- Nem! Nem és nem! - kiáltom immár kétségbeesetten Albus lehetetlen kérésére. Igaz, szinte minden kérése eszelős, és teljesen irreális volt, de ez a mostani mindegyiken túltesz. Dühös vagyok, nem csak Helenára, most már Albusra is. - Én, mint APA? Hogy kérhet tőlem ilyet? És mégis, miért?

- Perselus, tudom, hogy nehéz elfogadnod a helyzetet - mondja Albus nyugodtan, mintha már győzött volna.

- Tulajdonképpen győzött is - ismerem el magamban. - Mindig győz. Nem is értem miért ellenkezem egyáltalán?

- A fiadnak rendes otthonra van szüksége. Rád van szüksége.

- Én nem tudom megadni neki azt, amit az anyja adhat - mondom gondolkodás nélkül, és igazam van. Egy kis házban lakom, az összes szomszédom mugli, tanítok… képtelen vagyok igazi apa-fiú kapcsolatra.

- Tudod egyáltalán, hogy most hogyan él? - kérdezi Albus lassan. - Láttad már egyáltalán?

- Helena elhozta, és megmutatta miután megszületett - vallom be vonakodva. Helenával nem tartom a kapcsolatot, a gyereket nem látogatom, de a nagyobb ünnepeken küldök neki ajándékot. - Mennyi idős is pontosan? Öt éves… már öt éves.

- Perselus, kérlek. - Azok a kék szemek szinte átdöfnek. Ez a szelíd erőszak egyszerűen… félelmetes.

- Rendben van, elhozom - adom be a derekamat. Ekkor újabb mentő-ötletem támad. - És mit csinálok vele évközben? Ide nem hozhatom.

- Hozhatod, de Arabellánál is hagyhatnád - hangzik a kézenfekvő válasz.

- Még mit nem - gondolom, de hangosan csak az utolsó szót ejtem, és folytatom. - Nem bízom benne, mellesleg sosem nevelt még gyereket.

Albus elmosolyodik.

- Esetleg átköltözhetnél Roxmortsba. Adhatnék egy manót napközben. Amíg te tanítasz, vigyázhat a gyerekre. Este pedig te hazamehetsz, hogy együtt lehess a fiaddal. De jobban örülnék a legelső variációnak. 

- Ördögi csapda. Ezzel nem lehet mit kezdeni…

- Ha rendkívül lefoglal házvezetői státuszod, Minerva vagy én ránézünk.

- Na jó, én elmentem.

Albusnak igaza volt… mint mindig. Minden ellenérzésemet leküzdve elmentem Helena szüleinek a házába, hogy elhozzam a fiamat. Mikor a háziak megtudták látogatásom célját, egyszerűen a kezembe nyomták a gyereket, s a ház ura kitessékelt az ajtón.

- Matthew Maladictus Piton - mondta a férfi és bevágta az ajtót.

Most itt állok, az ajtóra meredve, karomban a fiammal. Égető dühöt kezdek érezni a ház lakói iránt. Matthew Maladictus annyit tesz: Isten áldatlan ajándéka. Végül mégis sikerül lecsillapodnom.

- Matthew… - suttogom.

Érzem, ahogy az a kis test megmozdul a kezemben. Elszakítom tekintetemet az ajtóról, és egyenesen az Ő szemébe nézek. Lerakom a földre és leguggolok elé. Most nézem meg először rendesen. Fehér bőr, rövid fekete haj… és mindene olyan… kicsi. Leszámítva két, szinte fekete szemét.
Mialatt Őt nézem, eszembe jut a saját gyermekkorom. Úgy tűnik, eddig nem igazán különbözik a fiamétól… nem akarom, hogy úgy folytatódjon.

- Gyere, hazaviszlek  - mondom halkan, miközben felállok. Bólint. Megfogom a kezét és elindulok vele. - Maladictus… sosem fogom így hívni.

Furcsa érzés fölültetni a seprűre. Meggyőződésem, hogy nem akart ebben a házban felnőni, de hogy inkább elmegy egy vadidegennel, minthogy maradjon?
Fél órája repülünk, mikor először megszólal.

