A vérfarkas

 A falu, ahol történetem kezdetét veszi, Londontól nem messze, egy erdő mellett feküdt. Az öregemberek nem merészkedtek az erdőbe, mert úgy tartották veszélyes fenevadak – vérfarkasok - lakják. A fiatalabbak persze már rég nem törődtek a babonákkal. “Ugyan már, nincsenek is vérfarkasok!” Volt errefelé ugyan néhány varázsló-család, de ők meg majd bolondok lettek volna kiállni az utcára, és világgá kiáltani a bestiák valós mivoltát. A baj nem is itt volt. Hanem, hogy nem csak a muglikat ( varázstalan embereket ) nem figyelmeztették, de a frissen érkező mágusokat sem. Ez lehetett az oka, hogy egy öt éves kisfiú a vérfarkas-kór hordozója lett.

****

Hideg téli nap volt. A hó megállás nélkül esett, egyenletes, 30 cm-es takarót képezve mindenütt. A gyerekek nagy örömére, természetesen. Az óvodások - mint előtte oly sokszor – ezen a napon is az erdő széléhez mentek ki játszani. Hógolyóztak, szánkóztak és csúszkálgattak a letaposott jégen. Néhány kisgyerek viszont a fák között kezdett el bújócskázni.

- Megvagy Remus!- kiáltotta egy kisfiú vidáman.- Te vagy a hunyó!

- Ne már!- nyafogott az egyik kislány.- Most találjatok meg engem!

- Húszig számolj Remus!- kiabálták a többiek, ügyet sem vetve a kislányra. Remus egy fatörzs felé fordult és hangosan számolni kezdett.

- 1…2…3…6…12…4…- “számolás” közben nem vette észre, hogy az óvónő már elindult, visszafelé, így néhány percen belül már senki sem volt a környéken - …0…18…20! Aki bújt, aki nem megyek!- kiáltotta boldogan, de amikor megfordult és egy teremtett lelket nem látott, nem hallott maga körül, egy pillanatra félelem fogta el.

- Jól elbújtatok.- mondta a semmibe. Álldogált még egy darabig, aztán elindult, hátha megtalál valakit. Benézett minden fa mögé, megkerült minden bokrot, de a többieket nem találta meg. Idő közben egyre beljebb jutott az erdőben, mígnem teljesen eltévedt.

- Én már nem akarok játszani!- kiabálta kétségbeesetten, de egy lágy széllökésen kívül nem kapott más választ. Fáradt volt és éhes. A nap már lemenőben volt.

- Gyertek elő! Feladom!- az utolsó szót már szinte suttogta majd térdre rogyott és halkan sírni kezdett.

- Mama! Mama, hol vagy?- szipogott reszketve a hidegtől, de első sorban a félelemtől.

- Mama, félek! Haza akarok menni!- Órák telhettek el így, s a kisfiúnak sejtelme sem volt arról, hogy mióta észrevették hiányát, a helyi varázslók kétségbeesetten kezdtek kutatni utána. Arról sem tudott, hogy a szomszédos bokrok egyike alól egy vérfarkas figyeli őt, mint leendő áldozatát és fajtársát. Végül az állat megmozdult. Néhány lépésre volt már csak a gyerektől, amikor az észrevette, s ijedten hátrálni kezdett. Aztán egy harapás,… a vér édes íze a szájában,… egy sikoly,… zöld villanás,… aztán semmi.

Remus ájultan feküdt, a karjából ömlött a vér, mellette a vadállat hevert élettelenül.

-Kelj fel te gyerek!- lépett a fiúcskához egy varázsló. A hangja szigorú, félelmet keltő volt. Mivel nem kapott válasz, erősen megrázta a kicsit, mit sem törődve a sebével. A kisfiú fájdalmasan jajdult fel. Meglepődni sem volt azonban ideje, férfi felkapta és már vitte is a falu felé.

- Jaj, Remus!- sikkantott fel megkönnyebbülten a kisfiú édesanyja.

- Ha tudnád, hogy aggód… Te jó ég! Mit történt veled?- fakadt ki újból, ezúttal kétségbeesetten.

- Elkapta egy farkas. Egy vérfarkas.- mondta a szigorú-hangú férfi. Szavait döbbent csend követte, majd egy-két pillanat múlva az édesanya keservesen felzokogott, a fiúcska apja pedig csak egy halk „az lehetetlen”-t tudott kipréselni magából.

Mindeközben Remus, aki nem sokat értett az egészből, halkan sírdogálni kezdett. A hangra végre észbe kapott az egyik boszorkány, leküzdötte a benne feltámadt viszolygást, gyorsan kikapta a gyereket a férfi kezéből, hogy ellássa a még mindig vérző sebet.

Néhány héttel a baleset után iszonyú sikítás törte meg a kis falu csendjét. A Lupin-család pincéjében, a hold-fény Remus vonagló testére esett. Ő sikítozott. Aztán hirtelen csend lett. Csak a zárt pinceajtó tövében gubbasztó nő sírása törte meg. A kisgyerek csontjai sokhelyütt megnyúltak, vagy összezsugorodtak. Testét puha bunda borította, kéz- és lábkörmei, akárcsak fogai, most a kutyákéra hasonlítottak. Világosbarna szeme borostyán-sárgává változott, keskennyé lett pupillája először összeszűkült, majd kitágult. Érzékszervei kiélesedtek.

Külsejét tekintve könnyen összekeverhető lett volna egy átlagos farkaskölyökkel. Ugyanakkor a bensejében nyoma sem volt az állatkölykök ártatlanságának. Amikor az iménti fájdalom elmúlt, lecsillapodott. De szinte azonnal megérezte az ember közelségét. A vér szagát. A következő pillanatban pedig már ugrott is, egyenesen neki az ajtónak. A túloldalról áthallatszódó hangok arról árulkodtak, hogy nem egy, hanem két ember is van oda.

Az ajtó azonban nem engedett, sem az első, sem a második, harmadik, negyedik, s ötödik nekicsapódásnak sem. A  vérfarkas végül feladta. Visszahúzódott a pince legsötétebb zugába, ott körözött egy darabig, aztán mivel nem volt semmi más, amivel csitíthatta volna éhségét, önmaga marcangolásába kezdett, a harapások között egy-egy fájdalmas vonyítással.