|
6.A Megfojtott Macska
2007.11.30. 15:12
Szerző megjegyzése:
Harryék bulizni mennek egy éjszakai szórakozóhelyre, ahol belefutnak egy igen kellemetlen alakba. Kezdődnek a komoly bajok!
- Hatodik fejezet -
A Megfojtott Macska
Ilyesmire nincs ésszerű magyarázat, ez lehetetlen! – ismételgette magában Harry, ahogy próbálta feldolgozni a látottakat. Ginny még nála is nehezebben viselte a találkozást a csuklyás idegennel, megszállottja lett a dolognak. Azzal töltötte szabad perceit, hogy összegyűjtött minden könyvet, amiben csak megemlítik a merengőket, hátha választ talál erre az „anomáliára.” Így hívta csak, mert egyetlen ötlete az volt, hogy a merengő rosszul lett összerakva a javító bűbájtól, s ahogy ők beléptek az emlékek közé, valahogy összekeveredtek vele a saját gondolataik.
- Nincs baja a merengőnek – tiltakozott Harry -, és különben se gondoltam rá, hogy ránk ordibál az az alak, vagy kitörli az emlékeinket. Te talán igen?
- Nem – válaszolta Ginny, s ledobta mellé a halom könyvet, amit Hermionétól kért kölcsön. – De ez akkor sincs rendjén.
- Az az egész látomás nincsen rendjén! – mondta hevesen Harry, s felpattant az ágyáról, amin eddig üldögélt, a Dawlish által előírt temérdek olvasmány egyikét lapozgatva. – Már megint ezek az álmok! Azt még értettem, hogy miért láttam bele Voldemort fejébe, de ez… Ennek semmi értelme!
Harry megtorpant, és Ginnyre nézett.
- Talán a jövőt láttam? Látó lennék…?
Meglepetésére Ginny felnevetett.
- Na, azért ne szaladjunk annyira előre! – mondta. – A Látók nem emlékeznek a saját jóslataikra, önkívületi állapotban vannak. Utánanéztem ebben a könyvben… – tette hozzá, Harry kérdő tekintetét látva. A sok könyv közül kiemelte és felmutatta a régi, megkopott Jövő zenéjét, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is hajította a kupacba.
- De hát Draco életben van – csóválta a fejét Harry. – Én magam is láttam őt a héten. De az álmomban meg megölték…
Ginny lehuppant Harry helyére és a homlokát ráncolva hümmögött.
- Hm… egészen biztosan láttad őt meghalni? – kérdezte tőle. – Láttad, ahogy összeesik?
Harry egy pillanatra elgondolkozott.
- Nem, azt nem láttam… De kimondták rá a halálos átkot és hallottam, ahogy célba talált. – értetlenül széttárta a karját. – Mi mást bizonyít ez, minthogy még nem következett be? És utána mért változott meg minden? Nem értek semmit…
- Talán a merengő meg van átkozva – kapta fel a fejét Ginny, majd egy újabb könyv után keresgélt a kupacban. Harry rápillantott a lapjára, mikor a lány maga elé húzta: A Gonosz Fundamentuma – Sötét tárgyak a varázslótörténelemben.
- Írnak benne az ereklyékről? – kérdezte Harry csak úgy félvállról.
- Így együtt nem, csak a Pálcáról – válaszolta a lány. – De megtaláltam benne azt az opál nyakéket, ami majdnem megölte Katie Bellt. Szóval, azt írták ezekről a tárgyakról, hogy a legtöbbjük elkészítése megrendelésekre vezethető vissza, egy olyan vállalkozáshoz, vagy csoporthoz, ami pontosan ilyen tárgyakra specializálódott…
- A belső kör? – kérdezett közbe Harry.
Ginny felnézett a könyvből.
- A mi?
- Te nem hallottál még róla?
A lány megrázta a fejét. Harry vett egy mély levegőt, és elmondott neki mindent, amit Mr Diggorytól és Rontól hallott. Ginny érdeklődve hallgatta végig.
- Remek – mondta fanyalogva a beszámoló végén. – Anya eleinte még Voldemortról se akart beszélni… Az ártatlan kicsi Ginnynek ne mondjunk el semmit, mert még megáll a növésben! – utánozta anyja hangját.
Harry nevetett.
- Szóval, szerinted a merengő egy sötét tárgy? – kérdezte végül.
Ginny bólintott.
- Nem tudom, hogy direkt neked szánták-e, vagy csak véletlenül került hozzád, de nem ártana, ha megkeresnéd azt az öreget, akitől vetted, és… - Ginny itt halkabbra vette a hangját – kicsit megszorongatnád.
Harry is így gondolta, de azon nyomban szöget ütött a fejébe egy másik probléma:
- Ez még nem magyarázza meg az álmomat.
Ginny mély levegőt vett, de aztán csak megvonta a vállát és tanácstalanul csóválta a fejét. Harrynek sem volt más ötlete, kénytelen volt az álom problémáját félretenni, s arra koncentrálni, amire talán választ találhat – a hibás merengőre. Amennyire kételkedett benne először, annál jobban tetszett neki ez az ötlet. Elvégre, ahogy Ron is mondta, az emberek igyekeznek megszabadulni a sötét tárgyaktól, túladni rajtuk, nehogy bajba kerüljenek egy minisztériumi razzia során.
Razziákból pedig elég sok volt. A következő héten Harrynek és Ronnak el kellett kísérnie Dawlish-t és Proudfootot egy házkutatásra az egyik aranyvérű családnál, akik korábban Voldemort híveiként voltak ismertek. A Melwynek háza egy kis poros walesi faluban bújt meg számtalan védőbűbáj alatt, maguk Melwynék azonban sehol sem voltak. A ház egyetlen lakója egy fiatal házimanólány volt, akinek gazdái megtiltották, hogy elárulja távozásuk okát és célját.
Pincétől padlásig felforgatták az egész helyet, közben végig hallgatva a házimanó sirámait, de az egyetlen fekete mágiára utaló nyom egy törött tükör volt, ami megbabonázta azt, aki belenézett. Ronnak apró darabokra kellett zúznia a tükröt, hogy az elengedje Dawlisht.
Miután elszabadultak a minisztériumból, Harry lerázta Ront azzal az indokkal, hogy megveszi a maradék könyvet, ami hiányzott Dawlish listájáról, s rögtön az Abszol útra hoppanált, közvetlenül az üzlet elé, ahol a merengőt vette. Azonban csalódnia kellett: a bolthelyiség, ami tele volt mindenféle régiséggel és értékesnek látszó mágikus holmival, most kongott az ürességtől, s ajtaján csak egy „kiadó üzlethelyiség” tábla lógott.
Még aznap este elmondta Ginnynek a kudarcot, aki kezdeti meglepődését gyorsan elfelejtve, egy másik ötletet akart megosztani Harryvel.
- Lenne még egy könyv, amiben utána nézhetnénk ennek… - kezdte óvatosan, alsó ajkát beharapva. Harry érdeklődve nézett rá; lerítt a lányról, hogy nehezen akaródzik neki elmondania, amire gondolt.
- Mondd csak! – bíztatta Harry.
A lány vett egy mély levegőt.
- A horcruxos könyvben – mondta ki végül. – A Legsötétebb Mágia Titkai, vagy mi is a címe… (Harry biztos volt benne, hogy a lány nagyon jól tudja, mi a címe).
