Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Az egy éves évfordulója van Voldemort legyõzésének, és Harryék egy régi ismerõssel találkoznak. Még mindig bevezetõ rész, nem sok minden történik, csak le kell zárni azokat, amiket a 7. könyv nyitva hagyott. Azért remélem nem lesz túl unalmas. A következõ fejezet, ígérem izgalmakat is tartogatni fog! :-) Jó olvasást, és kiritkát kérek szépen!

- Harmadik fejezet –
Az emlékezés napja

Harry igyekezett nem gondolni a bükkfára, mégis azon kapta magát, hogy valahányszor kimegy a parkba, elmegy a fa mellett, a szeme sarkából mindig figyeli, hátha újra megtörténik a megmagyarázhatatlan jelenség.
A vizsgák végeztével sem ért rá utána járni a látomásnak, mert most már végképp halaszthatatlan lett a beszéd bemagolása a másnapi megemlékezésre. Természetesen ennyi idõ alatt ez lehetetlen volt, ezért Ron és Harry még aznap este kikönyörögték Hermionétól, hadd legyen náluk a beszéd írott verziója, hogy abból puskázzanak. A lány elõbb elnevezte õket mindenféle lusta, nemtörõdöm alakoknak, majd kénytelen-kelletlen beleegyezett, és az este további részében nem szólt hozzájuk.
Másnap kissé szeles, de napsütötte nyári reggelre ébredtek, se nem túl meleg, se nem túl hideg, pont megfelelõ volt a megemlékezéshez. Harry a Griffendél torony ablakában kikönyökölve figyelte az elõkészületeket, míg Ron öltözködött.
Az iskolaudvaron, nem messze a Griffendél-toronytól felállítottak egy nem túl magas pódiumot, s elé körülbelül kétezer széket – mikor minden elkészült, Harryt kicsit Dumbledore professzor temetésére emlékeztette, leszámítva, hogy most nem egy fehér márvány sírba készültek eltemetni valakit, hanem egy fehér márvány szobrot terveztek felavatni. A szobrot csak McGalagony és a készítõje látta eddig. A házimanók végezték a munka oroszlán részét, õk állították fel a székeket és a pódiumot, McGalagony pedig figyelemmel kísérte õket, de ragaszkodott hozzá, hogy minden apró dologban kikérje Hermione véleményét – merre álljon a pódium, hány sorban legyenek a székek, félkörben, vagy egyenesen.
Meglepõ módon végül Ronnak lett elege a felhajtásból, és az elsõ adandó alkalommal elhívta a lányt a készülõdõ rendezvény közelébõl.
- Gyere már – szólt Ron az erdõ felé mutatva. – Köszönjünk oda Hagridnak.
A vadõr nagy munkában volt: a kunyhó mögött egy terjedelmes erdõrész kiégett, a föld pedig elfeketedett ott, ahol korábban Hagrid híres tökágyása feküdt, s ahová Aragogot, a hatalmas pókot temették. Harrynek akaratlanul is eszébe jutott róla a halott bükkfa.
- Szia Hagrid!
Hagrid fölpillantott a munkából és üdvözölte barátait.
- Felkészültetek? – érdeklõdött barátjuk.
Harry és Ron csalódottan felmordult.
- Mindenki ezzel jön! – panaszkodott Ron. – Elegem van már ebbõl az egész megemlékezésbõl!
Ron valóban elég sápadt volt, arcszíne a kviddics meccsek elõtti állapotára emlékeztette Harryt. Igyekezett hát másra terelni a szót:
- Mi történt a tökágyással? – kérdezte csak úgy félvállról.
- Semmi… - dörmögte a bajsza alatt Hagrid. - Mi történt volna vele?
- Mondjuk az, hogy tiszta fekete!
Hagrid kinyújtóztatta tagjait, és ledöfte maga mellé az ásót, majd rátámaszkodott.
- Hát… - kezdte kelletlenül a feje búbját vakarászva. - Tudod a csatában, amikor itt voltak a dementorok… úgy tûnik, túl sokat idõztek a kunyhóm körül. Akkor is ez volt, mikor az öreg Sirius pajtást keresték – emlékszem, akkor is egy rakás palánta kirohadt a veteményesben… – Hagrid bosszúsan csóválta a fejét és kiköpött, jelezve rosszallását. – Nyavalyás dementorok. Mindig utáltam õket… és egyre csak több van belõlük. Hiába zavarta el õket Kingsley, mindenhol ott kószálnak a falvak körül, ahol kevesebb varázsló lakik…
Harry emlékezett rá, olvasta a Reggeli Prófétában: alig két hónapja történt, hogy a minisztérium hivatalosan is elbocsátotta a dementorokat Azkabanból – valójában ez inkább hasonlított kiûzetéshez, mint felmondáshoz: auroroknak kellett kikergetniük a lényeket az erõdítménybõl, s azóta szétszéledtek. Sokuk messzi földre ment, csatlakozott más dementor-csoportosulásokhoz, vagy elrejtõzött. Hiába kergették el õket, nem lehetett végleg megszabadulni tõlük; mindenki tudta, nincs rá mód, hogy megöljenek egy dementort, semmiféle ismert varázsige nem hat ellenük.
- Még a Tiltott Rengetegbe is bemerészkednek azóta, hogy nincsenek állandó áldozataik! – folytatta Hagrid. - Az összes állat megõrül tõlük, azt se tudom, mit csináljak velük.
A vadõr monológjának egy pöttöm fiúcska érkezése vetett véget, aki lélekszakadva rohant le a domboldalon a kunyhóhoz, hogy zihálva fékezzen le Harryék elõtt.
- Na mi újság kisöreg? – brummogta Hagrid.
- A.. az igazgatónõ… sze-szeretne látni ti-titeket – lihegte a fiú a hármasnak, bordáit markolászva.
Harry, Ron és Hermione kelletlenül elbúcsúztak Hagridtól és felmentek a kastélyba, ahol a bejárati csarnokban McGalagony már vöröslött a dühtõl, amit szemmel láthatóan beszélgetõtársa okozott.
Harry megtorpant az ajtóban, s vele együtt Hermione és Ron is megdermedtek, mintha sóbálványátkot szórtak volna rájuk.
McGalagony egy hosszú, fekete zsíros hajú illetõvel beszélgetett, akinek díszes fekete köpenye lebegett a csarnokban újra meg újra feltámadó huzattól. A három jó barát profilból látta az arcát, félreismerhetetlen kampós, görbe orrát…

- Ez lehetetlen! – nyögte Harry, Ron és Hermione egyszerre.
Lassan közelebb sétáltak, és meghallották, mirõl folyik a szó.
