|
4.Boldog békeidők
2007.11.30. 15:09
Szerző megjegyzése:
Még mindig a vihar előtti csend időszaka van, minden szép és jó, de a fejezet végén már kezdődnek a bajok!
- Negyedik fejezet -
Boldog békeidők
Két hónap telt el a megemlékezés óta, és Harry tartotta magát apró fogadalmához, miszerint nem gondol többet sem Diggoryékra, sem bármelyik másik megnyomorított családra. Akármilyen önzőnek és kegyetlennek is tűnt ez a döntése számára, sokkal nyugodtabban teltek a napjai, mint korábban bármikor, s úgy érezte, ez igenis kijár neki, mondjon bármit is a lelkiismerete.
Ő és Ginny a tengerparton feküdtek, egymás mellett, a kék eget és a sirályokat bámulva, hallgatva a tenger hullámzását. Ahogy feküdtek, egymáshoz ért meztelen karjuk, lábuk, s Harry érezte, hogy a hideg tengeri széltől egészen libabőrös lett a lány. Ez ébresztette rá, hogy valóban egyre hűvösebbre fordul az idő – tőlük nyugatra, az óceán felől már gyülekeztek a viharfelhők, egy kiadós nyári zápor ígéretét hordozva.
- Ideje lenne visszamennünk – szólt Harry.
- Ühüm… - hümmögte válaszul a lány és behunyta a szemét. – Anya már biztos a haját tépi, hogy hol késünk a hallal…
Pár lépésre tőlük egy méretes kőszikla tetején hagyták a nagy kosarat, ami telis tele volt angolnákkal. Az utóbbi hónapokban hagyományossá vált „Weasley-vacsorára” készültek, ami azt jelentette, hogy a család összes tagja ellátogatott az Odúba, hogy megbeszéljék az elmúlt hetek történéseit. Harry nagyon szerette ezeket az estéket, mikor együtt volt minden barátja: az összes Weasley, Fleur, Percy barátnője, Penelope Clearwater, Charlie és a menyasszonya, aki Romániából költözött ide. Volt, hogy a nyári időben néha beugrott látogatóba Kingsley Shacklebolt is, sőt, Hagrid is vendégeskedett náluk vacsorára.
Mr Weasley, Percy, Bill és Charlie még a minisztériumban voltak, így aztán Harryék dolga volt a vacsora előkészítése. Hermione a nagy asztalokat állította fel odakint, Ginny pedig vállalta a halászatot, amihez mindenképpen Harry segítségét kérte. Ron nem segíthetett nekik, mert az iskola befejezése óta minden nap a varázsvicc-boltban dolgozott George-dzsal, ahogy tette ezt előző nyár végén, és a karácsonyi és tavaszi szünetben is. Mindenki tudta, de senki nem beszélt róla hangosan: Ron kötelességének érzi, hogy bátyjával legyen, hogy George ne maradjon egyedül, mindig legyen vele valaki a családból.
Együtt hoppanáltak a tengerpartra – Ginny vezette Harryt – egy olyan partszakaszra, ami a burjánzó bozótos és a zord sziklák miatt többé-kevésbé védve volt a mugli szemek elől. Itt aztán kiálltak az egyik tengerbe nyúló kő szélére, a kosarat letették maguk mellé, pálcáikkal pedig egymás után kiugrasztották a halakat a vízből, amik innen egyenesen a kosárba repültek. Pár perc alatt megtelt, de mivel Mrs Weasley fél órát adott nekik, úgy érezték, muszáj kihasználniuk ezt az értékes időt, amíg egyedül lehetnek.
A távolban teherhajó úszott a vízen, fejük fölött sirályok repültek, időnként le-lecsaptak a halakra, és bizony a kosarat is célba vették volna, mint a sáskák, ha Harry el nem rejti a szemük elől egy egyszerű kiábrándító bűbájjal.
- Vihar lesz – szólt újra Harry, miután felkönyökölt és elnézett messze a tenger felé.
- Igen, érzem – válaszolta még mindig behunyt szemmel Ginny, és végigsimította a karjait.
Ő is felült, s egymásra néztek – Harry vigyorgott, s Ginnyt így leginkább egy boldog kisfiúra emlékeztette, aki épp karácsonyi ajándékokat bontogat.
- Most mi van? – kérdezte tőle, s neki is mosolyra rándult a szája.
Harry válaszul megcsókolta.
- Induljunk! – sürgette, majd felállt és felsegítette a lányt.
Magukra kapkodták a ruháikat, majd Harry lelebegtette a kosarat a szikla tetejéről, mikor eszébe jutott valami.
- Várjunk csak! – torpant meg hirtelen, mire Ginny kérdő tekintettel nézett rá. – Mire mutathat most az az óra? Ami a falon van…
Ginny egy pillanatig értetlenül bámult rá, majd hangosan felnevetett. Elvette Harrytől a halas kosarat, és még mindig nevetgélve megindult felfelé a homokos-füves dombon. Harry széttárta a karját és a lány után szaladt. – De komolyan, Ginny! Mit mutatott?
Kanyargós ösvény vezetett vissza a házhoz, aminek girbe-gurba tornyát már messziről látni lehetett, de Harrynek és Ginnynek nem volt kedve megtenni a tengerpart és az Odú közti csaknem két kilométeres utat, inkább megfogták egymás kezét, és közvetlenül a ház hátsó udvarába hoppanáltak, a rozsdás, lyukas üstök mellé.
