Luthien Lovemagic Oldala

Szerző megjegyzése: Harryék első napja az Auror Parancsnokságon. Az első ügy sem várat sokáig magára, Harry pedig vásárol egy merengőt, hogy megnézze átélt látomását a csuklyás alakról. A merengőben tett kirándulás azonban egy megdöbbentő eseménybe torkollik, amire nem talál ésszerű magyarázatot.

- Ötödik fejezet -
Aurorok

Harry látomása végig kísértette a következő napokban, annak ellenére is, hogy Mr Weasley biztosította róla, Draco Malfoy életben van, és jegyzőként dolgozik a bizarr találmányok szabadalmi hivatalában. Arra nem vette rá magát, hogy a többieknek elmondja látomását, ezt csak Ginnyvel osztotta meg, aki bátyja nemtörődömségével ellentétben, komolyan vette őt.
- Te nem találod furcsának? – kérdezte tőle egyik nap, miközben a csirkéket etették az udvaron.
- Mit?
- Azt, hogy Malfoy dolgozik – fejtette ki Harry. – Ráadásul egy ilyen lepukkadt ügyosztályon. Manapság nem sok van bizarr találmányokból…
- És azt honnan veszed? – nézett rá Ginny csodálkozva. – Egyáltalán mit nevezünk „bizarr találmánynak”?
Harryt ezzel sikerült megfognia, valóban nem tudta, mi mondatta ezt vele, de akármennyire is járatta az agyát ezen, annál furcsábbnak találta, hogy Malfoy jegyző lett. Ginny csak annyival magyarázta, hogy egy volt halálfaló nem nagyon válogathat az állásajánlatokban. Harry ezzel is kénytelen volt egyet érteni, de ennek ellenére sem sikerült leküzdenie a nyugtalanságot, amit a látomás okozott, s megint előtört benne régi, nyomozgató énje, hogy mindenképp meglelje a rejtély megoldását.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a látomást követő héten fogta magát, és az Abszol útra hoppanált, s az egész délelőttöt régiségboltokban, mágikus eszközöket árusító üzletekben töltötte, míg nem az egyik sikátorban ráakadt arra, amit keresett: egy törött merengőre. Mint kiderült, ezek a varázserejű tálak nagyon ritkák, és a vén, fogatlan eladó szerint szerencséje volt, hogy egy ilyen állapotban lévőt is talált – ezért is kért érte ezerötszáz galleont. Harry keserű szájízzel fizette ki az összeget, majd hazavitte a két darabba tört tálat, és pálcáját rászegezve megjavította.
- Ezt hogy csináltad? – ráncolta a homlokát Hermione, mikor látta, hogy a merengő felveszi tökéletesen ép alakját.
- Reparo bűbáj – dünnyögte Harry, felvonva egyik szemöldökét. – Nem hallottál még róla? Hasznos kis varázslat…
Ron és Ginny röhögtek a hátuk mögött.
- Ha-ha, nagyon vicces – fanyalgott Hermione. – Azt nem értem, hogy miért működött rajta. A reparo elméletileg nem alkalmazható ilyen nagy varázserejű tárgyakon.
Kezében forgatgatta a tálat, megkocogtatta a körmével, mintha dinnyét vizsgálgatna.
- A főnix pálcát is megjavította, nem emlékszel? – szólt közbe Ron, megint csokibékákat majszolva, amíg Ginny ki nem ütötte a kezéből őket. A zacskó tartalma szétszóródott a földön, Ron pedig káromkodva szedegette fel őket.
- Az más volt – csóválta a fejét Hermione. – Azt a bodzafa pálcával javította meg, azért működött. Az eladónak szólnia kellett volna, hogy ez nem javítható…
- De javítható! – kapta ki a kezéből a tálat Harry. – Különben is, a vén gazember bolond lett volna szólni, ha ilyen üzletet csinálhat. Most biztos röhög a markába, hogy átvert… De az nevet, aki utoljára nevet!
- Ne örülj előre – mondta Ginny. – Próbáljuk ki, működik-e?
A merengő azonban megfelelően működött, beletöltötték néhány emléküket, s elmerültek benne. Ez olyan jó szórakozásnak tűnt, hogy aznap jócskán elkéstek az ebédről és a vacsoráról is, mert a Kviddics Világkupa döntője mellett újra átélhették Lupin első óráját, valamint Harry megnézhette önmagát kívülről, ahogy a sárkánytól próbálja megszerezni az aranytojást.
Éjszaka azonban, mikor a többiek már aludtak, Harry beletöltötte látomásának emlékeit a tálba. Ahogy a pálcát homlokához illesztette, észrevette, hogy az emlék kissé nehezen akar elválni a homlokától, s ahogy a tálba helyezte, látta, milyen sűrű, nehézkes, csak nagyon lassan volt hajlandó felvenni a szokásos félig folyadék, félig gáz-szerű alakját, amiben megtekinthetővé váltak az átélt események. Harry korábban csak egy ilyen emléket látott: Lumpsluck professzor saját maga által manipulált gondolatait.
Harry elmerült az emlékben, s végig követte magát a sötét folyosón, megfigyelve minden részletet. Kicsit le is maradt sötétben tántorgó önmagától, s megint csak megfigyelhette, hogy milyen fakók a színek. Sőt, most, hogy újra nézi a látomás képeit, még inkább valószerűtlenebbnek tűnt számára: a falak, a részletek elmosódottak voltak, homályosak és élettelenek. Nem tudta mihez hasonlítani, Voldemortról szóló álmai mindig pengeélesek voltak, hiszen olyankor a nagyúr szemén át látott.
Ahogy zsebre tett kézzel nézelődött, elidőzött a falikárpit díszes szövésén, ami a griffendél klubhelységéhez tette hasonlatossá a folyosót. Követte önmagát a lépcsőhöz, ahol az álombéli Harry lefelé indult, ő azonban jobban körülnézett előbb.
A lépcsőkorlát fölött festmények lógtak, többnyire üres vásznak, melyekből mintha elsétált volna lakója. Arra a szörnyen hosszú éjszakára emlékeztette Harryt, mikor a Roxfort festményei eltűntek kereteik közül. A portrék kilétét egy-egy kicsiny arany tábla hirdette a keretre erősítve. Harry egy nevet sem ismert fel közülük.
Két terjedelmes festmény között egy címer lógott a falon, mely azon nyomban magára vonta a figyelmét. A furcsa címer indigókék alapon, csillagokkal teleszórt magas toronyt ábrázolt, melynek ablakaiból fény szűrődött ki. A torony teteje magas, csúcsos volt, leginkább a griffendél toronyra emlékeztette Harryt, bár annál sokkal kisebbnek látszott a rajzon. Azt el kellett ismernie magában, hogy egy címer-rajz minden, csak nem pontos ábrázolás, sokkal inkább művészies, vagy rosszabb esetben művészieskedő.
Nem emlékezett rá, hogy máshol is látta volna ezt a címert a házban, vagy egyáltalán, bárhol az életében. Nem tartozott hozzá felirat, s más jelvényt sem látott a falakon, így követte alteregóját a földszint felé.
Mire leért, Malfoy már a kezében szorongatta a csillogó arany pajzsot, s idegesen nézelődött a szoba jótékony félhomályából. Egy pillanat alatt kezdődött minden, mikor az ablak berobbant, s az üvegszilánkok mindent beborítottak. Harry most is, hogy csak emlékben nézte, s tudta, hogy nem eshet bántódása, összerezzent a félelmetes robbanásra – a roxforti csatát juttatta eszébe.