- Professzor, nem gondolhatja, hogy szó nélkül tûrjük ezt! – szólt felháborodott hangon a férfi, mire Harryék egy emberként lélegeztek fel egyszerre. Hát persze, hogy nem Perselus Piton az! Hogy is gondolhatták?
Ahogy túltették magukat az elsõ meglepõdésen, jobban szemet szúrtak az apró részletek: például, hogy ez az ember sokkal öregebb, mint Piton volt és a haja is jóval hosszabb, csaknem fél fejjel alacsonyabb nála, és a hangja is reszelõsebb, öregesebb.
- Ez egy inzultus a Mardekár ház ellen! – folytatta a férfi. – Nem állíthatja fel ezt a szobrot!
- Ne dramatizálja túl, Mr Prince – legyintett ingerülten McGalagony. – Mindenki tisztában van vele, hogy a kígyó a szobron kit szimbolizál.
- Igen, én is tisztában vagyok vele! De mivel a Sötét Nagyúr Mardekár Malazár leszármazottja volt, a párhuzam még inkább nyilvánvaló. Ez a szobor meggyalázza a Roxfort egyik házát, és maga igazgató létére tûri – mi több: támogatja!
McGalagonynak már elege volt a beszélgetésbõl, mert elfordult Mr Prince-tõl, hogy utasításokat adjon az egyik házimanónak.
- Minden mardekárosnak magának kell eldöntenie – szólt hátra a válla fölött -, hogy õt mennyire alázza meg a szobor. Ha engem kérdez, nincs szégyenkezni valója azoknak, akik szembeszálltak Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén. Persze megértem, hogy magát milyen roppantul sérti a szobor…
A férfi arcából kifutott a vér.
- Maga…!
Mr Prince szava elakadt, mikor egy hozzá nagyon hasonlító alak figyelmeztetõleg a vállára tette a kezét. A fekete taláros mintha a semmibõl bukkant volna elõ, Harryék észre se vették, mikor elsétált mellettük.
- Octavius, ugye nem akarod feltartani Madame McGalagonyt? – szavaiból enyhe keleties akcentus érzõdött.
Valamivel idõsebbnek tûnt, mint Mr Prince, mégis erõt sugárzott a megjelenése, mint Dumbledore-nak, ahogy Harry emlékezett rá. Nem öltözött elõkelõen, díszesen varrt talárba, csak egy egyszerû csuklyás köpeny hordott, haja pedig már lassan hófehér volt.
- Látnod kellene azt a szobrot – mondta neki Octavius Prince, lerázva válláról a férfi kezét. – Felháborító és megengedhetetlen.
McGalagony végigmérte mindkettejüket, mintha koszt vizsgálna a csizmája talpán.
- Ha kétségeik vannak, kérdezzék meg Lumpsluck professzort, õ a mardekár ház feje. Kérdezzék meg, õ mit gondol a szoborról.
- Megkérdezem! – sziszegte dühösen Octavius és elcsörtetett. Kísérteties társa követte.
- Kik voltak ezek, professzor? – kérdezte McGalagonytól Hermione, mikor odamentek hozzá.
Az igazgatónõ még mindig feldúlt volt, amitõl kissé ijedten pislogtak rá a házimanók.
- Mr Prince és a testvére – válaszolta.
Harryék összenéztek.
- Prince? Akkor õk voltak…?
- Igen, a fiatalabbik Perselus Piton nagyapja volt.
- És mi gondjuk van? – érdeklõdte Ron.
McGalagony ajkai egyetlen vonallá préselõdtek.
- Úgy tûnik, egyesek elégedetlenek a szoborral, Mr Weasley. Apropó, pont ezért hívtam magukat: szeretném, ha megnéznék az emlékmûvet…
Fél perccel késõbb Harry tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy mardekáros miért háborodik fel a szobor látványától. Érdekes helyzetben találta magát, mert makacsabb, önfejûbb énje azt mondta neki, hogy a mardekár ház szégyene az egész Voldemort-ügy, hát viseljék csak a szégyenüket az idõk végezetéig. Másik, logikusabb, ésszerûbb énje azonban azt súgta, hogy nem jó ötlet ilyen provokatív mûemléket állítani az egy éves évfordulón, amikor még ennyire közeliek a történtek.
- Szerintem tök jó! – adott hangot véleményének Ron, mire McGalagony felvonta a szemöldökét, és már-már mosolyra rándult a szája sarka.
- Örülök, Mr Weasley. Miss Granger? Mr Potter? Önöknek is „tök jó” a mûalkotás, vagy jobb lenne, ha lemondanánk az egészet?
Harry és Hermione összenéztek; a lánynak is ugyanaz járt az eszében.
- Tanárnõ, öhm… - szólalt meg tétován Hermione. – Talán tényleg nem jó ötlet kiállítani ezt a szobrot. Nem lehetne esetleg változtatni rajta?
- Az sajnos lehetetlen. Vagy ezt állítjuk ki, vagy semmit – csóválta a fejét az igazgatónõ. – Egyébként megmutattam a miniszter úrnak is, és neki nincs kifogása ellene.
Ron felhorkantott.
- Naná, hisz Kingsley „miniszter úr” is ugyanúgy utálja a mardekárt, mint…
Hermione megütötte a karját. Ron elhallgatott.
- Attól tartok, még többen megsértõdnének, ha a szobrot nem állítanánk fel. Talán valóban nem kellett volna ilyen provokatív emlékmûvet készíteni, de most már nem lehet mit tenni… - sóhajtott gondterhelten McGalagony. – A vendégek hamarosan megérkeznek. Maguk hárman ne törõdjenek semmivel, csak készüljenek fel a beszédükre és várakozzanak a pódium mellett.

Harry, Ron és Hermione kimentek a kastélyparkba, ahová a legelsõ vendégek már meg is érkeztek: Mr és Mrs Weasley az elsõ sorban foglalt helyet, Kingsley Shacklebolt és a Fõnix Rendje többi tagjával egyetemben. Charlie Weasley egy karcsú, gyönyörû, napbarnította lánnyal érkezett, akit azonnal be is mutatott a szüleinek. Ahol Harryék álltak, nem hallhatták a nevét, de Ron szélesen elvigyorodott, mikor meglátta bátyját.
Hestia Jones és Dedalus Diggle érkeztek következõnek, majd a szalmaszõke Sturgis Podmore, aztán Hagrid borzalmas öltönyében, de õ hátrébb foglalt helyet egy ugyancsak termetes, elõkelõ boszorkány mellett. Az õsz hajú, vézna Elphias Doge, sõt, még a macskamániás öregasszony, Mrs Figg is eljött. A Rend életben maradt tagjai közül egyedül csak Mundungus Fletcher hiányzott – Illetve õ nem hiányzik senkinek – helyesbítette ki magát gondolatban Harry.
