Észre sem vettem és már eltelt fél év az iskolából, de egyáltalán nem bántam. Végre újra otthon lehetek, és láthatom papát, mamát, anyát és a két testvéremet Jamest és Elizát. De a feladatomról sem feledkezhetek meg. Anya sok érdekes könyvet tart a családi könyvtárban, ott biztos találok majd valamit Nicolas Flamelről. Ezt a felvetésemet a többieknek is elmondtam a vonatúton hazafelé, és a lelkemre kötötték, hogy még véletlenül se bukjak le a szüleim előtt. Míg így ücsörögtünk elhaladt mellettünk a büfékocsit toló hölgy és vásároltunk némi édességet. Az út hátralévő részében szó esett arról, hogy mit csinálunk a szünidőben, fogunk-e találkozni, és hasonló témák, amikor hirtelen kinyílt a kupé ajtaja és belépet rajta három mardekáros. A középen álló szőke nyálgombóc, történetesen Malfoy egyből a torkomnak ugrott.

- Hogy merészelted híresztelni az esetet? – üvöltötte magából kikelve. – Az egész Mardekár-ház rajtam nevet, ezt még nagyon megbánod!

- Miféle esetet, Malfoy? Mégis miről beszélsz? – hüledeztem, mert tényleg nem értettem belőle semmit.

- Ne játszd itt nekem az ártatlan, tudom, hogy a te műved! Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem mondjuk el senkinek, de te nem tudod befogni a szád!

- Most már igazán beavathatnál az ügybe! – Én is inkább felálltam, mert félő volt, hogy esetleg valami meggondolatlant tesz.

- Csak azért tetted, mert máshogy nem bírsz megszégyeníteni, mi? – lépett egyre közelebb.

- Igazából elég lenne, ha mindenki előtt laposra vernélek – vicsorogtam. – De mégis elmondanád, hogy mit mondtam el? Mert halvány sejtelmem sincs róla.

- Bűntető munka, rémlik valami? – kérdezte gúnyosan, mire földbe gyökerezett a lábam.

- Tessék, de hát hogy, én nem…

- Ugyan már, jó móka volt, ismerd be. Elmesélni mindenki előtt, hogy féltem. A nagy Draco Malfoy beijed egy kutyától, aminek ráadásul három feje is volt. Uh, micsoda szégyen, pedig mások kisujjal lenyomják, csak…

- Nézd, Malfoy, én sajnálom – vágtam a szavába. – Fogalmam sincs, ki kezdte a híresztelést, de nem én. És, ha jobban belegondolsz, érdekem se fűz hozzá, hogy ez kitudódjon, még nekünk se lett volna szabad látnunk. – Ez hatott, ugyanis gondolkodóba esett. – Emlékezz csak vissza, apa mennyire kiborult az eset után. Gondolod, hogy ezek után volt kedvem híresztelgetni? És képzeld, én is megijedtem, ahogy mindenki ezt tette volna. – Úgy megindult bennem a szóáradat, hogy alig bírtam abbahagyni. A hangos veszekedésünkre sokan körénk gyűltek, köztük rengeteg mardekáros is, akik nemrég még kigúnyolták Malfoyt. – Nem tudom, ki kezdett ilyesmit híresztelni Malfoyról, de annak azt ajánlom, sürgősen szálljon magába. Dumbledore igazgató nem véletlenül tiltotta meg, hogy a harmadik emelet annak a részére menjünk, és ha valaki bátrabbnak érzi magát Malfoynál, annak szívesen felírnám a nevét egy pergamenre, hogy elkísérjem egy körre. Én is féltem, ahogy mindenki azt tenné. Szóval, van jelentkező? – A várt hatás elmaradt. A tolongás helyett inkább mindenki lehajtott fejjel elkullogott, csak a szőkeség maradt ott pár szó erejéig.

- Nincs szükségem a segítségedre – vágta hozzám sértetten.

- Remek, akkor akár távozhatsz is! – majd kitoltam, és behúztam mögötte az üvegajtót. Hermione, Ron és Luna megilletődve pislogtak rám az előbbi jelenet láttán. Valószínűleg így még nem láttak kiborulni. Visszaültem Luna mellé, és a kezeimbe temettem az arcom. – Mégis, ki beszélhetett erről? Honnan tudhatták meg? – motyogtam inkább csak a tenyeremnek. – Csak ti tudtatok róla, meg apa és Malfoy, de még véletlenül se merek arra gondolni, hogy közületek volt az elkövető – néztem rájuk fürkészve. – Ugye nem?

Hermione aggódó arcot vágott, Lunára a felháborodás jelei ültek ki, Ron viszont fülig elvörösödött. Meg volt a tettes, és alig bírtam elhinni.
- Ron, mért csináltad, hiszen direkt mondtam, hogy nem szabad beszélni róla!

- Sajnálom, csak kicsúszott a számon, nem akarattal tettem.