- Na csakhogy itt vagytok! – fogadta őket csípőre tett kézzel Mrs Weasley. – Mi tartott ennyi ideig?
Hermione jelent meg, mögötte egy halom lebegő tányérral és evőeszközzel, melyet az udvaron felállított hatalmas étkezőasztalra irányított.
- Biztos túl sokat ficánkoltak – jegyezte meg félhangosan Hermione, majd elkuncogta magát. – A halak, úgy értem… - egészítette ki magát utólag, s elégedetten vigyorgott barátai vöröslő arcát látva.
Harry és Ginny bevitték a halas kosarat a konyhába, és letették a tűzhely mellé, ahol már egy nagy fazékban lobogott a víz. Mrs Weasley nem figyelt fel Hermione megjegyzésére, csak nekilátott előkészíteni a halakat a sütésre.
- Vihar közeleg – szólt Ginny az anyjának. – Fel kellene állítani a pavilont.
A pavilont még két éve használták Fleur és Bill esküvőjére, melyet a szervezők állítottak fel az udvaron, de a lakodalmat követő zűrzavaros események miatt az állványzat és sátorponyva náluk maradt, összecsomagolva a sufniban, ahol Mr Weasley régebben a repülő autót szerelte, most pedig Sirius motorbiciklijét tárolta, amit kis szabad idejében Harry segítségével javítgatott.
Mrs Weasley nem örült a vihar hírének, de nem volt mit tenni – túl sokan jönnek vacsorára ahhoz, hogy elférjenek az étkezőben. Harry és Ginny kirámolták a sufniból az összecsomagolt pavilont, és hozzáláttak az udvaron, hogy összeállítsák. Ez nem volt olyan egyszerű, még varázslattal sem, jó fél órát vett igénybe, mire az állványzatot felállították.
Harry épp a széthajtogatott ponyvát tisztította meg a kétéves kosztól egy-két porszippantó-bűbájjal, mikor nagy szárnycsattogások közepette négy bagoly ereszkedett le a nagy asztalra.
- Baglyok – mondta fölöslegesen Harry, ahogy szemügyre vette a madarakat. – Négy.
Mindegyikük lábához egy-egy levél volt erősítve.
– Ajjaj… - nyögte idegességében.
Mind tudták, hogy bármelyik napon megérkezhetnek a vizsgaeredmények, Harry valahogy mégis megfeledkezett róla, s most kissé hirtelen jött. Ginny nem teketóriázott, teljes nyugalommal odament a baglyokhoz és lecsatolta lábukról a leveleket, mikor Harry még csak szemezett velük.
- Hermione! – kiabált be a házba Ginny. – Megjöttek a leveleink!
A következő pillanatban hangos sikítás és csörömpölés hallatszott, s Hermione kirohant az udvarra. Úgy tépte ki a levelet a vörös hajú lány kezéből, hogy majdnem elszakította.
- Aú! – dörzsölte Ginny fájós ujjait, ahol Hermione körme beleszaladt. – Igazán köszönöm!
Hermione rá se hederített, csak remegő kézzel felnyitotta a borítékot. Harry egyelőre úgy állt egy helyben, mint akit kupán vágtak egy terelő ütővel. Ginny rápillantott a saját értékelő lapjára, majd elmosolyodott és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Hermione nagyjelenetét követően Mrs Weasley is kijött az udvarra.
Harry nyugtalan volt. A levél nagyon sok meglepetést rejtett, mert azon kívül, hogy tartalmazta a vizsgaeredményeit, rögtön közölte is vele, hogy elérte-e a kellő pontszámot ahhoz, hogy felvegyék a Minisztériumba. Harry ugyanis tartva magát régi álmához, márciusban leadta jelentkezését McGalagony professzornál az Auror Főparancsnokság képzési programjára, Ronnal együtt. A Roxfort ugyanis nem eresztette szélnek egyszerűen a diákjait a hetedik év befejezése után: aki igényt tartott rá, annak segített elindulni a rögös úton, felvették a kapcsolatot azzal az intézménnyel, ahol a diák dolgozni szeretne, legyen az akár Zonkó Csodabazára, vagy a Mágiaügyi Minisztérium.
- Kislányom, hadd lássam azokat a jegyeket! – szólt Mrs Weasley a lányának. Ginny fintorogva odaadta neki a levelet – Harry tudta, hogy utálja, ha anyja „kislányomnak” szólítja -, és inkább az ő vállára könyökölt, várva, hogy mikor nyitja már ki a levelét.
- Ginny, hiszen ez csodálatos! – lepődött meg Mrs Weasley, hitetlenkedve feltartva a levelet. – Kilenc kiváló és három várakozáson felüli!
- Igen, tényleg csodálatos – szólt csípősen a lány. – Ha elolvastad volna egyetlen levelemet is, amit a Roxfortból küldtem, talán nem érne ilyen meglepetés…
- Miről beszélsz? Elolvastam a leveleidet! – fortyant fel Mrs Weasley, s arca is kipirosodott.
Ginnyt ez nem hatotta meg.
- Aha. Persze. Azért ne érjen akkora sokkhatásként, hogy lepipáltam a kedvenceidet… Billt meg Percyt – mondta maró gúnnyal. Mrs Weasley csípőre tette a kezét, és csúnyán nézett rá.