Önmagát nézte, ahogy kirohan az ajtón, s elesik a sárban, s látta az ismeretlen alakot, akit a menekülés közben az emlék-Harry nem vett észre, pedig végig ott állt. Harry most látta, ahogy a csuklyás leereszti a pálcáját, amivel Malfoy átkait védte olyan könnyedén, mintha csak legyeket hessegetne el. Mielőtt azonban az átélt események elérkeztek volna ahhoz a ponthoz, ahol az idegen levette csuklyáját, mindent elborított a tejfehér köd, s az emlék véget ért. Harry bosszankodva lépett ki a merengőből, félig-meddig arra számított, hogy megpillanthatja a rejtélyes alak arcát. Ha mást nem is, az emlékben tett kirándulása azt az egyet bizonyította, hogy törölték a memóriáját. Dühösnek és bosszúra éhesnek érezte magát ezért a támadásért, még ha csak egy ilyen látomásaiban élő figura is tette vele, aki talán nem is valóságos személy.
Minél inkább rágódott ezen, annál kevésbé hitte, hogy a csuklyás csak a képzeletében létezne. Igen komoly elmeháborodottságra utalna, ha önmagát emléktörlő bűbájjal megtámadó varázslókat, és régi osztálytársak halálát képzelné maga elé. Márpedig őszintén remélte, hogy elmebajról szó sincs…
Aggodalmát nem osztotta meg ugyan Ginnyvel, de minden mást igen, s ez igen különleges dolognak számított Harry számra, mert hosszú évek óta tartó ismeretségük óta most fordult elő először, hogy valami az ő és Ginny titka, nem pedig Ron és Hermione társai a rejtélyekben.
A lány és vörös hajú barátja amúgy is mással voltak elfoglalva ezekben a napokban – emlékeztette magát Harry, mikor ráeszmélt erre a kivételes esetre. Hermione elővette régi szokását, és szinte a nap minden percében könyvvel a kezében lehetett csak látni; elmondása szerint fel kell készülnie, s Harryék jobban tennék, ha követnék a példáját. Ron pedig, ha lehet, még tovább maradt a varázsvicc boltban bátyjával, mint eddig, Harry biztos volt benne, hogy növekvő bűntudatát igyekszik csökkenteni.
Habár George alighanem tudott róla, hogy öccsét felvették az Auror Parancsnokságra, senki sem közölte még vele azt a tényt, hogy Ron ott fogja hagyni a boltot. Hermione folyvást győzködte Ront, hogy szánja rá magát, és mondja el George-nak a hírt. A fiú addig halogatta a dolgot, ameddig csak tudta, de végül, a minisztériumba indulásuk előtti hét péntekén, vacsora után közölte George-dzsal a hírt, hogy többé nem segíthet neki a varázsvicc boltban. Harry és Ginny épp ekkor jöttek le az emeletről, karjukban két szennyes kosárral, de megtorpantak a lépcső legalsó fokán.
- Mondom, semmi baj. Tényleg. És gratulálok öcskös. Auror leszel! – vigyorgott George napszemüvege mögül Ronra. – Most már nyugodt lesz az álmom, hogy ilyen kemény srácok vigyáznak ránk! – nevetett bele öccse képébe, majd vállára kanyarította elegáns, fekete bársony köpenyét, futólag elköszönt mindenkitől, kilépett a hátsó udvarra és dehoppanált.
Ron egy darabig csak állt egy helyben, és maga elé bámult, míg észre nem vette Harryéket.
- Jobban viselte, mint gondoltam – dünnyögte.
- Egy fenét viselte jól! – mondta Ginny a mosásra váró ruhák fölött. – Nem akar egyedül maradni.
Ron olyan bűnbánó képpel nézett feléjük, mint amikor visszatért Harryékhez a horcrux vadászat során.
- Nem a te hibád, tudom – előzte meg szokatlanul együttérzően a húga, mielőtt megszólalhatott volna. Hermione lopva felpillantott a Nemzetközi Varázslójog II. kötetéből.
- Ugye, odafigyelsz rá? – kérdezte reménykedve Ron Ginnytől, mintha csak most értené meg igazán, miért is döntött úgy a lány, hogy beáll dolgozni a boltba.
Ronnak az elkövetkező napokban nem sok ideje volt már marcangolnia magát az önvád miatt, mert neki, Harrynek és Hermionénak a következő hét hétfőjétől kezdődően minden reggel nyolcra a minisztériumba kellett érnie, ahogy azt Mr Weasley tudatta velük.
Harry valahogy nem volt túlságosan izgatott, s ezen el is csodálkozott, hiszen élete első napját készült eltölteni leendő munkahelyén. Már többször is járt a minisztériumban – igaz, egyszer sem jókedvéből ment oda. Talán a korábbi rossz tapasztalatok okozták, hogy nem érezte a kellemes izgalmat.
Augusztus közepe volt már, s a nyár minden addiginál forróbbra és szárazabbra fordult, s ezt még a kora reggeli órákban is érezni lehetett, mikor a Weasley család munkába induló tagjai – Mr Weasley, Charlie, Percy – s most már Harry, Ron és Hermione is gyors reggeli után kiléptek a kertbe, és hoppanáltak.
A minisztérium hatalmas csarnoka, a fényesre sikált padló, a sötét fa borítás, a pávakék mennyezet az eltelt egy évben visszaváltozott régi valójába. A félelmetes szoborcsoport és „A Mágia Hatalom” felirat eltűntek, helyükre csupán egy szolid szökőkút került, szobrok nélkül. Változatlan volt az emberek hatalmas tömege, akik a kandallókon keresztül jöttek-mentek, vagy, mint Harryék, hoppanáltak az átriumba.
- Gyertek, ne maradjatok le! – sürgette őket Percy, mintha az életük múlna rajta. – Nyolcra meg kell érkeznetek, nem veszi ki jól magát, ha már az első nap elkéstek…
- Nyugi Perce – vágott a szavába laza higgadtsággal Charlie. – Ki merne szólni nekik, ha elkésnek pár percet?
Öccsének nem tetszett ez a nemtörődöm hozzáállás, s rögtön belefogott az „amikor én Mr Kupornál kezdtem…” – című monológjába, melyet a R.A.V.A.Sz.-eredmények érkezése óta különösen sokszor kezdett hangoztatni. Harryt, Ront és Hermionét csak Mr Weasley gyors közbelépése mentette meg egy unalmas negyed órától, amikor vállon ragadta Percyt, s elhívta a közelükből, azzal az indokkal, hogy sürgősen be kell őt mutatnia a Nemzeti Köpkő Klub elnökének.
A három újonc és Charlie közben megérkeztek a Biztonsági Őrszolgálathoz, ahol a pultnál egy kopaszodó, türkizkék taláros varázsló olvasgatta a Hírverő augusztusi számát. Harry felismerte a férfit, mert legutóbbi minisztériumi látogatásakor egy irtózatos erejű pofonnal kiütötte. A varázsló azonban nem neheztelhetett rá emiatt, mert akkor Harry közel két méter magas volt és szakállat viselt.
Charlie megállt egy pillanatra, majd elgondolkodott, és Hermionéhoz fordult.
- Ugye el tudjátok intézni magatok is? – kérdezte reménykedve. – Kérjetek egy gyakornoki belépőt, aztán találkozzunk a nagykapunál, jó?
Azzal választ se várva elvegyült a tömegben.
- Remek – morogta Ron. – Csináljunk mindent mi magunk! Ez tuti anya ötlete volt…
- Jaj, menj már! – húzta el a száját Hermione, majd félszeg mosollyal az őrszolgálatoshoz lépett. Ő is emlékezett legutóbbi találkozásukra.
- Öhm… jó reggelt! Ma kezdünk a minisztériumban, és úgy tudom, itt kell gyakornoki belépőket kérni.