Már majdnem teljesen megtelt az elsõ sor, mikor egy elegáns, hosszú szempillájú hölgy megölelte Mrs Weasley-t, majd leült mellé. Ekkor vette csak észre a pódiumon álldogáló Harryt, mire integetni kezdett. Harry visszaintegetett Andromeda Tonksnak, s azon tûnõdött, mért nem hozta magával a kicsi Teddy Lupint.
A válasz mintha csak magától érkezett volna: Ginny bukkant elõ a tömegbõl, karjaiban a picivel, aki kis karjait nyújtogatta felé. Ginny visszaadta a babát Mrs Tonksnak, és helyet foglalt édesanyja másik oldalán.
- Ajjaj, Ginnyben felébredt az anyai ösztön. Vigyázz magadra haver! – súgta a fülébe Ron, röhögéssel viaskodva. Harry fülig vörösödött, és elfogta a régi rossz érzés, hogy mindenki õt bámulja. És a dísztalár nyaka is egyre szûkebbnek tûnt…
Ginny után Bill és Fleur érkezett az elsõ sorba, õk Andromeda mellett foglaltak helyet.
- Fleur egyre jobban gömbölyödik – jegyezte meg Hermione, felpillantva a beszédébõl. – Karácsonykor még szinte semmi se látszott…
Valóban, gondolta Harry. Már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan újabb baba áll a házhoz, és Mrs Weasleynek már nem kell irigykedve minden hétvégén meglátogatnia Mrs Tonksot. Harrynek eszébe jutott errõl, most, hogy az iskola befejezõdött, újra el kell látnia keresztapai kötelezettségeit, és tiszteletét tennie Andromédánál. Nem mintha nem érezte volna megtiszteltetésnek a feladatot – a kis Teddyt valósággal elhalmozta ajándékokkal, minden látogatásnál egy új játékot hozott neki –, de Andromédát már annál kevésbé tudta megkedvelni. A hölgy soha nem adott semmilyen okot Harrynek az ellenszenvére, és Harry mindig nagyon vigyázott rá, hogy soha ne mutassa ki azt. Szégyellte magát érte, de nem tehetett róla. Andromeda túlságosan is emlékeztette valakire, akit nagyon gyûlölt, valakit, aki épp egy éve lelte halálát itt, a Roxfortban.
Az elsõ sorba egy darabig nem érkezett újabb vendég, s már majdnem megtelt az összes szék. A diákok azonban még csak most tódultak ki tömegesen az udvarra, s a házvezetõ tanárok vezényletével foglaltak helyet maguknak. Sokan kiszökdöstek a rendezett sorokból, hogy odaszaladjanak szüleikhez, vagy idõsebb testvéreikhez. Harry Lunát és Deant pillantotta meg a griffendélesek között – Luna kivált a tömegbõl és elõrébb szaladt. Harry azt hitte, apjához siet, aki nem messze tõlük, az újságírók között ült. A szõke lány azonban az ekkor érkezõ Neville-hez rohant, aki nagymamájával jött, s vadonatúj dísztalárt viselt. Harry még azt is látta a pódiumról, milyen csalódott arcot vág Dean Thomas.
A nagykapu irányából hömpölygõ tömegben régi ismerõsöket fedezett fel: ekkor érkezett Percy Penelope Clearwaterrel, Cho Chang egy torzonborz, szakállas öregemberrel, és a volt mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel is a feleségével.
Az utolsók között érkezett George Weasley és még néhányan a régi kviddics csapatból: Katie Bell – kézen fogva George-dzsal – Oliver Wood, Angelina Johnson és Alicia Spinett. George volt a legelegánsabb fekete sárkánybõr zakójában és csizmájában, vállig érõ haja elfedte levágott fülét, s fekete napszemüveget hordott. Harrynek eszébe jutott, hogy az utóbbi hónapokban ez szokásává vált, szinte ki se tette a lábát a boltból napszemüveg nélkül.
Rávigyorgott Harryre, ahogy elhaladt elõtte, de a fekete lencsék mögé bújtatott szempár nélkül ez csak árnyéka volt a régi George Weasley-féle mosolynak. Harry követte tekintetével, ahogy odament a szüleihez, megölelte õket, majd leült Ginny és Percy közé.
Negyed óra elteltével a padsorok megteltek, mindenki megérkezett és elfoglalta a helyét. Harry nem tudott elnyomni egy gúnyos gondolatot, vajon hányszor fordult elõ, hogy olyan köztiszteletben álló aranyvérûek, mint a Prince-ek, Bulstrode-ok és Melwynek a leghátsó sorokba szorultak bárminemû rendezvényen.
Ahogy erre gondolt, szöget ütött a fejébe, hogy sehol sem látja Malfoy-ékat. Azt tudta, hogy mind Draco, mind Lucius és Narcissa megúszta az Azkabant – errõl részben Harry gondoskodott, és a mai napig nem tudta megmagyarázni, miért is érezte ennek szükségét. Mellesleg Ron sem felejtette el emlékeztetni erre a röpke „elmebajra”, valahányszor szóba került a téma, Hermione azonban kifejezetten büszke volt rá emiatt. Szerinte ugyanis egy ilyen gesztus az aranyvérûek felé enyhíthette a Voldemort bukása utáni feszült helyzetet.
McGalagony súgott valamit Hermione fülébe, mire a lány felállt és a pódiumhoz lépett. Pálcáját saját torkának szegezte, s innentõl kezdve minden szavát tisztán lehetett hallani a leghátsó sorokban is.
- Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen a szép nyári délelõttön – kezdett bele a lány. – Reménykedjünk benne, hogy az idõ továbbra is ilyen kellemes marad, mert McGalagony igazgatónõvel, Harryvel és Ronnal úgy terveztük, hogy sok mindent szeretnénk megosztani önökkel. Úgy vélem – és gondolom, önök közül is sokan egyetértenek ebben -, hogy nagyon sok tisztázatlan, homályos részlet maradt arról, pontosan mi is történt itt egy évvel ez elõtt.
Hermione most egy kis szünetet tartott és körbenézett a sokaságon.
- Ma egy éve, ezen a helyen véget ért egy sötét korszak. Voldemort nagyúr és halálfalói elbuktak, rémuralmuk véget ért. Hiába gondolunk vissza erre a napra örömmel és megnyugvással, sosem szabad megfeledkeznünk róla, micsoda árat kellett fizetnünk ezért a gyõzelemért. Egy évvel ezelõtt csaknem hatvan ember vesztette életét a Roxforti birtokon, szembeszállva Voldemorttal. Tartozunk nekik annyival, hogy ezen a napon minden évben gondolunk rájuk, és hálával adózunk nekik.