Harry végül kinyitotta a borítékot, de annyira izgult, hogy első olvasásra fel se fogta a vizsgaeredményei értékelését, így második próbálkozás helyett türelmetlenül félretette azt a levelet, és inkább a felvételről szóló papírt vette a kezébe.
Tisztelt Harry J. Potter!
Örömmel értesítjük, hogy R.A.V.A.Sz. vizsgaeredményei alapján felvételt nyert a Brit Mágiaügyi Minisztérium Auror Parancsnokságának három éves képzésére. A kiképzés végeztével ön teljes körű felkészítést, és sikeres vizsga esetén azonnali felvételt kap az Auror Parancsnokság kötelékébe.
Üdvözöljük az Aurorok közt! Kívánunk sikeres és élvezetes felkészülést!
Tisztelettel:
Gawain Robards, A. F.
- Felvettek - motyogta Harry, s Ginnyre nézett. – Felvettek…
- Auror lettél! – tapsolt boldogan a lány, majd a nyakába vetette magát, és majd’ meg fojtotta.
- Még nem, addig még három év… - nyögte Harry, lefejtve magáról a lány karjait, Mrs Weasley közeledésére.
- Amit biztosan sikeresen fogsz teljesíteni! – bíztatta az asszony, és ő is megölelte. – Gratulálok szívem!
Harry végre megnyugodott, úgy érezte, leereszt, mint valami kilyukadt kocsikerék, s le kellett ülnie az egyik székre. Most, nyugodt szívvel újra átnyálazta a R.A.V.A.Sz. eredményeket, melyek közt a legrosszabb csodák csodájára nem a bájitaltan volt, hanem a gyógynövénytan – egy gyenge „elfogadhatót” kapott rá. Hermione megmondta, hogy ne vegye félvállról azt a tantárgyat se…
- Hermione? – kopogtatta meg a saját levelét böngésző lány vállát Ginny. - Hajlandó lennél elárulni végre, hová jelentkeztél?
- Hm? – nézett fel a leveléből Hermione, s közben a körmét rágta.
A lány ugyanis elővette titkolódzó énjét és senkinek, se Harrynek, se Ginnynek nem árulta el, hová jelentkezett. Egyedül Ron tudott róla, de belőle se lehetett kihúzni egy szót se. Hermione megkérte, hogy ne beszéljen róla, és ő is csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy fél, nehogy kigúnyolják.
- Hát… Varázslény-felügyeleti főosztály – vonta meg a vállát Hermione és odaadta a levelét Ginnynek.
- Hogy a bánatba’ vettek fel téged a VFF-re, ha egyszer nincs is legendás lények gondozása vizsgád? – kérdezte tőle.
- Nem a bestia-tagozatra pályáztam az állást, hanem az értelmes lények alosztályára – válaszolta tárgyilagos hangon Hermione. – Oda csak mágiatörténet kell.
Harry és Ginny egymásra néztek.
- Majom! – mondták egyszerre. – Tudtam, hogy ez van a háttérben!
Mrs Weasley neki is gratulált a sikeres felvételhez, de nem hagyta szó nélkül a dolgot.
- Kis drágám, nem gondolod, hogy a te eszeddel egy sokkal magasabb rangú ügyosztályra is jelentkezhettél volna? Bárhová felvennének, ööö… - itt rápillantott a Ginny kezében tartott lapra – tizenegy kiváló R.A.V.A.Sz.-szal?! – hüledezett.
- Nekem ez tökéletesen megfelel, Mrs Weasley – szólt szerényen Hermione, az asszony azonban csak a fejét csóválta, lányával együtt.
Miután Mrs Weasley visszament a konyhába, rövidesen ínycsiklandozó illatok töltötték meg a kertet is, sercegő olaj hangja hallatszott és leves rotyogott a tűzhelyen. Ennek az illatnak ők sem tudtak ellenállni, úgyhogy otthagyták a félig kész pavilont és bementek a nappaliba. Leültek a kanapéra, s ekkor Harry is belepillantott Hermione levelébe.
- De jó neked, nincs is gyakornoki éved. Rögtön munkába állhatsz…
Hermione csak mosolygott, de aztán hirtelen felkapta a fejét: - Csak azt nem értem, te miért nem adtad be a jelentkezést a Prófétához? – fordult Ginnyhez. - Úgy tudtam, újságíró szerettél volna lenni.
- Úgy volt – dünnyögte a lány kedvetlenül. – Még mindig szerepel a hosszú távú terveim közt… De most egy ideig szeretnék kicsit a boltban dolgozni.
- A varázsvicc-boltban? – kérdezte Hermione olyan arccal, mintha kételkedne a lány épelméjűségében.
Ginny határozottan bólintott.
- Igen. George miatt. Ha Ron elmegy veletek a minisztériumba, egyedül marad szegény.
- Nem biztos, hogy Ront is… - kezdte Hermione, de aztán észbe kapott és inkább elharapta a mondatot.
Harry közben már kibontotta barátja levelét is, és elolvasta az értesítő első sorát.
- „Örömmel értesítjük…” bla-bla-bla… Felvették – jelentette be.
Ginny bólintott.
- Látod? George teljesen egyedül maradna. Szüksége van valakire, nem hiszem, hogy jól esne neki, ha mindenki otthagyná.
Hermione tovább kötötte az ebet a karóhoz: - De Lee Jordan is a boltban dolgozik.
- Csak részidőben. Ott van neki az apja étterme is.
-… Meg Katie Bell, tudtommal ő most a barátnője.
Ginny csak a fejét rázta.
