|
Névadók
2007.11.07. 10:14
A Névtelenek folytatása egy novella erejéig...
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte Ted, egy rúd sötétzöld csomagolópapírt mutatva Wulpus felé. A szőke férfi bosszúsan visszatette azt az impozáns csúcsdíszt, amit Narcissa Malfoy vetetett meg vele két nappal azelőtt. Dupla annyiért, mint amennyiért most látta.
– Jó lesz, mehetünk – sóhajtotta, és Teddel az oldalán megindult a kijárat felé.
Mugli áruház volt, de megvolt a maga előnye. Először is: itt még lehetett kapni zöld csomagolópapírt. Másodszor: akárhány mágikus boltba mentek be eddig, mindig épp abba az ismerősbe botlottak, akinek az ajándékát indultak beszerezni. Harry, Hart, Falco, Fox és Catsy. Minden valószínűség szerint Paddel is találkoztak volna, ha ő és Catsy nem osztották volna fel a karácsonyi teendőket egymás között. Harmadszor: a hátrányára addig nem derült fény, míg mindent meg nem vásároltál…
– Te jó ég! – nyögte Ted, mikor barátjával kiértek a bevásárló csarnokból, a pénztárakhoz… vagyis inkább oda, ahol korábban, mintha pénztárak lettek volna. Mondanom sem kell, mire odaértek, már nem ez volt a helyzet. Hallották a vonalkód olvasók pityegését, és látták a pénztárakat jelző táblákat, és láttak tengernyi embert, jól megrakott bevásárlókocsikkal. Mást nem.
Wulpus elkerekedett szemmel nézte az elé – nem – táruló látványt.
– Ezért voltak odabent olyan kevesen… – suttogta, miközben beállt a legrövidebbnek tűnő sor végére.
– Te ezt most nem gondolod komolyan – lépett mellé Ted. Wulpus nem nézet rá. Tudta, barátja arcán csak az elmeállapota épségét megkérdőjelező fintort látna, ami – magában elismerte –, teljesen jogos lenne Ted részéről. – Én ezt nem állom végig veled.
– Jó, menj csak – vont vállat Wulpus.
– Megyek is, szervusz! – mondta Ted, de mégsem mozdult. – Hat óra múlva várlak nálunk. – A férfi végignézett a soron. – Ne késs.
Wulpus csak bólintott. Ted körbepillantott, végigjártatva tekintetét a többi soron.
– Csak a vásárlásra szerződtem, a sorban állásra nem. – Wulpus a szemét forgatta, magában vigyorogva. – Tényleg mennem kell…
– Akkor menj.
Ted még ácsorgott mellette egy darabig, aztán morgott valamit az orra alatt, körbepillantott majd egy halk pukkanással elhopponált. Wulpus meglepetten nézett oda, ahol az előbb még a sápadt férfi állt. Meg mert volna esküdni, hogy Ted nem hagyja magára… De megtette. Otthagyta. A kilométer hosszú sor végén, egyedül. Hát milyen barát az ilyen?!
De hát mit volt mit tenni, beletörődötten sóhajtott egyet, és a csomagolópapír-tekercset tőrként használva elkezdte bökdösni a magasra púpozott párna halmot, amely mellett állt. Pár perccel később azonban:
– Vettem neked is újságot.
Wulpus leplezetlenül Tedre vigyorgott. – Te szemét.
– Ugyan, én is szeretlek.
A szőke férfi kérdőn pillantott a barátja kezében tartott zacskóra. – Mit hoztál még?
Alig egy pár órával később…
Ted fáradtan dőlt neki a nappali ajtajának – kívülről. A bent kialakuló családi csevely már akkor kellemetlenül érintette, mikor barátnője szülei még semmilyen nyílt célzást sem tettek a… öhömm „fajtájára”. A szülők nem voltak elájulva, amikor középső leányuk bejelentette, hogy ő és Ted egy pár. Az egészben az volt a legszebb, hogy a lány maga is vérfarkas volt. De hát, ha az ember saját gyermekéről van szó, az merőben más, mintha valaki olyanról beszélünk, akit még az életben nem láttunk.
A férfi szomorúan sóhajtott, ellökte magát az ajtótól, és elindult, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a karácsonyi vacsorához – ami, a dolgok jelenlegi állása szerint nem lesz egészen olyan, mint ahogy ő, és Anne eltervezték.
Már együtt járt a lánnyal, mikor megtudták egymásról az igazságot. Így mindketten azt remélték, hogyha ugyanazzal a betegséggel élnek együtt, a szüleik csak örülni fognak, hogy végre – kudarcok sora után – megfelelő partnert találtak maguknak. Az már az első perctől egyértelmű volt, hogy Remus és Nymphadora Lupin tényleg örültek Anne-nak. A lány családja ellenben, csak most került tisztába a helyzettel. Most, mikor már az eljegyzésüket fontolgatták. És most kezdtek családi perpatvart rendezni, szenteste napján, pár órával a „nagy családi” vacsora előtt. Anne már egy hete készült rá. Ted családjából eddig csak Remust és Tonks-ot, és – természetesen – Wulpust ismerte, de aznapra mindenki hivatalos volt: Harry, Falco, Hart, Ginny, Harték gyerekei, Fox, Hermione, Foxék csemetéi, Wulpus, Miriam, Mrs. Malfoy, Wulpusék ikrei, a három Piton, Remus, Tonks, és az ő hat éves fiuk…
No, és persze Anne szülei, és a két testvére. És most az egész vár összedőlni látszott, mert a lány szülei… hmm… kissé elfogultak.
– Jól vagy? – Ted – gondolataiba merülve – nem vette észre, mikor jött ki Anne a nappaliból a konyhába, de a kérdést kétségkívül ő tette fel, miközben óvatosan megérintette a férfi vállát.
– Persze – felelte Ted szomorúan mosolyogva. – Te jól vagy? Úgy értem…
– Semmi bajom – sóhajtott Anne. – Azt hiszem, sikerült meggyőznöm őket, hogy a mi karácsonyunkon kívül másét már ne rontsák el.