A kopasz férfi felpillantott a magazinból, csodálkozva végignézett rajtuk, majd felpattant és kapkodva intézkedni kezdett.
- Hogyne, persze, Miss Granger – habogta, s nagy igyekezetében teljesen kirántotta az egyik fiókot a helyéről, amiből kitűzők tömkelege gurult szerteszét. – Egy pillanat… azonnal…
Felkapkodott három kitűzőt, rákoppintott a pálcájával, s átadta a három jó barátnak. Kettőn a következő szöveg állt: Mágiaügyi Minisztérium – Gyakornok – és Harry és Ron neve. Hermionéé kicsit máshogyan festett: a Varázslény-felügyeleti Főosztály címerét tartalmazta.
- Köszönjük – dünnyögte Hermione, s már álltak is volna tovább, ha az őrszolgálatos nem állítja meg őket.
- Ké-kérem, várjanak egy pillanatot! – dadogta a férfi vörösre gyúlt arccal. – A… a fiam nagy rajongójuk, és a héten van a szülinapja és… és nagyon örülne egy autogramnak, kérem… Ha megtennék… úgy értem, ha nem probléma, ha…
Ron arcán huszonnégy karátos vigyor jelent meg.
- Hogyne, persze! – kurjantotta vidáman a férfi arcába, akinek rögtön megjött a bátorsága, és boldogan eléjük tett egy fényképet, mely a Roxfortot ábrázolta lemenő napfényben.
- Nem is tudják, milyen boldog lesz! – hálálkodott a varázsló, mikor Harry és Hermione is kelletlenül odafirkantotta a nevét. – Jövőre megy a Roxfortba. Az asszonnyal nagyon szurkolunk, hogy a griffendélbe kerüljön. Mi is griffendélesek voltunk! – tette hozzá dagadó mellkassal.
Vagy öt percbe telt, mire el tudtak szakadni az őrszolgálatostól, s mögöttük már kisebb sor torlódott fel. Harry többek közt attól tartott, hogy a tömegből is letámadja őket valaki hasonló kéréssel. Ilyenre szerencsére nem került sor, s a nagy aranykapunál találkoztak Charlie-val, aki majd’ megszakadt a nevetéstől.
- Nagyon vicces volt, Charlie! – vetette oda foghegyről Hermione. Harry inkább nem szólt egy szót sem.
- Csak kaptatok egy kis ízelítőt! Na gyertek, ti hírességek! – mondta még mindig nevetgélve, majd hamarosan csatlakoztak Mr Weasleyhez és Percyhez, s igyekeztek a liftek elé.
A felvonó minden emeleten megállt, s Harry az unalmas várakozás alatt azt vette észre csak, mikor a monoton hang bejelentette, hogy a Varázslény-felügyeleti Főosztályon vannak. Charlie és Hermione kiszálltak a liftből.
- Hát, sok sikert fiúk! – mosolygott rájuk a lány, s integetett, miközben újra becsukódott a liftajtó. Ron bánatosan nézett utána, mint egy kiskutya, akit gazdája a bolt előtt hagyott.
Charlie még egy évvel ezelőtt végleg hazaköltözött Romániából, többnyire Percy rábeszélésére, mivel a Varázslény-felügyeleti Főosztályon megüresedett a főosztályvezetői poszt – az előző csúnya halált halt Voldemort uralma alatt. Charlie így már a negyedik Weasley lett, aki a minisztériumban dolgozott: Percy a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán foglalta el az irodát, s már egy emelettel korábban kiszállt, Harry viszont észre se vette a távozását.
Mr Weasley Umbridge után lett az új államtitkár, Kingsley minisztersége mellett. Umbridge az elsők között volt, akiket elítéltek és az Azkabanba zártak a mugli születésűek ellen elkövetett bűneik miatt.
Bill a háború befejezése után otthagyta a Gringotts Varázslóbankot. A koboldokkal való jó viszonya, s a tény, hogy egy hónapig a házában bújtatott egy üldözött koboldot, ideális jelöltté tették a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalára, aminek vezetői posztja szintén megüresedett a mugli származású Dirk Cresswell halálával.
Az emberek lassan kicserélődtek, mire Harryék felértek a második emeletre, mely otthont adott a Varázsbűnüldözési és a Varázshasználati Főosztálynak is.
- Kiszállás, fiúk – mondta Mr Weasley, s kiléptek a felvonóból.
- Nem kell kísérgetned minket, apa, ismerjük a járást – szólt Ron, de nem kellett attól tartaniuk, hogy első munkahelyi napjukon az apja vezeti őket végig a főosztályon: a folyosó elején egy rövidre nyírt hajú, izmos, kedvetlen arcú férfi várta őket, akit Harry már látott korábban.
- Helló Dawlish – köszönt vidáman kísérőjük, és kezet rázott az aurorral. – Hogy van a kedves neje?
- Köszönöm jól, Mr Weasley – mondta szenvtelen hangon a varázsló. – Mr Robards nem rég szólt nekem. Körbevezetem a fiát és Mr Pottert az ügyosztályon.
Mr Weasley továbbra is vidáman bólogatott rá, látszólag tudomást se véve a másik mogorva arckifejezéséről. Harryék nem vesztegették az időt köszönéssel, ahogy Dawlish sem – Harry arra gondolt, talán az auror is emlékszik rá halványan, hogy nem épp ugyanazon az oldalon álltak a háborúban. Voldemort színrelépése előtt Dawlish Caramel és Umbridge parancsait követte, utánuk pedig Scrimgeour utasítására követte Dumbledore-t – amíg az öreg varázsló el nem intézte őt.
Miután Voldemort átvette az uralmat, Dawlish az Imperius uralma alá került, egészen addig, míg el nem küldték begyűjteni Neville nagymamáját. Dawlish azonban már sokadszorra sem bizonyult túl ügyes aurornak: az öreg hölgy csúnyán elbánt vele. Úgy tűnt, erre Ron is emlékezett, mert szemtelenül, gúnyosan vigyorgott, mikor az auror hátat fordított nekik.
- Kövessenek – szólt nekik, s elindult a folyosón.
Mr Weasley a fejét csóválta, majd észbe kapott és elköszönt a fiúktól, visszaballagva a felvonókhoz. Miközben rótták a métereket a folyosón, Dawlish monoton hangon szavalta mondókáját:
- Jelenleg hiány van aurorokból, ezért ketten fognak egy oktatót kapni. Sajnos a hiány megnehezíti az ügyosztály munkáját, egyszerre több feladatot kell elvégeznünk, ne lepődjenek meg hát, ha hamarosan feladatot is bíznak magukra. Jómagam egy gyilkossági és egy gyermekrablási ügyben is dolgozok jelenleg… – hallgatóságát kicsit egy besavanyodott Hermionéra emlékeztette Dawlish. Közben elhaladtak egy elvarázsolt ablak mellett, mely borult, szürke égbolt képét mutatta. Az auror folytatta:
- Az oktató feladata lesz felkészíteni önöket az aurori munkára, melynek során a három év alatt elsajátítják a lopakodás, rejtőzködés, nyomkövetés, álcázás, kihallgatás, magas hatásfokú bájitalok alkalmazásának és a pálcás illetve pálca nélküli harc ismereteit - darálta, mintha papírról olvasná fel.
Befordultak egy sarkon, és egy vastag tölgyfa ajtón beléptek egy hatalmas terembe, mely az kinti tábla szerint az Auror Parancsnokság volt.