- Hermione, értsd meg, kell neki egy testvér, én… én egyszerűen így érzem és kész. Lesz még időm magammal törődni. Utálnék arra gondolni, hogy egyedül ül a boltjában hétköznap esténként, és a négy falat bámulja. Te nem értheted, milyen lehetett elveszíteni F-Fredet… Még… még anyát se viselte meg annyira, mint George-ot.
Ginny és Hermione vigyáztak, hogy a beszélgetés ezen része hat fül közt maradjon, miután az utóbbi évben tapasztalhatták Mrs Weasley sírógörcseit, ha eszébe jutott szegény Fred. Ginny ritkán engedett utat a könnyeknek, de ha ikertestvére került szóba, ő se tudta visszatartani. Harry pedig már megszokta, hogy a lány ilyenkor nem szorul vigasztaló ölelésre és fülbesuttogó, nyugtató szavakra – a könnyei nem azért peregnek az arcán, hogy önmagát sajnáltassa, azok csak a testvére miatt hullanak.
A beálló csöndben sokkal hangosabbnak tűnt a Weasley-óra kattanása, mint máskor: a Mr Weasley nevét viselő mutató az „úton” feliratra fordult, majd egy másodperc elteltével tovább az „itthon” jelzésre. A következő pillanatban kivágódott a kertre nyíló ajtó és berontott rajta a ziháló családfő.
- Molly! – kiáltotta, s körbenézett a nappaliban, feleségét keresve. - Molly, azonnal indulnunk kell!
Mrs Weasley kidugta a fejét a konyhából.
- Miért, mi történt?
- Épp most… – lihegte Mr Weasley és pöttyös zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát. - Épp most jön a baba!
Mrs Weasley elejtette a pálcáját és a szájához kapta a kezét, de még így is hatalmasat sikított.
- Te jó ég! Te jó ég! – kiabálta az asszony, s vele együtt Ginny és Hermione is. Harry egyelőre még nem jutott el eddig a pontig, csak egyikükről másikukra kapkodta a tekintetét.
- Azonnal indulnunk kell – sürgette őket Mr Weasley. – Épp most üzent George, nemrég vitték be Fleurt a Szent Mungóba, Bill is vele van…
- Sipor! – kiáltotta futtában Mrs Weasley, ahogy kapkodva rendezkedett a konyhában.
Szavaira hangos pukkanással megjelent a vénségesen vén házimanó, aki roxforti feladatai helyett egy ideje a Weasley-család házimanójává avanzsált elő.
- Parancsol, úrnőm? – hajolt földig a manó, hogy turcsi orra szinte a padlót érintette.
- Igen, légy szíves, segítenél nekem?
- Mire vártok? Öltözzetek! – csattant fel Mr Weasley, mikor látta, hogy Hermione, Ginny és Harry csak állnak kővé dermedve a hírtől. Ekkor ugrottak azonnal, mintha bolha csípte volna meg őket, s szerteszét rohantak a házban átöltözni.
Mire visszaértek, Mrs Weasley az öreg házimanónak hadarta utasításait, miközben kötényét kabátra cserélte és magához röptette kézitáskáját.
- Sipor, vigyázz a házra, és húzd félre légy szíves a fazekat, ha kész a leves, és ne égesd oda a halakat, és csak hagyj úgy mindent, majd ha visszajöttünk, akkor…
- Molly! – szólt rá szigorúan a férje.
- Indulhatunk!
Harryék már a kertben vártak rájuk, ahonnan együtt hoppanáltak a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályba.
Harry egy pillanatra azt hitte, rossz helyre érkeztek, mert a csarnok nem úgy nézett ki, mint amire emlékezett. A falakról hiányzott a rengeteg festmény, melyek kicsit a Roxforthoz hasonlatossá tették az ispotályt, sőt, még a fa burkolat is hiányzott, a falak fehérre meszeltek voltak.
- Mr Weasley – szólította meg Harry a férfit. – Mi történt az ispotállyal?
- Hm? Ja, ez... A háború alatt Vo-Voldemort emberei megtámadták az ispotályt – világosította fel Mr Weasley, kissé remegő hangon. – Csúnya harcok voltak itt… Azon az estén történt, mikor elfoglalták a minisztériumot. Megölték az ispotály igazgatóját, és még két gyakornokot. Az egész előtér kiégett.
- Minek ölt Voldemort gyógyítókat? – tette fel a kérdést Ginny. – Mit ártottak neki?
Harry csak megvonta a vállát, és Mr Weasleyt követve az információs pulthoz léptek.
- Jó napot – köszönt a pultnál üldögélő, mogorva boszorkánynak Mr Weasley. – Fleur Delacour Weasley-hez jöttünk, úgy tudom, nem rég hozták be a szülészetre.
A boszorkány átfutotta az előtte heverő jegyzettömböt.
- Weezly, Weezly… Á meg is van! Első emelet, B szárny, 107-es szoba.
Mrs Weasley előre furakodott lánya és férje között.
- Tudnak már valamit mondani, hogy…?
- Nem, még bent van a szülőszobán, kérem a folyosón várakozzanak, köszönöm. Következő!
A kis csapat tovább ment a B épületszárny felé, ahol Harry még nem járt. Ez folyosóit tekintve szűkebb, kisebb, de szebben világított volt, mint az, ahol Mr Weasley-t vagy Gilderoy Lockhartot szállásolták el. Az első elágazásnál jobbra fordultak, egy kis tábla utasításait követve, s egy újabb, az előzőnél valamivel szélesebb előtérbe jutottak, ahonnan a szülőszobák ajtajai nyíltak.
