljesen éber fejjel.
Barátnője az ágy szélén ült és köhögött. Harry megtorpant az ajtóban.
- Öh… - nyögte a lány fájó, rekedt torokkal. – Azt hiszem, elkaptam tőled…
Miután kisegítette Ginnyt, s visszafektette aludni, a szekrényhez ballagott és halkan öltözködni kezdett. Lelopakodott a lépcsőn a konyhába, majd felhúzta szakadt edzőcipőjét, s pont, mikor leakasztotta a fogasról úti köpenyét, Hermione jelent meg a konyhában egy üres kávéscsészével a kezében.
- Hát te hová mész? – szólt számonkérőn, s már semmi sem emlékeztetett percekkel korábbi elgyengülésére.
Harry bizonytalanul pislogott rá, ahogy belebújt a köpenybe.
- Megyek, és munkához látok végre – jelentette be egyszerűen.
- Hogy mit csinálsz? – kérdezte tőle csípőre tett kézzel a lány, mely nagyon is Mrs Weasleyre emlékeztette Harryt.
- Elmegyek a Zsebkosz-közbe, és körbekérdezem a boltosokat…
Hermione szemei kerekre tágultak.
- Neked teljesen elment az eszed! – ripakodott rá. – Az a hely tele van olyanokkal, akik meg akarnak ölni minket!
Harry lesajnáló pillantást vetett rá.
- Túldramatizálod a dolgokat. Régen a fél ország el akarta vágni a torkom, és már voltam korábban is a Zsebkosz-közben. Most sem változott semmi.
- Nem?! Nem? – hisztériázott a lány, s Harry agyán átfutott, ha nem tűnik el gyorsan, nem szabadul meg egykönnyen a lánytól. – Épp csak megtámadott minket egy őrült, aki olyan varázslatokat ismer, amiről még a minisztériumban, meg a Szent Mungóban sem hallottak!
- Nem először történik – vonta meg a vállát Harry, majd, amikor látta, hogy így esélye sincs lecsillapítani a lányt, taktikát változtatott. Mélyet sóhajtott, és a vállára tette a kezét. – Nézd, Hermione, nincs más választásom. Mindannyian egyre rosszabbul vagyunk, meg kell tudnunk valakitől, hogy mi ez az átok, vagy hol lehetett Voldemort búvóhelye. Mindkettőre a választ a feketemágusok között találhatjuk, márpedig nem szaladgál mostanában túl sok belőlük az utcán. Meg kell keresnem őket.
A lány alsó ajkát beharapva nézett rá szerencsétlen képpel, s Harry tudta, hogy győzött. Ez után már biztosan csak az óvatosságra intő szólamokat kell meghallgatnia, és már mehet is.
- Harry, legalább légy nagyon óvatos… - esdekelt Hermione, ahogy arra számított. – Ne keresd a bajt, és legalább ne a Zsebkosz-közbe menj…
- Hanem hová? – csapta le a karjait Harry idegességében. – Ismersz másik helyet, ahol fényes nappal feketemágusokba futhatok? – s már ment is az ajtó felé.
A lány utána szaladt, és elé lépett, megállásra kényszerítve Harryt.
- Ami azt illeti, igen – jött a meglepő válasz.
Húsz perccel később (melyből negyed óra újabb győzködéssel és észérvek felsorolásával telt el), Harry Roxmorts egyik sáros mellékutcájában álldogált fekete úti köpenyében, fejére húzott csuklyával az eső ellen védekezve, s egy bizarr cégérre meredt egy ház homlokzatán. A korhadt facégér szárnyas vaddisznót ábrázolt, melynek oldalából véres lándzsa meredt ki. Harry közvetlenül a Szárnyas Vadkan elé hoppanált, miután megígérte Hermionénak, hogy megfogadja tanácsát, és egy biztonságosabb helyre megy alvilági információkért.
Belépett a nyikorgó ajtón a poros, döngölt földpadlójú, kecskeszagú helyiségbe. Az egyetemesen rá szegeződő pillantásoktól megtorpant az ajtóban; a kintről befújó hideg őszi szél meglebbentette köpenyét.
Végigsétált a helyiségen, s a helyi szokásoknak megfelelően ő sem vette le csuklyáját – ahogy gyorsan megszámolta a kocsma vendégeit, tizenkettőből négyen kámzsa mögé rejtették arcukat. Vegyes társaság volt: törpe és magas behemót egyaránt volt köztük, valaki egyedül iszogatott, míg a legnagyobb asztalnál egy férfi beszélgetett feleségével. Átutazóknak tűntek.