Ginny egy kicsit megijedhetett Harry arckifejezésétől, mert megtorpant előtte. Eddig fel-le járkált szobájában az ágy és az ablak között.
- Azt elégettük – jelentette ki Harry, szándékánál kissé ridegebb hangon. Ginny gyorsan bólintott, mintha már visszaszívná, amit az előbb mondott.
Harry kicsit elszégyellte magát emiatt, ezért kedvesebb hangot ütött meg.
- Ginny, hidd el, abban semmit se találtál volna elátkozott tárgyakról. Rendesen átnéztük azt a könyvet, meg a többit is, amit Hermione kihozott Dumbledore irodájából, és ilyesmikről nem írtak benne… se látomásokról, se merengőkről… se elátkozott tárgyakról.
Ginny idegesen bólogatott és a körmét rágta. Harry ritkán látta ilyennek.
- Elégettétek? – pislogott rá félősen.
- Igen. Akkor este, hogy… – válaszolta Harry, de egy pillanatra elakadt. – Azután, hogy… Fred temetése után. A Tiltott Rengetegben. Tüzet gyújtottunk és minden ilyen könyvet elégettünk. Azokat is, amik még a Roxfortban maradtak… – Harry sóhajtott egy nagyot. – Így tartottuk a legjobbnak. Nem hiányzik még egy Voldemort.
Ginny többet nem merte felhozni a témát, látva, hogy reagált rá Harry, neki azonban bogarat ültetett a fülbe. Amit Ginnynek mondott, nem volt ugyanis teljesen igaz. Olvastak azokban a könyvekben elátkozott tárgyakról, sötét holmikról, amik borzalmas erővel bírtak. Csak ezeket a részeket mindig átugrották, és csak azt olvasták el részletesen, ami a horcruxokhoz volt köthető. Harry azonban tudta, hogy Hermione mindent megjegyez, amit egyszer elolvas, csak abba a dilemmába esett, amibe Ginny is: meg merje-e kérdezni a lánytól? Nem attól tartott, hogy Hermione megrója majd, amiért ilyesmi után érdeklődik – annál jobban ismerték egymást -, csak attól, hogy kiszedi majd belőle a látomása, és a merengős incidens minden apró részletét.
A razzia utáni napon szörnyen unalmas feladatuk volt: meg kellett tanulniuk a gyanúsítottak adatlapjainak helyes kitöltési módját. Harry azonban mindvégig a merengős eseten rágódott, ami végül elhatározásra vezette. Felállt, s csapot-papot otthagyva lement a lifttel egy emeletet.
- Négyes szint, Varázslény-felügyeleti Főosztály; Bestia, Értelmes Lény és Szellem tagozatok, Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatala, Kártevőügyi Tanácsadó Iroda, Házimanó Segítő Iroda – tájékoztatta a monoton hang.
Harry még soha sem járt a VFF-en, ami ránézésre nagyon hasonlított a Varázsbűnüldözési Főosztályra. Ugyanaz az egyhangú folyosó, elvarázsolt ablakok, s vastag tölgyfa-ajtók. A folyosóról jobbra-balra nyíló ajtók irodákba, vagy állatorvosi rendelőhöz hasonló helyiségekbe nyíltak.
Harry kerülgette az embereket, szellemeket és koboldokat, bár egyszer óvatlanul átgyalogolt egy lebegő kísérteten, mely olyan érzés volt, mintha nyakon öntötték volna jeges vízzel. A koboldok fajtájuk megrögzött bizalmatlanságához híven szúrós szemmel méregették őt, míg az emberek vagy meglepődve félreálltak az útjából, vagy megtorpantak, hogy megszorongassák a kezét.
Az egyik állatorvosi helyiségben hatalmas felfordulás volt: mindenfelé pici, lilás-narancssárgás gyíkok szaladgáltak és tüzet köptek mindenre. Az egyik VFF-es boszorkány a haját tépte dühében.
- Délelőtt hozták be, azóta egyre csak osztódik! – panaszolta öreg kolléganőjének.
- Próbálta már Degeminio bűbájjal…?
Harry tovább állt, s követve a tájékoztató tábla kiírását, jobbra fordult a következő sarkon, a Házimanó Segítő Iroda felé véve útját. Elhaladt egy seprűtároló mellett, és egy raktárszerű helyiség előtt, ahol mindenféle ketrecek voltak, tele bizarr állatokkal, befordult egy boltíves ajtón, ahol átható istállószag áradt a levegőben, s egy vaskos zárt ajtó mögött valamilyen hatalmas lény vonyított panaszosan, s végül megérkezett egy kis folyosóra, ahol nem voltak elvarázsolt ablakok. Harryt Mr Weasley korábbi munkahelyére emlékeztette.
A folyosó legvégén egy látszólag új kiépítésű iroda foglalt helyet, melynek résnyire nyílt ajtaja mögül halk zene szólt. Az ajtón aranytábla hirdette: Hermione J. Granger – Házimanó Segítő Iroda.
- Nagy munkában vagy? – kukucskált be Harry az ajtóból, jól megijesztve barátját.
Hermione irodája szűkös volt, de takaros, minden szépen rendben volt. Egy elvarázsolt ablakkal szemben állt az íróasztala, amin egy kókadt cserepes virág és egy családi fotó állt, és egy másik kép, mely hármójukat ábrázolta még másodéves korukból. Ettől eltekintve mindenhol hivatalos papírok tornyosultak, valamint egy mágikus rádió gubbasztott a szekrény tetején, mely Celestina Maggica egyik számát sugározta éppen.
- Szia Harry! – mosolygott boldogan a lány, láthatólag megörülve neki, hogy látogatója érkezett. – Kösz, hogy leküldted a Melwyn manó iratait, már találtunk is neki új helyet.
- Ez remek – válaszolta Harry, a legkevésbé se figyelve arra, mire is mondta. - Beszélni szeretnék veled. Lenne egy pár perced?
- Persze! Foglalj helyet!
Elővarázsolt neki egy széket, Harry pedig letelepedett rá, s próbálta összeszedni gondolatait, hogyan is tálalja mondandóját. Végül megköszörülte a torkát és belevágott.
- Emlékszel a Legsötétebb Mágia Titkaira? – megvárta, míg Hermione bólint, aztán folytatta. – Nem írtak benne valamit bizonyos elátkozott tárgyakról? Tudod, olyanok, mint az az opálköves nyakék a Borgin&Burkes-ből, vagy egy… egy…
- Egy merengő – vágott a szavába Hermione tágra nyílt szemekkel.
Harry mérgesen az asztalra csapott, hogy megcsörrent a kanál a kávéscsészében.
- Utálom, ha legilimentálsz! – háborodott fel Harry.
- Olyan pocsékul titkolod a titkaid, hogy nem kell legilimentornak lennem! – védekezett higgadtan a lány. Harry kénytelen volt igazat adni neki. – Megmondtam, hogy nem jó az a merengő, nem? Mit művelt, amíg benne voltál?
- Semmit – morogta makacsul Harry. Eltökélte, hogy most már azért se szedi ki belőle a titkot.
Hermione közben teljes nyugalommal felállt, elővett egy másik kávéscsészét a szekrényből, s rákoppintott a pálcájával.
- Azt hittem, azért jöttél, hogy segítsek – dalolta, s letette a fiú elé a gőzölgő kávét.
Harry még káromkodott magában egy darabig, karjait összefonva maga előtt, felvéve durcás arckifejezését. Hermione közben kedvtelve iszogatta kávéját, s olyan képet vágott hozzá, mintha nem is lenne annál csodásabb ital a világon. Harryt annyira idegesítette, hogy végül megunta a makacskodást.