– Nem ismered ezt a brigádot – mondta nyugtatón Ted. – Nem olyanok, akik hagyják magukat lelombozni.
– Azért jó lenne, ha nem kerülne sor az elmélet bizonyítására…
Egy percig némán álltak egymás mellett, aztán egy lélekerősítő lélegzetvétellel visszamentek a nappaliba, ahol a már kevésbé rosszallóan néző szülők, és a két mukkanni sem merő testvér várták őket, amikor…
– Helló Ted! – Pad lépett ki a kandallóból.
– Szia… – mosolygott rá bizonytalanul Ted, miközben Anne szülei felé sandított. Azok – két lányukkal egyetemben – kíváncsian nézték a kandallóból előmászó ezüstfehér hajú férfit. – Hát te?
– Jöttem fenyőt állítani, meg teret tágítani, ahogy megbeszéltük – felelte Pad, és szélesen elmosolyodott. – Anne, ha nem tévedek.
– Pad Piton? – kérdezett vissza Anne. Na persze, kizárásos alapon, könnyű volt rájönni, mivel Remus Lupinon kívül, csak ő őszült meg ennyire – az az teljesen.
– Akkor, azt hiszem, már csak önök nem ismerik egymást – mondta Ted. – Mr. és Mrs. Malcom, lányok, ő a barátom, Sirius Piton. Sirius, ők Anne szülei, Richard és Nicol Malcom, valamint Anne nővére Julie, és húguk, Haely.
– Jó napot uram, asszonyom. – Pad kissé meghajolt a lány szülei felé, majd a két lányra mosolygott. – Helló.
Malcomék kedélyesen visszamosolyogtak rá, a lányok pedig csábító pillantásokat lőttek felé – habár Haely erősen elpirult.
– Szegénykék… – vigyorgott magában Ted. Ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Pad úgy még csak véletlenül sem gondol a két lányra.
– Ejnye, lányok, köszönjetek a fiatalembernek! – korholta lányait Mrs. Malcom. Ted szája gonosz mosolyra húzódott. Malcomék Padről nem tudnak semmit. Azt még annyira sem… Pedig rá van írva. – Ilyen illedelmes fiú köszönését nem hagyjuk figyelmen kívül!
A lányok pirulva visszaköszöntek.
Anne, ha meg is lepődött szülei hirtelen hangulatváltásán, nem mutatta ki. Inkább gyorsan befogta a fiút, hogy segítsen Tednek karácsonyfává varázsolni az egyenlőre csupasz, talapzat nélkül ácsorgó ezüstfenyőt.
– Én lemegyek a fáért, te addig megtennéd, hogy kitágítod a szobát? – kérdezte Ted, miután Anne visszanyert jókedvvel kiperdült a nappaliból, le a konyhába, hogy befejezze a hidegtálakat.
– Persze – biccentett ragyogó szemmel Pad. Ted még látta, ahogy barátja előhúzza a pálcáját, és elgondolkodva kezdi méregetni a szoba falait, hogy hogyan tudná a legjobban megoldani a térnövelést. Anne rokonsága – Nicol mamát leszámítva, aki középső lánya után ment – a nappaliban maradt, és árgus szemmel figyelte, ahogy Ted barátja munkához lát.
Mire Ted visszaért, Mr. Malcom már szóba elegyedett a férfival, ami egy kicsit lelassította Padet.
– És mondja csak, mióta ismeri Theodort? – kérdezte Richard, mielőtt Ted belépett volna.
– Theodor? Milyen Theodor? – kérdezte Ted, a több, mint húsz éves mentális kapcsolatot használva.
– Asszem rólad beszél – felelte Pad, ugyanazon a módon, majd hangosan hozzátette, pont mikor barátja, a fenyőt maga előtt navigálva, belépett. – Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mióta az eszemet tudom jó barátok vagyunk. Igaz?
– Igaz – helyeselt Ted, de a szíve elszorult, ahogy Pad szavai felidézték benne élete első olyan emlékét, amiről már akkor is tudta, hogy sosem fogja elfelejteni.
– Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Pad.
– Bocsáss meg – a férfi hátat fordított Anne családjának, és úgy tett, mintha a kis asztalt vizsgálná, amelyen hamarosan a fenyő fog állni, miközben gyorsan letörölt egy könnycseppet. – Mondjatok akármit, akkor is az én hibám, hogy te is vérfarkas-kóros lettél. Már kétszer majdnem belehaltál. Most meg… Úgy viselkedtem, mint egy óvodás! Abban lelem örömöm, hogy Anne vérfarkas-ellenes szülei körül rajonganak, mert nem tudják rólad, hogy…
– Teddy, elég. – A férfi lelebegtette a fát az asztalra, és elkezdte egyesével rávarázsolni a díszeket. – Különben hogy érted azt, hogy vérfarkas ellenesek? Azt mondtad Anne is az, mert Fenrir Grayback ugyanúgy elkapta őt is, mint Lupin professzort.
– Anne természetesen kivétel.
– És te?
– Én nem vagyok ilyen szerencsés.
– Ez szép baleset lesz – jegyezte meg Pad. – A meghívott huszonvalahány főből négyen vérfarkasok, nem számítva téged és Anne-t. Jut eszembe, lehetne hozzád egy kérésem?
Két órával és nyolc perccel később, az ország másik végében…
Perselus Piton elgondolkodva figyelte a kandallóban lobogó tűz szivárványszín lángjait. Borzalmas volt. De tényleg. Annyira, hogy ezt már professzorunk sem hagyhatta szó nélkül, még akkor sem, ha a színes borzadályt a saját fia alkotta.
– Pad, kisfiam, elárulnád mi történt a…
– Catsy tehet mindenről, nekem semmi közöm hozzá! – hallatszott Pad vidám hangja valahonnan a ház mélyéről. Piton lehunyta a szemét.
– Azonnal csináljátok vissza!
– Nem tetszik? – jött most Catsy hangja, ugyanabból az irányból.