Harry végre érezte azt a kellemes izgatottságot, mely Ront már hetek óta lázban tartotta. Olyan volt, mintha kipukkadt volna egy buborék; ahogy belépett a zsúfolt, zajos terembe, úgy érezte, végre újra célja van, dolga van, s ez kellemes borzongással töltötte el. Mosolyra rándult a szája, ahogy Ront és Dawlisht követve végighaladt a fal mellett, ahol beláthattak a térelválasztókkal felosztott terem soraiba, kis irodáiba, ahol az aurorok ültek és dolgoztak. Sokan megbámulták őket, megdermedtek, miközben hintáztak a székükön, elakadtak mondat közben, ahogy diktáltak egy megbűvölt pennának, vagy felpillantottak egy vaskos jegyzettömbből.
- Ez lesz az önök irodája – jelentette be unott hangon Dawlish, mikor elértek a terem végébe, s az auror bevezette őket az egyik szürke paravánokkal elválasztott fülkébe. – Minden reggel itt kell kezdeniük a munkát, az oktatójukkal itt fognak találkozni, aki tájékoztatja önöket az aktuális feladatról.
A szűkös kis helyiségben két kopott íróasztal volt egymásnak szembe fordítva, a falnál két irattartó szekrény állt, egy önműködő írógép, valamint egy falra szerelt tartóban egy köteg lila papír.
- Ismerkedjenek meg a főosztállyal és az aurorokkal. Hamarosan megérkezik az oktatójuk – mondta Dawlish, s azzal elcsörtetett a tőlük nem messze nyíló különálló irodahelyiség felé, ahol Gawain Robards auror főparancsnok neve díszelgett a táblán.
Harry és Ron fintorogva összenéztek, majd egyszerre lehuppantak a forgószékekre, szinkronban feltették a lábukat az asztalra és összekulcsolták kezüket a tarkójukon.
- Egész jó kis hely ez, nem gondolod? – kérdezte Harry barátjától.
Ron megvonta a vállát.
- Nem rossz, de remélem, Dawlish irodája a terem másik végében van… vagy még jobb, ha a Föld túloldalán.
Harry egyetértően nevetgélt és bólogatott.
A délelőttöt pusztán ismerkedéssel töltötték. Az irodát gyorsan átnézték – minden fiók üres volt, csak rájuk várt -, s ezért inkább körbenéztek a szomszédoknál. Mint kiderült, épp a mellettük lévő fülkében Alastor Mordon egyik régi barátja, Gregor Proudfoot dolgozott, s ragaszkodott hozzá, hogy jobban megismerkedjen a fiúkkal, sőt, igyanak egyet Rémszemre.
- Meg kell mondjam, nagyon örülök, hogy ezt a pályát választottátok, fiúk – dörmögte mosolyogva gondosan nyírt fekete szakálla mögül. – Remek auror lesz mindkettőtökből, megmondta Rémszem is… Csak azt nem értem, hogy a kislány mért nem tartott veletek. Én azt hittem, hármótokat lehetetlen szétválasztani.
- Ő a Varázslény-felügyeleten dolgozik – válaszolta meg Harry a kérdést.
- Aztán mi a csudát keres ott? – horkant fel az öreg varázsló. – A VFF tele van idiótákkal… Neki is itt lenne a helye veletek, úgy lenne teljes a csapat!
Ron elrévedő tekintete jelezte, hogy ő is egyet ért Proudfoot álláspontjával, de Harry nem értette, mire fel ez a csalódott tekintet. Hermione egy emelettel alattuk dolgozik, akkor mehetnek le hozzá, amikor csak kedvük szottyan… bár Hermione munkamániáját tekintve ez nem teljesen igaz – emlékeztette magát Harry.
- Nem tudja véletlenül ki lesz az oktatónk, Mr Proudfoot? – vetette közbe a kérdést Harry, hogy másra terelje a szót, az öregnek azonban nem tetszett ez a megszólítás.
- Gregor vagy Greg, az ördögbe is, hiszen kollégák vagyunk! – szólt rá atyai hangon az auror.
- Nem Mr Savage lesz az oktatónk? – kapta fel a fejét Ron is. – Apámtól úgy hallottam ő képzi ki az újoncokat…
Greg Proudfoot válasza azonban kissé lelombozta őket.
- Nem, nem, Dawlish lesz az oktatótok, az öreg Savage jövőre nyugdíjba vonul.
- Dawlish?! – Harry nem is tudta volna véka alá rejteni csalódottságát.
Az auror jót mulatott a két fiú arckifejezését látva, majd öntött nekik még egy kicsit a flaskából.
- Robards reggel jelentette be – világosította fel őket. - Savage persze már évek óta mondogatja, hogy elmegy a fenébe, de senki se vette komolyan. Mindig ezt hajtogatta… Ha csak egy nyamvadt vámpírt hajkurásztunk, vagy valami mugliugratót, mindig nyavalygott, hogy „öreg vagyok én már ehhez, befejezem, abbahagyom…” Rémszem aztán egyszer jól megmondta neki a magáét, hisz ismeritek, milyen volt… Ami a szívén az a száján. Savage akkor egy darabig csendben maradt. Aztán jött a háború, Rémszem meg elment. Mindenkit megviselt itt a halála…
A két fiú együttérzően bólogatott, és megint ittak a nagy hírű auror emlékére. Harry egyre csak azon bosszankodott, hogy miféle játékot játszik vele a sors, hogy a száz itt dolgozó varázsló közül pont Dawlisht küldte a nyakukra. Ron arcán látszott, hogy őt is ez zavarja, s mikor már nem bírta tovább, megkérdezte:
- Mondd csak Greg, milyen ez a Dawlish?
- Dawlish… hát, eléggé fura figura – vakargatta a fejét az öreg. - Munka után rögtön szalad haza a kis feleséghez, nem nagyon jár el sehova, pedig mindig meghívjuk, ha a kollégákkal elugrunk egyet sörözni, értitek? Szóval, nem tudom megmondani milyen tanár lesz a pasas, ti vagytok az első tanítványai. Azért ne aggódjatok, Dawlish nem egy hülye gyerek, megoldott már néhány kacifántos ügyet a háború előtt… - ekkor ránézett az órájára és a homlokára csapott. – Ajjaj, most jutott csak eszembe! Délre lesz egy kihallgatás az Azkabanban… az egyik halálfalónak megeredt a nyelve…
Harryék érdeklődve néztek rá.
- Nincs ebben semmi különös, régen is minden szalmaszálba kapaszkodtak, hogy lefaragjanak kicsit a börtönévekből – közben elpakolta az italos flaskát, és magára kapta úti köpenyét.
Harryék is kiléptek a kis fülkéből, ahol azonnal belebotlottak Dawlish-ba. Az auror úgy állt ott, mint egy kezdő könyvtáros, aki nincs a helyzet magaslatán: pálcájával hatalmas irathalmot lebegtetett maga előtt, mely fölött csak hunyorgó szemei és kefehaja látszottak ki.
- Mr Potter és Mr Weasley, ismételten szeretnék néhány szót váltani magukkal.
- Helló, Dawlish! – köszönt rá vidáman Proudfoot, majd barátilag hátba vágta fiatalabb kollégáját. Az irathalom veszélyesen megingott.
- Jó napot, Mr Proudfoot – köszönt vissza kötelezőleg az auror, s ahogy hátat fordított Proudfootnak, az öreg a mutatóujjával megkocogtatta saját halántékát, s azzal elsuhant a tölgyfaajtó irányába. Ron beleröhögött a tenyerébe.
Közben Dawlish belopakodott Harryék fülkéjébe, és letette az asztalra az iratokat.
- Történt egy kis változás – jelentette be közönyös arccal. – Mr Savage jövőre visszavonul, ezért Robards főosztályvezető úr úgy gondolta, nem lett volna értelme őrá bízni magukat. Így engem jelöltek ki az oktatójuknak.
A két fiú jobbnak látta, ha nem szól semmit.