- Te küldte nekem az ajándékokat? - kérdezi alig érthetően.

- Én - felelem zavartan. - Tudja egyáltalán, hogy az apja vagyok?

- Szépek voltak, köszönöm. - Kis hallgatás után újra megszólal. - Te vagy az apukám?

- Igen, én. Mindjárt megérkezünk. - A távolban lassan kirajzolódnak a Roxfort tornyai.

Agyamban lázasan kutatok, mit is mondhatnék neki. Végül nem mondok semmit.

Pár perccel később már az iskolai lakásom felé haladunk az alagsor egy sötét folyosóján. Nyár közepe van, lassan odakint is besötétedik. Kitárom előtte a lakás ajtaját. Először óvatosan körbepillant, csak azután lép be. Én is belépek, behúzom az ajtót, levetem az útiköpenyemet, és fáradtan huppanok a kandalló előtti fotelek egyikébe. Mindeközben magamon érzem a fiú tekintetét. Felnézek. Még mindig áll, és ahogy sejtettem, engem néz. Kissé előre dőlök a fotelban.

- Nem nyúlhatsz a könyvekhez, csak ha én adom oda - mondom hirtelen ötlettel. - Nem mehetsz a laboratóriumba, és ne hangoskodj. Ha ezeket a szabályokat betartod, jóban leszünk.

- Mi az a laboratórium? - kérdezi hangjában érdeklődéssel. - És mit csinálsz benne?

- Bájital-főző helyiség, és bájitalokat készítek benne. - Szavaim hallatán mintha megcsillannának a szemei. Közelebb jön hozzám, úgy tűnik, kezd feloldódni.

- Milyen színűt? - kérdezi. - Amikor beteg voltam kékeset vagy pirosat kellett innom.

- Mindenfélét - felelem erőltetett közönnyel. Döbbenten tapasztalom, hogy büszkeséget érzek, az arcára kiülő csodálat láttán. Nem értem az egészet. Ez a kölyök sem más, mint a többi, ugyanolyan bosszantó kis dumagép. Miért próbálok én kedves lenni? Mert a fiam? Mert nem akarom, hogy olyan élete legyen, mint nekem? Talán.

Mélázásomból ismerős kopogás ránt ki.

- Szabad - sóhajtom, s – Milyen meglepő! – Albus lép a szobába. - Jó estét Albus.

- Jó estét uram - hallom a fiú hangját is.

Albus rámosolyog. - Jó estét Matthew, Perselus, neked is.

- Foglalj helyet - mormogom visszasüllyedve a gondolataimba. Albus a gyerekhez beszél, hozott neki valamit… talán egy medvét. Egen, egy játékmedvét. Erről eszembe ötlik, hogy egyetlen tisztaruha nélkül hoztam el. Szóval még egy jelentős kiadás-esőre is számíthatok… remek.

- Perselus, ideje fölmenni vacsorázni - szólít meg Albus, ismét kiragadva a mélázásból.

- Persze. - Kelletlenül talpra állok. Csak most kezd tudatosulni bennem, hogy mennyi gondom lesz a fiú… Matthewval. Ránézek, és felé nyújtom a kezemet. - Gyere. 

Matthew még betakarja a medvét egy párnával, csak aztán fordul felém. Megfogja a kinyújtott kezemet. Mindig is átlagos nagyságú tenyerem volt, mégis, most határozottan nagynak érzem az övéhez képest. Ahogy összezárom az ujjaimat, az a kicsi kéz szinte teljesen eltűnik. Furcsa.

Albus mosolyogva méreget minket. Elérte, amit akart, mit mindig most is. Lám, neki lett igaza. Kellemetlenül érzem magamat tekintetének tűzvonalában.