A folyosón futottak össze Ronnal és George-dzsal, akik unatkozva bámulták a falat a padon ülve. Közeledtükre Ron felugrott és azonnal Hermionéhoz rohant, George pedig gyors felvilágosításba fogott: - Már vagy egy órája bent vannak, de nem mondanak semmit – közölte szenvtelen arccal a fiú, megint a fekete lencsék mögé rejtve szemeit. – Mikor bevitték, úgy nézett ki, hogy perceken belül meg lesz a baba, de ezek szerint mégse… Bill is bent van vele.
- Szegény Bill – csúszott ki Harry száján. Ginny oldalba bökte a könyökével.
- Inkább szegény Fleur, nem?
Mögöttük Ron és Hermione suttogva beszélgettek, aztán Ron egyszer csak felkiáltott.
- Felvettek? – meresztett nagy szemeket a lányra, majd akkorát kurjantott örömében, hogy mindenki összerezzent a folyosón.
- Ron, csendesebben! – szólt rá szigorúan az anyja.
Fia nem figyelt rá, mert olyan hevesen csókolta meg Hermionét, hogy valószínűleg egyikük se hallott semmit.
Harry kezdett hozzászokni két barátja kapcsolatához, s ahogy elnézte őket, rá kellett jönnie, mennyire egymáshoz illenek – és mennyire megváltoztak mindketten. Hermione sokkal feszélyezetlenebb lett, és az utóbbi időben még némi humorérzékre is szert tett, ami Harry szerint egyenlő volt egy csodával. Ron pedig sokat komolyodott, mióta együtt jártak, és az irigykedés, féltékenykedés is már a múlté lett.
Ron hozzáállása is gyökeresen megváltozott Harry és Ginny viszonyával kapcsolatban. Harry úgy vélte, ehhez is nagyban hozzájárult az, hogy Hermionéval hivatalosan is egy pár voltak. Ginny és Harry viszont még mindig élvezettel játszották a titkolózást a rokonság előtt. Nem igazán tudta megmondani, miért, de se ő, se a lány nem szándékozott változtatni ezen a felálláson, tovább játszhatták a kis játékukat, mintha csak ismerősök lennének.
Nem sokkal utánuk érkezett meg Charlie és Percy, akik sűrű bocsánatkérések közepette magyarázták a késésük okát. Bocsánatkérésekre azonban nem volt szükség, mert még sokáig semmi sem történt, az egyetlen dolguk az volt, hogy várjanak.
És csak vártak, hosszú, végeláthatatlannak tűnő perceken át. A négy jó barát már kétszer is felment az ötödik emeletre a látogatók teázójába, s mind a kétszer arra számítottak, hogy mire visszaérnek, várja őket a nagy hír, de semmi sem történt. George időközben el is aludt Charlie vállának dőlve, és hangosan hortyogott, amiért bátyja folyamatosan löködte.
Ron is úgy nézett ki, perceken belül elalszik, Hermione unottan támasztotta a fejét a térdén. Harry a hideg csempére ült le, hely hiányában, szembe Ginnyvel, és mindketten a mellettük lévő szoba előtt várakozó családot bámulták: fiatal anyuka, fiatal apuka és három, egy-két évesnél nem idősebb csemete. Nagyon boldognak tűntek.
Közel négy órás várakozás után aztán kivágódott az ajtó, olyan hangosan, hogy mind összerezzentek, George pedig egy horkantással lecsúszott a padról és elterült a földön.
Bill ahogy kijött, elkiáltotta magát:
- Lány lett! Egy kislány!
Mindenki egyszerre pattant föl és rohant oda az újdonsült apukához, megölelték, megszorongatták, elhalmozták gratulációjukkal.
- Olyan gyönyörű! – áradozott Bill. – Nem sokára megnézhetitek, mindjárt átviszik a babaszobába. Fleur most nagyon kimerült, el is aludt rögtön.
- És hogy döntöttetek? Mi lesz a neve? – sürgette Ron.
- Fleurrel úgy gondoltuk, hogy ha lány lesz, francia nevet adunk neki, így aztán Victoria… mármint Victoare… akarom mondani… igen, persze, Victoire, hát persze – hallatott egy eszelős kis nevetést Bill, és megtörölte homlokát az ingujjával. – Tudjátok, csak nagyon izgatott vagyok…
- Most már lenyugodhatsz, Bill – csapta vállon bátyját Ron, és ő is megölelte. – Gratulálok!
Ez után Harryék felé fordult: - Ci-ki… – tátogta hang nélkül, de arcáról nem lehetett volna letörölni a boldog mosolyt.
Harryéket nem engedték be Fleurhöz, csak az újdonsült apát és nagyszülőket. Ők csak kicsivel később, a gyerekszoba üveglapján keresztül nézhették meg a picit, aki szakasztott anyja volt, csillogó szőke hajával és hófehér bőrével.
- Megyek, üzenek Mrs Delacournak! Még nem is tudják, mi történt! – közölte Bill, majd elrohant a folyosón. Harrynek az az érzése volt, hogy Bill ezentúl mindenhová eszeveszett rohangálással fog közlekedni.
