A klubhelyiségben még ropogó tűz és beszélgetés foszlányai hallatszottak. A hangok ismerősnek tűntek. Egyszer csak Hermione és Ron feje bukkant elő a kanapé támlája mögül.
- Sziasztok! – ültem le a lány mellé. – Ti még fönn vagytok?
- Téged vártunk – vonta meg a vállát Ron. – Milyen volt a bűntető Malfoyjal?
- Borzalmas! – Azzal elmeséltem mindent. Kezdve a trófeaterem kitakarításától a háromfejű kutyáig. Mindketten hüledezve hallgatták a mesémet.
- Ilyen kutyát tartanak egy iskolában? – akadt ki Ron.
- Te is hallhattad… – ripakodott Hermione a vörös hajúra. – Harry szerint őriz valamit! De vajon mit? – nézett hunyorgó szemmel hol rám, hol Ronra, miközben alsó ajkát harapdálta. A szokásos gondolkodó póz. – Lehetséges volna?
- Mi? – kérdeztük Ronnal szinte egyszerre.
- Áh, ez lehetetlen. De mi van akkor, ha azt a bizonyos Gringottsból elhozott valamit őrzik itt. Lehet benne valami?
- Hermione, már megint kezded?
- Ne Ron várj – csitítottam le. – Ne vessük el azonnal az ötletet!
- De Harry, ez képtelenség! Ha valóban ennyire keresik, Dumbledore nem tenne ki minket ekkora veszélynek!
- Mért volna az? Nagyapa egyszer azt mondta, ha valamit biztonságba akarsz helyezni, a Gringottsnál nincs jobb hely, vagy talán a Roxfort annál is jobb! – próbáltam érvelni.
- Rendben, tételezzük, fel, hogy igaz, de akkor sincs semmi értelme! – tárta szét a karjait Ron. Hermione idegesen forgatta meg szemeit. – Ron Weasley, figyelsz te egyáltalán? Épp azt próbáljuk elmagyarázni Harryvel, hogy…
- Tudom, hogy mit akartok… - vágott közbe. – képzeld, engem sem ejtettek a fejem lágyára!
- Tényleg?
- Gyerekek, én ehhez fáradt vagyok, ráadásul holnap lesz egy szép kis beszélgetésem apával! – álltam fel, majd a hálókörletek felé indultam.
- Harry, várj meg engem is! – szólt utánam Ron.
- Rendben! – majd bevártam a lépcsőknél. – Jó éjt, Mione!
- Nektek is fiúk! – szólt vissza, majd ő is feltrappolt a lépcsőn. Még mindig dühös lehetett Ronra az értetlensége miatt.

Másnap reggel nem nagyon akarództam felkelni, féltem apa elé állni, hisz minden joga meg lesz rá, hogy leüvöltse a hajam. Bizonyára nem véletlenül zárta ránk a terem ajtaját. Nem akarta, hogy elkószáljunk, de elkésett, és mi… vagyis én elhagytam a helyiséget, veszélybe sodorva az életünket. Akár meg is halhattunk volna! Utáltam bevallani, de Malfoyjnak igaza volt, minden az én hibám.
A tervem már majdnem bevált, hogy egész nap ágyban maradok, amikor kinyílt a hálókörlet ajtaja, és valaki egy rántással széthúzta a baldachint. A szívroham jött rám, mikor felbukkant Hermione bozontos üstöke.
- Harry, ideje fölkelni, már 11 is elmúlt! – rángatta le rólam a takarót.
- Hemione… - kiabáltam rá. – mégis, mit képzelsz? Ez egy fiú szoba! – húztam vissza az anyagot. – És egyébként is, még álmos vagyok!
- Rendben, nem akartam, de muszáj bevetnem a nehéztüzérséget.
Nem hangzott túl jól, főleg, mikor feltűntek a Weasley ikrek és Ron. Már tudtam, mire számítsak, volt párszor részem hasonló ébresztésben. Nem lett volna elég időm kiugrani az ágyból, így nyeltem egyet és vártam az elkerülhetetlent. Nem késlekedtek. Az ikrek nekifutásból rávetették magukat az alvóalkalmatosságra, majd Fred satuba fogta a fejem és összekócolta az amúgy is zilált hajam, míg George és Ron szétcsiklandoztak.