Harry egyenesen a pulthoz sietett, kihúzott egy magas bárszéket s leült rá. A mellette sörözgető kopasz, arcán furcsa tetovált jeleket viselő férfi gyanúsan méregette. Harry kénytelen volt egyet érteni Hermionéval, hogy a Szárnyas Vadkan valóban majdnem olyan jól megfelel céljainak, mint a Zsebkosz-köz.
Megnyikordult egy hátsó ajtó, melyről Harry tudta, hogy egy emeleti nappaliba vezet, s megjelent mögötte egy sovány öregember, hosszú szürke hajjal és szakállal.
- Jó napot, Mr Dumbledore! – köszönt neki hangosan.
Erre mindenki, aki a pultnál ült, ránézett. Harry elgondolkozott rajta, hogy valami rosszat mondott-e.
- Üdv, Potter – dünnyögte Aberforth. – Jó lenne, ha nem kiabálnál a kocsmámban…
- Bocsánat, én csak…
- Mondd, mit akarsz? – tért a lényegre Aberforth, s közben szó nélkül kitett elé egy rémesen koszos poharat, s megtöltötte foszforeszkáló, zöld masszával. Harry úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagyja az italt.
- Információra van szükségem – mondta ki halkan.
Aberforth hümmögött egyet, és szúrósan hunyorgott rá.
- George Weasley elmesélte, hogy mi történt veletek – morogta az öreg, hangját lehalkítva, hogy csak Harry hallhassa.
A mellettük ülő tetovált férfi ideges pillantásokat vetett feléjük. Aberforth megköszörülte a torkát és még közelebb hajolt Harryhez.
- Rosszkor jöttél. Nem hagyhatom itt a söntést. És ezt nem itt kellene megbeszélnünk.
Harry homlokráncolva nézett rá.
- Mit? – kérdezte kíváncsian, majd észbe kapott és eltátotta a száját. – Maga tudja, hol volt Voldemort titkos búvó…?
- Sssss! – pisszegte le az öreg, ráncos kezével pedig előre nyúlt, és megcsavarta Harry orrát.
- Aú! – jajdult fel, s csúnyán nézett Aberforthra. – Erre semmi szükség nem volt!
Néhány vendég nyakát nyújtogatva bámulta őket.
- Dehogynem, ha itt kiabálsz nekem, mint egy félőrült buggyant agyú! – recsegte szakálla alól. Mérgesen lecsapta a törlőrongyot a kezéből, majd idegesen sóhajtott egyet. Úgy tűnt, tépelődik, s akármin is gondolkozott, végül jobbik fele győzhetett, mert újra előre hajolt a pult felett, szakálla belelógott az egyik sörös tócsába.
- Nem tudok semmiféle búvóhelyről… - lombozta le Harry kedvét, aki csalódottan szusszant egyet. – De tudom, mit csinált veletek az az alak.
A tetovált arcú megint feléjük pislogott, majd mikor Harry észrevette, azzal próbálta leplezni, hogy felemelte üres söröskorsóját, mintha inni akarna belőle.
- Mit csinált? – kérdezte Aberforth-tól. - Mi az az átok? Maga honnan ismeri?
Az öreg megint lecsapott az orrára, hogy megtekerje, de Harry fürgébb volt, és hátrahőkölt, majdnem felborulva a bárszékkel.
- Jó, jó, bocsánat! – szabadkozott, mikor az öreg úgy nézett rá, akár sas az egérre.
Aberforth kiszolgálta a nagydarab férfit a söntés másik végében valamiféle füstölgő, vörös itallal, ami átható ázottmacska-szagot árasztott az egész kocsmahelyiségben, majd visszaballagott Harryhez. Út közben sötét pillantást vetett a kíváncsiskodó kopaszra, aki idegesen gurítgatta kezei közt a korsót, míg Aberforth el nem vette tőle, akár szigorú apa a rosszcsont gyerek játékát.
Odakint közben besötétedett, s Harry arra gondolt, milyen korán jön idén a tél.
- Ezt nem itt fogjuk megbeszélni, kölyök! – sziszegte neki mérgesen a pult fölött a kocsmáros. – Sem a hely, sem az idő nem megfelelő. Gyere vissza zárásra. Akkor beszélünk.
