Még sokáig néztem és integettem anyának a bezáródó ajtóból, majd nagy levegőt véve elindultam Ron után. Máris hiányoznak, de legalább apa ott lesz. Kisebb keresgélés után találtunk is egy üres kupét. Feldobtuk a cuccainkat a csomagtartóra - azért Hedvig kalitkáját magam mellett tartottam -, majd elhelyezkedtünk.
- Várom már az iskolát – mondta hirtelen Ron, míg én az ablakon bámultam kifelé.
- Én is! – válaszoltam kicsit késve.
- Hé, Harry, Ron! – Az ikrek léptek be az ajtón. – Figyusz, előremegyünk megnézni Lee Jordan óriás tarantuláját.
- Rendben! – szóltunk egyszerre, majd a csomagra esett a tekintetem, amit már félórája szorongattam.
- Ja, ezt majdnem elfelejtettem! – nyújtottam át Ronnak az övét. – Anya küldi!
- Kösz! – vette át.
- Azt mondta, csak a vonaton bonthatjuk ki, tehát már szabad – mosolyodtam el. Rögtön neki is estünk a csomagolásnak. Egy hosszú dobozka és egy rövid levél volt benne. Egyből az írást kezdtem olvasni:

Drága kisfiam!

Tudom, hogy nem szeretsz írni, ezért arra gondoltam megleplek téged. De csak engedéllyel szabad használnod az órán, és házi dolgozatoknál. Nézd majd meg lefekvéskor a bőröndöd belső zsebét!

U.I: Vigyázz apádra, és nagyon szeretlek!