- Fel tudod egyáltalán fogni, milyen bajba kevertél apám előtt? Ne gondold, hogy ezt pár napon belül nem tudja meg az egész iskola! Komolyan, fel nem tudom fogni, hogy voltál rá képes – felpattantam a helyemről, és kitéptem az ajtót. – Ne haragudjatok lányok – szóltam vissza, mikor ijedten rám néztek. – De ilyen baráttal nem vagyok hajlandó egy kupéban utazni. – Igyekeztem az összes gyilkos tekintetemet Ronra összpontosítani, majd szinte kicsörtettem a helyiségből. Legközelebb csak a vonat elejében álltam meg, ahol az ablakhoz dőlve próbáltam kiszellőztetni a fejem. Kicsi korom óta ismerem, és ő is engem. Tényleg ennyire nem ismerne? Azt hiszi, én magam nem tudnám lejáratni Malfoyt, ha akarnám? Csak nem akarom, és nem is lenne értelme. Ő jó fiú lenne, csak pökhendi egy kissé, beképzelt és arrogáns, olyan ki, ha én nem, de ettől függetlenül… jó ember. Mindig a figyelem középpontjában akar lenni, mert a szülei megvonták tőle, ez érthető, de az vesse rá az első követ, aki maga még nem követett el semmit. Már voltak időszakaink, amikor jól megvoltunk, erre jön Ron, és mindent elront. A fenébe is, valamilyen szinten a rokonom, akár akarom, akár nem. Az én apám az ő keresztapja, és ez ellen nem tehetek semmit, ez van.

- Bocsi, zavarlak? – lépett a hátam mögé Luna.

- Nem, dehogy. Ne haragudj a kirohanásomért. Annyira váratlanul ért ez az egész, és szörnyen bosszantó, hogy pont Ron az, aki ezt tette.

- Én nem ismerem őt úgy, mint te, de már az elejétől fogva látszott rajta, hogy hirtelen haragú. Biztos nem gondolta végig, csak Malfoynak akart rosszat, és ez lett belőle.

- Egy jó kis pletyka, kösz szépen – fordultam vissza az ablakhoz. – Szerintem az egész társaságra felejtésátkot kéne szórni. Itt már csak az menthetne meg a lenyakazástól – dörmögtem az orrom alatt.

- Nem is olyan rossz ötlet – kapott a szón Luna.

- Ne viccelj már, azt sem tudjuk, hány ember tud még a dologról.

- Ezért kéne az egész vonatra.

- Az azért kockázatos. Nem, inkább vállalom a felelősséget apám előtt – sóhajtottam letargikusan. – Elvégre én vagyok a hibás, hogy elárultam nektek. – Erre a kijelentésemre bezsebelhettem egy szúrós pillantást, de most ez volt a legkevesebb gondom. Lunát szerencsémre könnyű kiengesztelni.

A vonatról leszállva egyből megláttam anyát, amint veszettül integet James és Eliza társaságában. A mindössze hét éves öcsém próbált utat törni magának az emberek rengetegében, ahogy észrevett, míg anya csak kapkodni tudta a levegőt, hogy utolérje. Én is gyorsan lekaptam a poggyászomat, majd feléjük igyekezve húztam magam után a kerekes ládát.
- Sziasztok – öleltem meg őket egyenként egy-egy cuppanós puszi kíséretében.

- Hát a többieket hol hagytad? – kérdezte anya mosolyogva.

- Az úgynevezett barátaimra gondolsz? – jegyeztem meg csípősen. – Egy kissé lemaradva, mondjuk úgy párezer mérföldre – majd meg se várva a reakciót, magam mögött hagyva őket elindultam a kijárat felé. Fogalmam sincs, mért voltam most mindenkire dühös, de becsapottnak éreztem magam. Nem úgy néztek ki a többiek se, itt értem Hermionét és Lunát, mint akik semmit sem tudnak a dologról. Mondjuk, lehet, hogy Luna ártatlan, de Hermione akkor is tudta, de mégsem figyelmeztetett. Elegem van belőlük. Azt hiszem, jót tesz majd ez a kis szünet nélkülük. A londoni pályaudvaron álltam csak meg, hogy bevárjam a szegény, értetlen családomat, akik mit sem tudnak az ügyről. Szörnyű embernek éreztem magam. Pont azoknak ártok, akik nem tehetnek semmiről, így magamba szállva és mosolyogva vártam, hogy ők is átjussanak a falon.

- Még itt vagy? Olyan tempóval neki indultál, hogy azt hittem már rég otthon vársz minket! – próbált anya viccelődni, és nem is kevés sikerrel. Fülig ért a szám, hogy végre fizikailag is jelen van, és nem csak tükörből kell néznem.

- Ekkora ládával nehéz tartani az iramot. Ráadásul nem akartalak titeket itt hagyni – feleseltem vissza.

- Oh, milyen nagylelkű valaki. Az én áldott jó fiam! – nevetett. – Irány az autóhoz.

- Autóhoz? – lepődtem meg. – Mióta van nekünk kocsink?

- Amióta lusta vagyok a gyalogláshoz – jelentette ki anya. – Egyébként nem akartam még Elizát hopp-hálózaton keresztül vinni, se hoppanálni vele, így vettem egy autót, baj?