- Az egyik emlék… megváltozott, miközben visszanéztem.
Hermione érdeklődve felvonta a szemöldökét, de hallgatott. Harry rájött, hogy többet kell elmondania, ha rá akarja venni a lányt, hogy segítsen. Semmiképp se akart az álomról szólni, ezért elhatározta, hogy kicsit megmásítja a dolgot.
- Megnéztem egy emléket Piton egyik órájáról… - lazán vonogatta a vállát, és kavargatta a gőzölgő kávét. – Aztán egyszer csak rám nézett. Mármint Piton… Énrám, nem az emlékbeli énemre. És rám förmedt, hogy mit keresek itt. Hogy lehetséges ilyesmi?
Hermione egy picit elcsodálkozott, majd lázas gondolkozásba kezdett, hogy Harry szinte hallotta, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében.
- Ez érdekes… - motyogta maga elé meredve. – Csak arra tudok gondolni, hogy a merengő valahogy érzékelte a gondolataidat és összezavarodott tőle az emlék. Talán arra vágytál, hogy szóljon hozzád, és emiatt megtörtént.
Harry még azelőtt tiltakozott, hogy a lány befejezte volna mondandóját.
- Azt kizárhatjuk – mondta. – Tudom, mi járt a fejemben, és ilyesmi nem.
Hermione nagyot sóhajtott, majd kihörpintette kávéját, és letette a csészét.
- Akkor nincs ötletem, Harry. Talán tényleg átkozott a tárgy. Jobb lenne, ha nem használnád többet.
- Ezerötszáz galleon…
-… aminél sokkal de sokkal többet ér az életet. Vagy a józan eszed. Lehet, hogy úgy van megátkozva, hogy lassan megőrjítsen. Fogadd meg a tanácsom, és dobd ki azt a vacakot.
Harrynek esze ágában nem volt kidobnia a merengőt, de ezt inkább nem mondta Hermionénak. Végül is azért jött hozzá, hogy a tanácsát kérje, s mindig fenn állt a lehetősége, hogy olyan tanácsot ad neki a lány, amit semmi kedve megfogadni. A lány profi volt benne, hogy elrontsa a kedvét. Nem akarta, hogy a merengő hibája legyen. Olyan nehezen találta meg az Abszol úton!
- Parvati Patil írt – jegyezte meg Hermione, hogy másra terelje a szót. – DS-találkozót szerveznek ma estére.
Harry meglepetten kapta fel a fejét.
- Tényleg? És hol?
Hermione fintorogva elhúzta a száját.
- Hát pont ez az! – morgolódott, majd kelletlenül kimondta: - A Megfojtott Macskába.
- Nem értem, mért utálod azt a helyet – tárta szét karjait Harry, aki mindig jól érezte magát, mikor elmentek oda szórakozni. Hermione nem osztotta a véleményét.
- Az egy lebuj! – mondta esdeklő arccal. – Ki nem állhatom… Olyan koszos… és, és veszélyes hely az! Mindenféle alak jár oda.
- Igen, többek közt olyanok, akiken te is segíteni akarsz – bökött Harry a lány mellett tornyosuló paksamétára, a vérfarkasok esélyegyenlőségét biztosítandó törvényjavaslatokról.
Hermione elszégyellte magát, s látszott rajta, hogy már bánja, hogy felhozta Parvati levelét.
- Ne butáskodj, el kell mennünk! – győzködte Harry, mikor a lány megjegyezte, hogy nem érzi túl jól magát ahhoz, hogy este részegre igya magát, vagy hogy Ront támogassa egész éjjel.
Harry égett a vágytól, hogy újra találkozzon a régi csapattal, hiszen biztosan ott lesz Luna, Neville, Dean, Seamus és Ernie Macmillan, meg a többi hugrabugos és hollóhátas. A háború befejezése utáni hónapok a gyász időszaka volt, de az utolsó tanév roxmortsi hétvégéi, a karácsonyi és tavaszi szünet a buliknak és összejöveteleknek adott remek alkalmat, amikből Harryék még ha akartak volna, se maradhattak ki.
- Olvastad már az újságot? – kérdezte Hermione, félreértve, hogy mért bámul Harry a Reggeli Prófétára.
- Nem, csak rápillantottam. Miért?
Hermione felemelte a lapot, s rábökött a címoldalt elfoglaló cikkre, ami a Trimágus Tusáról írt.
- Azt hiszem, ez érdekelni fog – mondta a lány. – Te tudtad, hogy idén újra lesz Tusa?
Harry megrázta a fejét, majd megköszönte Hermionénak a kávét, és kilépett az iroda ajtaján. Úgy érezte, a lány már csak újabb indokokat keres, hogy marasztalja, s kifaggathassa.
- Harry! – szólt utána Hermione. Harry magában mérgelődve megtorpant a küszöbön. – Légy szíves, gondold át, hogy hányszor segítettünk ki a bajból, Ron meg én, mikor rémálmaid voltak, mikor nem tudtad, miért történik veled mindez. Ha a képembe hazudsz, legalább vedd a fáradtságot, és találj ki valami épkézláb hazugságot. Rendben?
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, s Harry érezte, hogy elvörösödik. Szégyenkezve bólintott, majd becsukta maga után az ajtót, és visszasietett az Auror Parancsnokságra.
Harryék délután négykor szabadultak, de Hermione szokásához híven túlórázott, s küldött egy levelet Pulipinttyel, hogy csak este hétre ér haza. Abban maradtak, hogy elmennek a Megfojtott Macskába, ahol kilencre volt megbeszélve a találkozó a DS-tagokkal.
Hermione természetesen késett, bő egy órát, mialatt Ron a falra mászott idegességében, Harry és Ginny pedig nem győzték nyugtatgatni. Ron ugyanis a fejébe vette, hogy Hermione addig akarja húzni az időt, míg le nem mondják az egész esti bulit. Mikor végre haza érkezett, ő és Ginny újabb egy órát töltöttek el készülődéssel, Harryék pedig háromnegyed kilenckor álltak neki sakkozni, hogy elüssék a végeláthatatlannak tűnő időt. Két sakkpartit is be tudtak fejezni, mire végre nyílt a szoba ajtaja, s a lányok letopogtak a lépcsőn.
Harrynek leesett az álla.
A két lány egyforma, szűk, csillogó ruhát vett fel, csak míg Hermionéé királykék színben pompázott, Ginnyé mélyzöld volt. Hajukat egyformán tűzték fel, s egyforma volt magas sarkú cipőjük is, mely Hermionét magasságban már Harry fölé emelte, Ronra azonban még így is fölfelé kellett tekintenie.
Teljes tudatában annak, hogy a két fiúba beléfojtották a szót, Ginny és Hermione lassan odalépkedtek hozzájuk, és együttes mozdulattal becsukták Harry és Ron tátva maradt száját. Harry próbált valami értelmes bókot kinyögni, de csak egy rekedt „hűha” futatta az erejéből.
- Igazán? Te is jól nézel ki – rebegtette meg Ginny a szempilláit, majd elnevette magát, és kissé lazábbra véve a dolgot, megfogta Harry kezét.
- Ideje indulnunk, mert még elkésünk – szólt Hermione, Ron órájára pillantva.