- Ébren vagy már? – kérdezte Fred.
- Igen! – nyögtem két nevetés között, miközben kapálózva próbáltam szabadulni. – Hagyjátok abba! – könyörögtem.
- Nem bújhatsz vissza! – ripakodott rám George.
- Nem fogok, de tényleg! – a könnyeim is kezdtek folyni a nevetéstől.
- Fiúk, hagyjuk abba! – engedett el Fred, mire fellélegeztem. Végre leszálltak rólam, és én magamra rántottam a takarót. – Hazudtam!
A lábamnál fogva húztak le az ágyról.
- Áh, segítség, emberkínzók! – kiabáltam, mialatt veszettül kapaszkodtam ágyam lábába.
- Harry, most már hagyd abba! – förmedt rám az egyetlen lány a szobában. – Perselus vár rád, beszélni akar veled!
A szorításom gyengülni kezdet. Úgy éreztem itt a vég. Pont ezt akartam elkerülni. Menekülni akartam, de pár perces latolgatás után rájöttem, teljesen felesleges az ellenállás. Felálltam, és szó nélkül elvonultam a mosdóba.
- Hermione, ez hatott! – hallottam Ron elismerő hangját.
- Még szép, Perselusszal mindig lehet hatni rá! – Igaz nem láttam, de hangjából tisztán kicsengett, hogy vigyorog.
Remek, Mione megtalálta a gyengepontomat, mondjuk nem lehetett nehéz kitalálni.

Már vagy félórája, hogy elindultam apa szobájához. Nem akartam elsietni. Ha lehet, a végletekig akartam húzni az időt. Eddig jó kedvel sétáltam végig ezeken a folyosókon, de most… Vajon, hogy érzi magát az elítélt kivégzés előtt? Na jó, azért nem olyan vészes a helyzet, de közelít hozzá.
Félve kopogtam be hozzá.
Hosszas matatás és szöszmötölés után kinyílt az ajtó, és mosolyogva betessékelt. Nekem gyanús ez a viselkedés!
- Szia, hallottam a többiektől, hogy még nem reggeliztél! – kezdte túlságosan is barátságosan.
- Nem voltam éhes! – dünnyögtem, majd pillantásom a megterített asztalra esett. A látványra korogni kezdett a gyomrom, ráadásul jó hosszan, áruló!
- Amint hallom, most már az vagy – tekintett le rám, majd az asztalhoz sétált és kezével jelezte, hogy csatlakozzak.
- Kösz, de most sem vagyok az! – hazudtam. Bármit is tervezel apa, nem dőlök be.
- Rendben, de azért ülj csak le! – Hajlottam a kérésre, majd a másik asztalfőnél foglaltam helyet, míg apa falatozni kezdett. Tükörtojás, szalonna, felvágott, zöldségek és pirítósok sorakoztak rajta, amiket mind magához húzott és látványos élvezettel majszolt. A nyálam is elcsöppent, míg hasam újabb korgásba kezdett.
- Biztos nem kérsz? – ajánlotta fel, mire megráztam a fejem. Kitartok az előző álláspontom mellett.

Mikor befejezte a reggelizést, letette a szalvétát és a fotelra ült egy pohár teával a kezében. Én is követtem, majd leültem vele szembe. Ivott egy kortyot az italból és nagyot sóhajtott. Ebből már tudtam, nagy előadásra készül, de nem is számítottam másra.
- Harry, mért nem vártatok meg tegnap?
- Nem mondtad, hogy meg kell! – támadtam, hisz mindenki tudja, hogy a legjobb védekezés.
- Ezt nem kell mondani, magától értetődik!
- Rendben, sajnálom, ennyi elég?
- Nem, nem elég, tudod, mi történhetett volna, ha nem érkezek időben?
- Nem, mi? – Talán így akaratlanul is kikotyog valamit. Reményeim azonban apró darabokra hullottak szét a következő válaszától:
- Szörnyű vagy fiam, de komolyan, egy percre nem figyelek rád, és galibát csinálsz!