- Van itt egy… - motyogta Dawlish, anélkül, hogy rájuk nézett volna, lapozgatva a kezében tartott mappák között. – Van itt egy bejelentett gyermekrablás – azzal letett eléjük egy dossziét és kinyitotta. A többi közben kicsúszott a kezei közül, beterítve a padlót papírlapokkal. Egy árva szó nélkül lehajolt és kapkodva szedegette őket.
- Segíthetünk, uram? – kérdezte Ron, s választ se várva megpöccintette pálcáját, mire a lapok visszaröppentek a megfelelő dossziékba és leereszkedtek az asztalra.
- Köszönöm – dünnyögte Dawlish. – Tehát, mint mondtam, itt van egy gyermekrablási ügy, illetve, helyesen fogalmazva: eltűnés. Nem zárhatjuk ki, hogy csak egyszerűen világgá ment… Azt szeretném, ha kezdésnek ezzel az üggyel foglalkoznánk, bemelegítésnek éppen megfelel, csak hogy lássák, hogyan kell eljárni egy ilyen esetben.
Rövid szünetet tartott és megvárta, amíg Harryék bólintanak.
- Szeretném figyelmeztetni magukat – folytatta ekkor -, hogy az ilyen esetek többsége valóban egyszerű, de sajnálatos elcsavargás csupán. Ennek ellenére – mivel ez lenne az első ügy, amivel foglalkoznak – szeretném, ha együtt végeznénk a vizsgálatot és elmondanák az észrevételeiket – Dawlish végre abbahagyta a mappák céltalan pakolgatását, és felpillantott Ron és Harry arcába. – Indulhatunk?
A két fiút kissé meglepte ez a hirtelen jött feladat, de gyorsan bólintottak, és izgatottan kapták magukra kabátjukat. Nem számítottak rá, hogy rögtön az első napon terepre mennek, de kellemes csalódásként élték meg, és siettek az irodából távozó Dawlish után. Oktatójuk innentől kezdve egy árva szót sem szólt, s ahogy követték őt végig a folyosón, a lifttel le az átrium szintjére, s ott a tolongó tömegen át a távozók kandallói felé, észrevették, hogy az auror senkihez nem beszélt, senkinek nem köszönt, mint ahogy őt sem üdvözölte senki barátilag. Harry elkönyvelte magában, hogy Proudfootnak tényleg igaza volt, Dawlisht nem sokan kedvelik. Az auror legközelebb csak a kandallók elé érve szólalt meg újra.
- A hop-hálózatot használjuk – mondta. - Ideiglenesen megnyitották számunkra a kandallót, mert Mr Diggory és a neje már nagyon várnak minket.
Harry megragadta Dawlish karját, aki már lépett volna be a zöld lángok közé.
- Mr Diggory? Amos Diggory? – csodálkozott Harry, Ron pedig csak tátogott, mint egy hal. – Biztos, hogy őrá gondolt?
Az auror összeráncolta a homlokát.
- Természetesen – válaszolta kissé tartózkodóan. – Mr Diggory tegnap éjszaka jelentette be fia eltűnését, és az auror parancsnokság közbenjárását kéri a felkutatására, mivel bűntényre gyanakszik.
- De hát Cedric Diggory már négy éve meghalt! – harsogta Ron széttárt karokkal.
Dawlish-nak most már egyértelműen nem tetszett tanítványai akadékoskodása, de megőrizte higgadtságát, hangja is ugyanolyan halk volt, mint eddig.
- Az eltűnt személy egy Ciaran Diggory nevű tizenhárom éves fiú – közölte velük. – Ha megengedik, és nincs több kérdésük, indulhatnánk.
Azzal belépett a tűzbe, kimondta úti célját, és eltűnt. Harry és Ron pár pillanatig bámultak egymásra, majd a mögöttük felsorakozó embertömeg türelmetlenkedése miatt ők is beléptek a kandallóba.
A kellemetlen pörgés és fullasztó füstszag megszűntével Harry két hónap után újra a Diggory ház nappalijában találta magát. Mr Diggory éppen Dawlish-sal fogott kezet, és hellyel kínálta, Harry pedig örömmel állapította meg, hogy a férfi ezúttal józan. Mrs Diggory kezét tördelve álldogált a konyha és a nappali közt.
- Nahát – szólt Mr Diggory, mikor meglátta az újonnan érkezőket. – Ők lennének az új aurorok? – fordult Dawlishoz, aki azonban csak pislogott rá, és megint kutatgatni kezdett a mappák között.
- Jó napot kívánok – köszönt Harry és Ron illedelmesen a férfinak és feleségének. Mr Diggorytól egy biccentés volt a legtöbb, ami tellett, de az asszony hellyel kínálta őket. Mikor elhaladt mellette, Harry látta, hogy a szeme megdagadt a sok sírástól – most is egy gyűrött zsebkendőt szorongatott a kezében.
Mikor mind leültek, Dawlish könyörtelenül belekezdett:
- Tehát, Mr Diggory, a fia eltűnését jelentette be tegnap este kilenc órakor, így van?
- A nevelt… a nevelt fiam – helyesbítette Mr Diggory kissé rekedt hangon.
Az auror megint lapozgatott a jegyzetek között. Harry és Ron néma csendben ültek a kanapén, és figyeltek.
- Tehát a nevelt fia… - motyogta és kihúzott egy lapot az egyik dossziéból. – Ciaran Arthur Diggory, a testvére, Angus Diggory gyermeke.
Mr Diggory megtörölte izzadt homlokát és bólintott.
- Igen, így van – válaszolta. – Angus és a neje, Recca, két éve mentek el, mikor Tudjaki hatalomra tört. Ciaran életben maradt, hála az égnek, és hozzánk menekült.
Dawlish a kezében tartott papírlap fölött a férfi arcába bámult.
- Nem jelentették be a Minisztériumban, hogy magukhoz vették a fiút, igaz?
Mr Diggory és neje összepillantottak.
- Nem – válaszolta az asszony. - Nem volt kinek bejelenteni. Scrimgeourt akkor ölték meg a halálfalók. A minisztérium összeomlott, maga is tudja, mi történt. Elbújtunk. Elrejtettük Ciarant, mert attól tartottunk, őt is meg akarják majd ölni.
- Tudja, milyenek voltak a halálfalók – vette át a szót Mr Diggory. - Senkinek se kegyelmeztek. Angus magukra haragította őket, és ez lett a veszte. A fiával is végeztek volna, ha megtalálják.
Dawlish higgadtan bólintott. Kicsit firkálgatott a jegyzettömbjébe, s pár pillanatig a penna sercegése volt az egyetlen hang a szobában. Diggoryék annyira készségesek akartak lenni, hogy talán még lélegezni sem mertek az auror engedélye nélkül. Harry szorongva figyelte őket, kellemetlen érzésén az ablakon beeső nyári napsugár sem segített.
- Mikor tűnt el a fiú itthonról? – szólalt meg újra Dawlish.
Mr Diggory rögvest válaszolt a kérdésre:
- Tegnap előtt a hajnali órákban. Mikor… mikor felkeltünk, ő már nem volt sehol… Az ágya, szekrénye üres. Levelet nem hagyott. Semmit… semmit nem – elcsuklott a hangja, felesége halkan szipogott mögötte.
Harry újra érezte azt a szánalmat, amit legutóbbi látogatásakor érzett. Dawlish azonban nem tűnt olyannak, mint akit meghatnak a könnyek, talán már túl sok ilyet látott – gondolta Harry.
- És előtte való este a fia nem viselkedett furcsán? Nem mondott valami szokatlant?
A férfi kétségbeesetten gondolkozott, de csak a fejét csóválta.