Harry normális esetben valamiféle csípős megjegyzést várt volna barátjától, ki miatt is vannak késésben, de Ron úgy tűnt, jelenleg nincs olyan állapotban, hogy provokálja Hermionét.
Elköszöntek Mr és Mrs Weasleytől, majd kimentek a hátsó kertbe, hoppanáltak, s egy pillanattal később megérkeztek úti céljukhoz: egy elhagyatott, sötét rakpartra, a Temze partján. Harry azonnal megérezte az őszi hideget, s örült neki, hogy a vastagabb kabátját hozta el, nem úgy, mint a lányok, akik csak egy lenge talárt húztak a ruha fölé. Szeptember vége volt, s ilyenkor már igen hidegek voltak az esték, hajnalban látni is alig lehetett a ködtől.
A Megfojtott Macska egy igen nagy éjszakai szórakozóhely volt London egyik legelhanyagoltabb, leglepusztultabb részén – hivatalosan kizárólag boszorkányok és varázslók számára. Ennek ellenére nem csak emberek látogatták a Megfojtott Macskát, hanem sok vámpír, vérfarkas, és egyéb teremtmény is, ami miatt meglehetősen rossz hírneve alakult ki a helynek.
Egy sötét, koszos raktárépület tornyosult előttük, mely az égvilágon semmiben sem különbözött a körülötte álló többi raktártól, leszámítva azt, hogy rozsdás vasajtaja előtt egy meglehetősen különös öltözetű ember várakozott. Öltönynadrághoz cowboy csizmát hordott, valamint zsák méretű kosaras pólót, ami úgy feszült széles mellkasán, hogy akármelyik pillanatban szétrepedhetett. Egy háromlábú kis széken üldögélt, vastag karjait keresztbe fonva.
- Szia Dennis! – köszönt Ron vidáman.
- Jó estét srácok! – dörmögte mosolyogva Dennis, s rögtön kinyitotta nekik a vasajtót kurta pálcája egy intésével, melyet eddig hóna alatt szorongatott.
Azonnal megcsapta Harryéket a hőség, füst- és alkoholszag, a dübörgő zene. Egymás után bementek az ajtón, ami egy kis előtérbe vezetett. Újabb őrvarázslók álldogáltak itt – ők már egyszerű talárban -, egy kis fülkében pedig egy erősen sminkelt boszorkány belépőjegyeket árusított. Harry a zsebében kotorászott a pénztárcája után, de Ron megfogta a karját.
- Hagyd csak, majd én! - mondta, s büszkén a pénztárhoz lépett. – Négy jegyet kérnék.
- Nektek nem kell – jött a válasz az üveg mögül. – Ki van írva. Nem láttad?
Hosszú, fekete műkörmével megkocogtatta fülkéje üvegét Ron feje fölött. A belépőjegyek ára alatt egy kézzel írt pergamen volt kiragasztva:
DS-TAGOKNAK INGYENES BELÉPÉS!
Ron csalódottnak tűnt, mikor eltette erszényét. Hermione megköszönte négyük nevében a kedvességet és két szekrény méretű őrvarázsló között átbújva egy függönnyel fedett ajtón át a ruhatárba értek, ahol kötelesek voltak leadni kabátjaikat, és a minisztériumi rendszabályokhoz hasonlóan átadni ellenőrzésre a pálcáikat. Ez a gyakorlat még a háború idején lett bevezetve, s annak befejeződése után is megmaradt, de most már csak bosszankodást okozott az embereknek.
A ruhatárból nyíló ajtón át jutottak be az óriási, zsúfolt helyiségbe. Alig lehetett lépni az emberektől, akik szinte teljesen kitöltötték a hatalmas raktárat, mely belülről egyáltalán nem hasonlított raktárra. A falakat hosszú, fekete drapéria fedte, még az ablakokat is. A világítást a Szent Mungó ispotályhoz hasonlóan lebegő üveggömbök oldották meg, de ezek folyamatosan változtatták a színüket, a zene ütemére pulzálva, villogva, lüktetve.
A bejárattal szemben, a terem másik végében foglalt helyet a színpad, amin bőrruhába öltözött, hosszú hajú, fehérre mázolt arcú zenészek játszottak egy heavy metal számot, amire a tömeg tombolt. A színpad mellett egy ember nagyságú, felakasztott, fekete macska lógott. Harry egyszer megkérdezte az egyik pultos lányt, hogy igazi macska-e, vagy csak egy kitömött bábu. A lány csak sötéten mosolygott rá, és kivillantotta hosszú szemfogait. Harry ekkor jobbnak látta, ha inkább nem kérdez semmit, s megfogadta magában, hogy sosem próbálja ki a helyi specialitást, a Macskavér-koktélt.
Harry nem értette, mi nem tetszik Hermionénak ebben a helyben, ő pont az óriási tömeget és a hangos zenét szerette a legjobban a Megfojtott Macskában. Ron a maga részéről inkább a bárpult választékát, és a pultos lányokat.
Másodpercekbe sem tellett, hogy megtalálják a társaságot – mindenki a bejárat közelében ült egy nagy, kerek asztalnál, ahová jó pár plusz széket kellett elővarázsolni. Mindenki üdvözölte őket, aki csak itt volt: Neville, Luna és Dean, Harryék másik régi szobatársa Seamus Finnigan, a Patil ikrek, Padma és Parvati, Susan Bones, aki szintén a minisztériumban dolgozott és Cho, aki egy kissé túl előkelő selyemruhában ült mellette. Itt volt Ernie Macmillan is, Michael Corner, Lee Jordan, Alicia Spinett és Angelina Johnson, a régi hajtók a griffendéles kviddics csapatból – egyedül Katie Bell hiányzott, s Harrynek volt egy tippje, hol volt a lány jelenleg. Dennis Creevy, Justin Finch-Fletchley ültek a hollóhátas Anthony Goldstein és Terry Boot között, tőlük kissé távolabb a mindig mogorva képű Zacharias Smith, s körbeérve az asztalon Hannah Abott, aki valami különös oknál fogva Neville kezét szorongatta.
A különös okra rögtön a bemutatkozás után fény derült, mikor Harryék még le sem ültek az asztalhoz, s Neville mély lélegzetet vett, mintha az angol királynőt akarná felkonferálni.
- Képzeljétek…
- Nagy hírünk van! – vágott közbe Hannah, aki láthatólag nem vette észre Neville ezen igyekezetét. Fülig érő szájjal Harry orra alá tolta a kezét.
Harry egy pillanatig azt hitte, valami kézcsókot vár a lány, amikor aztán észrevette a gyűrűsujján csillogó követ.
- Eljegyeztük egymást! – közölte olyan hangon, mintha elvárná az egész világtól, hogy sárguljon az irígységtől.
A négy jó barát összepillantott, majd sorban gratuláltak nekik. Harrynek közben az a furcsa érzése támadt, hogy Luna gyorsan eltűnt a tömegben valami vadidegen fiút karon ragadva.
- Hol marad a bátyád, George? – kérdezte Neville Rontól.
Harry látta, ahogy vállvonogatva tettet lazaságot, de vörösödő fülét nem tudta elrejteni.
- Ööö… neki sok dolga akadt a boltban – válaszolta, s feltűnően kerülte Lee Jordan tekintetét. – Mondta, hogy adjam át, hogy sajnálja, de nem tud itt lenni…
Harry biztos volt benne, hogy George semmi effélét nem mondott Ronnak.