Mikor kicsit később Fleur felébredt, Mr és Mrs Weasley újra bementek hozzá, Harryék pedig az ajtóból integettek be neki, amíg a gyógyító rájuk nem csapta azt. Estére megérkezett Mr és Mrs Delacour és Gabrielle, és visszatért Bill is, ekkor döntött úgy Mrs Weasley, hogy nekik ideje hazamenniük. Bill ott maradt az ispotályban éjszakára, helyhiány miatt pedig a francia rokonság a Foltozott Üstben bérelt ki egy szobát.
Vacsorára hideg sült hal volt, de az örömhír miatt jóízűen fogyasztották, s közben mindenki Billékről és az új jövevényről beszélgetett. Ron többek között nem tudott napirendre térni a választott név fölött, melyet egyedül Hermione tudott rendesen kiejteni. Harry, Ron és Ginny pedig egyöntetűen megegyeztek abban, hogy maradnak a Vickinél.
A vacsora végeztével lassan mindenki jó éjszakát kívánt a másiknak és sorban elmentek aludni, míg végül csak Harry és Ginny maradtak. Hermione nyomban azután elbúcsúzott, miután letette villáját, és elnyomott egy gyanúsan hatalmas ásítást, Ron pedig alig fél perccel később szintén álmosságra hivatkozva követte.
- Nos… nagynéni lettél – emelte meg poharát Harry barátnője felé.
- Jaj, hagyd ezt! – sóhajtott Ginny fáradtan, és kezébe temette arcát. – Ahogy elnéztem a kis Vickit, inkább az elbűvölően tökéletes Gabrielle néni lesz a kedvence, mint a házsártos némber Ginny néni.
Harry szokatlanul komolyan nézett rá, s ez felkeltette a lány érdeklődését.
- Nem vagy házsártos némber – jelentette ki. – Jó fej nagynéni leszel.
Ginny viszonozta a véresen komoly pillantást.
- Hát, ennél szebb bókot még nem hallottam! – csóválta meg a fejét a lány, mire mindketten elnevették magukat.
Pár percig csak felváltva kuncogtak egymásra, és sütőtöklevet iszogattak, míg nem egyre gyakrabban jöttek az ásítások.
- Aludni kéne, nem gondolod? – vetette fel az ötletet Harry, Ginny pedig szó nélkül felállt a székből, és kézen fogva felsétáltak az emeletre, a lány szobájába, ahol – ahogy arra számítottak – Hermione ágya üres volt.
Olyan fáradtak voltak, hogy ruhástól bemásztak az ágyba, egymást átölelve, s Harry szinte perceken belül elaludt, azzal a gondolattal, hogy ennél tökéletesebb nap nem is létezhet.
Úgy érezte, mintha öt perc telt volna el, s máris reggel volt. Az ablakon bágyadt fény áradt be, s hallotta, hogy szakad az eső. Ginny már korábban felkelhetett, egyedül volt a szobában. Egy kicsit még feküdt a plafont bámulva, hallgatva az esőcseppek koppanását az ablakon, végül felült, kinyújtóztatta a tagjait és kiment a szobából.
Az ajtón kilépve azonnal megcsapta az orrát a kellemetlen dohos szag, melytől egy pillanatra elakadt a lélegzete és köhögni kezdett.
- Mi a fene ez? – morogta maga elé, kezét az orrára szorítva.
Miután túltette magát az első meglepődésen, jött az újabb: ahogy körbenézett a falakon, rá kellett jönnie, hogy nem az Odúban van. A Weasley-ház kopott, tiri-tarka tapétával borított lépcsőháza helyett egy hosszú folyosóra jutott. A mennyezet alatt lebegő, fénylő üveggömbök szolgáltatták a világítást, előkelő, vörös-arany szőttes, vadászjelenetekkel díszített faliszőnyeg díszítette a folyosót, a padlót pedig fényesre sikált parketta borította.
- Hol vagyok? – kérdezte Harry fennhangon önmagától.
Válasz azonban nem jött – az esőcseppek hangján kívül semmit se lehetett hallani. Visszanézett a szobára, de az változatlan volt, a falat a Holyhead-i Hárpiák és a Walpurgis Leányai posztere foglalta el, az ágy is ugyanott volt, nem történt semmi. Az egyetlen furcsaság, amit észrevett, a fények szokatlan tompasága, a színek fakósága volt, mintha mindenre ráborult volna a szürkeség.
Most először kezdett erősödni benne a veszélyérzet, s ekkor fogalmazódott meg benne, hogy a pálcájával biztonságosabban érezné magát. Visszament a szobába, de az éjjeli szekrényen nem volt ott a pálca, ahol hagyta. Kinyitotta a fiókot, abban viszont meglepetésére csak egy rózsaszín plüssmackót talált.
- Szia! Akarsz játszani? – kérdezte a mackó. Harry visszacsukta a fiókot.
- Mi folyik itt? – kérdezte megint a semmitől, de választ most se kapott, ahogy arra számítani lehetett.
Újra kilépett a folyosóra, érezte a dohos szagot, de lassan hozzászokott az orra és tüdeje. Elindult jobb kéz felé, ahol a folyosót egy lépcső zárta le. Harry dönthetett, hogy felfelé vagy lefelé indul el, de egy pillanatnyi habozás nélkül rögtön a földszintet vette célba. Ha rá akart jönni, hová került, ez a legjobb módja. Lassan lesétált a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva, minden lépésre figyelve, szinte várva, hogy bármelyik pillanatban történjen valami.