Újabb szünetet tartott és lepillantott a lapjára.
- Mi hárman, Harry, Ron és én pedig önöknek tartozunk… az igazsággal. Ahogy a hõsi halottak rászolgáltak a hálánkra és szeretetünkre, önök ugyanúgy rászolgáltak az igazságra. Egy történetet szeretnénk elmondani három emberrõl, akik megváltoztatták a világunkat. Ez a három ember Albus Dumbledore, Tom Denem és Perselus Piton.
Sokan összenéztek és sugdolózni, mocorogni kezdtek. Hermione türelmesen várt, míg elült a zaj, majd emelt hangon folytatta:
- Albus Dumbledore történetét sokan ismerhetik, olvashattak róla, és megismerhették az igazság egy szeletét. Ahhoz azonban, hogy megtudjuk, igazán milyen ember is volt Dumbledore, nem elég az igazság részlete. A teljes történetet ismernünk kell…
Hermione majdnem egy órán át beszélt Dumbledore-ról. A gyerekkorától kezdte a történetet, elmesélt mindent a három testvérrõl, a legkisebbik, Ariana tragédiájáról, apjuk elítélésérõl, s nem titkolta el a kényesebb részeket sem: Grindelwald befolyását, Dumbledore rajongását a durmstrangos fiú zsenialitása iránt, két hónapos barátságukat és annak tragikus befejezõdését.
Egy árva pisszenést sem lehetett hallani, se unott ásítást, se döbbenet hangjait – mindenki olyan feszülten figyelt, hogy szinte tapintani lehetett a feszültséget. Harry az arcokat fürkészte, sorról sorra, székrõl székre, s mindenhol ugyanazt látta: mindenki elhitte, hogy igaz, amit hallanak, hogy nincs több mellébeszélés, nincs több titkolózás, itt van elõttük kiterítve minden.
Aberforth is az elsõ sorban ült, s a hallgatóság részérõl mágnesként vonzotta a tekinteteket a történet egyes pontjain. Harry biztos volt benne, hogy a csendhez és magányhoz szokott öreg kocsmáros ugyanúgy zavarban érzi magát, ahogy õ is.
Hermione beszámolója Grindelwald legyõzésével ért véget, ahogy Dumbledore-hoz került a Végzet Pálcája. Senki nem vonta kétségbe a szavait, hogy ez a különleges pálca valóban létezik, s hogy ott van a tóparton, nem messze tõlük egy fehér márvány sírban.

Ezek után Ron vette át a szót és ismét visszaugorva az idõben, a Gomold család sorsától kezdte mesélni Voldemort történetét. Harry elégedetten látta, hogy barátja kifejezetten jól tud beszélni ilyen nagy hallgatóság elõtt, és a szín is visszatért az arcába.
Ron olyan dolgokról beszélt, amiket a jelen lévõ százak még legvadabb álmaikban sem gondoltak volna – Tom Denem története már több helyen megdöbbentette a hallgatóságot, felhördülések, elborzadással kevert felháborodottság érzõdött a sorok közül. A horcruxok, mindaz, amit Voldemort mûvelt, hogy halhatatlanná váljon, egyeseknek túl sok volt – a hátsóbb sorokból néhányan felálltak és elmentek, többségükben kicsi gyerekekkel.
Ron azzal az októberi estével fejezte be beszámolóját, mikor Voldemort eltûnt az emberek szeme elõl, ekkor átadta a szószéket Harrynek.
A történet pedig folytatódott, s a tömeg ugyanolyan figyelemmel hallgatta, mint az elején, pedig már három órája tartott a rendezvény, mégis mindenkit lebilincselt, aki csak ott volt.
Perselus Piton és Lily gyermekkori barátsága, ahogy a varázsvilágban zajló háború ellentétes oldalaira sodródtak, hogyan tört meg Piton Voldemort iránti hûsége – nem csendes figyelmet és nem a döbbenet hangjait váltotta ki a közönségbõl; több idõsebb asszony és fiatal lányok törölgették a szemüket, könnyezték meg némán vagy szipogva a szomorú történetet, mely miatt Voldemort felajánlotta a választás lehetõségét Lilynek, s mellyel akaratlanul saját vesztét idézte elõ.
Harry tovább ment a történetben, mint Ron vagy Hermione; elmesélt mindent, amit Dumbledore eltervezett, mindent, amire õt, Harryt és amire Pitont szánta, a hatalmas terv összes kis részletét. Itt következett a horcruxok keresésének története, s Voldemort kutatása a Végzet Pálcája után, legvégül pedig hogyan vezetett mindez a nagyúr halálához.
Nem lehetett eltitkolni a Pálca létezését. Fölösleges lett volna bármiféle mesét kitalálni helyette. Mielõtt Voldemort meghalt, egy egész tömeg hallgatta végig a beszélgetésüket, lehetetlen volt eltitkolni, de Harryt ez nem izgatta. Ez már nem a titkolózásról szólt – legalábbis nem teljes mértékben. Bármennyire is szeretett volna bevallani mindent, Hermione azt javasolta, jobb, ha nem szól a másik két Ereklyérõl. A Köpeny titokban maradt az emberek elõtt, a Kõ pedig megsemmisült, mikor Dumbledore elpusztította a horcruxot – ez volt a megbeszélt terv.
- Jobb lesz így, Harry – gyõzködte Hermione napokkal korábban.
Harrynek nem tetszett ez az egész. Akkor egyszer hozták fel ezt a témát, mikor Harry és Ron átfutották a frissen megírt beszédeket. A klubhelyiségben ültek és elmúlt már éjfél, de ez a probléma nem hagyta nyugodni õket.
- Nem errõl volt szó, Hermione – csóválta a fejét Ron. – Azt hittem megegyeztünk, hogy mindent elmondunk. Mindent!
- Én… én nem hiszem, hogy tudniuk kellene ilyen dolgokról, Ron… - fanyalgott a lány. – Gondolj csak bele: ha-ha megtudják, hol vannak az ereklyék, biztosan rengetegen megpróbálják rátenni a kezüket… megpróbálnák egyesíteni õket. Nem elõször történne meg.
- De már egy csomó embernek elmondtuk: Ginnynek, Lunának, Neville-nek, még Hagridnak is, pedig nála nincs titok, ami biztonságban lenne!
Hermione rosszallóan nézett rá.
- Ez egyáltalán nem igaz! – csattant fel. – Ne beszélj Hagridról úgy, mintha valami felelõtlen akárki lenne! Õ is tud titkot tartani…
Harry felnevetett.