- De… - kezdte Harry, de Aberforth nem hagyta.
- Befogod.
- Jó, de…
- Mondom: befogod!
Harry nem mert többet kockáztatni, mert attól tartott, megint orrcsavarás lesz az eredménye. Aberforth elfordult tőle, s a tetovált, kopasz emberhez lépett.
- Na, itt az ideje, hogy fizess!
A férfi olyan ijedt arccal nézett rá, mintha azt mondta volna neki, hogy ideje levágni a karod. Harry nem figyelt rájuk, inkább talárja belső zsebéből igyekezett előhalászni a pénztárcáját, ekkor azonban egy hirtelen csörömpölést hallott, majd, mielőtt még feleszmélt volna, valaki hátulról fejbe vágta egy tompa tárggyal.
A kocsmavendégek kiabálni kezdtek, ő pedig eldőlt a bárszékkel.
- ÁLLJ! – ordította valaki, miközben Harry még csillagokat látott, s igyekezett talpra állni. – Senki sem mozdul! Mindenki nyugton marad!
- Mi a franc bajod van, te idióta? – hallotta Harry Aberforth-t bömbölni dühében, s erre kinyitotta a szemét.
A kopasz, tetovált férfi pálcájával hadonászott a kocsma közepén, s közben egyfolytában kiabált.
- Hogy mi bajom van? Hogy mi bajom van?! – acsarogta, akár egy őrült. – El akartok kapni, teeee… te meg Potter! Átlátok én a szitán…
- A szemgolyódon se látsz át, te istenverése, nem akartunk tőled semmit! – kiabálta vissza Aberforth a söntés mögül, láthatóan nem rettenve meg a bajkeverőtől.
- Senki se mozduljon! – ordította újra a férfi, lehelete meglátszott a hidegben. – Legfőképp te nem, Potter!
Harry ugyanis épp felkelt a földről, és feje búbján tapogatta a púpot, amit a jelek szerint egy üres vajsörös üvegtől kapott, mely most a földön hevert, törötten.
Harry felemelte mindkét kezét, mikor rászegeződött a pálca.
- Láttam, hogy Potter épp a pálcájáért nyúlt! Nem vagyok hülye!
- Nyugodjon meg, jóember – próbálta csillapítani a nagydarab férfi a söntés másik végéről, s két kezét feltartva, békítően közeledett feléje. – Senki nem akarja bántani magát.
Vele azonban a jelek szerint nem lehetett ésszerűen beszélni.
- Nem, mi?! – fröcsögte tébolyultan a férfi. – Megmondtam már az auroroknak is, hogy semmi közöm a halálfalókhoz! Nem az enyém volt az az átkozott méreg! Maguk… maguk rejtették el nálam! Rohadék Weasleyk! A mi pénzünkre fáj a foguk… De majd én megmut…
Ebben a pillanatban a Szárnyas Vadkan utcára néző, penészes ablaka elemi erővel berobbant, üvegszilánkot szórva a kocsmában összegyűlt emberekre. A pálcával hadonászó férfi kapta a legtöbbet a hátába, Aberforth, Harry és a többiek a karjukkal védték az arcukat, de itt-ott rajtuk is kisebb vágásokat ejtettek a szilánkok.
- Istenem! – kiáltottak fel rémületükben többen is, az asztal alá bújva, vagy a pult mögé ugorva.
Harry kidugta szemét felrántott karja mögül, melyben szúró fájdalom jelezte a belefúródott szilánk helyét. A kitört ablakon téli hideg fújt be, s látni lehetett az égen tornyosuló sötét fellegeket.
A férfi kezéből kifordult a pálca, s bambán nézett mindenkire, mintha nem hinne a szemének. Szájából vékony csíkban vér és nyál csordult ki.
Harry tett felé egy lépést.
Mielőtt még feleszmélhetett volna a robbanás okozta pillanatnyi sokkból, az éles üvegdarabokkal szegélyezett lyukon át egy fekete kar nyúlt be a Harry elől az ablak felé tántorodó emberért. Úgy ragadta meg, mintha egy könnyű kis rongybaba lenne, s kirántotta a lyukon.
- AAA!!
Az asztal alatt kuporgó nő hatalmasat sikított, többen döbbenten felhördültek; amit láttak, csontig hatoló félelemmel töltötte el őket: odakint az ablak előtt tengernyi vér ömlött le valahonnan felülről. Mintha valaki az egyik emeleti szobából kihajolva öntötte volna ki egy vödörből. A látvánnyal csaknem egyenrangúak voltak a beszűrődő szakadó, tépő hangok.