Kiderült, hogy az első emeleten tartózkodott, s ez megint nem állt összhangban a valósággal: Ginny szobája az Odúban a második emeleten volt.
A földszintre érve egy stílusosan berendezett nappaliba jutott, ahol a szép vitrinek között a falakon egy díszes keretben lévő üres festmény, valamint egy csillogó, gazdagon vésett, kerek aranypajzs függött. A kandallóban lobogó tűz remegő árnyékokat vetített a falakra, melyek a kinti borús félhomállyal, és a fakó színekkel együtt baljóssá tették ezt az egyébként kellemes és hívogató otthont.
Harry mocorgást hallott a szoba másik végéből, s ijedten megpördült. Ekkor vette csak észre, hogy az egyik karosszékben, a kertre nyíló nagy ablakok felé fordulva egy ember üldögél. Ahogy óvatosan közelebb ment hozzá, azt is látta, hogy ki az, s csodálkozása ettől csak még tovább nőtt.
- Malfoy? – szólította meg Harry, s ezzel egy időben valamilyen különös oknál fogva berezonáltak az ablakok az egész házban.
A szőke fiú felugrott a karosszékből, pálcáját felemelte. Harry ijedtében hátratántorodott és majdnem elesett.
- Invito! – szólt Malfoy, s a falról leröppent az arany pajzs, egyenesen a kezébe.
Harry bevetette magát az egyik karosszék mögé, s jól megütötte a fejét.
- Ki van ott? – kérdezte Malfoy.
Harry arra gondolt, hogy volt évfolyamtársa vagy megvakult, vagy megbolondult, hiszen szemtől szemben álltak egymással, neki is fel kellett volna ismernie Harryt. Már arra gondolt, hogy feltartott kezekkel közelebb megy hozzá, hátha így felismeri majd.
Ekkor azonban történt valami: felbúgott egy hang, s ezt követően a kertre nyíló ablakok és üvegajtó újra megremegtek, majd iszonyatos erővel kirobbantak a helyükről, üvegszilánkokat repítve a szobába. Harry kétségbeesetten próbálta védeni a fejét, nyakát, de csodák csodájára nem vágta meg egyetlen darab sem.
Az ablakot-ajtót felrobbantó erő még háromszor támadt fel, mint valami pusztító szélvihar, s ekkor már a szoba berendezési tárgyait vette célba. A szekrények, vitrinek, a dohányzóasztal, a székek és a fotel, ami mögött Harry megbújt, mind elrepültek, s a nappali másik végében kötöttek ki, pozdorjává zúzva mindent. Harry hallotta Malfoy rémült kiabálását, s ahogy felé nézett, látta, hogy a fiú a csillogó aranypajzs mögött bújik meg.
Lassan felállt, és csodálkozva állapította meg, hogy egyetlen üvegszilánk sem érte, sehol sem vágta meg magát. Malfoy kikukucskált a pajzs mögül, pálcáját előre szegezve egyenesen Harry és a szétrobbant ablakok irányába.
A szőke fiú zihált a félelemtől, de rémült tekintete jobbra-balra mozgott a nappaliban, s Harry csak egy dologban volt biztos: Malfoy nem látja őt.
Ez a véleménye a következő pillanatban megdőlni látszott, mert Malfoy egy ijedt kiáltást hallatva megsuhintotta pálcáját, átkot szórva Harry felé. Harry megint elugrott előle, egyenest az üvegcserepekre, de azok megint csak sértetlenül hagyták.
Egyik átok jött a másik után, s Harry a kiszakadt ajtón át kirohant a szabadba, a szakadó esőre, ahol azon nyomban el is csúszott a sárban, és hasra vágódott. Ezt az esést már megérezte, könyöke fájt, de ahogy kinyitotta a szemét és letörölte szemüvegéről a sarat, rögtön elfelejtette a fájdalmat.
Valaki állt előtte.
Harry felnézett a sötét, taláros alakra, s habár belátott a csuklya alá, arca mégis árnyékba burkolózott, csak orrát és száját látta a férfinak, aki fölé tornyosult. A csuklyás mellkasán megcsillant valami, s ahogy Harry odapillantott, akkor ismerte csak fel, hogy mi az: a Halál ereklyéinek furcsa, háromszögletű szimbóluma lógott a nyakában.
A titokzatos alak lenézett Harryre, bár szemeit nem lehetett látni, Harry mégis esküdni mert volna rá, hogy a férfi meglepődött – úgy tűnt, eltátotta a száját.
Harry figyelmét nem kerülte el a férfi mögött látszódó erdő – halott, göcsörtös, megfeketedett fák meredeztek, mint a csontvázak. Négykézlábra tornázta magát a sárban, de mielőtt még felállhatott volna, az alak leguggolt hozzá. Harry most már biztos volt benne, hogy a csuklyás látja őt, s másodpercek teltek el néma bámészkodással, mikor ő is meglátta az ismeretlen arcát, ahogy az kicsit előrébb hajolt hozzá.
Az arc látványától a szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy majd’ kiütötte a mellkasát. Nem értett semmit, egyáltalán nem tudott ésszerűen gondolkozni, semmiféle logikus magyarázat nem jutott eszébe. Csak bámultak egymásra, hosszan, ki tudja mennyi ideig, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant.
A fiú egy idős lehetett Harryvel, s most levette a csuklyáját. Szomorú tekintettel nézett rá, már-már bűnbánóan. Harry egy árva szót sem bírt kinyögni.