Akkor is így nézett rám, mikor tizenkét évvel ezelőtt felajánlottam neki a hűségemet. Már jó ideje halálfaló voltam… elég ideig ahhoz, hogy megutáljam az egészet. Máig nem értem, hogy lehettem olyan bolond, hogy csatlakoztam a Sötét Nagyúrhoz. Rettenetesen megbántam, már az első néhány nap után. Teljesen máshogy képzeltem el mindent. A gyilkolászást és a kínzást. Nem tudtam milyen érzés őrületig kínozni vagy hidegvérrel megölni másokat… hallgatni a sikolyaikat. Albus megbocsátott nekem, és felvett tanárnak. A Nagyúr még gratulált is, hogy az Ő embereként/kémeként, beférkőztem a vén bolond kegyeibe. Szerencsémre végig megmaradt ebben a hitében. Ellenkező esetben már halott lennék, és… érzem, hogy Matthew megtorpan. Egy pillanattal később rájövök miért. A Nagyterem megbűvölt mennyezete teljesen megigézte.

- Itt nincs tető? - kérdezi hitetlenkedve. - És ha esik az eső?

- Van tető, csak elvarázsolták, hogy az égboltot mutassa - felelem, mire rám néz, majd a tanári asztal felé.

- Ők kicsodák?

- McGalagony Professzor, vagy ha úgy jobban tetszik McGalagony tanárnő, és Rubeus Hagrid - beszéd közben kicsit meghúzom a kezét, jelezve, hogy indulok tovább. Engedelmesen megindul mögöttem, figyelmét újra a mennyezet felé összpontosítva… tetszik neki. Magamban elmosolyodok. Valami azt súgja, nem fogom megbánni, hogy magamhoz veszem.

A nyár folyamán csak öten élünk a kastélyban. Albus, Minerva McGalagony, Argus Frich, Hagrid és én – habár Minervának, Albusnak és nekem van saját házunk, nem szívesen hagyjuk el az iskolát. Így, hogy Matthew is itt lesz, hatra gyarapodott az élők száma, a rengeteg kísértet között. Azaz érzésem, ez hosszú évekig nem fog megváltozni. Ilyenkor csak egy kis, kerek asztal mellett étkezünk, mivel Frich esténként nem étkezik velünk, Matthew az ő helyt foglalja el, tőlem balkéz felé. Minerva végigmért az oldalamon ülő fiút, úgy tűnik, tetszik neki amit lát. Hagrid, mivel valószínűleg már felöntött a garatra, a szokásosnál is kedélyesebb, így Matthew-val és velem is. Az étkezés alatt nemigen szólunk egymáshoz, így ismét alkalmam nyílik végiggondolni a történteket, és sorra venni a teendőket.

A vacsora végeztével kézen fogom a fiamat és elindulunk a lakásom felé.

Még félúton sem járunk, mikor Matthew feje előrebillen. A karjánál fogva sikerül megtartanom, erre magához tért… egy darabig. Még kétszer játsszuk el a dolgot, aztán úgy döntök, inkább nem törlöm végig vele a folyosót és felveszem. A cipelése egyáltalán nem okoz gondot. Már az előző alkalommal észrevettem, milyen könnyű. A bejárati ajtóig viszem, aztán felébreztem, hogy megálljon a lábán, míg beengedem magunkat. Álmosan kóvályog egészen a kanapéig, ahol a medvét hagyta. Bemegyek a hálószobámba, és a ruhásszekrényből vékonyabb inget húzok elő, majd visszatérek a szalonba. Matthew a kanapé szélén ül, egyik kezével a medvét szorongatja, a másikkal pedig a szemét dörgöli. Kifejtem szorításából a játékot, és átöltöztetem. Épphogy ezzel végzek, mintha parancsra tenné, eldől, mint egy zsák.

Végignézek rajta. Békésen alszik, abban a még nekem is kissé bő ingben, kusza fekete hajjal, fejét a párnába fúrva. Óvatosan betakarom, aztán én is lefekszem. Már várom a másnapot, hogy elvihessem vásárolni. Magamban elhatározom, hogy mostantól mindent meg fogok adni neki, amire csak lehetőség van… persze azért elkényeztetni nem fogom. De nem hagyom, hogy az élete csak egy kicsit is hasonlítson az enyémre.