A négy jó barát helyet foglalt a Zacharias Smith és Terry Boot között tátongó helyen, s megvárták, amíg a Patil ikrek, akik az egész találkozót szervezték, megrendelik az innivalókat. Harry közben Lunát kereste a szemével - ahogy az asztal túloldalán Dean is -, míg nem Ron oldalba bökte a könyökével.
- Nézd csak, ki van ott! – mutatott a tömegbe.
Nem messze tőlük, egy mandulavágású szemű, barna bőrű fiú táncolt egy csinos, fekete hajú lánnyal. Hermione Harry és Ron közé furakodott, hogy megnézze magának a táncolókat.
- Nahát, Zambini és Parkinson?! – meresztett rájuk nagy szemeket.
Összenéztek, majd jó hangosan felnevettek, maguk sem tudták miért. Nem tellett bele sok idő, s már a legapróbb dolog is elég volt hozzá, hogy Ron az asztalt csapkodva röhögjön, Harry meg a szemét törölgesse – a hangulat feloldódott, s felelevenítették a régi szép napokat, kezdődően az Umbridge elleni szervezkedésük minden vidám részletével, majd lassan, ahogy az este haladt tovább, a zenekar befejezte a koncertet, s a harsogó, vadabb számokat felváltották a lassú slágerek. Ezzel együtt az asztaltársaság is megemlékezett a halottakról, ittak Fred és Colin Creevy emlékére, anekdotákat meséltek egymásnak – aztán Dean az asztal túlsó feléről Harrynek szegezett egy kérdést:
- Elmész majd a Durmstrangba, Harry?
Harry félrenyelte az italt, és prüszkölve köhögött, mert egy kissé meglepte ez a kérdés.
- Mi a csudáért mennék én oda? – kérdezte, miután abbahagyta a köhögést.
- Hát a Tusa miatt! – világosította fel Seamus. – Biztos meghívják a korábbi bajnokot… - majd Harry meglepett arcát látva hozzátette: - Nem olvastad a mai újságot?
Harrynek rémlett valami, mintha Hermione mondta volna neki még a délelőtt folyamán, hogy a Reggeli Prófétában írnak a Tusáról.
- Valahogy… megfeledkeztem róla – nézett röstelkedve Hermione, aki inkább semmit se szólt, csak a fejét csóválta, és hörpintett a whiskyből.
- Szóval, mit írt a Próféta? – nézett körbe mindenkin Harry.
- Semmi különöset, csak hogy várják októberben a diákokat mindegyik suliból – magyarázta Dean, miután Neville kihozta az újabb kör italt. – Megint minden úgy lesz, mint öt éve.
Ginny megköszörülte a torkát.
- Azért reméljük, nem minden lesz úgy…
Erre senki nem szólt semmit, csak csendben iszogattak, míg Harry újra meg nem törte a hallgatást.
- Szóval a Durmstrangban lesz a Tusa?
Neville bólogatott. Harry közben megfogadta, hogy semmi pénzért be nem teszi oda a lábát.
- Egy ideig úgy volt, hogy a Beauxbatons-ban rendezik – szólt közbe Parvati, fogai közt egy szívószállal. – Volt valami balhé, ugye, Padma?
- Aha – bólogatott ikertestvére. – A Durmstrang nem akarta megrendezni a Tusát.
Ron és Harry érdeklődve összepillantott.
- És miért? – kérdezte Ron.
A lányok megvonták a vállukat, de Dean válaszolt – a fiú jobb kedvre derült, mikor Luna is visszaült hozzájuk az asztalhoz, faképnél hagyva táncpartnerét.
- Az új igazgató keverte meg a dolgokat. Tudod, Karkarov utódja. Állítólag egy igazi seggfej…
- Nagyobb, mint Karkarov? – vonta fel a szemöldökét Cho.
Ez után percekig csak Karkarovról és a halálfalókról folyt a szó, többek közt Malfoyékról, meg Monstróról, akik megúszták Azkabant, és a többi mardekárosról. Jó hangosan kibeszélték Pansy Parkinsont és Blaise Zambinit, akik nem messze tőlük táncoltak egy lassú számra, s hangosan kiröhögték őket, mikor látták, hogy Pansy sírva fakad, pofon vágja táncpartnerét és kirohan az ajtón.
Mikor ráuntak erre a témára, régi évfolyamtársaikról beszélgettek. Ekkor vette észre Harry, hogy a DS-társaságból még egy valaki hiányzik.
- Lavender hogy van? Hogy-hogy nem jött el?
Egy pillanatra mindenki ránézett. Hermione megrúgta a lábát az asztal alatt, mire Harry feljajdult. Ginny egy húzásra kiitta whiskyje maradékát, és karon ragadta Harryt.
- Gyere táncoljunk!
Harrynek nem állt szándékában ellenkezni, bevonultak a tömegbe, a hatalmas táncparkett közepére. Harry szorosan magához húzta Ginnyt, egyik kezét a hátára, másikat a fenekére csúsztatva, s lassú táncba kezdtek a zene ütemére. Harry boldognak és nyugodtnak érezte magát, ahogy az elmúlt hónapokban mindig, s mely nyugalom csak a látomás miatt szakadt meg újra.
Elhessegette ezeket a gondolatokat, nem akart másra gondolni, csak a lányra a karjaiban. Azon vette észre magát, hogy halkan szuszogva lélegzi be a finom virágillatot, mely Ginny hajából áradt.
Mások is követték a példájukat, Neville menyasszonyával, Seamus a két Patil lánnyal, Lee Jordan pedig Angelina Johnsonnal kapaszkodott össze, Dean pedig addig győzködte Lunát, míg a lány belegyezett egy táncba. Voltak, akik lassan elbúcsúztak, s hazaszállingóztak, mint Cho és a többi hollóhátas, Ron és Hermione pedig elbújtak egy sötét sarokban.
Az éjfél már rég elmúlt, de a négy jó barát csak hajnali négy tájában tudta rávenni magát a távozásra, s ők is elbúcsúztak mindenkitől.
- Mért volt baj, hogy megkérdeztem, mi van Lavenderrel? – fordult Harry Hermionéhoz, mikor újra kint voltak a hideg éjszakában. Fűtötte ugyan a vajsör és a lángnyelv whisky, mégis nem győzött csodálkozni, mennyire lehűlt a levegő.
Hermione nagyot sóhajtott, s közben igyekezett megtartani Ront, aki egyik kezével a vállába csimpaszkodott, másikkal pedig egy vajsörös üveget lóbált.
- Harry, Lavender nem igazán mozdul ki otthonról többet… - csóválta a lány a fejét. Majd Harry értetlen arcát látva, hozzátette: - Nem hallottad, mi történet vele? Greyback megtámadta, amikor zajlott a csata. Az arca… teljesen…
Harry nem akart többet hallani róla. Kezével legyezgetett a lány orra előtt, mintha egy bosszantó legyet akarna elhessegetni, és elszaladt előre. Ritkán ivott, ezért nem igazán volt hozzászokva jelenlegi állapotához. Ginny utána rohant és hátulról ráugrott, mint valami macska az egérre. Hallották, ahogy Ron hány egyet mögöttük, Hermione pedig egyre nagyobb élvezettel szidja.
Egy darabig csak össze-vissza sétálgattak a rakparton, Harry kétszer is majdnem beleszédült a folyóba, amitől csak Ginny mentette meg. Végül Hermione megunta a két fiú áldatlan állapotát és pálcáját a homlokukhoz tartva egy varázsigét mormolt. Harry meglepve tapasztalta utána, hogy látása kitisztult, s járása is újra normális lett.