- Apa, már egy hét telt el a suliból! Abból pedig nem követtél minden napot figyelemmel!
- Látod, már megint szemtelen vagy! Ennyire elneveltünk volna anyáddal?
- Előfordulhat! – mosolyogtam, mire apa is elhúzta egy kicsit a száját. Épp visszaszólni készült valamit, mikor hasam ismét morgott egyet. Szégyenlősen hajtottam le fejem.
- Harry, éhségsztrájkba kezdtél? Indíts enni valamit! – parancsolt rám. Nem kellett kétszer mondania. Még rengeteg választék maradt, és én nem győztem válogatni. Ettem egy kis tojást felvágottas pirítóssal. Apa felszökött szemöldökkel nézett, bizonyára most sem lehettem túl kulturált.
- Hány napig éheztettek? – kérdezte egy bujkáló mosollyal.
- Tegnap este ettem utoljára – válaszoltam jó kisfiú módjára. – Ne nézz így rám, fejlődő szervezet vagyok! – védekeztem a tekintete láttán.
- Rendben „fejlődő szervezet”, ugye nem felejtetted el?
- Már megint mit? – sóhajtottam lemondóan a töklevembe.
- Hogyhogy mit, a fogadást! Te és Ron szépen megírjátok nekem az esszét. Keddre, ha lehet, de ajánlom, hogy már ma este kezdjetek hozzá, kicsit hosszú.
- Holnapra van egy csomó leckém és még bele sem szagoltam!
- Remek, akkor épp itt az ideje, hogy hozzákezdjetek!
- Tudod mi vagy te?
- Mi? – nézett rám őszinte kíváncsisággal a szemében.
- Az… az apukám!
- Ezt eddig is tudtam. Na igyekezz, le fogom ellenőrizni!
- Jaj, csak azt ne! – nyafogtam, majd az ajtó felé indultam. Köszönés után a klubhelyiség felé vettem az irányt. Utam közben a beszélgetésen járt a fejem. Egy hajszál hiányzott, hogy elárulja, mit őriz a kutya. Egy nagyon vastag hajszál! Mért nem tud beszédesebb lenni?
Sokkal rosszabbra számítottam, le sem szidott igazán. Azt hittem, leüvölti a fejem, erre még reggelivel is kínált!
Harry, jobb lenne, ha magadba szállnál! Hogy képzelted, hogy bántani fog, mikor sosem ütött még meg, sőt, a közelében sem volt soha, pedig tudok szemtelen lenni, ha akarok, szégyellhetnéd magad! Ilyet feltételezni róla!
Eközben megérkeztem a toronyhoz, és Ront is megtaláltam. Épp Hermionéval tanulta az átváltoztatástant.
- Szia! – pillantottak fel egyszerre a tanulmányaikból. – Mi volt? Látom, még egyben vagy!
- Igazából még csak nem is kiabált. Nem tudom, mitől féltem annyira! – vallottam be.
- Látod, én megmondtam, hogy fölösleges izgulnod – szólt közbe Hermione is, aki dolgozatának utolsó betűit körmölte a pergamenre.
- Tudom, és igazatok volt – roskadtam le melléjük. – Néha annyira makacs tudok lenni!
- Hát igen, de mi így szeretünk! – vigyorgott Ron is, majd még egy mondattal bővítette a lapját.
- Ron, mért nem használsz purlicer pennát? – néztem rá csodálkozva.
- Tényleg, teljesen megfeledkeztem róla! – csapott a homlokára. – Kösz haver, agyő körmölés! – rikkantotta, majd felszaladt a szobánkhoz.
Nevetve néztünk a távozó fiú után.

Délután hatóra körül mentünk a könyvtárba, hogy hozzákezdjünk a vérfarkas-harapás elleni bájital elkészítési módjának leírásához. Addig én is megírtam a bájitaltan, átváltoztatástan és bűbájtan dolgozatom felét.