Ölel: Anya

Mikor felpillantottam, láttam, hogy Ron is a saját levelét olvassa, amin még el is mosolyodott.
- Mit írt? – kérdeztem kíváncsian.
- Hogy ne vigyük a sírba Mr. Pitont!
- Igyekszünk! – adtam hangot véleményemnek, majd felnyitottam a dobozt. Már sejtettem, mi lehet benne, és nem is tévedtem.
- Asztaaaaaaaaa! – Hallottam Ron hangját. – Egy pulicer penna. Mondtam már, hogy bírom az anyukádat?
- Sokszor! – nevettem el magam barátom képén. Gondosan visszahelyeztem a tokjába, és szépen elraktam a levéllel együtt. Alig vártam már, hogy megtudjam, mit rejt a bőrönd belső zsebe. Ő is eltette, majd beszélgetni kezdtünk az iskola kviddics csapatáról, a házakról, hogy hova szeretnénk jutni.
- Én tutira, hogy a Griffendélbe kerülök! – állította büszkén Ron.
- Miből gondolod, lehet, hogy te leszel az egyetlen Hugrabugos a családban! – Erre Ron felháborodása jeléül nekem vágott egy Mindenízű Drazsét, amit kb. félórája szerváltunk be a büfés kocsit toló hölgytől.
- Naaaa! – nevettem. – Szóval csatázni akarsz? Jól van, de akkor ne sírjál, ha kikapsz! – figyelmeztettem, és megtámadtam egy furcsa zöldszínű darabbal.
- Ahogy akarja, Mr. Potter… - vált hivatalossá hangja. – akkor induljon a drazsé csata!
Röpködtek a furcsábbnál furcsább színű darabok, majd hirtelen kopogtatást hallottam és kitárult a kupé ajtaja.
- Szia Neville! – Ismertük a fiút, mert nagymamájával gyakran tért be a boltunkba.
- Sziasztok fiúk! – köszönt ő is, majd kissé síróssá vált hangja. – Nem láttatok egy varangyot?
Mikor a fejünket ráztuk, panaszosan folytatta:
- Elvesztettem! Mindig megszökik!
- Majd csak megkerül – vigasztaltam.
- Remélem – szipogott Neville. – Szóval, ha látjátok…
- Azonnal szólunk, ne aggódj! – szólt közbe Ron is.
- Kösz! – Azzal távozott. Még egy darabig néztünk utána.
- Szegény fiú… - sóhajtott Ron. – hogy bír azzal a banyával élni?
- Talán úgy, hogy a nagyanyja!
- Na jó, és szerinted te melyik házba kerülsz? – váltott hirtelen témát.
- Nem tudom, nekem bárhol jó.
- Még a Mardekárban is? – hüledezett.
- Jaj, Ron, hogy lehetsz ilyen! – háborodtam föl. – Képzeld, apa is mardekáros, még is jó ember!
- Csak egy kivétel, ami erősíti a szabályt!
Már éppen készültem válaszolni, amikor újból kinyílt a fülkeajtó. Neville tért vissza, de ezúttal egy bozontos, barna hajú, lapátfogú lány is volt vele, aki vadonatúj roxfortos talárt viselt. Valahogy furcsán ismerősnek tűnt.
- Nem láttatok egy varangyot? – kérdezte számonkérő hangon. – Neville elvesztett egyet.
Ahogy újra végignéztem rajta, egyből felismertem.
- Hermione? – kérdeztem bizonytalanul. Ő rám nézett, és nem győzött csodálkozni.
- Harry! – kiáltott fel, és adott két puszit az arcomra.
- Alig ismertelek föl talárban!
- Hát igen – mosolygott. – De te mit keresel itt? – Ekkor tekintete homlokomra vándorolt. – Szóval te vagy a híres nevezetes Harry Potter. Igaz, Mr. Piton? – tette csípőre kezét.
- Hááát az úgy volt… - húztam magam egyre kisebbre.
- Nem kell szabadkoznod, megértelek – mosolygott. – Én se mondtam volna el a helyedbe. Különben is, muglik módjára nyaraltatok! – Végre, fellélegeztem szavaitól. – Képzeld, olvastam rólad a Modern mágiatörténetben, a Feketemágia felvirágozása és bukásában és a Huszadik századi mágiatörténet című könyvben is.
- Igen, azokba én is belenéztem – helyeseltem okos ábrázattal. A füllentés már nagyon megy. Akkor voltam bajban, mikor belekérdezett, de drága jó barátom kimentett:
- Velem ne is törődjetek! – legyintett. – Csak elülök itt, mint az iszap!
Mindketten felé néztünk, és láttam, hogy épp egy drazsét vesz a szájába. Szólni akartam neki, hogy a helyében azt inkább letenném, de már késő volt.
- Fúj…! – torzult el az arca. – Kelkáposztás.
- Ő Ron! – mutattam be a lánynak, aki csak csodálkozó arccal biccentett egyet.
- Aha. Na jó, én megyek, megkeresem Neville békáját.
- Rendben, majd még találkozunk! – mondtam az éppen kifelé tartó lánynak és fiúnak.
Hát igen, megértem Hermionét, hogy úgy nézett Ronra. De majd megismeri, és akkor más lesz róla a véleménye, remélem.
- Ki volt ez a lány, és honnan ismered? – kérdezte, miután elhagyták a kupét.
- Ő Hermione Granger, és az olaszországi nyaralásunkkor ismertük meg – válaszoltam.
- Most szép lehet a rólam alkotott képe, mondhatom – zsörtölődött. – Mért nem figyelmeztettél?
- Bocs.
Innentől nem esett több szó köztünk a lányról. Apáról beszélgettünk, és arról, hogy milyen lesz majd az óráján ülni.
- Biztos nem fog kivételezni velünk, de nem is baj – vontam meg a vállam.
- Engem se zavar, az első 2-3 év anyagát úgyis tudom, a többit meg behozom – Erre felhúzott szemöldökkel ránéztem. – Egyszer.
Alig ültünk így húsz percet, a kupé ajtaja ismét kinyílt, de szinte kicsapódott. Három alak lépett be rajta. Csak a középen álló szőke fiút ismertük mindketten, a másik kettő úgy állt mellette, mint két testőr. Felkészült a kis anyaszomorító, gondoltam magamban.
- Az egész vonaton mindenki arról beszél, hogy itt ülsz, ebben a fülkében.
- Hú… most megtaláltál! – válaszoltam flegmán. – Azt hiszed, ha két ekkora melákkal jössz, azok majd megvédenek? – kérdeztem villogó szemmel.
- Mit ugatsz, te kis lelenc? – Ron erre már ugrani készült, de visszatartottam.
- Hagyd, az ilyenek csak szánalmat érdemelnek. – Hangom csöpögött a maró gúnytól.
- A helyedben vigyáznék, Potter – sziszegte lassan. – Légy egy kicsit udvariasabb, különben ugyanolyan sorsra jutsz, mint a szüleid. – Itt már kezdtem elveszíteni a fejem, de azért még türtőztettem magam. Malfoy pedig folytatta. – Ők se tudták mi a jó nekik. Alaposan meg fogod bánni, ha arra a Hagridra meg a Weasley-féle aljanépre pazarlod az idődet.