- Nem… semmi efféle nem…
- Megölelt minket – szólt közbe Mrs Diggory hirtelen határozott hangon. – Sosem szokott ilyet.
- Értem… Mr Diggory, tűnt már el korábban is a nevelt fia? - kérdezte Dawlish. – Akárcsak rövid időre is?
Látták, hogy a férfi segítség gyanánt ismét feleségére pillant, aki jelen pillanatban higgadtabb tudott maradni.
- Nem, nem volt ilyen – kezdte az asszony, de aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Habár… amikor legutóbb az Abszol úton jártunk, elcsavargott. Egy óráig nem tudtuk hová tűnt… Tudja, Amos és Ciaran… - itt elhallgatott, s ajkát beharapva nézett férjére, mint aki fél tovább mondani.
- Összevesztünk – fejezte be helyette Mr Diggory bűnbánó hangon. – Sokat veszekedtünk. Főleg a Roxfort miatt…
- Miért? – tudakolta Dawlish a minisztériumi lifteket is megszégyenítő géphangon.
Amos Diggory próbálta összeszedni a gondolatait, megválogatni a szavait, az auror pedig türelmesen várt. Harry és Ron egymásra néztek, egyikük sem mert közbeszólni, megzavarni valamivel a beszélgetést, csak csendben figyeltek, s úgy tűnt, sem Dawlish, sem Diggoryék nem vesznek tudomást jelenlétükről.
- Mi… én és a feleségem nem szerettük volna, ha a Roxfortba jár.
- Ez érthető – bólintott az auror. – Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén biztosan…
- Igen-igen – vágott a szavába a férfi. – De tavaly sem engedtük neki, hogy beiratkozzon, pedig már elmúlt tizenhárom éves… - Mr Diggory a fejét csóválta és a padlóra meredt.
- Nem akartuk elengedni – folytatta a felesége. – Ő viszont nagyon menni akart. És emiatt… emiatt nagyon sokat veszekedtünk… Ciaran dühös lett. Korábban is voltak időszakok, amikor zárkózott volt és magába fordult, de mikor megtudta, hogy mi akarjuk taníttatni… csak hogy velünk maradjon… - Mrs Diggory megtörölte a szemét a talárja ujjával.
- Ezért is vagyok meggyőződve róla, hogy nem elcsavargott, hanem elment valakivel – jelentette ki újra határozottan. Dawlish felvonta a szemöldökét, ez volt nála az első jele, hogy valóban érdekli a Ciaran ügye.
- Biztos vagyok benne, hogy egy másik varázslóiskolába szökött el. A… a Roxfortba nem mehetett, arról tudnánk – nézett rájuk szerencsétlen arccal a férfi. – Máshová ment… ahová nem tudunk utána menni. - Lehajtott fejjel motyogott maga elé, a végét már alig lehetett hallani.
- Beszélt a fiúk bármelyik másik iskoláról? – kérdezte az auror. – A Beauxbatons-ról vagy a Durmstrangról, esetleg?
Mrs Diggory csak a fejét rázta. Férje azonban felkapta a fejét.
- Neeem, nem ilyen iskolába ment! – mondta, szemében felcsillanó haraggal. – Ahhoz nem elég csak úgy beállítani szeptemberben!
Az auror összeráncolta a homlokát.
- Talán illegális iskolára gondol, Mr Diggory?
- Arra hát! – csapott a térdére a férfi hirtelen hevességgel. - A belső kör szervezkedése az egész, kiköltöztetik a tagjaikat az országból, feladták a Roxfortot…
Dawlish felemelte a kezét.
- A fekete mágusok titkos belső köréről beszél?
Mr Diggory csalódott volt: Dawlish meg se próbálta véka alá rejteni kétkedését.
- Igen, arról.
- Létezik ilyesmi? – kotyogott közbe legelső lakalommal Harry.
A szobában lévők mind rápillantottak, Dawlish különösen szúrós tekintettel, de Harry állta a pillantását, bár magában elgondolkodott rajta, hogy talán jobb lett volna, ha csöndben marad.
- Igen, ez nyílt titok – válaszolta Mr Diggory, ügyet sem vetve az auror rosszalló arckifejezésére. – Egyetlen mágiaügyi minisztérium sem tagadja a létezését. Minden országban vannak tagjaik… Nálunk talán manapság kevesebb. Menekülnek az új rendszer elől.
Harry ilyesmiről még nem hallott korábban, s Ronra pillantott – barátja azonban nem volt túlságosan meglepődve a hallottaktól.
- És… és ismerik a tagjaikat? – nézett körbe az arcokon Harry.
- Néhányat igen, de a többségük szeret meghúzódni a háttérben – válaszolta Mr Diggory, láthatólag megörülve, hogy Harry hitelt ad a szavának. – Lucius Malfoyról például köztudott volt, hogy a belső kör tagja.
- Honnan? – csodálkozott Harry.
- Az iskolai Felügyelő Bizottság befolyásos tagja volt, és nem egyszer próbálta meg kitúrni onnan Albus Dumbledore-t.
- És ez mit bizonyít? – Harry érezte, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt Dawlish-nál.
- Azt, hogy a Roxfortra fájt a foga – felelte Mr Diggory, jócskán elkanyarodva a témától. - A belső kör mindig is a varázsló iskolákra pályázott. De, mint mondtam, Tudjákki bukása után most takarodnak innen, mert félnek…
Dawlish szeretett volna visszatérni a beszélgetés fonalához, ezért megköszörülte a torkát. Harrynek egy pillanatra Umbridge-dzset juttatta eszébe, s ettől csak még kevésbé tudta kedvelni az aurort.
- Kapott azóta fenyegető levelet? – folytatta a kihallgatást a férfi. - Követeltek valamit Ciaranért cserébe? Kértek öntől bármit is korábban, amit visszautasított?
Mr Diggory kicsit megzavarodott a rázúduló kérdésektől, s megint csak a fejét csóválta.
- Nem… nem kaptunk semmit. Megmondtam – kardoskodott a férfi. – Egy illegális iskolát kell keresniük! Csak az jöhet szóba!
Dawlish ekkor összecsukta jegyzetfüzetét.
- Köszönöm, Mr Diggory – szólt, s azzal felkelt a karosszékből.
Diggoryék láthatóan meglepődtek, mert zavartan egymásra pislogtak, majd segítség gyanánt Harryre és Ronra, akik Dawlish példáját követve maguk is felpattantak.
- Van egy képe Ciaranről? – kérdezte az auror.
- Persze, máris… - sietett a válasszal Mrs Diggory, és a fényképekkel megrakott komódhoz lépett. – Ez megfelel? – kérdezte és kihúzta a keretéből az egyik fényképet, amin egy mogorva fiú idegesen hessegeti el a kamerát a közeléből.
Harrynek kicsit tátva maradt a szája. A fiú megdöbbentően hasonlított Cedricre, csak az arckifejezése volt olyan más, ideges, nyugtalan, már-már dühös.
Dawlish eltette a fényképet a többi irat közé, majd azokat is elpakolta a táskájába, s kezet fogott Mr Diggoryval. Harryék visszaindultak a kandalló felé, s közben az auror biztosította a házaspárt arról, hogy mindent megtesznek a fiú előkerítése érdekében. Harry a maga részéről nem nyugodott volna meg egy ilyen üres sablonszövegtől, amit Dawlish úgy szavalt el, mintha papírról olvasná, de Diggoryék láthatóan hálásak voltak.
Ők is kezet fogtak Mr Diggoryval, de amikor Harry, kezében a hopp porral a tűztér felé fordult, megdermedt.