– Most elvárod, hogy válaszoljak? – kérdezett vissza Piton, miközben azon kezdett gondolkodni, hogy ki, mikor, és hogyan cserélt helyet a fiaival.
Szerencsére a kandalló tüze egy percen belül visszaváltozott eredeti színére.
A bájitalmester még egy darabig némán ült a nappali kanapéján, a tűz játékát figyelve, aztán az órájára nézett.
– Meddig piszmogtok még? – kérdezte, de válasz helyett csak a pinceajtó csapódását hallotta. Felnézett.
– Szépek vagyunk? – kérdezte Catsy, túljátszott izgalommal.
– Te nem, de Pad egész jól néz ki. – Az említett fiú elhúzta a száját. Ezüstfehér haja és sápadt arca éles kontrasztban állt a fekete, és egész sötétvörös dísztalárral, amit viselt. De ebben megvilágításban tényleg jól – normálisan – nézett ki. Az arca végre kapott egy kis színt.
– Jaj, apu, ne csináld! Tudod, hogy jól kell kinéznünk! – sopánkodott tovább Catsy. – Tudod! Hisz Harry Potter is ott lesz!
Pad kacagott, Piton viszont csak a fejét fogta.
– Elég! – rivallt rá a Roxfort ex-bájitalmestere az iskola jelenlegi bájitalmesterére. – Majdnem húsz évig kellett tinédzserek sipítását hallgatnom. Nem tűröm, hogy a saját házamban is ezt kelljen hallgatnom.
– Ugyan már papa – legyintett Catsy. – Csak egy kis együttérzésre vágyom. Azóta a nyüves cikk óta egyszerűen lehetetlen végigmenni az alagsortól a nagyteremig úgy, hogy legalább négy kuncorászó lánycsapatba ne botlanék.
Piton is emlékezett arra a cikkre. Valami ostoba női magazin melléklete volt, valami ehhez hasonló címmel: „Britannia 20 legpartiképesebb varázslója – Talán az egyikük szíve épp érted dobog?” Pitont nem csak az háborította fel, hogy valaki ilyen képtelenségekkel tömi az egyébként sem túl realista kamaszlányok fejét, hanem az is, hogy míg Catsy – az ő méltó utódjaként is – előkelő helyet kapott a listán, Padet nem sorolták a legpartiképesebb férfiak közé. – Ezt a diszkriminációt!
– Szegénykém – jegyezte meg Pad.
– Szóval, elintéztétek azt a rendkívül fontos dolgotokat, és elindulhatunk végre? – Piton megkocogtatta a zsebórája számlapját. – Már tíz perces késében vagyunk.
– Szentséges lombik! – kapott a szívéhez Catsy. – Mi lesz most már mivelünk?
Piton megemelte az egyik szemöldökét.
– Ne engem kérdezz, én nem tudok semmit – mondta Pad, majd egy széles mosoly kíséretében dehopponált.
– Na! Lelép nélkülem! – méltatlankodott Catsy, és apjával együtt követte Padet a Grimmauld tér 12-be.
– Paddy bácsi! – Padnek még levegőt venni sem volt ideje, már is egy seregnyi, különböző korú és nemű gyerek csimpaszkodott a nyakába.
– Milyen elevenek ezek a… gyerekek! – húzta el a száját Narcissa Malfoy.
– Remélem, a mijeink is éppen ilyenek lesznek – mondta Wulpus mézes-mázasan, és gondolatban kajánul elvigyorodott, az idősödő hölgy arckifejezésén.
– Jó estét mindenkinek! – Narcissa bájosan mosolyogva fordult a nappali ajtaja felé.
– Perselus Piton! Micsoda meglepetés! És a fia is eljött!
– Sirius is a fiam – szűrte a fogai között Piton. Narcissa ügyet sem vetett rá, hanem visszafordult, hogy tovább pletykáljon Mrs. Malcommal, az éppen aktuális divatról, a jelenlévők zavaros múltjáról, és – természetesen – a lehetséges eljegyzésekről.
Piton, jobb híján, leült az egyik bőrfotelbe – made by Pad –, és Remus Lupinnal kezdett beszélgetni, kizárólag Pad és Catsy egészségére, és eddigi eredményeikre korlátozva a témát. Udvariasságból persze, meghallgatta a másik férfi válaszait is az udvariságból feltett sablon kérdésekre, olyanokra mint: Hogy vagy? És a feleséged? És a fiad? Hány éves is? Nem lenne kedved tesztelni a legújabb fejlesztésemet?
Az utolsó kérdés valószínűleg véletlenül csúszott ki professzorunk száján, de mivel Lupin nem sértődött meg rajta, sőt különösebb meglepettséget sem mutatott, így egy valamelyest tartalmasabb, halkabb hangerőt igénylő beszélgetés kezdett kibontakozni kettőjük között a farkasölőfű-főzet gyerekek számára megváltoztatott formájáról.
Catsy – apjával ellentétben – a szőnyegen fogalt helyet, Pad mellett, aki már kivergődött a tengernyi csemete alól, csak hogy lebonyolíthassa egy monumentális kockavár építését maga körül. A várba, rajta kívül, egy kisfiú nyert bebocsátást, de miután kényelembe helyezte magát a férfi ölében, és szorosan hozzá bújt, nem szólt egy szót sem, csak megilletődötten nézte, ahogy a rokonság többi gyerektagja egyre magasabb falat emel köréjük.
Az érdekfeszítő eszmecsere egy rövid szünetében – míg Remus elment, hogy hozzon maguknak egy-egy pohár bort – Piton tekintete körbejárta a hajdani Black-ház szalonját.
– Mintha régen kisebb lett volna – állapította meg közönyösen, majd megnézte a kandallót, a karácsonyfát, a girlandokat, végül kinézett a hozzá legközelebb eső – szám szerint a harmadik – ablakon.
– Különös. Tisztán emlékszem, hogy itt csak két ablak volt. Pad… – A férfi tekintete a fiúra ugrott. – Terepet rendeztél kisfiam?