- Ti is érzitek, milyen hideg van? Idén se lesz vénasszonyok nyara – jegyezte meg Ginny dideregve, s átölelte magát karjaival. Harry átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához.
- Te még nyáron is két takaróval alszol! – vágta rá Ron, húga kijelentésére.
- Nem t-tehetek róla, hogy fá-fázós vagyok… - vacogta a lány, egészen hozzábújva Harryhez. A fiú is érezte, mennyire reszket Ginny a hidegtől, s ahogy az ujjaira pillantott, látta, hogy kissé elkékültek. Ennyire azért nincsen még zimankó, gondolta, s előhúzta pálcáját, hogy meleg levegőt fújjon a lányra.
- Tényleg nagyon hideg van – mondta Hermione is, Harry pedig hallotta, ahogy Ronnak előbbi kijelentése ellenére kocognak a fogai.
- Hoppanáljunk haza gyorsan – javasolta Ginny, túlkiabálva egy felboruló kukát, ami mindannyiukat megijesztette. – Nincs kedvem megfa-fagyni séta közben, akármilyen szépek is a csillagok.
- Rendben, tűnjünk innen… különben sincs egy árva csillag se az…
- DEMENTOR! – ordította el magát Harry, s abban a pillanatban megsuhintotta pálcáját.
Ginny, Hermione és Ron még csak próbálták felfogni, hogy mi történik, mikor a mellettük lévő sikátorból egy fekete lepelbe burkolt, oszladozó kezű, borzalmas rémálomszerű alak úszott ki, hörgő hangon lélegezve.
A szarvas alakú patrónus méltóságteljes szökkenéssel ugrott elő az ezüst füstfelhőből, ami Harry pálcájából robbant ki, s agancsaival megcélozta a dementort ott, ahol a szíve lehetett. A fekete lény fürgén elsiklott a patrónus elől, erejével szerteszét dobálva a kukákat és kartondobozokat, s máris Harry mögé került, egyenest három barátjával szembe.
Ron nem volt olyan állapotban, hogy villámgyorsan előrántsa pálcáját, így jobb ötlet híján hozzávágta a vajsörös üveget a dementorhoz. Az üveg a mellkasán találta el a lényt, s úgy tűnt el a sötét lepel redői közt, mintha egy fekete lyuk szippantotta volna be.
- Ron, vigyázz! – kiáltotta rémülten Hermione. Ekkor már neki és Ginnynek is a kezében volt a varázspálca, s próbálták megidézni patrónusaikat, ami azonban nem ment túl jól – Ginnynek csupán egy gomolygó ezüstfelhő jött elő, Hermione varázslata pedig hatástalan maradt.
- Menjetek onnan! – kiabálta Harry, s intett a szarvasnak, ami erre megfordult és újra célba vette ellenfelét.
A csillogó patrónus villámgyorsan vágtatott el Harry mellett, agancsával a dementornak, a sötét lény azonban úgy tűnt el a fekete éjszakában, hogy Harry egyik pillanatban még látta, a másikban pedig már nem.
Ilyesmit még soha sem látott. Hogy egy dementor ilyen gyorsan mozogjon egy patrónus jelenlétében, ami látszólag semmilyen hatással nem volt rá, ez újra jeges félelemmel töltötte el, s most kezdte csak érezni a dementor kétségbeejtő erejét.
Aztán rögvest újra lecsapott. Látszólag megkerülte őket a raktárépületek mögött elsuhanva, hangtalanul, útját csak a szerteszét buruló kukák jelezték, s máris megjelent Harry háta mögött. Úgy tornyosult fölé, mint valamiféle borzasztó, fagyos óriás, rothadó kezével megragadta Harry állkapcsát, s felfelé feszítette a fejét, fekete űrként tátongó szája elé…
- Expecto Patronum! – kiáltotta Ginny, s fényes sörényű, kecses ló ugrott ki pálcája végéből, épp, mikor Harry szarvasa semmivé foszlott.
A ló felágaskodott, mellső lábaival fenyegetően kapálva a dementor felé, ami azon nyomban eleresztette Harryt, majd újra elsuhant, ezúttal az öreg kikötői daru felé. Harry a földre zuhant, bokája csúnyán megfájdult, de nem törődött vele, a pálcáját kereste, amit kiejtett kezéből.
- Harry, Harry! – szólongatta Hermione és Ginny, akik odarohantak hozzá, és talpra segítették.
- Jól vagyok… - motyogta, a messzi sötétséget kémlelve. – Mi van Ronnal?
- Itt vagyok! – jött a felelet, mielőtt a két lány válaszolhatott volna. – Láttátok ezt? Mi a fene volt ez? Még nem láttam ilyen dementort…
Ron egy halom szemét közül mászott ki, ahová beesett. Hermione most neki segített felállni, s Harry és Ginny is odamentek hozzá. Négyen négy felé tekintettek, világító pálcájukkal a fagyos rakpartot pásztázva, bármilyen mozgást figyelve.
- Én azt mondom, tűnjünk innen, amíg nem késő! – javasolta Ron, s Harry kénytelen volt egyet érteni vele. – Hoppanáljunk, most!
- Rendben, fogjátok meg a kezem – szólt Hermione remegő hangja Harry háta mögül.
Hátra nyúltak szabad kezükkel és összekapaszkodtak, majd vártak. Majdnem elengedték egymást ijedtükben, mikor az ócska, rozsdás daru fülsértő csikorgással, csattogással megroggyant, kicsavarodott és borzalmas robajjal beledőlt a vízbe, összezúzva a stéget és egy kis halászhajót.
- Jaj istenem! – sikkantotta Hermione. – Ez ő volt?
- Biztosan, de mire várunk már?! – förmedt rá Harry, ugyanis mindhárman a lánytól várták, hogy vezesse őket a hoppanálásban, tekintve, hogy ő volt köztük a legjózanabb.
- Én próbálom, de nem megy! – sírta Hermione, s újból megszorította a kezüket, de most sem történt semmi.
A távolban kiáltás harsant – a daru leszakadása másoknak is feltűnt. Harry reménykedett benne, hogy a Megfojtott Macskában lézengő több száz varázsló is kirohant a zajra.
A dementor feltűnt a daru romjai előtt lebegve centikkel a föld fölött, nem rontott rájuk, csak mozdulatlanná dermedt. Ekkor nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó, s ahogy Harry felnézett a csillagtalan égre, sötét fellegeket látott a magasban.
- Próbáld jobban – mondta Ginny remegve, s nyelt egy nagyot.
Szavait egyszerre furcsa, gonosz nevetés szakította félbe, melytől mind a négyen összerezzentek félelmükben.
- Az nem fog menni… - susogta egy mély, rekedt hang a hideg éjszakában.
Harryék ösztönösen a hang felé fordultak, pálcáikat egy irányba szegezve, megfeledkezve a dementorról. A legközelebbi raktárépület árnyékából taláros alak lépett elő, varázspálcát szegezve Harryékre.
- Dehoppanálás-gátló – motyogta Hermione, megértve kudarcuk okát.
- Úgy bizony, Granger! – válaszolta a férfi, meghallván a lány suttogását, amit még Harry is alig értett. Az ismeretlen közben lassan lépkedett feléjük, az egyetlen égve maradt utcai lámpa fénye vibrálni kezdett, aztán kialudt, ahogy a varázsló elment alatta. Most már az egyedüli világosságot négyük pálcájának fénye, s valami más szolgáltatta… valami kékes ragyogás, ami úgy tűnt, mintha a férfi fejéből áradna.