Harry megtántorodott és térdre rogyott. Újra elfogta a köhögés, az orrába hatolt a dohos bűz, s felfordult a gyomra. Összegörnyedt és öklendezni kezdett, szeme könnyezett a megerőltetéstől.
- Potter, Potter! Mi történik veled? – Aberforth észrevette rosszullétét, odarohant hozzá és egyik kezét a vállára tette. Elborzadva látta a Harry szájából hulló kormot, s a forró leheletét, mintha tűz lobogna a belsejében.
Harry könnyektől elhomályosult szemmel látta, hogy az öreg pálcáját a kint zajló mészárlás felé szegezi, felkészülve az ismeretlenre. Azt is látta, hogy valami nagy és fekete siklik el a keletkezett rés előtt, s még az előtt tudta, hogy mi ez, mielőtt az ajtó kinyílt volna.
Senki nem tudott egy hangot se kinyögni, a rettegés az ajkukra forrasztotta a szót; egyedül az asszony zokogott tehetetlenül az asztal alatt, mikor a dementor megérkezett.
Harry abbahagyta a köhögést, és felnézett. Megint úgy múlt el, mintha egyszerűen elvágták volna, s megint meglepetésként hatott a tiszta levegő megviselt tüdejének. Letörölte tenyeréről, s szájáról a kormot, majd kézfejével megdörzsölte a szemét.
Tisztán látta a sötét lény csuklyás alakját, s a köpeny redői közül előtűnő aszott, fekete kézről csorgó piros, ragacsos anyagot. Mindent elárasztott a halál bűze, a félelem szívbe markoló hidege, a kétségbeesés, a reménytelenség lett úrrá mindenkin. Valaki egyszerűen leeresztette a pálcáját, mintha érezné, hogy nincs értelme harcolni, úgyis elveszett minden, nincs értelme tovább élni…
A dementor levette csuklyáját, s láthatóvá vált valaha emberinek tűnő arca. Harry tudta, hogy a dementorok egykor emberek lehettek, mégis meglepődött rajta, mennyire különös, semmihez sem hasonlítható az ábrázata. Bőre sötét, elszürkült és aszott volt, száraz, mint a papír, úgy tapadt koponyájára, hogy látszott kiugró arccsontja. Szőrtelen volt – talán már réges-rég lerohadt róla haja és szemöldöke.
Ugyan látott már dementort csuklya nélkül, arra a legkevésbé sem emlékezett, mert utána rögtön elájult. Mindig is furdalta a kíváncsiság, hogyan nézhetnek ki ezek a rettenetes lények, melyektől kiskora óta jobban félt, mint bármi mástól a világon… Mindig próbálta elképzelni őket, milyenek a köpeny alatt, még Lupintól is megkérdezte egyszer.
De erre a legkevésbé sem számított.
A dementor egy rozsdás, talán bronz, talán vas fejpántot viselt a homlokán. Nem hasonlított koronára, sem diadémra, inkább olyasmi volt, amivel régen a hajukat fogták hátra az emberek.
Harrynek az is feltűnt, hogy a dementor nyakláncot hordott: bőrszíjon valamiféle talizmánt, mely leginkább egy lefelé fordított T-betűre hasonlított. Fekete, csontvázszerű ujjain ugyancsak elrozsdásodott, eldeformálódott gyűrűket viselt.
Harry hallotta, ahogy Aberforth zihál mellette, s pálcát tartó keze egyre jobban remegett. Harry maga csak a földön görnyedezve markolta pálcáját, de minden határozottsága elszállt, hogy felemelje. Képtelen volt rá… Még akkor sem, mikor a dementor egyenesen feléjük siklott.
- Expecto Pat…! – ordította a varázsigét Aberforth, de nem tudta befejezni.
A fekete lény türelmetlen mozdulatot tett a kezével, mintha egy legyet akarna elhessegetni – s az öreg csapos a terem másik végébe repült, hosszú, ősz szakálla zászlóként lobogott utána.
- Merlinre, csináljanak már valamit! – sírta kétségbeesetten a nő, de senki sem tett semmit.