– Igen, többek között – felelte Pad. – Tetszik?
– Elmegy. – Piton újra végighordozta tekintetét a szobán. – Ma csináltad?
– Aham. Amíg a melegházban permeteztél. – Pad ölében a kisfiú felnézett Pitonra, és félénken elmosolyodott. Hatalmas, sötétbarna szeme, és fekete haja volt. És nagyon sápadt, fehér bőre. – Aranyos, ugye?
– A fiú?
– Igen.
– Annak tűnik. Miért?
– Csak kérdeztem.
– Hogy hívják?
– Thomas.
– Ennyi?
– Lényegében. Miért?
– Csak kérdeztem.
Fél óra múlva a társaság átköltözött az étkezőbe. Piton ugyan teljesen feleslegesnek tartotta a dolgot. De nem is miatta kellett átmenni, hanem a gyerekek miatt – ők még hittek a karácsony varázsában.
Az étkezőt – csakúgy, mint a nappalit – szintén ki kellett bővíteni, hogy mindenki kényelmesen elférjen. A hosszú tölgyfa asztalt is meg kellett nyújtani. Piton biztos volt benne, hogy Pad nem csak azalatt segédkezett az előkészületekben, amíg ő a melegházat permetezte. A csillár, a teremben keringő tűzgömbök, a székek… annyira az ő stílusát tükrözték. Persze azért mások is kivették a részüket a munkából. A bájitalmester egész biztos volt benne, hogy a háború végére a Black-házban nem maradt ennyi teljesen egyforma tányér. Ebben valószínűleg Fox keze volt. Az italokat és frissítőket Catsy vásárolta össze, de egészen biztosan magával vitte Harryt is… Másként nem juthatott volna hozzá egyetlen üveg orosz pezsgőhöz – eredeti orosz pezsgőhöz – sem, nemhogy hathoz.
– Egy kis figyelmet kérek! – emelte meg a hangját Fox. A teremmé alakult étkező elcsendesedett. – Hogy is kell ezt, várjunk csak… megvan! Jó étvágyat!
Piton forgatta a szemét, de aztán – nem minden kétség nélkül – az előtte lévő leveses tálhoz fordult. A szagából ítélve zöldségkrém leves volt. Felállt, és úgy tett, mintha szedni akarna, hogy belenézhessen a tálba. Zöldségkrém leves, omlós csirkehússal. Nem rossz… De nem ő készítette, sőt még csak nem is a roxforti házimanók.
– Bocsánat… – Piton a hang irányába fordult. Kicsi, fekete bársonyruhás kislány állt mellette. – Ide ülhetek?
A kislány a Piton melletti helyre mutatott.
– Miért nem a szüleidhez ülsz? – tette fel a logikus kérdést Piton. A kislány arca kipirult.
– Mellettük már ülnek – mondta végül.
– Akkor ülj, ha akarsz. – A kislány boldogan elmosolyodott, és lehuppant a székre. A férfi nem értette. Abszolút nem. Miért akar ez a gyerek mellé, a mogorva, legkevésbé sem szimpatikus vénember mellé ülni, amikor még találhatott volna más helyet?
– Kérek szépen levest – nyújtotta a tányérját Piton felé a kislány.
– Szóval innen fúj szél! Leves kell neki… – morogta magában Piton, de elvette a felé nyújtott tányért, és teleszedte levessel.
– Köszönöm szépen!
– Szívesen – dünnyögte a férfi. A kislány meglepően jól nevelt volt. A többi gyerek már összeégette a száját a forró levessel, a lány viszont nem esett neki esztelenül a gőzölgő lének. Pitonnak halvány fogalma sem volt kié lehet. Ahogy végig gondolta a lehetőségeket, rá kellett jönnie, hogy azelőtt még soha nem is látta. Pedig egy ilyen gyereket megjegyzett volna. Hosszú, szépen göndörödő fekete haja volt, és nagy, okosan csillogó sötét szemei.
– A szülei igazán szerencsések – állapította meg magában a férfi. – Hogy hívnak?
– Katleen, uram.
– Csak Katleen?
– Az a lényeg, nem? – kérdezte Catsy, az asztal másik oldaláról. Vidáman rámosolygott a kislányra, majd visszafordult Padhez. Piton csak akkor vette észre, hogy a „kisebbik” fia mellett ugyanaz a fiúcska ül, kivel befalaztatta magát a kockavárba.
– Itt valami nincs rendjén… – dünnyögte Piton, mikor a levesestányérok eltűntek, és második fogás – sült húsok, párolt, sült és pirított zöldségek, és hat különböző mártás – került az asztalra, az italos asztali kancsók pedig szépen átlebegtek a tálak közötti résekbe.
– Uram? – kapta felé a fejét Katleen.
– Hangosan gondolkodtam – legyintett Piton. A kislány gyorsan visszafordult a tányérjához, Piton viszont elhatározta, hogy akár illendő, akár nem, alaposan szemügyre veszi, és csak azért is kitalálja, melyik kölyökhöz tartozik.
– Lássunk csak… – A bájital mester igyekezett a lehető legkevésbé elfordítani a fejét, és feltűnés mentesen vizslatni kis szomszédját. – Fekete haj. Ezzel Ted, Fox és Wulpus kizárva. Sötét szemek – Potterék is. Akkor maradt Falco. – Piton gondolatban megrázta a fejét. Catsy révén tökéletesen tisztában volt vele, hogy az ifjú Denem ugyanúgy nem kötelezte el magát, mint világ megmentője Potter, és egyenlőre nem is akartak függésbe kerülni senkitől. Talán ezekhez a Malcomékhoz tartozik? Végül is, nem lehetetlen. Még az is lehet, hogy Ted barátnőjének valami előző kapcsolatából van.
Piton elégedetten dőlt hátra. Aztán összevonta a szemöldökét.
– Mi olyan vicces? – kérdezte a szélesen mosolygó párostól az asztal szemközti oldalán.