Itt telt be a pohár. Én és Ron egyszerre pattantunk fel, és támadtunk neki a három hívatlan vendégnek. Miután az alacsonyabbik kövérkés srácot a kezénél fogva a földre taszítottam, Malfoynak estem. Talárjánál fogva az ablaküvegnek szorítottam a gyenge apuci kedvencét.
- Mi bajod a szüleimmel? – kérdeztem vicsorogva. Sose éreztem még ekkora haragot senki iránt. Az én szüleimet senki nem bánthatja, főleg a halott szüleimet.
- Mintha kicsit mérges lennél! – préselte a szavakat.
- Most nincs itt senki, hogy megvédjen! – morogtam tovább, és féloldalt láttam, hogy Ron is elbánt a másikkal.
- A nevelőapád nem nagyon örülne neki, ha megütnél. Ráadásul ki is csaphatnak.
- Ugyan, mért nem? – kérdeztem értetlenül.
- Oh, hát nem mondta? Ő a keresztapám. – Beletelt egy percbe, mire eljutott tudatomig a mondat értelme. Az nem lehet. Szorításom gyengült, ezt kihasználva a foglyom megszökött és „barátaival” együtt kereket oldottak. Képtelen voltam felfogni, hogy igaz lehet. Ezt eddig mért nem mondta el? – kérdeztem magamba, majd Ron baráti hátba veregetése térített magamhoz.
- Haver…
- Ezt még megbeszélem vele! – morogtam, majd egy másodperccel később Hermione tűnt fel az ajtóban.
- Mi a csoda folyik itt? – kérdezte a ramazuri láttán.
- Segíthetünk valamiben? – fordult Ron a lányhoz.
- Siessetek az átöltözéssel. A mozdonyvezető szerint hamarosan megérkezünk. Ugye nem verekedtetek? Még oda sem értünk, és már keresitek a bajt? – Intézte felém a kérdést.
- Ők kezdték, nem mi! – vágtam rá még mindig kissé dühösen. Hermione arca egy csöpp felháborodásról árulkodott, de most a legkevésbé sem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy apával beszéljek.
- Kimennél, amíg átöltözünk? – morogta Ron.
- Persze – felelte a lány sértődötten. – Jut eszembe: nem szólt még senki, hogy koszos az orrod?
Ron szúrós tekintettel nézett a lány után, míg az orrát dörzsölgette.
- És én még jó színben akartam feltűnni előtte! Rémálom ez a csaj.
- Nem az, csak izgatott. A hajós utazásunkkor is ilyen tudálékos volt, de meg lehet szokni.
Mielőtt Ron reagálhatott volna, egy hang búgott fel a vonat fülkéjében:
- Öt perc múlva megérkezünk Roxfortba. A poggyászát kérjük a vonaton hagyni, azt külön szállítjuk át az iskolába.

Mindenki zsibongva tódult ki a folyosóra, végül mi is csatlakoztunk. Mikor a vonat lassítva megállt, a tanulók libasorba kiszálltak a járműből. Megborzongtam az esti hidegben. Kisvártatva egy ismerős hang és lámpafény tűnt föl a fejünk felett.
- Elsősök! Minden elsős jöjjön ide! Hogy ityeg, srácok? – kérdezett engem és Ront. Hagrid, a Roxfort vadőre kísért minket le egy hosszú ösvényen.
- Mindjár’ rápisloghattok a jó öreg Roxfortra – szólt hátra Hagrid a válla fölött. – Csak még egy kanyar.
A szemünk elé egy nagy fekete tó tárult. Ilyen szögből még nem is láttam az iskolát, szinte csak belülről. Nagyival, és néha apával ugyanis párszor már jártam itt.
Mindenki négyesével beszállt egy-egy csónakba. Én Ronnal, Hermionéval és Neville-lel hajókáztam át a túloldalra, miközben páran megbámultak. Mikor átértünk, Hagrid megtalálta Neville varangyát az egyik csónakban, majd felvezetett minket a bejárathoz, ahol már egy fekete hajú, zöldtaláros boszorkány várt ránk, McGalagony.
- Az elsőévesek, McGalagony professzor – jelentette Hagrid.
- Köszönöm, Hagrid. Most már átveszem őket.