A kocsmában összegyűlt vendégek reszkettek, arcukat kezükbe temetve összekuporodtak, erős, marcona arcú férfi zokogott a bárszéken ücsörögve. Harry még józanul bírt gondolkodni, de harci kedve elszállt, mintha sose lett volna. A régi tűzre már csak emlékként gondolt vissza, mert megüresedett. Olyan volt, mintha a dementor már ki is szívta volna a lelkét, s ő nem tesz ellene semmit. Mert már nem akarja… Semminek sincs értelme.
A teremtmény egyenesen Harry elé lebegett, s kezével, mellyel az imént a sarokba repítette Aberforth Dumbledore-t, most felfelé intett. Harry érezte, hogy egy ellenállhatatlan erő felrántja, s máris a talpán állt, szemtől szembe a dementorral.
Korábban mindig úgy hitte, hogy a lényeknek nincs szemük. Ehhez képest ez a különös példány koromfekete szemekkel nézett rá, melyekből semmi érzelmet nem lehetett kiolvasni.
A dementor előre hajolt, ocsmány, bűzlő fejét közel tartotta Harry arcához, aki biztos volt benne, hogy eljött a vég.
A fekete alak megszagolta. Ingatta előtte a fejét, mint valami eb, körbejárta Harryt, beleszagolt a hajába, a fülébe, s ő moccanni sem mert, csak állt, mint a kőbálvánnyá meredtek. Furcsán mozgott a lény. Pislogásnak beillő idő alatt változtatta a helyét, mintha Harry csak minden második kockát látna egy pergő filmből.
Most újra szemben állt vele. Pár percig semmi sem történt, csak nézett rá, üres tekintettel, s Harry megértette, hogy nem lehet lélek a fekete szemek mögött, mert nincs semmi, ami tükröződne bennük.
A kocsmában most egy pisszenést sem lehetett hallani.
Ekkor a dementor beszélni kezdett. Harry egy szavát sem értette, mert valamiféle ősinek tűnő idegen nyelven szólt hozzá, amit nem ismert fel. Recsegős kemény, durva beszéd lehetett, melyen sokat lágyított a dementor halk, szuszogó hangja. Úgy beszélt, mint aki már hosszú-hosszú ideje nem szólalt meg – talán így is volt. Egész lényéből az ősiség, a múlt ereje sugárzott, mintha egy letűnt kor itt ragadt példánya lenne. Félreismerhetetlen volt: Harry nem tudta honnan, de biztos volt benne, hogy ő volt ott a kék bőrű emberrel a rakparton. Nem lehetett más, csakis ő…
Korábban sosem gondolt személyként a dementorokra, mindig valamilyen kollektív tudattal rendelkező általános, s gonosz jelenségként tekintett rájuk, akiknek nincs egyéniségük, nincs semmi megkülönböztethető jelük, egyszerűen „a dementor” voltak… De ez más volt. Ő más volt.
A lény hátrébb siklott tőle, s figyelmét a többi jelen lévőre fordította. A hideg megint prédára leső ragadozó módjára közelített, bejött az ablakon, a padlón kúszott, a falon mászott feléjük, s útját dér jelezte, mely megült az üvegcserepeken, a félig kiürült söröskorsókon, a szemüveglencséken. A szívekben felerősödött a rettegés, a nő megint sikoltozni kezdett, egy fiatal fiú a sarokba kuporodva előre-hátra dülöngélt, mintha megzavarodott volna; Harry sehol se látta Aberforth-t.
- Gyere, gyere! – szólt a bárpultnál ülő síró behemót a teremtményhez. - Fogadj magadhoz! Szabadíts meg, kérlek…
A dementor elsőnek őhozzá ment, Harry követte a tekintetével, s pálcája még mindig ernyedten csüngött az oldalánál. Ha patrónust idézne, talán megmenthetné az embert. De a kis hang a fejében megsúgta neki a komor igazságot. Ha fel is emelné a pálcát, nem lenne elég ereje hozzá, hogy a szarvast előhozza. Minek hát harcba szállni?
A lény megsimogatta a síró férfi arcát. Ujjainak érintése nyomán vér és dér telepedett meg a bőrén, s elfagyó hajszálain. Mielőtt megtörtént volna, a dementor hátranézett. Harry esküdni mert volna rá, hogy a fekete arcon egy gonosz, éhes vigyor suhant át. Megint egy pislantás alatt felemelte oszló kezét, s elhúzta Harry arca előtt, mintha csak a párát törölné le egy behomályosodott tükörről. Harry előtt minden elsötétült, s már nem hallotta a kocsmában felhangzó sikolyokat…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