– Semmi – válaszolta gyorsan – túl gyorsan – Pad és Catsy. – Csak jókedvünk van.
– Aha.
A vacsora további részében Piton gyanakvó tekintete ingaként járt a két fia között. Egyszerűen nem tudta hova tenni a viselkedésüket.
Aztán, mikor Pad felállt, hogy – úgy, mint előtte már a felnőttek többsége, köztük Piton is – „kimenjen egy kicsit” (szóval a fa alá tegye az ő, és Catsy ajándékait), Catsy pedig segített leszedni, és újrateríteni az asztalt, Nicol Malcom lépett a Piton-család feje mellé.
– Leülhetek? – kérdezte kedvesen, Katleen ideiglenesen megürült székére mutatva. Piton, habár a legkevésbé sem vágyott a nő társaságára, bólintott. – Eddig nem volt szerencsénk beszélni egymással, ugye?
– Valóban nem – ismerte el Piton.
– A férjem és én nagy csodálói vagyunk a munkásságának – folytatta a nő. – Az ön által továbbfejlesztett farkasölőfű-főzet rengeteget segített a kislányunknak.
– A fejlesztés jórészt a fiam érdeme – hárított Piton. A nő szeme felcsillant.
– Valóban, most, hogy mondja emlékszem, mintha még Merlin-díjat is kapott volna.
– Kapott, de azt egy másik bájitalért.
– Ennyi fejlesztés mellett nem sok ideje lehet menyasszony után nézni. – Piton gúnyosan elmosolyodott. Meglepte, hogy a nő ilye gyorsan a tárgyra tért. Talán attól fél, hogy valami félbeszakítja a „beszélgetésüket”, és ezáltal eleshet egy számára előnyös ajánlat kicsikarásától. Nem mintha Pitonnak szándékában állt volna bármelyik fiát, annak tudta nélkül, elígérgetni. Jó lett volna, ha végre megállapodnak, és erre egyszer fel is hívta a figyelmüket (megjegyzendő, hogy azóta sokkal kevesebb időt töltöttek otthon, és – ami a legmeglepőbb volt Piton számára – gyakran fordult elő, hogy Catsy és Pad egymástól teljesen függetlenül jött-ment az országban). De hogy kényszerítené őket? Nem, az teljességgel kizárt.
– Kevés ideje van, igaz, de eddig még midig tudott szakítani magának annyit, hogy jelöltek után nézzen.
– Na és a másik fia? Ő mivel foglalkozik?
– Sirius? – A nő bólintott. – Nos, ő a minisztériumnak dolgozik. Példának okáért ő felügyeli az auror-képző edzőtermeinek bűbájait. Tavaly pedig felkérték, hogy legyen tagja a Roxfort RBF és RAVASZ vizsgabizottságának.
Mrs. Malcom szeme mohón felcsillant.
– Hát igen, nem mindenkiből lesz huszonhét éves korára roxforti vizsgabizottsági tag. – Piton ilyenkor mindig dagadt a büszkeségtől. Catsytől nem volt annyira elájulva, hogy tanárként elpocsékolja a tehetségét a sok kis hülye között, de ha neki így jó, mit tud vele csinálni? Pad viszont… Pad egyértelműen alárendelte magát az apai akaratnak. Mindent megtett, hogy Piton véletlenül se érezze úgy, hibát követett el, amikor örökbe fogadta.
– Egy ilyen jóképű, tehetséges fiúnak biztos nem jelent gondot a lányok befűzése.
– Minden bizonnyal nem jelentene, de mi családilag ellenezzük az érzelmekkel való játékot.
– Becsületre méltó dolog. A mai világban csodaszámba megy az ilyesmi.
– Maga már csak tudja – gondolta Piton, miközben helyeslően bólogatott. A nő zavartalanul folytatta.
– A régi rendszer híve vagyok, amikor még a szülők döntöttek a gyermekeik jövőéről. Megfelelő párt választhattunk, és nem kellett amiatt aggódnunk, hogy fiaink és lányaink arra méltatlanokkal kötik össze magukat.
A nő éles pillantást vetett a Lupin fiúval nevetgélő Tedre.
– Nem rossz fiú – mondta Piton.
– Nem rossz, de nem az én lányomnak! – köpte Malcomné. Egyébként szép arca eltorzult az undortól. – Rühes vérfarkas…!
Csatt!
A nő elnémult az ütéstől. Egyrészt azért, mert váratlanul érte, másrészt azért, mert Piton meg sem mozdult. Egy nagyon hosszú pillanatba tellett mire rájött: az ütés mentálisan érte.
– Ha még egyszer szidalmazni meri a jelenlévők bármelyikét, nem törődöm majd a látszattal – sziszegte összeszorított fogakkal Piton. Sötét szemei összeszűkültek, haja előre hullott, vérengző ragadozó külsejét kölcsönözve a bájitalmesternek.
– Én nem tudtam, hogy maga… – próbált mentegetőzni a nő. Piton vészjósló mosolyra húzta a száját.
– Ó, én nem is – mondta mézes-mázasan. – De a fiam igen.
Az asszony elsápadt a rémülettől.
– De hát…
– Elég! – az asszony elhallgatott. – Ez itt egy nagy család. Egy család, amit nem a vér, hanem az érzések tartanak egyben. A család úgy döntött befogadja a lányukat. De ebből nem következik, hogy magukat is be kell fogadni. Nem. Épp ellenkezőleg. Ha a társaság bármelyik tagja kényelmetlenül érzi magát a maguk jelenlétében, a többiek éreztetni fogják magukkal, hogy nem szívesen látott vendégek.
– Hogy meri…
– Maga itt vendég. Ha nem tetszik valami, tűnjön el. Nem hinném, hogy bárki marasztalná. De azt semmiképpen nem tűrjük, hogy beszennyezze az ünnepet. Most pedig, ha megkérhetem, tűnjön a kisasszony helyéről, mert nem óhajtom lecserélni a vacsora szomszédomat.