A kandalló szépen faragott kő párkányán mindkét oldalon egy-egy csillagokkal körülvett torony vésete látszott. Nem volt benne biztos, hogy ugyanaz lehet, amit a merengőben látott, a hasonlóság mégis szembeötlő volt.
- Mr Diggory – fordult feléje Harry. – Megkérdezhetem, ez mit jelent? Minek a jele?
- Az… - lépett mellé a férfi. – A toronyra gondol? Sejtelmem sincs. Csak egy dísz. Miért?
- Hát, én csak… - kezdte Harry, de aztán elharapta a mondatot, mikor észrevette a varázsló arckifejezését. Lerítt róla, hogy épp elég kérdésre válaszolt, és elvárja az auroroktól, hogy a fia eltűnésével foglalkozzanak, ne holmi faragványok nézegetésével.
Álláspontjával Dawlish is egyetértett, mert láthatóan nem tetszett neki Harry újabb szükségtelen kérdezgetése.
- Remélem, odafigyeltek a tanú kihallgatása alatt – szólalt meg újra, mikor visszaértek a minisztériumba. – Az ilyen esetekben a legfontosabb, hogy milyen kérdéseket és milyen sorrendben teszünk fel, mikor vagyunk tapintatosak és mikor nem.
Harry egy szót se hallott meg belőle, pedig Dawlish végig beszélt hozzájuk, tanácsokkal látta el őket, így aztán nem tudta megállapítani, Ron viccel-e, vagy komolyan gondolja, mikor aznap este vacsora közben megjegyezte, hogy Dawlish nem is olyan rossz tanár, mint gondolták. Ő csak végig a tornyot látta maga előtt, s próbálta eldönteni magában, vajon ugyanazt látta-e, vagy valami mást.
- Szegény öreg – szólalt meg Ron, mikor újra egyedül voltak az irodában; Dawlish egy doboznyi aktával hagyta magukra őket, melyek hasonló gyermek-eltűnési ügyekről szóltak. – Sose kapja vissza a fiát.
Harry felpillantott az egyik aktából, mely egy mugli származású kis varázsló eltűnésének ügyét tartalmazta.
- Miért vagy ilyen biztos benne?
Ron félredobta a dossziét, amit olvasgatott, és előre hajolt a székében.
- Te nem tudod, milyen is ez a belső kör, igaz? – megvárta, amíg barátja megrázza a fejét, majd halkan belefogott: - A fekete mágia képviselőinek mindig is megvolt a saját belső köre helyi szinten és nemzetközileg is. Apa szerint olyan sötét szövetség, akik nem avatkoznak egymás dolgába, de ha kell, segítenek magukon.
- Miért tennék? – kérdezte Harry.
- Hogy megőrizzék azt az évszázadokra visszatekintő tudást, ami hatalmat, befolyást és persze rengeteg pénzt jelent – válaszolta rögtön. – Ha valahol megnő a befolyásuk, mint nálunk Voldemort idejében, nem avatkoznak közbe, hagyják, hadd tegyék a dolgukat. De ha valami nagy dolog történik, közbelépnek és mentik, ami menthető – főleg tudást, könyveket, sötét cuccokat… Voldemort első bukása után is tömegesen adták el a családok a fekete mágiás holmikat, amik aztán rendesen külföldön kötöttek ki.
- Valaki felvásárolta őket? – ráncolta a homlokát Harry.
Ron megvonta a vállát.
- Apa szerint inkább valakik. Sőt, sokan… - tette hozzá, s közben lustán hintázott a székében. – És ez a felvásárlási láz nem csak cuccokra vonatkozik – hanem emberekre is.
Harry kicsit meghökkent.
- Azt akarod mondani, hogy Ciaran fekete mágus lenne?
- Miért is ne…? Ne, ne, figyelj! – szólt rá barátjára Ron, mikor Harry csak nevetgélt ezen az ötleten. – Az anyja, apja meghalt. A nevelőszülei meg naphosszat a halott fiúkat siratják. A srác meg bekattan! – Ron a hatás kedvéért öklével az asztalra csapott. – Az Abszol úton meg tuti bekóválygott a Zsebkosz-közbe és összeakadt valakivel, aki épp vásárolt… És kész. Lelépett.
Harry akármennyire is gondolkozott ezen, nem nagyon tudta elhinni Ron álláspontját, s ezt meg is osztotta vele.
- Ron, én nem hiszem… nem hiszem, hogy egy tizenhárom éves kölyök a fekete mágiához fordulna, azok után, hogy az évszázad legnagyobb sötét varázslója megölette a szüleit.
Barátja védekezőleg feltette a kezeit.
- Jó, rendben! – mondta nemtörődöm módon. – Nekem mindegy. Úgyis Dawlish gondja megtalálni a kölyköt. Én is azt mondom, hagyjuk a fenébe.
Nem is beszéltek róla többet aznap, de Harry nem tudta annyiban hagyni. Nem igazán tudott odafigyelni a tizennégy éves Gertrud elrablásáról szóló jelentésre, mert folyton azon járt az esze, amit Ron mondott neki.
Soha senki nem beszélt neki semmiféle belső körről. Fekete mágusok országokon átívelő szövetsége, mely nyílt titok volt… Miért nem tettek hát ellene semmit a minisztériumok? Egész nap ez a rejtély foglalkoztatta, de csak gondolataiban. Nem vette rá magát, hogy nézzen körbe a hivatalos papírok között, amik bizonyára léteztek, ha a minisztérium nem rejti véka alá ilyen szervezet létezését. Ron hozzáállásából, és Dawlish és Mr Diggory szavaiból mégis úgy tűnt, igazából senki sem foglalkozik ezzel. Mintha a világ rendes működésének része lenne, senkit se érdekelt a belső kör, úgy beszéltek róla, mint valami természetes dologról.
Harrynek nem volt természetes. Nem tetszett neki a gondolat, hogy odakint egy olyan társaság létezik, ami még több Voldemortot adhat a világnak, ami elnézi, sőt támogatja az efféle szörnyetegek létezését, s ami összegyűjti mindazt, ami a nagyúr bukása után hátra maradt.
Dawlish csak órákkal később tért vissza, s korán elengedte őket, és afféle házi feladat gyanánt átadott nekik egy félméteres pergamentekercset, melyre általa ajánlott könyvek voltak felsorolva. Ron nem díjazta az ötletet.
Mikor aztán haza értek, s újra a vacsora asztalnál ültek, Ginnyről újra eszébe jutott Harrynek a titkuk a látomásról, s a toronyról. Ahogy lopva egymásra pillantgattak evés közben, mikor mindenki elmesélte, milyen napja volt, Harry elhatározta magában, hogy mindenképp megmutatja a lánynak a történteket a merengőben. Nem igazán hitt benne, hogy ezzel bármennyire is előrébb jutnának a rejtély felfedésében, valahogy mégis érezte, elméje egy rejtett zugából tanácsolta neki egy kis hang, hogy igenis vonja be a lányt a nyomozgatásba.
- Mit akarsz megmutatni? – kérdezte tőle Ginny, miután éjszaka közepén Harry lehívta a nappaliba, vigyázva, nehogy felébresszék a ház többi lakóját.
- Egy címert, amit abban a házban láttam, álmomban, és ma újra láttam, Diggoryéknál. Az öreg nem tudta megmondani, mi az, azt mondta, csak egy dísz a falon. Szeretném, ha megnéznéd, hátha te felismered…
Közben leértek az ebédlőbe és Harry letette az asztalra a merengőt.
- Tudod, hogy az ilyesmiben Hermione a profi – szólt Ginny. - És miért nem nézel utána, mondjuk egy… nem is tudom, talán egy könyvben?
Harry kiérezte a kis gúnyolódást a lány hangjából, s elmosolyodott.
