Azkabanban

A verőfényes napsütés ritka dolog egy északi ember számára, aki szinte mindig csak a borult eget látja. Az Azkaban-sziget, a varázslók börtönének lakói számára pedig csak egy emlék.

A szigetet nappal mindig sűrű köd lengi körbe, ami csak éjszakánként oszlik szét.

-Nos, uraim, a vezetőség úgy döntött elég képzettek már ahhoz, hogy látogatást tegyenek az Aszkaban-szigeten.- hirdette a hallgatóknak Lonom professzor. Szavait izgatott suttogás követte. Hallgatói huszonhárom-huszonnégy évesek voltak, és tanárnak tanultak, immár két éve.- A tanulmányi utat holnapra szervezték. A kedvünkért a sziget egyik részéről kivonják a dementorok zömét, hogy tanulmányozhassák a dementor “lakta” terepet. Kicsit távolabbról a dementorok viselkedését is megfigyelhetik majd. Mehetnek, holnap reggel találkozunk.

A professzor nem vette észre, de míg beszélt egyik diákja olyan rosszul lett, hogy kis híján elájult. A férfi vékony, gyenge alkatú és örökké sápadt volt. Vörösesbarna hajában – fiatalsága ellenére - már megjelentek az első ősz hajszálak. Botladozva ment ki a teremből, s amint a kollégiumi szobájába ért, lerogyott az ágyra, s halkan sírni kezdett. Emlékezett.

Másnap a kis csapat korán megérkezett a rettegett szigetre. A dementorok, minután leellenőrizték őket, eltávolodtak tőlük. A fiatalok döbbenten nézték az őket körbe vevő cellákat. Mindegyikben volt valaki. Ott gubbasztottak a cellájuk sarkában, és legtöbbjük semmi jelét nem adta annak, hogy észlelte volna a jelenlétüket. De voltak olyanok, akik még érzékeltek valamit a környezetükből. Őket nem rég hozhatták be. Ahogy a diákok elhaladtak a cellák melletti úton, a sápadt férfi a nevüket sorolta magában. Egyszer csak a minisztérium embere megállj-t intett.

-Hogy elérjük azt a területet, ahol vizsgálódhatnak, a legszigorúbban őrzött rabok cellái mentén visz az út. Azért hívom fel erre a figyelmüket, mert ezen a szakaszon nem kockáztatjuk elküldeni a dementor őrséget. Ennél fogva valószínűleg lassabban is fogunk haladni. Kérem, hogy ne közelítsék meg a rácsot.

A kapuzár kattanása mozgolódást keltett a cellák némelyikében. A leghátul elhelyezett rab lassan fordította fejét a hang irányába.

-Talán inni hoznak.- gondolta. Fölállt, s oda sétált a rácshoz. Az ő rácsajtaja mellett két dementor állt, éjjel-nappal. Most kissé mintha elhúzódtak volna. A férfi csimbókos, fekete haja már a válláig ért, karikás szemeiben pedig régen kihunyt már a tüzes, eleven csillogás.

A folyosón több ember közeledett.

- Még sem. Tévedtem, csak megint valami istenverte iskola diákjait hozzák erre. Még hogy csak errefelé lehet jönni! A minisztérium aztán nagyon érti a dolgát, egy ilyen egyszerű kis magyarázat, s a diákoknak pedig szépen végig kell bámulják az elrettentő példákat.

Unottan huppant vissza a fal tövébe. Úgy negyed óra múlva látta meg az első embert.

-Tanár kinézete van.- állapította meg. Rögtön mellette a minisztérium embere lépdelt.

-Merlin szent szakálla!- kiáltott fel hirtelen a börtönőr.- A kapu kulcsát az adminisztrációs szobában hagytam!

A fogoly elmosolyodott.

-Érdekes, milyen feledékeny.- somolygott tovább.- Ez a pasas mindig a sziget másik oldalán hagyja a kulcsot.

-Azonnal érte megyek.- folytatta az MM alkalmazottja.- Maguk maradjanak itt, akkor nem lesz semmi baj. Azonnal itt vagyok.

-Hé, hé ti!- a kétségbeesett hang kilenc cellával lejjebb suttogott a látogatók felé. Még friss volt.- Kérlek, segítsetek! Ártatlan vagyok!

-Hallgass! - mordult rá a csimbókos hajú férfi. A diákok között mozgolódás támadt.- Talán rosszul lett valamelyik, szegény ördög…- döbbenten vette észre, hogy a dementorok, amelyek eddig az ő cellája előtt lebegtek, most távolabb húzódnak. Halk lépteket hallott, az egyébként néma folyosón, s néhány percen belül egy sovány, sápadt fiatalembert pillantott meg a rács külső oldalán. Habár már három éve nem látta azonnal felismerte.

-Remus.- suttogta halkan, s szemei megteltek könnyekkel. Miközben felállt, pislogott néhányat.- Menj vissza, te ne kerülj bajba miattam.