Miután Mrs. Malcom sértődötten elvonult, a felnőttek visszaszivárogtak a terembe, és a gyerekek is felmásztak a helyükre, Ted felállt, és megkocogtatta a poharát. A kitágított szoba hamar elcsendesedett. Mrs. Malcom hallgatott el utoljára, mert a Pitonnal folytatott „beszélgetésről” tartott beszámolót a férjének.
– Mielőtt nekilátnánk a desszertnek, két bejelenteni valóm lenne – kezdte.
– Halljuk, halljuk! – biztatta Wulpus, szélesen vigyorogva.
– Persze – gondolta Piton. – A fiúk már rég tudják, mit akar. Ez a bejelentősdi csak udvarias gesztus azok felé, akik nem tartoznak a telepatikus kötelékbe.
– Először is, Anne és én… Úgy gondoljuk, az együtt járás már nem fejezi ki eléggé egymás iránti elkötelezettségünket, ezért úgy döntöttünk…
– Hogy nem együtt, hanem jegyben jártok? – kérdezte vigyorogva Falco. Ted elpirult.
– Nem egészen így akartam mondani.
– Félre a semmitmondó csevegéssel! – korholta őket Narcissa. – Mikor lesz az esküvő?
– Márciusra terveztük…
– Remek! – bólintott az asszony. A nő viselkedése letaglózta Malcomékat. Egészen biztosak voltak benne, hogy az idősödő nő ugyanolyan józan gondolkodású, mint ők, és csak az örököse követelésére jelent meg a farkas-tanyán. – Ha javasolhatom, legyen mindjárt elsején, a tavasz első napján.
– Erős szimbolikus értelmet kapna – fűzte hozzá Hermione. Fox helyeslően bólogatott mellette.
– A második dolog… – Ted Padék felé pillantott – amit, ha minden igaz, már nem én fogok bejelenteni.
– Ó, igen! – pattant fel Catsy. – A második bejelenteni való, hogy nem csak Anne-t köszönthetjük a családban.
A társaság nagy része izgatott suttogásba kezdett.
– Csak nem…?
– Vajon ki a szerencsés?
– Szerintem Catsy egyik főzete félre sikerült…
– Kösz – vetette oda a férfi, de izgatott boldogsága visszatért, és újult lendülttel folytatta. – Tehát nem csak Anne lépett a család körébe, hanem…
– De ne rohanjunk annyira előre! – Pad jó erősen oldalba boxolta testvérét, és egy rosszalló pillantás kíséretében átvette a szót. – Szóval… Kezdjük az elején…
– Jaj, Pad, ha lehet csak Kaintól, jó? – nyögte közbe Wulpus. – Ádámot már úgy unjuk…
– Az egész múlt tavasszal kezdődött – emelte meg a hangját Pad. – Egész pontosan áprilisban, egy szombati délutánon.
– Ez hosszú lesz – suttogta oda Hart Ginnynek. A lány elnyomott egy mosolyt.
– Mikor a mi drága édesapánk leültetett minket – Catsyt és engem – hogy, úgymond komolyan elbeszélgessen velünk…
Piton lehunyta a szemét. Nagyon is jól emlékezett arra a beszélgetésre… Életében először tényleg úgy érezte, hülyét csinált magából. Azon a napon látott napvilágot a – fent említett –Szombati Boszorkány meglehetősen alacsony színvonalú száma is.
A szóban forgó áprilisi szombaton…
Kedves Olvasóink!
2008. április második heti számunkban:
· Horoszkóp 4. oldal
· Bájolj bájt! 6. oldal
· Készülj karácsonyra! 8. oldal
· Igaz történetek 15. oldal
· Kérdezz, mi felelünk! 18. oldal
· Mágikus menta 20. oldal
· Extra! A Brit varázslótársadalom legpartiképesebb agglegényei! Talán az egyikük szíve érted dobog?
1. Harry James Potter
életkor: 27 év
csillagjegy: oroszlán
foglalkozás: auror
évi party meghívások: PARTY FOREVER!
ismerősei között számontartott hírességek: James H. Potter, Lucius W. Malfoy, Albus F. Dumbleore, és még sokan mások!
A kis túlélő, Tudjukki legyőzője még mindig facér! Lányok, akcióra fel! Lehet, hogy épp te leszel a kiválasztott kiválasztottja!
2. Perselus C. Piton
életkor: 27 év
csillagjegy: bak
foglalkozás: roxforti bájitalmester, valamint a Piton&Piton egyik alapító tulajdonosa
ismerősei között számontartott hírességek: a varázsvilág színe-java, például a Potter testvérek, Lucius W. Malfoy, és Tom F. Denem!
A nemzetközileg elismert bájitalmester is az igazira vár még! Ha szolid, de…
Perselus Piton felnézett a Szombati Boszorkányból – amit a mentás cikk ellenőrzése végett vett meg – komótosan széttépte, majd bedobta a tűzbe.
– Ezt a szennyet! – dühöngött, miközben felállt kedvenc foteljából, és átsétált az étkezőbe. – Ráadásul Paddyt meg sem említik! Micsoda diszkrimináció! És mindez csak azért, mert havonta egyszer kicsit nagyobbak a körmei, meg a fogai. Az, hogy szőrösebb, mint általában az igazán nem számít – van olyan nő, akit egyenesen vonz a hosszú szőrzet…
– Jó reggelt! – lépett a konyhába Catsy. Ezen a reggelen, hétvége lévén, egyszerű pizsamában és bolyhos papucsban tette mindezt, a szokott tanári cihája helyett. Ásított, majd leült az idősebb Perselus baljára.
– Jó reggelt Catsy! – Piton összehúzta a szemöldökét. – Pad?
– Jön – intett a konyhaajtó felé a férfi. – Fogat mosott.
– Azt neked sem ártott volna.
– Én mentem először.
– Áh, értem. – A kandallóban fellobbant a tűz. Aztán egy kanna kirepült a szekrényből, a mosogatóba. A melegvizes csap elfordult, majd miután a kanna megtelt, lassan elzárta magát. A teli teáskanna továbblibbent a kandallóig. Ott megállt, és óvatosan leereszkedett a tűz fölé helyezett rácsra. Catsy megbűvölve nézte a folyamatot.