A professzor kíséretében végigmentünk a folyosón, majd egy kisebb szobába vezetett minket. Csak szűkösen fértünk el a helyiségben, és sokan megilletődve pislogtak körül.
- Köszöntök mindenkit a Roxfortban – szólalt meg hirtelen a nő. – Hamarosan megkezdődik az évnyitó bankett, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba. A beosztás igen fontos ceremónia, mivel a Roxfortban töltött évek alatt gyakorlatilag a ház lesz a családjuk. Az iskolában négy ház működik: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Amíg a Roxfortban tanulnak, a sikereikkel a házuknak szereznek dicsőségpontokat, ha pedig megszegnek valamilyen szabályt, a házukat sújtja pontlevonás. Év végén a legtöbb pontot elért ház kapja a házkupát, ami igen nagy megtiszteltetés. Remélem, hogy mindannyian házuk dicsőségére válnak majd.
- A beosztási ceremónia hamarosan megkezdődik, addig is kissé szedjék rendbe magukat – utalt Neville félrecsúszott talárjára, és Ron még mindig piszkos orrára. Mikor rám nézett arca szigorú volt, de szemei mintha csillogtak volna.
- Ha készen állunk a fogadásukra, visszajövök – fejezte be a professzor, majd kilépett az ajtón. A háttérben halkan sugdolóztak, hogy ne csapjanak zajt. Én nem nagyon társalogtam senkivel, annyira izgultam. Eddig azt hittem, mindegy lesz hova kerülök, csak most kezdem érezni mennyire nincs igazam.
Többen is felsikkantottak, mikor pár szellem átsuhant a falon, de látszólag el voltak foglalva. A professzor ekkor tért vissza.
- Indulhatunk.

- Egyes oszlopba fejlődj! – utasított minket, majd kisorakoztunk a kis helyiségből. A csarnokon átvágva egy kétszárnyú ajtón át bevonultunk a nagyterembe. A hatalmas helyiségben négy asztal helyezkedett el, egymás mellett, különböző színű terítőkkel. Itt foglaltak helyet a házak tanulói, majd merőlegesen rá a tanárok asztala volt látható. Egyből kiszúrtam apát, ahogy úgy ül ott, mint aki karót nyelt. Nevetnem kellett arcán, de igyekeztem visszafogni magam. A hátam mögött meghallottam Hermione hangját, ahogy magyaráz valakinek:
- Elvarázsolták, hogy úgy nézzen ki, mint az égbolt – suttogta. – A Roxfort történetében olvastam – elmosolyodtam. Egy két lábon járó lexikon, még nálam is rosszabb.