Összeszedtünk néhány könyvet, ami ezzel foglalkozik, majd leültünk egy félreeső asztalhoz. Nem akartunk nagyon szem előtt lenni. Felcsaptam az egyiket, és bőszen olvasni kezdtem. Ron is hasonló vehemenciával vetette bele magát a feladatba, de ő se jutott tovább nálam. Valahogy egyikünknek sem állt rá az agya. Nem is csodálkozom, hiszen odakinn még sütött néhány sugárban a lemenőbe lévő nap. Legszívesebben itt hagytam volna csapot-papot, és kimentem volna kviddicsezni, végül mégis kényszerítettem magam, hogy az olvasmányra figyeljek. Szerettem tanulni, de jobban élveztem, ha valaki elmagyarázza, és nem a könyvből kell kiszednem a lényeget.
Elegem lett. Összevont szemöldökkel koncentráltam a szövegre, és lásd csodát, a végén még értelme is lett. Mormolva diktálni kezdtem a pennának, mire sebes írásba kezdett. A velem szembe lévő vörös hajú szintén körmöltetett a sajátjával. Egy órán belül meg is voltunk a tünetek feltüntetésével és a hozzávalók beszerzési módjával. Hehe, apa azt hitte, hogy több ideig fog tartani! Talán elfelejtette, hogy kik voltak a tanáraink?

- A kis csalók, ez nem ér! – hallottam a hátam mögött egy ismerős lány hangját.
- Ez nem igaz, engedéllyel használjuk! – válaszoltam a mosolygós Lunának.
- Hogy haladtok? – kérdezte Mione is, aki le is ült, belepillantva ezzel Ron írásába.
- Egész jól, már csak az elkészítés menete és hatásai vannak hátra! – válaszoltam, majd újabb mondatot diktáltam a pennának. Luna eközben leült mellém, és ő is belelapozott a könyvbe.
- Szerintem ez a rész kicsit hiányos! – Ez a beszólás kiérdemelt egy szúrós pillantást.
- Miből gondolod? Még nem is tanultatok a vérfarkasokról!
- Tudom, de akkor is kihagytad a gyakori előfordulási helyeiket!
- Az nem tartozik annyira a feladathoz! – morogtam.
- A kisasszonynak teljes mértékben igaza van! – lépett hozzánk a téma mestere.
- Apa, most én írom vagy te?
- Természetesen te, de ez nagyon fontos rész!
- Jól van, akkor betegségek, járványok színhelyén! Így megfelel? – kérdeztem emelkedett és kissé frusztrált hangon.
- Mutasd csak! – kapta ki kezemből a pergament. – Aha… igen… ez jó… - mormolta, miközben néha-néha végighúzta úját az egyes sorokon. – Nem találok benne kivetni valót, csak azt írd még be és a bájital elkészítésének menetét – majd visszaadta a dolgozatom. – Jó, most a tiédet hadd nézzem Ron!
Az övében sem talált hibát. Az utolsó félóránkat vacsora előtt azzal töltöttük, hogy a felosztott részeket egybe leírattuk a pennámmal. Hamar végeztünk, mert olyan gyorsan írt, amilyen tempóban diktáltuk neki. Ha összeraktuk az egészet volt vagy 120 cm az én közepes nagyságú betűimmel. A lányok és apa végig ott maradtak a nyakunkon. Mondhatom, nagyon örültem nekik.
- Nagyszerű, igazán köszönöm fiúk! Máskor is játszhatnánk fogadásból! – mosolygott ravaszkásan.
- Perselus, a helyedben nem kekeckednék egy éhes Weasleyvel! – suttogta apának Hermione Ron vörös fejére utalva.
- Oh, igazad lehet, talán vacsora utánra hagyom! – helyeselte apa is, majd dolgozattal a kezében távozott.
- Még, hogy én vagyok szörnyű! – zsörtölődtem. – Akkor apa mi?
- Borzalmas! – vágta rá helyettem Ron, majd startra készen állt az asztalnál. Együtt indultunk meg a kijárat felé.
- És a könyveket ki pakolja vissza? – kiáltotta utánunk Hermione.
- Lányok – fordultam vissza. – megtennétek helyettünk, légyszíííííííííí!