– Jó reggelt fiam! – nézett ki Piton a havi bájital magazinból, a jobbjára huppanó Padre.
– Szia papa! – Catsy áthajolt az asztalon, és kisöpörte Pad szeméből a belelógó, ezüstösen csillogó hajtincseket. – Kösz.
– Jól aludtatok? – kérdezte Piton, miközben három tányér, és ugyanannyi csésze röppent ki a szekrényből az asztalra. Catsy bólintott.
– Jól. És te?
– Tűrhetően. – Piton felemelte csészéjét, mire a kanna odaröppent a tűzhelyről, és forró teával töltötte meg először az idősebb, aztán az ifjabb Perselus, majd végül Pad csészéjét.
Piton elgondolkodva nézte, ahogy két fia néma egyetértésben kitölti a Reggeli Próféta keresztrejtvényét.
– Egyvalamiben mégis igaza van annak a szennynek – morogta magában. – Tényleg ideje lenne már tenniük valamit az utódlás érdekében. Várjunk csak… Lehetséges, hogy ők…? Szóval, még… Nincsenek felvilágosítva?
Perselus Piton megrázta a fejét.
– Már miért ne lennének! Elvégre a Malfoy fiúnak már két fia is van… Persze az is lehet, hogy őt Narcissa homályosította fel… Igen, az elképzelhető. Tehát elképzelhető, hogy az én fiaim még nem tudják.
Piton tekintete Padre vándorolt. Aztán Catsyre. Olyan boldogok voltak együtt, és Perselus sokszor úgy érezte, két fia még az elválás gondolatától is irtózna, nemhogy megkísérelné azt.
– És akkor mi lesz, ha P… Ha egyikőjük megh…, hömm, eltávozik? – kérdezte magától már ezredszerre. – Akkor a másik itt marad teljesen egyedül. Nem, ezt nem nézhetem tétlenül!
– Fiúk! – Catsy és Pad kérdőn néztek fel a rejtvényből. – Azt hiszem ideje beszélnem veletek. – Itt megakadt. Két fia várakozva figyelte. – Menjünk át a nappalba! Addig legalább átgondolhatom, mit is akarok mondani…
Már legalább öt perce ültek néma csendbe burkolózva, mikor Piton végre összeszedte a gondolatait, és megszólalt:
– Kezdjük a futóférgekkel…
Karácsony este
– … a felvilágosítás után apa kimenekült a szobából, mi viszont összedugtuk a fejünket, és elgondolkodtunk, vajon mit is akart ezzel mondani. – Pad halálosan komolynak szánta a beszámolót, de többen kuncogni kezdtek.
– Végül arra a megállapításra jutottunk, hogy édesapánk a karácsonyi kívánságát próbálta burkoltan a tudtunkra adni – vette át a szót Catsy. – Így hát azon kezdtünk töprengeni, vajon honnan szerzünk neki unokákat – alig kilenc hónap alatt?
Piton elkerekedett szemekkel nézett hol Padre, hol Catsyre.
– Pár nappal később a Reggeli Próféta leközölt egy cikket a farkasölőfű-főzetről, amelyben a londoni árvaház igazgatója is nyilatkozott. Abból a pár mondatból sütött, hogy semmit sem tud a főzet előállításáról, ezért – mint bájitalmester – jogos felháborodásomban írtam neki egy felhomályosító levelet. – Catsy elvigyorodott. – Lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon, mert másnap az igazgató hivatalosan bocsánatot kért, és privát levélben meghívott az intézetbe egy csésze teára. Mivel úgyis Londonba kellett mennem, elfogadtam a meghívást. Elmentem, teáztam, és ott találkoztam Katleennel. Azt hiszem egy percig sem volt kérdéses, hogy nem az volt az utolsó találkozásunk. Csak legközelebb már Padet is vittem. Katleen pedig bemutatta nekünk a kisöccsét, Thomast.
A kisfiú elpirult, és befúrta a fejét Pad mellkasába.
– De, mint azt a mellékelt ábra mutatja, nem én lettem a kedvence – húzta el a száját Catsy. – Komolyan mondom kezdek féltékeny lenni.
– Kire? – kérdezte kajánul Wulpus, de Narcissa leintette.
– Azt hiszem, innét már egyértelmű – mondta az idős asszony, és gyengéden hozzátette: – Sok boldogságot kívánok mindannyiótoknak!
– Akkor emeljük poharunk Anne-re és Tedre, valamint Katleen és Thomas Pitonra! – nevetett Hart. És így tettek.
Piton még jó darabig nem tudott megszólalni. Nem tudta elhinni, hogy Pad és Catsy tényleg örökbe fogadtak volna két gyereket. Az ő kedvéért. Olyan… irreális volt. Csak az ő kedvéért.
– Apa? Jól vagy?
Piton felnézett, és látta, hogy Pad aggódó arccal guggol mellette, mint ahogy azt is, hogy már csak ők vannak az étkezőben. A többiek már valószínűleg az ajándékaikat bontogatták a szalonban.
– Paddy, én… nem tudom mit mondjak – nyögte végül. – Én nem így akartam…
– Igen, ha másból nem az arckifejezésedből leolvashattuk – mondta csalódottan a fiú.
– Nem, nem, félre értesz – rázta meg a fejét Piton. – Nem miattam kellett volna, hanem miattatok. Azt akartam, hogy legyen valakitek. Hogy biztos lehessek benne, hogy nem maradtok egyedül. Sem te, sem Catsy.
– De papa, mi sosem vagyunk egyedül. – Piton szíve összeszorult. Épp ezt akarta elkerülni. Pad sóhajtott. – Nem érted? Nekünk ez így jó.
– De mi lesz, ha egyiktek előbb elmegy? – bökte ki Piton a Kérdést, ami már évek óta nem hagyta nyugodni. Döbbenetére, Pad szomorúan elmosolyodott.