McGalagony kitett egy támlanélküli, háromlábú széket a gólyák sora elé, melyre egy koszos, elnyűtt süveget helyezett. A süvegen az egyik szakadás kinyílt és dalra fakadt. Rímekbe szedve elmesélte a négy alapító dicsőséges tetteit, majd befejezte énekét.
McGalagony ekkor elővett egy hosszú pergamentekercset, és olvasni kezdte a neveket:
- Akinek a nevét mondom, az idejön, leül a székre, én a feje fölé helyezem a süveget, amely majd beosztja őt egy házba – adta ki az utasítást. – Abbott, Hanna!
A szólított remegve jött ki a sorból, majd leült a székre.
- HUGRABUG – kiáltotta néhány perc csöndes várakozás után.
- Bones, Susan! – olvasta máris a következő nevet.
- HUGRABUG! – kiáltotta ismét a süveg, és ő is helyet foglalt asztalánál. Ez így ment tovább, de én nem nagyon figyeltem. Azon gondolkodtam, vajon melyik házba kerülök. Szerettem volna anyának is a kedvében járni, hogy az ő házába kerülök, de ugyanakkor apának is, meg ott van még az igazi apám is, aki griffendéles volt. Azt mondták, bárhova is kerülök, büszkék lesznek rám, nyugtattam magam. Ekkor egy név kizökkentett a gondolataimból.
- Malfoy, Draco!
A szőke fiú magabiztosan ült le a székre, és a süveg még a fejéhez sem ért, már kiabálta is:
- MARDEKÁR!
- Ne haragudj, apa, de oda biztos nem akarok kerülni! – gondoltam magamban, miközben az önelégült mosolyú fiút néztem, ahogy odaér asztalához, és helyet szorítanak neki. A gondolattól is kirázott a hideg, hogy ezzel egy házba legyek. Még pár nevet felsorolt, majd az enyém is elhangzott:
- Potter, Harry!
A lábaim, mintha gyökeret vertek volna, nem bírtam megmozdulni sem. Szükségem volt egy bíztató szóra vagy mosolyra, bármire. Ron egy kicsit megtolt, de ettől sem indultak be a futóműveim. A tanári asztalhoz néztem, és megláttam apát, ahogy sötét szemei halványan elmosolyodnak és biccent egyet. Ennyi elegendő is volt az induláshoz. Vizslató szemek kíséretében leültem a székre, majd a professzor rám helyezte a Teszlek Süveget. Egy hang beszélni kezdett a fejemben:
- Hmm… nehéz ügy, nehéz ügy. Rengeteg tudásod van, még sok is kezdő létedre. Bátorságban sem vagy híján, nem is beszélve a ravaszságodról. Hm, legjobb helyed mégis a… - A néhány percig tartó csendben még az életem is lepergett. Nem mondom, rövid volt, de arra épp elegendő, míg a süveg újra megszólalt. Ezúttal hangosan kiáltva ki döntését:
- GRIFFENDÉL! – A bennem tartott levegőt egyszerre fújtam ki.
Apa most biztos csalódott lesz, gondoltam keserűen, de mikor leültem Percy és az egyik iker közé, és félve felé pillantottam, arca egyáltalán nem volt szomorú, átlagos. Ma úgyis beszélek még vele! - Ezzel a gondolattal fordultam a többiekhez. Végül Ront is a Griffendélbe osztották be, majd mindenki gratulált neki és leült mellém.

A ceremónia végén, Dumbledore, az igazgató köszöntött minket, mire az asztalokon finomabbnál finomabb sültek, köretek jelentek meg. Az étkezés hamar eltelt, beszélgettünk, néha-néha apa felé pillantottam. Egyik alkalommal pont egy olyan pillanatban kaptam el, amikor a tányérjába mosolyog. Akkor biztos nem haragszik rám, ha csak Flitwick professzor nem ismer olyan jó viccet, ami ennyire megnevettetné aput! Miután mindenki jóllakott, eltűntek a tányérok, és Dumbledore most ismét szólásra emelkedett.
Csillogó szemmel körbetekintett rajtunk félhold alakú szemüvege mögül, míg magyarázta, hogy az iskola melletti erdő tiltott terület minden diáknak – itt nem felejtett el elidőzni egy kicsit a Weasley ikreken. Beszélt a kviddics csapatról, hogy hol lehet jelentkezni. Kitért arra is, hogy az órák közötti szünetben nem szabad varázsolni, végül, de nem utolsó sorban:

- Ebben az évben a harmadik emeleti folyosó jobb kéz felőli szakaszára tilos a belépés mindazok számára, akik nem óhajtanak kínok kínjai között távozni az élők sorából. – Ez volt az igazgató utolsó mondata. Döbbent csönd fogatta a hírt, akár a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. – És most, mielőtt nyugalomra térnénk, énekeljük el az iskola indulóját! – Dumbledore olyan vidáman és nyugodtan mondta, mintha az előbb csak azt a tényt közölte volna, hogy létezik a Húsvéti Nyúl, és éppen répatortára várjuk őt. Azért igyekeztünk énekelni. Az dal végén, a prefektus Percy kíséretében elindultunk a klubhelyiségünk felé. Jó néhány lépcsőt megmászva elértünk ahhoz a portréhoz, mely a mi klubhelyiségünk bejáratát fedte. Ezen a képen egy roppant kövér dáma volt látható, rózsaszín selyemruhában.
- Jelszó? – kérdezte a hölgy.
- Caput draconis – felelte Percy, mire a hölgy előre lendült, feltárva nekünk a falon lévő kerek nyílást. Mindannyian bemásztunk, majd a klubhelyiségben találtuk magunkat, ami tele volt puha bársonyfotelekkel. Minden vörös-arany színben pompázott, de legjobban a kandalló tetszett. Olyan meghitté tette az egész szobát. Képzeletben, már előre láttam az éjszakákba nyúló beszélgetéseket a többiekkel. Jó lesz itt, gondoltam mosolyogva, már csak apával kellene beszélnem, akkor lenne igazán teljes a nap.
Percy az egyik csigalépcső felé mutatott, amely a fiúk hálókörletébe vezetett. Követtem Ront felfelé, majd eszembe jutott anya levele, és a bőröndöm belső zsebe. Szememmel megkerestem az ágyamat, és meg is találtam a mellette heverő poggyászomat. Egyből kutatni kezdtem benne és meg is leltem. Egy jóval nagyobb doboz volt benne. Kibontva nagyon elcsodálkoztam.