- Már megnéztem a Természetes nemesség című könyvben, de csak pár címert találtam benne a Blackekről, meg Malfoyokról, meg Prince-ekről. És Hermionénak nem szeretnék szólni. Nem akarom, hogy megtudják, megint látok dolgokat. Legutóbb is így kezdődött…
Közben a tálba töltötte az emléket, amit azóta már egy kis üvegfiolában őrizgetett, hogy ne kelljen minden alkalommal a fejéből előbányásznia.
- Hát igen. Ha Harry Potternek rémálmai vannak, az elég rossz fényt vet az emberiség jövőjére… - kuncogott Ginny. - És ezt úgy érted, hogy nekem se szóltál volna róla, ha álmodban nem rúgsz ki az ágyból, igaz?
Harry erre nem válaszolt semmit.
- Készen állsz? – kérdezte Ginnytől, aki határozottan bólintott, és azon nyomban beledugta az orrát a tálba, s eltűnt a szobából. Harry sem habozott, nyomban követte őt.
- Nem ismerős neked a ház? – szólt hozzá halkan, mikor földet ért mellette.
- Nem… nem ismerős – suttogta a lány.
- Miért suttogunk? – kérdezte Harry ugyanolyan halkan.
- Nem tudom – válaszolta a lány, s közben a félve botorkló emlék-béli Harryt nézte maga előtt.
Mikor az emlék-Harry lesettenkedett a lépcsőn, ők megálltak mögötte, és Harry szembe fordította barátnőjét a falra függesztett címerrel.
- Látod ezt?
- Látom.
- És?
- Soha életemben nem láttam még ez előtt.
Harry lemondóan legyintett, és megfogta a lány karját, hogy kivezesse az emlékből.
- Azért szeretném végignézni, nem baj? – állította meg Ginny. - Kíváncsi vagyok arra a csuklyás alakra.
- Rendben – egyezett bele Harry, majd lementek a lépcsőn a nappaliba.
Végignézték, ahogy az ablakok és az ajtó felrobbannak, és beterítik a szobát üvegcserepekkel. Ginny felsikkantott ijedtében, Harry pedig követte önmagát kifelé a sáros udvarra, ahol látta, hogy elcsúszik és elvágódik az idegen alak előtt.
Látták a korhadt, halott fákat, a szürke eget, és érezték a dohos szagot, a halál szagát. Ginny ott állt Harry mellett, és megfogta a kezét, ahogy figyelték a csuklyás illetőt. Arcát még mindig árnyék fedte, hiába néztek egyenesen rá. Nyakában jól láthatóan ott lengedezett a széltől a Halál ereklyéinek szimbóluma.
A csuklyás lenézett a földön fekvő Harryre, majd leguggolt hozzá. A jelenetet figyelő Harry és Ginny közelebb mentek, ők is leguggoltak, hogy belássanak a csuklya alá. Eljött a pillanat, mikor a látomásban szereplő Harry lélegzete elakadt a megdöbbenéstől, s az idegen lehúzta fejéről a kámzsát.
És akkor meglátták a szemét, az arcvonásait, a haját, mely olyan volt akár a…
Mindketten hátrahőköltek a villámcsapásként beléjük hasító felismeréstől – mert érezték, tudták, egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy ez az alak nem lehet más, csak…
A csuklyás felnézett. Nem a földön térdelő, csupa sár Harryre, nem is Malfoyra, hanem az emléket szemlélőkre, egyenesen a szemükbe nézett.
- MÉRT HOZTAD MAGADDAL?! – bődült el a fiú, akár egy dühös oroszlán, hosszú ujjával Ginnyre mutatva. – Mért kellett megmutatnod neki? Tűnjetek innen!
Ginny ijedtében belekapaszkodott Harry karjába.
- Nézd!
Harry is észre vette: körülöttük minden megállt. A szél nem fújt, az esőcseppek megdermedtek a levegőben, a sárban térdelő Harry is megmerevedett, mint egy szobor. Egyedül ők és a csuklyás fiú mozoghatott szabadon, aki őrjöngő haraggal nézett rájuk.
- Semmi keresnivalótok itt! – ordibálta teli torokból. - Ez az én világom! Az én dolgom, mit csinálok! Ne üldözzetek! TŰNJETEK EL!
Ginny felsikított a rémülettől és összekuporodott a földön. Harry védekezőleg átölelte, s látta, ahogy a fiú a felrobbant nappaliban őrjöngő megdermedt Malfoy helyett, most rájuk emeli pálcáját.
- EXMEMORIAM! – harsant a varázsige, s ebben a pillanatban minden elsötétült Harry és Ginny előtt.
A nappali padlóján feküdve tértek magukhoz. Mindketten hevesen ziháltak, homlokuk nyirkos volt, szívük olyan szaporán vert, mintha maratont futottak volna.
- Istenem… - sírta Ginny reszkető hangon. Harrynek zúgott a feje, a dobhártyája zakatolt, s kissé szédült. Lassan feltápászkodott és felsegítette Ginnyt.
- Meglátott minket – lihegte Harry. – Hogy lehetséges ez?
A lány szipogott párat, s reszkető kezeit nézte.
- Sehogy – rázta meg a fejét. - Ilyesmi nem fordulhat elő… Nem, ez teljesen lehetetlen…
- Épp most történt meg! – csattant fel Harry idegesen. – Meglátott minket, egy emlékben és megátkozott minket!
Harrynek ekkor szöget ütött a fejébe valami: - Ginny, emlékszel az arcára? Mondd, hogy emlékszel rá! Ki volt az?
Ő azonban csak a fejét rázta.
- Nem emlékszem – sóhajtotta reszkető hangon. – Nem tudom, hogy nézett ki…
Megint olyan érzés volt, mintha az emlékek egyszerűen kiesnének a fejéből. Segítség gyanánt a merengőre pillantott – az üres volt, az ezüstös folyadék mintha csak elpárolgott volna belőle.
- Olyan volt, mintha ismerném valahonnan – mondta Ginny. – Mikor megláttam az arcát…. Valahogy tudtam, hogy ismerem őt…
Harry leült vele szembe az asztalhoz és ránézett. Ő is pontosan így érezte. Nem tudta elképzelni, hogy lehetséges ilyesmi. Hét éve még nem csodálkozott volna ennyire, mikor rájött, hogy Denem naplóba zárt emlékei kinyitották a Titkok Kamráját, és majdnem megölték Ginnyt. De azóta sokat megtudott a horcruxokról és a merengőkről, és tudta, hogy nem lehetséges, hogy puszta emlékképek maguktól cselekedjenek, embereket átkozzanak el. Ilyesmi nem fordulhatott elő, nem volt rá lehetséges magyarázat.
S ez volt az egészben a legnyugtalanítóbb, a legfélelmetesebb, amitől kirázta a hideg, és borsódzott a háta: hogy valami olyasmi történik vele, amire nem talál magyarázatot. Márpedig ha ő nem talál rá választ, senki nem segíthet. Valahogy az volt az érzése, hogy Dumbledore tudná – igen, ő biztosan válaszokat adna neki, miért látta ezt az álmot, és hogyan léphetett vele kapcsolatba az ismeretlen ismerős. Vagy, ha nem is tudná, biztosan lenne egy-két tippje… - gondolkozott. Dumbledore tippjei pedig általában helyesek…
Most nem tudott mosolyogni ezen, túlságosan megrázó volt az előbbi találkozás az idegen csuklyással. Ginny néhány mély lélegzettel lenyugtatta magát, és a remegést is abbahagyta.
Egyikük sem merte újra megpróbálni a látomás megtekintését, tartottak tőle, hogy a rejtélyes alak legközelebb már nem csak az emléktörlésre fog hagyatkozni.