– Azt hiszed, én nem gondolok erre? – kérdezte halkan. – Mert akkor tévedsz. Minden nap ezzel a gondolattal kelek fel, és fekszem le. Hogy mi lesz, ha én halok meg elsőnek? Hogy mi lesz Catsyvel? És a válasz, amit kaptam tőle – habár fordított szituációban megegyezik az enyémmel – nem túl megnyugtató.
– Ti ezt megbeszéltétek?
– A téma azóta esedékes, mióta vérfarkas lettem – vont vállat Pad. – De nem kell aggódnod. Még kihúzom egy darabig. Harminc év? Negyven? Talán tovább is, ki tudja? Addig felesleges ezen őrölnöd…
– Szóval itt vagytok! – lépett az étkezőbe egy elég vészjósló tekintetű Catsy. – Már mindenki csak rátok vár! Ráadásul a két kicsi is teljesen odáig van, hogy nem örültél nekik!
– Dehogy nem örülök – Piton feltápászkodott. – Csak megleptetek…
– Mondhatnánk sokkoltunk – Pad rákacsintott Catsyre. – Minden oké, tényleg örül.
– Jól van, na, csak gyertek már! – könyörgött Catsy, és kiterelte őket a folyosóra.
– Te is szeretnél már ajándékot bontani? – nevetett Pad.
– Minden vágyam – húzta el a száját Catsy. – De a te ajándékodra tényleg kíváncsi vagyok. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem mondtad meg!
– Te sem.
– Az más.
– Miben?
– Hagyjál. – Catsy az apjához fordult. – Igaz is, miről beszéltetek olyan elmélyülten Lupin professzorral?
Piton szája gonosz mosolyra húzódott.
– Semmi különösről.
– Na persze, én meg Madam Malkin vagyok.
– Csak megkérdeztem tőle, hogy tesztelné-e a legújabb fejlesztésemet.
– Miért mit fejlesztettél? – kérdezte Pad.
– A farkasölőfű-főzet ízesített változatán dolgozom – felelte Piton. – Gyerekeknek.
– Szent lombik… Ezt nem mondhatod komolyan.
– Egész jól haladok vele…
– Nem arra gondoltam – legyintett Catsy. – De te ezt tényleg a professzoron fogod tesztelni?
Piton bólintott.
– Szadista – nyögte Catsy. Perselus Piton arcán elégedett mosollyal lépett be a nappaliba.
– Daddy… – suttogta Tom, miközben óvatosan meghúzta Pad talárjának ujját. – Oda szabad adni az ajándékot a… nagypapának?
– Oda, persze! – bólintott Pad, majd megnyitotta elméjét az apja felé. – Úgy becsüld meg, hogy ők, maguk csinálták!
– Mit? – kérdezte vissza Piton. Pad nem válaszolt, csak a gyerekek felé biccentett, akik már megközelítették a férfi fotelját.
– Boldog karácsonyt, uram! – mondta Katleen, és átnyújtotta a zöld csomagolópapírral borított csomagot, majd arrább lépett, hogy az öccse is odaférjen.
– Boldog karácsonyt, uram…
– Az idő az én szívemet is kikezdte – állapította meg Piton. Félre tette a dobozokat, és ügyetlenül átkarolta a gyerekeket. Rövid ölelés volt, de megtette a hatását. Katleen szégyenlősen elmosolyodott, Tom pedig úgy tűnt tovább is el tudta volna viselni az érintést. – Merlin, mit meg nem teszek…
– Bele ne rokkany – mondta Catsy. – Bontsd ki!
Piton nekilátott kibontani újdonsült unokái ajándékát, akik időközben elszaladtak, hogy a férfi többi ajándékát is összeszedjék a fa alól.
– Nem rossz ötlet ez a csomagolópapír-kód – mondta Harry egy vörös, cikeszes papírba csomagolt ajándékot bontogatva. – A kicsik nagyon élvezik, hogy mindenkiét megismerik…
– Na egen, de rém komplikált – dohogott Wulpus. – A professzor zöld papírját például kész horror volt megvenni. Négy órán keresztül álltunk sorba azzal az egy tekercs csomagolópapírral.
– De csak azért tartott olyan sokáig, mert már csak hárman voltak előttünk, mikor bezárt a pénztár – magyarázta Ted. Catsy és Pad homlokráncolva nézett rájuk. – Mi van?
– Hol vettétek?
– Egy mugli boltban, miért? – kérdezte gyanakodva Wulpus.
– Semmi, semmi, de miért nem rendeltétek meg bagolypostával? – kérdezte Pad. – Három órán belül kihozták volna… Ted, jól vagy?
Nem, Ted nem volt jól. Fogát csikorgatva meredt Wulpus sápadó arcába.
– Te…! – sziszegte halkan, hogy csak ők hallják.
– Teddy, kérlek…
– Te hülye barom…
– Ted, nem tudtam…
– Megöllek!
– Ugyan már, Ted, a karácsony a szeretet ünnepe – nyugtatta a barátját Pad. – Megvettétek, kész. Túlélted, nem?
– Négy órát álltunk sorba! Négyet!
– De milyen szép papírt vettetek!
– Ugyan olyant, mint a tiétek!
– Látod, mondom, hogy szép. – Ted erőltetetten felnevetett. Wulpus pedig megkönnyebbülten.
– Nehogy azt hidd, hogy megúsztad… Ezért még számolunk. – Wulpus gyomra összerándult Ted hangjára. – Csak vicceltem.
Wulpus mérges pillantást küldött már bájosan mosolygó barátja felé.
Pár hónappal később…
– Apa, nem láttad az új fogkefémet?
– A mosdó alatti szekrényben van!
– Apa, nem tudod hol van a múlt havi bájital szaklap?
– Gondolom a szobátokban.
– Nagypapa, kizártad a cicust!
– Katleen kérlek nyisd ki neki az ajtót!
– Nagypapa, kérek szépen tejet!
– Mindjárt megyek Tom!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