- Mért nem mondtad el…? – sóhajtotta a varázsló.
Harry nem hallott mást, mert szavait egy harcias ordítás szakította félbe. Malfoy tántorgott ki a nappaliból, a pajzs mögé bújva, előre szegezett pálcával.
- Megmondtam, hogy ne merd ide tolni a képed! – kiabálta torka szakadtából.
A fekete taláros fiú arca eltorzult a haragtól, s talpra szökkent megsuhintva pálcáját. A nyakába akasztott kis háromszög-szimbólum vadul kilengett, s megcsillant a pálcán felizzó zöld fényben.
- NE! – ordította Harry is. - Ne csináld!
- Adava Kedavra! – harsogta a fiú, s pálcája végéből pusztító zöld villám csapott ki, és Harry nem látta, csak hallotta a hatalmas csattanást, ahogy az átok belevágódik az aranyszínű pajzsba, s tudta, hogy Malfoynak vége.
Ebben a pillanatban felriadt, valósággal felugrott, Ginny pedig rémült kiáltással esett ki az ágyból mellőle. Harry még zihált és csorgott róla a verejték, s csak akkor figyelt föl Ginnyre, mikor az nyöszörögve feltápászkodott a földről.
- Az isten szerelmére… - nyögte a lány, karját fogva.
- Ginny! – kiáltotta ijedten Harry, és kimászott az ágyból. – Ne haragudj, sajnálom!
Ginny fájdalmasan sziszegett, ahogy Harry felsegítette.
- Azt hittem, vége a rémálmoknak… - mondta szemrehányóan.
- Én is… én is azt hittem – motyogta Harry, s közben szinte látta, ahogy az álom emlékei hullanak ki a fejéből, mint homokszemek a szitából.
Leültette Ginnyt az ágyra és leült mellé. A lány fáradtan pislogott rá, de már nem volt harag a szemében.
- Mit láttál? – kérdezte.
Harry elmesélte neki az álmot és a bükkfa-látomást is, mert az egészből csak abban az egyben volt biztos, hogy a kettő összefügg. A dohos szag, a felhős ég, amin sehol sem látni a napot, a halott fák mindenütt… De akármennyire is kényszerítette magát, hogy emlékezzen, nem tudta felszínre hozni a fiatal férfi arcvonásait, aki letérdelt hozzá, s aki olyan furcsa hatással volt rá.
- Mit mondott neked? – faggatta tovább Ginny.
Harry homlokráncolva gondolkozott.
- Azt… azt hiszem valami olyasmit, hogy „mért nem mondtam el?” – Harry álmosan szusszant egyet és a tarkóját dörzsölgette. – Mit nem mondtam el? Mit?
Ebben a pillanatban villant az eszébe az utolsó emlék, melytől felriadt álmából.
- Láttam Malfoy halálát – mondta, Ginny szemei pedig tágra nyíltak a rémülettől, azonnal eltűnt belőle minden álmosság.
- Draco Malfoyét? – suttogta. – Meghalt?
- Nem tudom biztosan… de azt hiszem, igen – Harry megrázta a fejét. – Nem értem, mitől van ez, Ginny. Voldemortnak vége. A sebhelyem nem fájdult meg már egy éve. Most sem… - vakargatta meg a villám alakú heget a homlokán. - Most sem érzek semmit. Semmit… Akkor meg mért jönnek ezek az álmok?
Ginny egy kicsit habozott, majd odabújt hozzá és átölelte. Harry mint mindig, most is érezte, hogy elillannak az aggodalmai, és a rémálom már nem is tűnt olyan nyugtalanítónak és rémesnek. Inkább érdekesnek tűnt, hogy…
Ha igaz, amit láttam, Malfoy már halott – figyelmeztette önmagát.
- Ginny – szólította meg Harry a lányt.
- Hm?
- Miért érzem ilyen vacakul magam, hogy láttam meghalni?
Ginny elengedte őt, és a szemébe nézett, megsimogatta az arcát. Úgy nézett rá, mintha keresne valamit, s Harry egy pillanatra Dumbledore-ra gondolt.
- Én nem hiszem, hogy igaz, amit láttál – szólt Ginny halkan.
Harry kérdő tekintettel bámult rá.
- Azt mondtad, nappal volt és zuhogott az eső – folytatta a lány, majd az ablak felé mutatott. - Nézd csak!
Az ablakot tárva nyitva hagyták, a virágmintás függönyt lágyan lengette a nyári szellő. Koromsötét éjszaka volt, a kertben tücskök ciripeltek, az égen egyetlen árva felhő sem úszott.
- És ha külföldön volt…? – nézett vissza rá Harry.
Ginny megcsóválta a fejét.
- Apa látta Malfoyt ma délelőtt a minisztériumban – válaszolta. – Egész nap a szabadalmi hivatalba rohangált ki-be.
Harry próbálta meggyőzni magát, hogy amit látott, nem a valóság. Talán valaki szórakozik vele, és ilyen képeket bocsát a fejébe. Talán az a furcsa fekete ruhás alak…
Bár emlékezne az arcára! Biztos fontos volt, különben miért érezte volna olyan rosszul magát tőle, mikor meglátta?
És hogyan felejthette el? Kitörölhették az emlékei közül… - gondolkodott Harry. Valaki biztosan legilimentálja…
- Ne aggódj miatta – mondta Ginny, mintha a gondolataiba látna. – Gyere, próbáljunk meg visszaaludni. Korán van még.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