Késlekedés nélkül elhagytam a klubhelyiséget, és a pincék felé vettem az utam, apát kerestem. Láttam, hogy a szertárban ég a villany, ezért bekopogtam.
- Ki az? – jött az ismerős hang.
- Én vagyok az, Harry! – válaszoltam, mire azonnal kitárult a raktár ajtaja.
- Gyere beljebb! – invitált kedvesen, de előtte megölelt. Akkor, biztos nem haragszik rám annyira, reménykedtem. És tényleg nem.
- Büszke vagyok rád! – mondta könnyed hangon.
- Nem haragszol, amiért nem a Mardekárba osztottak be? – kérdeztem félve.
- Hogy haragudnék rád! – legyintett, mire felvidultam. – Akkor ezért vágtál olyan búskomor képet?
Bólintottam.
- Jaj Harry, ne légy ostoba! – nevetett. – Bár, kissé fájt, de ez van.
- Most csak húzni akarod az agyam, igaz? – kérdeztem játékos felháborodással.
- Lehet, hogy van benne valami! – Apa egész lényéből áradt a jókedvűség. Lehet, hogy mégis Flitwick professzor mesélt neki viccet?
- Mi az a kezedben? – mutatott a dobozra.
- Ja, hogy ez! Anyától kaptam, szerintem ez egy oda-vissza tükör.
- Tényleg? – kapta ki kezemből, mire bezsebelhetett tőlem egy haragos pillantást. Nem zavartatta magát, kivette a dobozból, és egyből működésbe is hozta.
- Honey! – mondta ki a nevet, majd megjelent benne anya arca.
- Sziasztok! – köszönt, annyira hiányzik. – De jó titeket látni!
- Nekünk is téged! – válaszoltuk szinte egyszerre.
- Hova kerültél? – jött a következő kérdés.
- Háááát… - haboztam.
- A Griffendélbe! – mondta helyettem apa.
- De az, jó! – mosolyodott el. – Mért vagy elkenődve?
- Nem vagyok, csak biztos a Hollóhátba szerettél volna látni!
- Én nagyon örülök, hogy oda kerültél! A süveg sosem téved, ha oda osztott be, biztos volt is oka rá! – Ettől teljesen megkönnyebbültem.

Még beszéltünk pár percet, sőt, Jamie is köszönt meg Elisha is, majd a kapcsolat megszakadt.
- Úgy szeretem őket – sóhajtottam. Apa morgott egyet, mire azonnal reagáltam. – Meg téged is, természetesen!
- Tudom, én is! – Megsimogatta fejemet, majd visszaadta a tükröt. – Vigyázz rá. Most pedig menj aludni, mert holnap lesz 2 közös óránk, és nem leszek hajlandó eltűrni, hogy elaludj rajta. De nem csak az enyémen, egyiken se! Akármennyire is a fiam vagy!
- Rendben! – adtam meg magam, majd az ajtóból még visszaszóltam.
- Jó éjt, apa!
- Jó éjt, fiam! – Még egy mosolyt küldött felém, majd visszatért munkájához. „Fiam”, annyiszor mondta már ki ezt a szót, de mindannyiszor melegséget éreztem tőle szívembe. Még most is elképzelhetetlen, hogy van családom, de ideje lenne lassan felfogni.

Álmosan ballagtam fel a klubhelységig, csak a portrénál jutott eszembe a Malfoyos ügy.
- Na mindegy, majd holnap – gondoltam magamba, és beléptem a fiúk hálókörletébe.