- Hagrid? – kérdezett vissza kételkedve. – Hagridnak nincsenek titkai, hidd csak el… De jó, rendben, legyen igazad! – adta meg magát végül. – Folytatódjon csak a titkolózás a végtelenségig! Nekem mindegy, én tudok élni vele… Csak azt gondoltam, megérdemlik a teljes igazságot.
Ezzel lezártnak tekintették a vitát, egyikük sem hozta szóba többet, kivéve a megemlékezés elõtti perceket.
Harry befejezte a történetet, ahogy az le volt írva, s meglepve állapította meg, hogy alig néhányszor kellett csak belenéznie. Az egész ott volt a fejében, ez volt az egész élete, ez volt minden, ami kitöltötte az utóbbi hét évet, és most végre kiadta magából. Harrynek el kellett ismernie, hogy nagyon jó érzés volt megosztani mindezt; mintha a teher, amit a jóslat rakott a vállára, most oldódna csak fel igazán.
Csaknem négy órás feszült hallgatás után Harry megköszönte a figyelmet és visszaült a helyére. Sokan beszélgetni, forgolódni kezdtek, csak akkor csendesedett el újra a tömeg, mikor Ron lépett az emelvényhez.
- Köszönjük a türelmet, hogy végighallgatták a történetünket – szólt újra felerõsített hangján. – A megemlékezés keretében egy szobrot szeretnénk felavatni… - mutatott hátra a pódium mögött álló, fekete bársonylepellel borított emlékmûre. – Nem a gyõzelemre, hanem a gyõzelem árára emlékezve. A mûemlékért köszönettel tartozunk készítõjének, Mrs Augusta Rhotennek, és Minerva McGalagony igazgatónõnek.
Ron suhintott egyet a pálcájával, mire enyhe szélfuvallat lefújta a fekete bársonyleplet a szoborról. Fényképezõgépek kattogtak, és újra mindenki beszélgetni kezdett, néhányan tapsoltak. A gyönyörûen faragott márvány szobor egy arc nélküli varázslót ábrázolt, akinek a lábai elõtt döglött kígyók hevernek. Az alak egy táblát tartott a kezében, melyre nevek voltak felvésve – azok nevei, akik a végsõ, roxforti csatában vesztették életüket Voldemort ellen harcolva.
- Ez a szobor jelképezi, hogy Voldemort legyõzése nem egy, nem három ember érdeme, hanem mindannyiunké. A jóslat sohasem teljesült volna be, ha önök nem állnak mögöttünk, nem harcolnak, és nem adják az életüket. Együtt harcoltuk ki a gyõzelmet!
Harry látta, ahogy a hátsó sorokból néhány mardekáros feláll és elvonul, köztük a két öreg Prince is. Senki sem törõdött velük.
Jó fél óra telt el, mire a padsorokból kiaraszoló tömeg egy hosszú, kígyózó sorba állt be a szobor elé. Mindannyian elõvarázsoltak egy szál vörös rózsát és letették a talapzathoz. Mire az utolsó szál rózsa is a helyére került, a talapzatból már nem sok látszott a virághalomtól.

Ez után Harryéknek sorban fogadniuk kellett a gratulációkat és köszöneteket, kezet fogtak mindenkivel, néhányan megölelték õket, kézcsókot adtak Hermionénak, megveregették a vállukat.
Sokan bementek a nagyterembe, ahol a hosszú asztalokat már a falak mellé tolták, hogy legyen hely az embereknek. Mindenki nem fért volna be, ezért a bejárati csarnok is megtelt, páran pedig a megemlékezés után hazamentek, de így is rengeteg ember maradt.
- Gratulálok Mr Weasley, remek beszéd volt, gratulálok mindhármójuknak! Gratulálok Mr Potter! – rázott kezet velük az alacsony, cilinderes varázsló, Dedalus Diggle.
- Köszönöm. Hogy vannak Dursley-ék? – csúszott ki Harry száján a kérdés.
Mr Diggle-t láthatólag hatalmas megtiszteltetésként érte, hogy Harry hajlandó beszélgetni vele, ezért részletes beszámolóba kezdett Dursley-ék „bujdosásáról” és hazaköltözésükrõl Voldemort bukása után. Dedalus elmondása alapján Vernon bácsi valóságos terrorként élte meg, hogy varázslóknál kellett élnie és egyetlen nap se mulasztotta el értésükre adni, hogy miket kénytelen kiállni unokaöccse miatt. Dudley ezzel szemben jól tûrte a számûzetést, még segíteni is hajlandó volt a házimunkában, amitõl Petunia néni és Vernon bácsi irtózott.
Harryvel szinte mindenki beszélni akart, õ viszont csak egy valakivel. Csalódottan állapította meg, hogy Ginny a terem másik végébe szorult és legalább kétszáz ember volt közöttük – egy örökkévalóság lesz, mire átverekszi magát rajtuk. Kezet rázott még néhány emberrel, közben elindult a lány felé, aki messzirõl látta, hogy közeledik.
Lassabban haladt, mint gondolta, mert szinte mindenki ráköszönt és beszélgetni akart vele. Rita Vitrol interjút akart vele csinálni, Eldred Worple pedig száz levél után most személyesen is megpróbálta rávenni, hogy egyezzen bele egy életrajzi könyvbe. Úgy tûnt csak Eakle professzor nem foglalkozik Harryvel, ami miatt a töpörödött tanár Harry kedvencévé lépett elõ. Eakle épp egy szemüveges, öreg boszorkánnyal beszélt, akin vörös talár volt – Harry felismerte benne a durmstrangosok egyenruháját. Mielõtt az öreg hölgy megszólíthatta volna, gyorsan útirányt váltott és átbújva két táltos között, már csak pár ember választotta el Ginnytõl.

- Szia Harry! – Cho Chang toppant elé a semmibõl, két pohár pezsgõvel a kezében. – Megengeded, hogy…? Akarsz egy…?
- Mit? - értetlenkedett Harry.
- Hát pezsgõt! – nyújtotta felé az egyik poharat a lány, és zavarában felnevetett.
- Oh, persze, köszönöm! – nevetett Harry is és elvette a poharat.
Még mindig nevetgélve koccintottak. Ginny arcáról leolvadt a mosoly.
- Nagyon szép beszéd volt, igazán… igazán büszke vagyok rád – Cho hangja a végére teljesen elhalkult, hogy Harry alig értette. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van.
Harryt egy csörömpölés mentette meg a választól – valaki nem messze tõlük leejtett egy poharat, egy nõ pedig a talárja miatt bosszankodott. A házimanók odaszaladtak, hogy feltakarítsák a kiömlött italt, s ekkor Harry észrevette az öregembert, akivel Cho érkezett.