Ron megköszörülte a torkát.
- Ki vagy? – kiáltotta feléje magabiztosnak szánt hangon, ami nem sikerült igazán meggyőzőre. – Mért támadtál meg minket?
Harry szájából vette ki a szót – egyértelműnek tűnt ugyanis, hogy a dementort az idegen szabadította rájuk, s most azért várakozik még mindig mögöttük, türelmesen, mert megparancsolták neki.
- Hogy ki vagyok, az nem számít – jött a válasz, s vele együtt egyre közelebb jött a férfi is.
Hermione kezében remegett a pálca, Harry hunyorogva bámult a varázslóra. Valami nem volt rendben az arcával. A szemével, gondolta. A szeme volt olyan furcsa, olyan kékes…
- Csak az, amit kérni akarok tőletek – tette hozzá az ismeretlen.
Már csak pár lépésre volt tőlük, mikor megállt.
- Hát elég fura módját választottad, hogy…
Ronba beléforrt a szó. A pálcák fénye megvilágította a férfit, s láthatták arcának minden apró részletét. Haja hosszú, derékig érő egyenes volt, s fekete, akár Harryé. Függönyként keretezte arcát, mely a leghihetetlenebb ábrázat volt, amit életükben láttak. Hosszúkás arcvonásai alapján jóképű fiatalember volt, nem lehetett több huszonöt-harminc évesnél, ezt azonban nehéz volt megállapítani, mert bőre mindenhol egyenletes mélykékre színeződött. Egyedül fogai voltak fehérek, két szemfoga hosszan megnyúlt, kilógva ajkai közül.
De a szeme volt a legborzasztóbb.
Izzón ragyogott, mint két csillag a nyári égbolton, olyan fényesen, olyan lángolón, valósággal delejezte az embert. Eltűnt a szemfehérje, a szivárványhártya, a fekete szembogara, lámpásként égett az egész. Csak úgy sütött azokból a szemekből a természetfeletti erő, melytől Harry tarkóján felállt a szőr, és libabőrős lett a karja. Korábban csak egyetlen ember miatt érezte így magát, de annak a szemei vörösek voltak…
- Mi…? – nyögte Ron. Harry és a lányok egyelőre egy szót sem bírtak szólni a megrökönyödéstől.
A kék bőrű ember Ron felé fordult, érdeklődő tekintettel arcán.
- Mi…
- Parancsolsz?
Ron nyelt egyet.
- Mi a franc vagy te? – mondta ki végül.
A démoni alak felemelte bal kezét, és mutatóujjával rosszallóan integetett.
- Ejnye – ciccegett tréfálkozva. – Hallottam, hogy nem az udvariasságodról vagy híres, Ronald Weasley, de ennél azért nagyobb tiszteletet vártam volna azok után, hogy megmentettem az életedet.
Ron csak hápogott, és Harry és Hermione se találtak szavakat.
- Megmentette? – hüledezett Ginny. – Mi van?!
A kék bőrű nem akart több szót vesztegetni erre, mert elfordult Rontól, s most a két lányt vette szemügyre.
- Épp ezért tartok igényt a szolgálataitokra egy keresésben – jelentette be teljesen természetes hangon, mintha azt mondaná, hogy meghívja őket vacsorára.
- Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Harry a lényegre térve, pálcáját kissé magasabbra emelve a kék férfi arcába. Amaz csak egy villanó pillantással jelezte, hogy észrevette a mozdulatot.
- Másfél éve megöltél valakit, akit úgy hívtak: Voldemort – kezdett bele a varázsló, pálcáját lazán tartva maga előtt. Harry és Hermione összepillantottak.
- Vele együtt buktak el a szolgái. Néhányuk még él… - folytatta a kék bőrű ember. – Tudni akarom, hol vannak. Hová menekültek. De ehhez tudnom kell valami mást…
Mind a négyen pattanásig feszült idegekkel figyeltek.
- Meg kell tudnom, hol van Voldemort búvóhelye.
- Azt könnyen megmondhatom neked – szólt Harry megkönnyebbülten, mivel arra számított, valami sokkal nehezebbet kér majd tőlük a varázsló. – Voldemort a mugli apja házában bujkált, amikor visszajött…
- Nem, nem – vágott a szavába a férfi. – Nekem nem arra a házra van szükségem, ahol legyengülten, félholtként vegetált… ahol gyáván meghúzta magát, mint valami patkány… - hangjából most szinte sütött a harag és düh, ahogy Voldemortról beszélt. Abbahagyta a járkálást és végig járatta lángoló tekintetét a négy fiatalon.
- Azt a házat keresem, amit az otthonának tartott. Egy hely, ahol a háború alatt élt, aludt, evett. Az otthonát…
Hermione a fejét rázta, mire a kék bőrű ránézett. A lány ettől kicsit megrettent, s hangja megint félve csengett:
- Vo-Voldemortnak nem volt olyan… - cincogta. – Mindig má-másnál volt. Mindig máshol tartották a találkozóikat.
- Igen – helyeselt Harry is, megfeledkezve egy pillanatra a fennálló helyzetről. – Többször is találkoztak a Malfoy-birtokon.
- Nem – tiltakozott nyugodtan a varázsló, s tett egy lépést feléjük. Hermione ösztönösen közelebb húzódott Ronhoz. – Voltam a Malfoyok házában, és nem volt ott, amit keresek. Volt neki egy háza. Egy elrejtett ház, amit senki se árulhatott el senkinek. Azt akarom, hogy megkeressétek nekem ezt a helyet.
- Mért nem keresed meg saját magad? – bátorodott fel Ginny.
Meglepetésükre a kék bőrű felnevetett.
- Komolyan kérdezed, Weasley? – gúnyolódott. – Azt mondod, sétáljak be a Mágiaügyi Minisztériumba, és kérdezzem ki az elfogott halálfalókat? Biztosan segítőkészek lesznek… Nem, ez a ti dolgotok lesz.
A két lány nem volt elragadtatva.
- Felejtsd el! – csattant fel Hermione, mielőtt még Harry vagy Ron szólhatott volna. Harry ugyanis azt tervezte, hogy beleegyezik, és segít a kék bőrűnek, aki úgy tűnt, nem igazán kedvelte a sötét nagyurat. – Mi már abbahagytuk ezt!
- Nem vagyunk a szolgáid! – tette hozzá Ginny is dühösen.
- Ginny… – szólt rá Ron óvatosan.
A kék bőrű megint elnevette magát.
- Nem hagytam nektek választási lehetőséget, bogaraim – susogta gonoszul. – Talán egy kis ösztönzés nem árt…
Mind a négyen egyenest az arcának szegezték a pálcáikat, nehogy esélye legyen megátkozni őket, de a varázsló nem mozdult, csak elvigyorodott. Vámpírszerű fogai fenyegetően villogtak a pálcafénynél.
Ekkor újabb hang hallatszott az éjszakában. A dementor hörgésébe, az autók távoli zajába, az emberek messzi kiabálásába és a víz csapdosó hangjába valami más is vegyült: lassú, csoszogó hang.
A kék bőrű ember válla fölött elpillantva, Harry két újabb közeledő alakot pillantott meg ugyanannak a raktárnak az árnyékából, ahonnan a varázsló is kilépett. Messziről felismerhetők voltak beteges mozgásukról, tántorgásukról, s az átható hullaszagról, ami körüllengte őket.