- Na nem! Talán, mi pakoltuk elő őket? – replikázott velem Mione, kb. 2 méterről.
- Nem, de ti olyan aranyosak vagytok! – néztem rájuk boci szemekkel.
- Oké – adta meg magát a lány. Hiába, képtelen ellenállni a sármomnak! – de jöttök nekünk eggyel!
- Ezt megbeszéltük! – szóltam, majd a kijáratnál ácsorgó Ron után masíroztam. Ott még kaptam egy lesújtó pillantást Madam Cvikkertől, a könyvtárostól.

Teltek a hetek, majd a hónapok. Már két hónapja, hogy a Roxfortba először tettem be a lábam, mint iskolás. Azóta sok minden történt. A legizgalmasabb mégis az első hetem volt. Akkor jöttem rá, hogy micsoda rettenetes lény él a kastély falai között és, hogy valószínűleg a Gringottsból elvitt dolgot őrizheti. De vajon mi lehet az? Nos, erre nem sikerült még mindig rájönnünk. De nincs semmi veszve, hiszen van rá hét hónapunk, hogy kiderítsük. Apa viszont nem igazán könnyíti meg a helyzetünket. Eddig minden próbálkozásunkat meghiúsította, ugyanis folyton ott bukkant fel, ahol éppen kihágáson kaphatott. Nem csoda, hogy jócskán megcsappantak a Griffendél pontjai. Hiába vagyok a fia, mint tanár, nem kivételezhet velem és többiekkel. De mint apa sem volt kedvesebb hozzánk. Természetesen McGalagonytól is megkaptuk, ami járt. Ha nem is vont le újabb pontokat, de ostorozó tekintetével bőven jutalmazott minket.
Dracóval a kapcsolatom semmit sem változott. Ugyanolyan „kedvesek” voltunk egymással. A tanárok előtt próbáltunk uralkodni magunkon, de ha elmentek… Azért igyekeztünk kisebb nyomokkal megúszni a találkozásokat.
Egyszóval minden stagnált, azzal a kivétellel, hogy Luna személyében új lánnyal bővült a csapat. Hermione és a hollóhátas lány ugyanis minden délután együtt írták a háziikat, míg az edzéseimre mindketten eljártak. A hozzánk való viszonya kissé okoskodó volt. Igaz, hogy néhány kivétellel mindig neki volt igaza, de közölhette volna kevésbé ironikusabban is.

Péntek van, és éppen bűbájtan óráról jöttünk kifelé. Ronnal arról beszélgettünk, hogy Luna most biztos azt mondaná, hogy ő már rég tanulta, amikor valaki nekiment a vállamnak. Köztem és Hermione között vágtatott át a szőke lány.
- Most büszke vagy magadra? – kérdezte élesen Mione.
- Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül, és figyeltem, ahogy a lány követi Lunát.
- Szerinted is bunkó voltam? – fordultam Ronhoz. Ő csak elhúzta a száját és felvonta a vállát. Ez nála annyit jelentett: Nem t’om!
Sokat segítettél, gondoltam keserűen és egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem, de ezt a következő órák el is felejtették velem. Hermione egyik órán sem jelent meg, sem a vacsoránál. Hallottam néhány szót a többi lánytól, hogy állítólag egy szőke csajt vígasztal a lánymosdóban. Elszégyelltem magam, de a vacsora látványa ismét kiverte a fejemből.
Épp végignéztem a tanárok asztalánál és konstatáltam, hogy csak Mógus hiányzik, mikor lélekszakadva rontott be a nagyterembe. Megállt a terem közepén, majd dadogva közölte, hogy egy troll van a pincében és elájult.
Mindenkin pánik lett úrrá, amit Dumbledore mély baritonja vetett véget.
- A prefektusok vezessék vissza az elsősöket a hálókörleteikbe, és ott fejezzék be a vacsorát!
Minden érintett azonnal felpattant (Percy rögtön elemében érezte magát), és a kijárat felé terelt minket.
- Elsősök, kettes sorba rendeződni! – utasított minket. Mi a sor végén maradtunk, majd halkan odasúgtam Ronnak:
- Mione és Luna nem tudnak az iskola buta vendégéről!