- Se-semmi gond, megvagyok már, minden rendben… - motyogta az öreg a manóknak.
Mr Weasley támogatta a torzonborz, szakállas embert, aki whiskys üveget tartott a kezében és méterekre bûzlött az alkoholtól. Elkent beszédébõl és üveges tekintetébõl Harry csak hosszas késéssel jött rá, hogy ki ez az alak.
- Csak nem…? – nézett nagy szemekkel Chora.
- De igen, Mr Diggory – mondta a lány. – Nem találkoztam vele, mióta véget ért a Tusa. Roxmortsban futottunk össze. Elég rossz bõrben van szegény.
Megfeledkezve úti céljáról, Harry azonnal elindult a két férfi felé.
- Harry, szerintem ez nem túl jó… - próbálta figyelmeztetni Cho, de a fiú addigra már hallótávolságon kívül volt -… ötlet.
- Mr Diggory! – szólította meg Harry.
A férfi lassan feléje fordult.
- Harry Potter! – hunyorgott rá Mr Diggory. - Hadd gratuláljak ehhez a csodálatos beszédhez! Igazán érdekfeszítõ volt végighallgatni…
Harry kiérezte hangjából a gúnyolódást, de kezdett összeállni neki a kép, ahogy Mr Weasley óvatosan megragadta Mr Diggory vállát.
- Amos, szerintem jobb lenne, ha kijönnél velem – szólt Mr Weasley szelíden, de határozottan. – Gyere…
- Talán nem vagyok elég jó ehhez a bulihoz, he? – szólt vissza kissé hangosabban Mr Diggory, mire néhányan feléjük fordultak. Hátrébb lépett és széttárta a karjait, mindenkihez intézve szavait: - Talán nekem nincs jogom itt lenni? Nem fizettem meg a… belépõt? Mert az kell ide, nem? Belépõnek egy két halott gyerek… vagy testvér…
Harry fejében megszólalt a vészcsengõ – õ csak köszönni jött ide, nem számított rá, hogy ilyen ellenséges fogadtatásra lel.
Mr Weasley most két kézzel ragadta meg volt kollégáját, hogy maga felé fordítsa.
- Amos! Amos, figyelj rám! Jobban tennéd, ha…
De Mr Diggory nem volt hajlandó meghallgatni.
- Az én fiam volt az elsõ áldozat, már senki se emlékszik? SENKI SE EMLÉKSZIK CEDRIC DIGGORYRA? SENKI?! – ordította teli torokból Mr Diggory.
Harry nem jutott szóhoz, csak hátranézett Chora. A lány ugyanott állt, ahol hagyta, nem sírt, de kezében remegett a pezsgõspohár.
- Amos, gyere… Gyere már – szólt rá halkan Mr Weasley, majd újra megfogta a karját és szelíd erõszakkal vonszolni kezdte az ajtó felé.
Mr Diggory botladozott párat, majd kitépte magát a vörös hajú férfi kezébõl és ellökte magától.
- Te csak ne taszigálgass engem! Azt hiszed, neked már mindent szabad, he?! – prüszkölte Mr Weasley arcába. - Persze, most Weasley-uralom van… mindenhol ti parancsoltok… te meg a pereputtyod. Én meg mindent elvesztettem… mindent… - ahogy kiabált a nagy lendülettõl hátratántorodott és nekidõlt az egyik asztalnak. Közben tovább acsargott: - Te mit vesztettél el? He? Mit? Fogalmad sincs róla, milyen ez! Csak dõzsöltök a pénzben ti Weasley-k… Behozzátok az eddigi lemaradást, mi?! Mit csináljunk mi, akik mindent elvesztettünk? Imádjunk titeket, mert nektek mindenetek megvan?
Mr Weasley felhagyott a hasztalan próbálkozással, hogy csitítsa a férfit. Harry látta rajta, hogy a megértõ kedvesség eltûnt a tekintetébõl.
- Szeretnélek rá emlékeztetni, hogy az én fiam is meghalt.
- Maradt még elég – morogta aljasul a szakállas férfi. Harry tisztán hallotta, ahogy Ginny dühösen fúj, mint egy macska, és lelki szemeivel szinte látta, hogy a lány elõhúzza a pálcáját.
Mr Weasley arcából kifutott a vér, s Harry ekkor döntött úgy, hogy ideje közbelépni, mert a hangulat kezdett nagyon ellenségessé válni; körülöttük többen is, férfiak, nõk felháborodásuknak adtak hangot, amiért ez a „torzonborz részeg alak” ilyen hangon beszél a köztiszteletnek örvendõ Mr Weasley-vel.
- Hogy merészeli?
- Nem szégyelli magát?!
- Micsoda szemtelenség!
Mr Diggory feneke megcsúszott az asztal lapján, aminek eddig támaszkodott, s lehuppant a padra, kezébõl pedig kiejtette a whiskys üveget is. Harry ezt a pillanatot használta ki, hogy észrevétlenül elõhúzza pálcáját, s mintha segíteni akarna, Mr Diggory talárja takarásában az oldalához tartsa.
- Stupor – suttogta Harry olyan halkan, amennyire csak tudta, s Mr Diggory elernyedt a karjaiban. Hallotta, hogy Cho felsikkant mögötte.
- George! – szólt azonnal Mr Weasley a fiának, aki nyomban odaszaladt, és segített Harrynek támogatni az alélt férfit. – Vigyük ki innen!
Mr Weasley igyekezett higgadt képet vágni, és megnyugtatni minden körülöttük állót, hogy nem lesz semmi baj, haza viszik Mr Diggoryt. Mr Weasley ment elöl, Harry, George és az ájult férfi hármasa lassan követte kifelé a kastélyparkba, bámészkodók pillantásaitól kísérve, majd elindultak a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuk irányába.
- Vén hülye… - morogta George, s szabad kezével levette napszemüvegét.
Ahogy az arcához nyúlt, Harry észrevette, hogy ott, ahol a fiú sérülésének kellene lennie, egy új, sértetlen fül nõtt.
- Hát az mi? – kérdezte tõle meglepetten.
- Telefül! – világosította fel a fiú. – Praktikus, nem? Akár kémnek is elmehetnék.
- Ezzel a szemüveggel biztosan… - dörmögte Harry, mielõtt még visszafoghatta volna magát. George erre nem szólt semmit, csak tovább morgolódott alkoholtól bûzlõ terhükre.
- Gyertek, mindjárt elérjük a kaput és hoppanálhatunk – szólt hátra Mr Weasley. – Harry, ne vegyem át egy kicsit?