-Te tudsz beszélni.- sziszegte Remus vádlón.- Te értelmesen beszélsz.

-Ha kifogásolod az elmeállapotomat, szólj a minisztériumi spiclinek, hogy figyeljenek rám jobban.- vonta meg a vállát Sirius.

-Te nyugodt vagy.- folytatta Remus.- Az Azkabanban ülsz, három éve, és teljesen normális vagy. Megölted a legjobb barátaimat, és itt üldögélsz békében.

-James és Lily nem csak a te barátaid voltak, hanem az enyémek is. Egyébként tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem szenvedek mindennap, minden egyes órájában attól a tíz perctől ami a halálukat okozta.- összeszedte minden erejét és megpróbált átadni néhány emléket Remusnak, de nem tudta vajon sikerült-e? Erős vágyat érzett, hogy beszéljen, hogy végre valaki meghallgassa az igazat.- Remus, ha valaha éreztél irántam mást, mint amit most érzel, hallgass meg, kérlek. Csak hallgass meg! Nem kérek semmi mást csak, hogy hallgass végig.

 -Mi mondanivalód lehet nekem? Tán annyira unatkozol idebent? Elárultad Jamest és Lilyt. Árvát csináltál Harryből.

-Azt nem tagadhatom, hogy az én hibámból haltak meg, de messze nem úgy, ahogy hiszed.

-Tudom, hogy mi történt.

-De rosszul.- Sirius tudta, hogy a börtönőr hamarosan megérkezik a kulcsokkal, és Remus elmegy, úgy, hogy még mindig őt gyűlöli.- Féregfark él. Ő volt a titokgazda, én beszéltem rá Jamest, hogy őt válasszák helyettem. Voldemort nem tőlem tudta meg hol vannak, hanem attól a patkánytól, aki felrobbantotta az utcát, Remus, a csatornában is kárt tett! Menekült a piszkos kis fajtársai közé. Gondolod, ha neked ne adtunk nyílt információt, neki adtunk volna, mikor a saját élete mindig is jobban érdekelte, mint a miénk? Egyetlen Stuporral kiüthette volna Frank támadóját április 10.-én. Te is ott voltál, láttad, csak azért úszta meg, mert Frank nem halt meg… Higgy nekem! Mást nem kérek, csak mond, hogy hiszel nekem!

Ebben a pillanatban sietős léptek, és fontoskodó hang töltötték be a folyosót. A minisztériumi pacák megjött a rohadt kulcsával.

-Kérlek!- Sirius kétségbeesetten fürkészte Remus arcát.

-Black!- hallotta meg a hisztérikus kiáltást a folyosó túloldaláról, a diákok nem mozdultak, Sirius nem tudta, hallották-e a beszélgetésüket, vagy nem, de nem is érdekelte.- Hátra!

Abban a pillanatban a két dementor közvetlenül előtte termett, elválasztva őt Remustól. Megszédült a hirtelen jött hidegtől, de hallotta, ahogy az MM alkalmazott előadja magát Remusnak.

-Nyugodjon meg, nincs mitől félnie.- Sirius feje egy pillanat alatt kitisztult a feltámadó dühtől, a pasas hanghordozása miatt.- Szerencse, hogy még időben érkeztem, különben ez a vadállat megölte volna. Három éve van bent, gyilkosságért és árulásért. Eddig még sosem csinált ilyet, de én mindig sejtettem, hogy több, mint aminek látszik. Pedig milyen jó családból származik! No jöjjenek gyorsan, kiviszem magukat innét, mielőtt összeszedi magát.

A diákok szélsebesen robogtak végig a folyosón, magukkal sodorva Remust.

Sirius megsemmisülten támolygott a cella legsötétebb sarka felé.

Hát vége… soha többé nem látja viszont Remust… aki soha nem fog hinni neki.

Egy évvel később különös fény áradt szét s járta át az Azkaban-börtön egyik folyosóját. A legveszélyesebb bűnözőket őrző dementorok azonnal elmenekültek a fénylő alak útjából. A behatoló hosszú fekete köpenyt viselt, s rohanva közeledett a legutolsó cella rácsos ajtaja felé. A cella lakója döbbenten nézete, ahogy az egyetlen pálca mozdulattal szélesre tárja a rácsajtót.

-Szedd a lábad te lusta kutya, sietünk!- a rab nem hitt a fülének, azt hitte, álmodik. A törvényszegő megragadta a karját és vonszolni kezdte kifelé.

Még akkor sem akarta elhinni mi történik körülötte, mikor már egy kis tisztáson landolt, és a zsupszkulcsként használt kődarab épp a feje mellett koppant.

-Azt kérted hallgassalak meg.- mondta Remus s levette a csuklyáját meg a köpenyét, s betakarta vele Siriust.- Meghallgattalak, és bónuszként még hiszek is neked. Add a kezedet, megyünk tovább...

Vége