- Tényleg, meg kell keresnünk őket! – esett le neki is, majd észrevétlenül leváltunk a többiektől és a pincék felé vettük az irányt.
Mindketten erősen tartottuk a pálcát, várva, hogy a monstrum bármelyik pillanatban fölbukkanhat. Nem is kellett sokat keresni. Először egy orrfacsaró bűz csapta meg szaglószervünket. Ezt a szagot semmihez sem lehetett hasonlítani, majd a kb. 4 méter magas hegyomlás is láthatóvá vált. Olyan szürke színe volt, mint egy elefántnak és ostoba arca. Egy bunkósbotot húzott maga után, ami a térdéig ért. Szóval egy embert simán agyoncsaphat vele. Egy kifejlett hegyi troll-lal nem sűrűn találkozik az ember. Fura volt, most élőben látni.
- Harry, most mit tegyünk? – kérdezte halálra vált arccal, mikor a szörny pont a lányvécét pécézte ki magának.
- Nem szabad megengednünk, hogy bántsa a lányokat – válaszoltam nyugodtan, de belül szemernyi önbizalmam sem volt. Igaz, hogy rengeteg varázsigét ismertem, de még sosem próbáltam ki azokat. Azt hiszem, épp itt az ideje!
- Bátorság Harry! – bíztattam maga. – Meg tudod csinálni!
A ormótlan rondaság Luna és Hermione között járatta tekintetét, amikor megérkeztünk.
Azon gondolkodtam, ha egy egyszerű begyűjtő bűbájt alkalmaznék, félő lenne, hogy a bunkó agyonnyom. Ezért más ige után néztem a szótáromban, és akkor megtaláltam a legmegfelelőbbet. Felemeltem a pálcám, és…
A troll épp csapást készült mérni Lunára, amikor kimondtam.
- Petrificus totalus! – a teremtmény azonnal mozdulatlanná dermedt.

- Hát itt meg mi folyik? – lépett be apa, nyomában McGalagonnyal és Mógussal. Az utóbbi összeroskadt az egyik lecsukott vécéülőkén. Láttam a szemében a döbbenetet.
- Ki végezte el ezt a varázslatot? – nézett végig a trollon házvezetőnk.
- Azt hiszem, én voltam! – hajtottam le fejem. Tudom, mi következik ezután. Házunk újabb pontokkal lesz szegényebb. De elképesztő dolog történt.
- Tudják, hogy bele is halhattak volna ebbe a találkozásba? – kérdezte élesen, majd hangja meglágyult kissé. – Most térjenek vissza a hálókörleteikhez, nem vonok le pontokat Mr. Potter remek közreműködésének hála, de következő alkalommal nem leszek ilyen elnéző! – Beszéd közben szemei mintha csillogtak volna. Kifelé menet apának még elkaptam egy pillantását. Kis harag és elismerés egyvelegét láttam tekintetében. Nem tudnám megmondani melyikből volt több.
Hermione és Ron elől haladtak, mi pár lépéssel lemaradva mögöttük. Csöndben ballagtunk egymás mellett, amikor Luna halkan megszólalt:
- Kösz, nagyon rendes volt tőled, hogy azok után segítettél!
- Nem tesz semmit, hiszen te is megtetted volna – válaszoltam, és szinte biztos is voltam benne. Lehet, hogy Luna néha még Mionénél is elviselhetetlenebb modorú, de kérés nélkül segítene, ha arról lenne szó. Végül is, ilyen egy barát, nem?
- Luna, én szeretnék bocsánatot kérni a délelőtt miatt. Nem gondoltam komolyan!
- Ne, teljesen igazad volt. Néha túl nehéz a természetem, de igyekszem változni!
- Örülnék neki, ha ebben a változásban mi is segíthetnénk! – Értetlen arcát látva hozzátettem. – Barátok? – nyújtottam felé jobbomat, mire talán ma először elmosolyodott.
- Barátok! – fogadta el.
Végül mi is csatlakoztunk az előttünk beszélgetőkhöz.