- Nem, egyáltalán, sőt, alig várom, hogy lássam – siettem utánuk, de nem kellett sokáig gyalogolnunk. Az emlegetett jármű ugyanis már ott várt a bejárat előtt egy mazda3 képében.

- Kiraboltad a Gringottsot? – szaladt ki a számon első reakcióként, mire anya elmosolyodott.

- Tetszik? Próbáltam úgy választani, hogy a te ízlésednek is megfeleljen, bár apád szerint túl giccses, de biztonságos. Szerintem megérte az árát.

- Szerintem is, nagyon jól néz ki grafit szürkében – húztam végig finoman az ujjaimat a felületén. – Szabad beleülni?

- Miket képzelsz, te csak futhatsz mellette!

- Haha, nagyon vicces, de jogos az egy pont. – A ládámat a csomagtartóba tettem, majd beültem anya mellé az első ülésre, James és Liza pedig hátra ültek a gyerekülésbe. Egész út alatt kérdezgetett az iskoláról, a tanárokról, a tanulásról, mindenről. Nem mondom, örültem az érdeklődéséért, de valahogy nem volt kedvem a suliról beszélni, mert vészesen emlékeztetett arra, hogy nem sokáig húzhatom a viszontlátást.
- Anya, nem beszélhetnénk most másról? – kértem könyörgő szemekkel, és végre nem faggatott tovább.

- Apád tegnap jött haza.

- Tényleg? Akkor ezért nem láttam ma a Roxfortban. Na és, milyen hangulatban volt?

- Mért kérdezed? – nézett rám furcsálló szemmel, mikor megálltunk egy piros lámpa előtt.

- Semmiért… - füllentettem gyorsan. Valójában nagyon féltem a vele való találkozástól. – Csak úgy érdekelt.

- Aha – mért végig vizslató tekintettel. – Innen látom, hogy puha az orrod, hazudsz.

- Anya, ez hosszú történet, és nincs kedvem beszélni róla! – Innentől nem esett több szó köztünk egészen a házunk udvaráig. Beállt az autóval, majd leállította a motort. Már éppen ki akartam szállni, amikor rám szólt:

- Te itt maradsz! – majd becsapta az ajtót, és kirakta a csomagjainkat, aminek a kisebbik részét Jamie-re bízta, végül visszaült. Először nem szólt semmit, csak engem fürkészett, ami nagyon zavaró volt. Szinte olyan tekintete volt, mint aki tud valamit. – Az igazság az, Harry, hogy nem volt éppen jó kedve – törte meg a csendet.

- Mindjárt gondoltam – sóhajtottam fáradtan. – Anya, én sajnálom, tényleg. Hatalmas ostobaságot követtem el, hogy nem hallgattam Malfoyra. A második baklövésemet, pedig akkor, mikor kitálaltam Ronéknak.

- Tessék? Ezzel mit akarsz mondani?

- Azt hittem, bízhatok bennük, de Ronnak valószínűleg begőzölt az agya, és úgy akart bosszút állni a szőkeségen, hogy elmondta a kutyás esetet néhány mardekáros társának, akik rögtön tovább adták a hírt a többieknek, míg az egész vonat Malfoyon röhögött. Én is csak ma tudtam meg az egészet, amikor a torkomnak ugrott, hogy milyen szemét vagyok.

- Mi… hogy… tessék… Ebből egy kukkot se értek! – Egyik meglepettségből a másikba esett.

- Apa nem ezért volt ideges, igaz? – húztam magam egyre kisebbre.

- Hát nem – ingatta a fejét. – De azt hiszem, nekem ez a téma most túl bonyolult.

- Egyet értek. – Helyeseltem talán túl hevesen is, amin kissé megütközött, de tovább tereltem a szót. – Akkor mért volt ideges?

- Mert lesz egy rossz híre, de inkább elmondom előbb, hogy ne az ő fejét üvöltsd le akkor. – Kíváncsian vártam, hogy mivel tudna még az én helyzetemen is túl tenni. – Szóval… Előre szólok, hogy nem fog tetszeni, de… Luciusszeretnéhaafiavelünktöltenéakarácsonyt – hadarta el a végét egy szuszra.

- Jó. – Más helyzetben kiakadtam volna, de most örültem, mert így legalább elkerülhetem a Ronnal való találkozást.

- Perselus természetesen próbált tiltakozni, és kitalálni érveket, hogy mért nem lenne jó, de… Mit is mondtál az előbb? – Most esett le neki, hogy nemrég beleegyeztem.

- Azt, hogy tőlem nyugodtan velünk lehet karácsonykor – ismételtem el kicsit tágabban.

- Az nem létezik, mit tettél Harryvel, és hol van?

- Anya, nyugodj meg, én vagyok az igazi Harry – nevettem felszabadultan, mikor megcsiklandozott. – Csak rájöttem, hogy én nem akarok, olyan ellenszenves lenni vele, mint ő velem. Akkor én se leszek különb!

- Így beszél az én okos nagyfiam – hatódott meg a szavaimtól, majd megölelt. – Na gyere, apád már biztosan lerágta mind a tíz ujját félelmében – léptünk ki a kocsiból, hogy aztán bevigyük a maradék csomagokat a házba.