- Nem szükséges, Mr Weasley – hárította el a szívességet a fiú -, de jobb lenne, ha ön hoppanálna vele…

Csaknem tíz perces kutyagolás után érték csak el a kaput, mely tárva nyitva volt, s a bejáratnál két auror õrködött. A vörös hajú férfi elõreszaladt, hogy felvilágosítsa õket, így mikor Harryék megérkeztek, az õrök nem szóltak semmit, utat engedtek nekik.
Mr Weasley átvette volt kollégáját a fiúktól, majd kinyújtotta az egyik kezét. Harry és George belekapaszkodtak, s együtt hoppanáltak. Jött a kellemetlen összepréselõdés, a fullasztó érzés, mely összeszorította õket, mintha vaspántok feszülnének a mellkasukra – aztán ahogy jött, el is múlt.
- Itt vagyunk – szólt fölöslegesen Mr Weasley.
A Diggory ház kertjébe érkeztek, amirõl Harry tudta, hogy nincs messze az Odútól, s ahogy körbenézett, sikerült felismernie a környezõ dombokat. Arra tippelt, hogy talán két-három kilométerrel lehetnek keletre a Weasley-család otthonától.
- Gyertek, vigyük be… Várj! Elõbb felébresztem.
Harry és George visszavették az alélt Mr Diggoryt, Mr Weasley pedig elmotyogta az ébresztõ bûbájt. A szakállas férfi kótyagosan pislogott rájuk, de nem mondott semmit – Harry ennek roppantul örült. Nem lett volna kedve tovább hallgatni azt a monológot.
Mr Weasley feltrappolt a bejárathoz vezetõ lépcsõn és bekopogott. Amíg vártak, Harry gyorsan végigfuttatta tekintetét a házon. Takaros otthon volt, gondozott, tiszta, de látszott rajta, hogy kis családnak készült. Egyemeletes téglaház volt, de a falakat teljesen benõtték a futónövények, melyeket az ablakok és az ajtó körül gondosan metszettek. Harry meg volt lepõdve, mert az összeomlott Mr Diggory látványától egy sokkal elhanyagoltabb, giz-gazos, koszos házra számított.
Az ajtó kinyílt és megjelent Mrs Diggory, Cedric édesanyja, akit Harry csak egyszer látott, mikor eljöttek hozzá a gyengélkedõbe Voldemort visszatérése után.
- A-Arthur? Mi szél hozott…? – kezdte kedvesen, de kissé tartózkodóan a hölgy, aztán megpillantotta a hármast. – Jaj, csak nem? Mit csinált ez a bolond vén gazember?
Mr Weasley igyekezett elsimítani a dolgokat.
- Semmit, semmit, Mimosa, ne izgasd magad, csak felöntött kicsit a garatra az öreg Amos…
- Merlinre – sopánkodott az asszony. – Vén bolond… ostoba vén bolond…
- Fiúk, gyertek, segítsétek be Amost – szólt nekik Mr Weasley, igyekezve nem meghallani az asszony szitkozódásait.
Mr Diggory nem ellenkezett, de teljesen elhagyta magát segítõi vállára támaszkodva, s Harrynek egyre inkább az a benyomása támadt, hogy a férfi szinte élvezi, hogy cipelik.
- Mit mûveltél te szerencsétlen? – sziszegte a fogai között Mrs Diggory, ahogy elhaladtak mellette. – Megmondtam, hogy nem menj oda! De neked beszélhet az ember! Ostoba, vénember…
A férje nem szólt semmit, csak üveges szemekkel, lehajtott fejjel meredt maga elé. George és Harry Mrs Diggory vezetésével bekísérték õt az egyik szobába és lefektették az ágyra.
Szarukeretes szemüvegét az éjjeliszekrényre tették, amin egy gyûrött fotó volt egy tíz év körüli barna hajú fiúról. Mr Diggory elkapta Harry pillantását, ahogy megbámulta a képet.
- Mondtam neki… - motyogta kótyagosan. – Mondtam neki, hogy ne… veszélyesek…
Harry csak sajnálatot és szánalmat érzett, ahogy lepillantott rá.
- Nem hallgatott rám… - folytatta félálomban a motyogást. – El fogják vinni… Elviszik…
George megütögette Harry karját, és a morgolódó asszonyt követve visszamentek a nappaliba.
Mrs Diggory nagyon megöregedett azóta, hogy Harry legutóbb látta. Négy évvel ezelõtt egy fiatalos, negyvenes nõ volt, most viszont egy öregasszony állt elõttük. Harry egy cseppet sem csodálkozott ezen. Õ maga is évekkel érezte öregebbnek önmagát, mikor próbálta feldolgozni Sirius, Dumbledore, Lupin, Tonks és Fred halálát.
- Jaj, Arthur, köszönöm, hogy haza hoztátok, én…
- Nem tesz semmit – mosolygott kedvesen Mr Weasley.
- Annyira sajnálom – csóválta a fejét az asszony. – Ugye… ugye nem csinált semmi ostobaságot?
- Nem, dehogy – válaszolta a férfi a tõle telhetõ legnagyobb õszinteséggel. – Nem történt semmi.
Mrs Diggory mélyet sóhajtott, s amikor látta, hogy vendégei máris indulni készülnek, gyorsan közbelépett: - Olyan régen jártál már itt, és a fiad még nem is volt nálunk, és Mr Potter! Ez igazán nagy megtiszteltetés! Üljetek le, mindjárt hozok egy kis süteményt és teát… - invitálta õket Mrs Diggory, Mr Weasley pedig igyekezett udvariasan elhárítani.
Harry elmondhatatlanul zavarban volt. Nem attól, hogy megtiszteltetésnek tekinti valaki, hogy vendégül láthatja, hanem attól, hogy pont az beszél hozzá így, akivel õ közölte a fia halálhírét. Mr Weasley egy pillantással jelezte, hogy õ is észrevette Harry zavarát.
- Jaj, Mimosa, köszönjük, de igazán nem akarunk a terhedre lenni…
- Ragaszkodom hozzá! – szólt közbe kedvesen az asszony. – Tessék, foglaljatok helyet, mindjárt jövök.
Mr Weasley nem akarta megbántani õt, ezért nem szólt többet, csak udvariasan mosolygott. George nem zavartatta magát, feltette napszemüvegét és ledobta magát az egyik fotelba. Mrs Diggory kiment a konyhába, Mr Weasley pedig mélyet sóhajtott.
- Mindjárt megyünk fiúk, csak egy pár perc… - suttogta bocsánatkérõ hangon a férfi. – Szegény Amos… és szegény Mimosa!