- I-inferusok…! – suttogta borzongva Ginny.
Hermione azonnal meglegyintette pálcáját, melynek végén fenyegető lángnyelv gyulladt. A varázsló kinevette.
Érezték, ahogy a jeges hideg közelebb úszik hozzájuk, mint valamilyen prédára leső rém, s ahogy a gerincén végigkúszott a félelem, Harry megértette, és megpördült.
A dementor alig egy lépésre volt tőlük, föléjük magasodott, s hörögve lélegezni kezdett. Hermione pálcáján kialudt a tűz. Az inferusok, akik megtorpantak a tűz látványától, most újra engedelmeskedtek gazdájuk parancsának és közelebb csoszogtak hozzájuk.
- Nem kell félnetek tőlük – mondta a kék bőrű ember. – Ha azt teszitek, amit mondtam, békén hagynak titeket.
A két inferus megállt mellette, s most az ő arcuk is láthatóvá vált.
- Uramisten! – kapta a szája elé a kezét Hermione.
Harryt a rosszullét kerülgette, mikor felismerte az egyik élőhalottat.
- Monstro… - nyögte Ron, hitetlenkedve csóválva a fejét. – Mit műveltél vele?
Volt évfolyamtársuk borzalmas állapotban volt: szemei kifehéredtek, üresen bámult bele a világba, bőre oszladozni kezdett, haja összetapadt csimbókokban lógott a fejéről.
- Nem értem, mit csodálkozol – szólt őszintén a varázsló. - Halálfaló volt, s ha az emlékeim nem csalnak, meg akart titeket ölni. Nem érdemelt kegyelmet. Most is azt teszi csak, amit előtte: szolgál. Mint egy kutya. Erre való, nem?
Harry borzongva hallgatta a kegyetlen szavakat. Azt elmondhatta magáról, hogy nem fél a haláltól, de a halál ezen módjától még mindig kirázta a hideg, valahányszor eszébe jutott Voldemort barlangi tava, és a benne lakó halott testek látványa.
- Te nem vagy normális! – köpte dühösen a szavakat, megfeledkezve korábbi elhatározásától, hogy megkeresi Voldemort házát.
A kék bőrű arcáról most először tűnt el a derűs jókedv, s adta át helyét az agresszív dühnek. Világító kék szemei összeszűkültek, szája vicsorba rándult.
- Így is jó! – vetette oda. – Saját magtoknak köszönhetitek!
Még be sem fejezte a mondatot, de pálcát tartó keze villámgyorsan felemelkedett, s lecsapott. A varázspálca végéből lila tűz robbant ki, s négy hosszú lángnyelvre oszlott, melyek négy célpontot találtak maguknak.
- Protego! – kiáltotta Harry, s a láng szertefoszlott a körülötte és Ginny körül megjelenő pajzson, de Ront és Hermionét nem tudta megvédeni.
Barátai nem voltak elég gyorsak, s a lángok elérték őket, körbevették a testüket, tetőtől talpig, hosszú gyűrűkbe csavarodott a tűz. Pár pillanatig csak megrettenve álltak, majd lassan felemelkedtek a földről. Harry és Ginny tehetetlenül nézték, ahogy Ron és Hermione körül áramlanak a lánggyűrűk.
- Engedd el őket! – ordította Ginny a kék férfi arcába, de az ehelyett rájuk támadt.
- Capitulatus! – kiáltották mindketten, de a varázsló könnyű szerrel kivédte mindkét átkot, s mielőtt még észbe kaphattak volna, őket is eltalálta egy-egy fénysugár.
Harry érezte, ahogy egy vad erő elrepíti messzire, és egy halom ládára zuhan. Felkiáltott a beléhasító fájdalomtól, s egy darabig csak csillagokat látott.
- Gin… Ginny! – kiáltotta hanyatt fekve a földön, megrémülve, mikor hallotta a második puffanást és a tűz felcsapó hangját.
Nem tudott másra gondolni, mint hogy mi történhetett Ronnal, Hermionéval és Ginnyvel. Pálcája messzire eshetett, de erőt sem érzett magában, hogy megkeresse, mikor látta, a spirálisan feléje kanyargó lángnyelvet, mely őt is körbevette és kissé felemelte a földről.
Nem érzett fájdalmat, akkor sem, mikor a tűz eltűnt a mellkasában, csak azt érezte, ahogy az erő elengedte, s ő visszazuhant a ládák pozdorjává zúzott maradványaira. Mikor újra képes volt kinyitni a szemét, a kék bőrű embert látta meg, ahogy előtte tornyosul.
- Egy hónapot kaptok – szólt Harryhez. Arca árnyékba burkolózott, csak démoni kék szemei világítottak. – Nem véletlenül választottalak ki titeket. Ti meg tudjátok találni azt a helyet.
Ekkor hirtelen leguggolt Harryhez, aki moccanni sem bírt a hátában lüktető fájdalomtól.
- Tudom, hogy te is meg akarod találni azt a házat, Harry Potter – folytatta. – Ugyanazt akarod, amit én… Hogy mindegyikük megkapja, ami jár nekik. Te is ezt akartad mindig, nem? Ez az, amit akarsz…
Hiába hajtogatja, attól még nem fogja elhinni, gondolta magában Harry.
- Ne feledd, egy hónap, és az időtök lejár… De egy hónap nektek elég is lesz! – mondta magabiztosan, s felállt, majd megfordult. - Hamarosan újra találkozunk. Vagy így, vagy úgy. Ajánlom, siessetek. Fogy az időtök.
Mire Harry összeszedte minden erejét, és ülő helyzetbe tolta magát, már csak a puffanó hangot hallotta, s a kék bőrű ember és az inferusok köddé váltak, a dementort pedig elnyelte a sötétség. A hideg visszahúzódott.
Ezzel együtt, mintha valami buborék pukkanna ki, ami eddig elrejtette őket a kíváncsi szemek elől, hirtelen kiabáló emberek sokasága tűnt fel a rakparton, az összedőlt daru körül. Egy-két lelkiismeretes varázsló hozzálátott, hogy megjavítsa a szerkezetet.
- Nézzétek, ott! – ordította valaki.
- Ginny…! – nyögte Harry erejét megfeszítve, s felállt, de máris megbánta, mert a mellkasába égő fájdalom mart, mint valami tüzes marok, ami a szívét és tüdejét szorítja.
- Hívja valaki az aurorokat! Gyorsan, mire vártok már? – hallotta egyszerre Neville rémült kiabálását a tömeg zajongásán keresztül.
Harry közben odatántorgott Ginnyhez, s felsegítette, majd együtt Hermionéhoz támolyogtak, aki elvesztette eszméletét.
- Ugye ti is láttátok, hogy egy kék bőrű pofa támadt ránk? – kérdezte tőlük Ron hanyatt fekve, kába tekintettel az eget bámulva.
Igenlő hümmögés és fájdalmas nyögés volt a válasz. Ron sóhajtott, majd lassan négykézlábra támaszkodott, és hányt egyet.
- Ugh… Akkor mégsem a pia volt az oka…
-----------
Megjegyzés: ez a Neville/Hannah dolog már a legújabb infók alapján került bele a történetbe, amiket JK Rowling New Yorkban mondott el. Apropó, hallottátok, hogy Dumbledore meleg volt? :-) Hát, tényleg felnőtt a HP-sorozat!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