Harry nem ült le, inkább körbejárta a takaros kis nappalit, melynek minden négyzetcentimétere ragyogott a tisztaságtól, a függönyök hófehérek voltak, a bútorokon pedig még az a szemmel alig látható vékonyka porréteg is hiányzott, ami normális esetben egy takarítás után pár perccel nyomban visszaszállingózik a berendezési tárgyakra. Harrynek az a benyomása támadt, hogy Mrs Diggory éppen takarított, mielõtt megérkeztek.
- Hm, semmi se változott – jegyezte meg Mr Weasley ahogy Harryhez hasonlóan körbenézett a nappaliban. – Talán egy kicsit még tisztább lett minden. Igaz régen se volt épp elhanyagolt ház… Fõleg ha a jó öreg Odúhoz hasonlítjuk, igaz, fiúk? – nevetgélt halkan Mr Weasley, majd azon nyomban abbahagyta, ahogy szeme megakadt valamin a nappali túlsó végében.
Az ablak mellett egy szép, faragott komód állt, tetején hímzett terítõ és számtalan fénykép. Harrynek kissé összerándult a gyomra, mikor meglátta, hogy mindegyik képrõl ugyanaz a fiatal, jóképû, barna hajú fiú mosolyog rá. Cedric Diggory rövid életének mind a tizenhét évébõl legalább egy fotó díszelgett keretében – az elsõ születésnapja, hatalmas tortával; az elsõ repülése egy gyerekseprûn; boldogan mosolyog, ahogy feltartja a magasba McGalagony levelét. Gyerekkori képei egyöntetû boldog évek lehettek, ahogy élete utolsó napja is – csak egy kép volt, amin Cedric komoly volt és talán kissé goromba, sõt ingerült képet vágott, ahogy kezével hessegette el a kamerát.
Iskolás kori képein már az a Cedric szerepelt, akit Harry is ismert és barátjának tartott…
A barátom…? – kérdezte önmagától Harry, és homlokráncolva kézbe vette az egyik sárga-fekete csíkozású, a többitõl kissé elütõ keretet, melyben a kviddicsezõ Cedricrõl készült kép lapult. Harry elgondolkozott, ahogy a képet bámulta, és próbált visszaemlékezni, milyen is volt a hugrabugos fogó, a Trimágus Tusa bajnoka. Rá kellett döbbennie, hogy Cedric minden volt, csak a barátja nem. Harmadéves korában ismerte meg, s egyetlen közös meccsükön le is gyõzte Harryt – igaz váltig állította, hogy csak a dementorok miatt sikerülhetett ez.
Negyedéves korában pedig majd’ megette a féltékenység, amiért Cho Cedricet választotta, az õ partnere volt a Karácsonyi Bálon, vele ment együtt Madam Puddifoot kávézójába… Sosem kedvelte igazán Cedricet. Inkább féltékeny és irigy volt rá, a Tusán pedig minden erejével azon igyekezett, hogy legyõzze a fiút, hogy megmutassa mindenkinek, õ a bajnok…
A bekövetkezett tragédia és az eltelt idõ miatt gondolhatott vissza úgy Cedricre, mintha nagyon közeli barátja lenne, akit elvett tõle Voldemort és Pettigrew.

Mr Weasley tovább sajnálkozott Diggoryékon:
- Nem elég, hogy elvesztették Cedricet, de két éve Amos testvére is meghalt. Nem hallottatok róla? Vol… Voldemort megölette a feleségét is, meg a gyerekeiket.
- Szomorú – dünnyögte közbe Harry.
- Ja, mindjárt elsírom magam – nyögte közbe George ridegen, épp mielõtt az asszony visszatért volna a nappaliba.
Harry gyorsan visszatette a képet a helyére, egy Choval közös fotó mellé, amin Cedric épp egy csókot nyom a lány arcára, aki boldogan nevet bele a kamerába. A Trimágus Tusáról egyetlen kép sem volt, pedig ha Harry emlékei nem csaltak, Mr Diggory számtalan fotót készített fiáról a próbák elõtt, és az újságban is rengeteget szerepeltek a bajnokok.
Mrs Diggory egy nagy tálcán teát és süteményt hozott, és letette a dohányzóasztalra. Újabb gyõzködés nélkül mindhárman elvettek egy darabot. Harrynek nem ízlett a sütemény, fõleg mivel az utóbbi idõben Mrs Weasley ínycsiklandozó édességeihez volt szokva, a Roxfortban pedig a házimanók professzionalizmusához, így épp csak ehetõnek titulálta a lekváros teasüteményt.
- Hogy ízlik? Ma reggel sütöttem.
- Nagyon finom, Mrs Diggory – dünnyögte teli szájjal Harry. Ahogy George-ra sandított, látta, hogy õ sincs elragadtatva, de a napszemüveg pont erre volt jó.
Mr Weasley és Mrs Diggory még jó fél órán át beszélgettek többnyire minisztériumi kollégákról, kinek hogy megy a sora, ki nõsült meg, kinek született gyereke. Harry nem figyelt a beszélgetésre, csak néha összepillantottak George-dzsal, várva, hogy mikor lesz már vége, és mehetnek vissza a Roxfortba. Harry röstellte bevallani, de nagyon kényelmetlenül érezte magát itt.
Mikor aztán Mr Weasley búcsúzkodni kezdett, és a ruhafogashoz léptek felvenni talárjukat, Harry észrevétlenül beleejtette erszénye tartalmát Mr Diggory kabátzsebébe. A vörös hajú férfi meglátta, mit tett, de nem szólt semmit, csak megértõen mosolygott.
Harry ezzel letudta a dolgot, és többet gondolni se akart Diggoryékra. Õ is rengeteg barátot, rokont elvesztett, a háta közepére se kívánt egy fiúk halálán kesergõ házaspárt.
Nem is gondolt rájuk a nap hátralévõ részében. A megemlékezésre összegyûlt vendégek késõ délután távoztak, Harryék pedig még az évzáró lakoma elõtt összepakolták holmijukat a másnap reggeli indulásra. Az évzárón kihirdették a házak közti pontverseny végeredményét, McGalagony pedig elmondta a búcsúbeszédet. A végzõs diákokról csoportképet készítettek a reggeli Prófétának, és jelképes, könnyes búcsút vettek egymástól egy késõ éjszakába nyúló banketten. Csak mikor Harry hajnalban ledõlt az ágyára és megpróbált Ron horkolása mellett elaludni, akkor értette meg, hogy élete egy szakasza a végéhez ért. Hogy soha többé nem fog a Roxfort nagytermében ebédelni, hogy soha többé nem heveredik le a tóparti bükkfa alá, és nem fog többé ebben az ágyban aludni. Végleg búcsút intett a Roxfortnak.