Árnyék

  2007.10.14. 23:29

Árnyék vagyok csupán. Egy sebzett, kiégett kőszobor. Belsőm sötét és üres. Egész életemben sötét árnyak vettek körül. A kín volt állandó társam, mely megkeményítette lelkemet, egy perc nyugalmat sem hagyva háborgó valómnak. Most is sötétben ülök, igazgatói székembe süppedve. Csupán egy magányos gyertya világít az asztalon, az állandó sötétséggel küzdve.

De lelkem mélyének végtelen sötétjét soha nem lesz képes elűzni. A szobát ellenben tompa fénnyel világítja meg. A Roxfort holt igazgatói festményeikben bóbiskolnak, kivéve téged, Albus. Te most is figyelsz, és követsz mindenhová, mintha az árnyékom lennél. Vesébe látó szemed most is bőrömet égeti. Utasítasz és irányítasz, mint egy tehetetlen gyereket. A bábod vagyok, mint egy kihasznált, majd eldobott kacat, vagy inkább egy kopott ruhadarab, amit bármikor lecserélhetsz.

Azt hittem, majd megbecsülsz, és benned barátra lelek, de nem. Neked sem számítottam. Csak egy homokszem voltam terved gépezetében, amely a Sötét Nagyúr megsemmisítésére irányult. Hát igen, a kígyóképű szörnyeteg, aki sokadmagammal együtt rabláncba zárt.

Magához láncolta az évek során kitaszított lelkemet. Hittem, hogy tanai hozzá segítenek ahhoz, hogy bosszút álljak azokon, akik megaláztak, de csak még mélyebbre süllyedtem. Megfosztva attól az egyetlen embertől, aki valaha fényt jelentett az életemben. Lily Evans, csak a halálod volt képes rádöbbenteni eltévelyedésemre, de már késő volt.

Igen. Te voltál az egyetlen, aki képes volt lángra lobbantani a szívemet, emberi érzéseket csepegtetve bele. Te világítottál egyedül nekem, magányos gyertyaként. De közvetve az én balgaságom miatt, íriszeid smaragd fénye örökre kihunyt. Lelkem pedig örök sötétségbe hullt, emléked béklyóiba zárva.

És a két árnyék még mindig kínoz, nem enged. Hogy gyűlöllek mindkettőtöket! Ha csupán tömény érzelemmel ölni lehetne, már szétmaródtatok volna, mint tömény savtól a tehetetlen anyag.

Ötlik eszembe egy ősi nyelven íródott sor. „Aki gyűlöl, gyilkos.” Bugyog fel tompa agyamból a mondat jelentése. És milyen igazak ezek a szavak. A gyűlölet egy idő után nem elég, és gyilkolni akarsz. E két gyűlölt árny egyikével már végeztem is. Igaz, saját maga kért meg rá, de mikor megtettem semmilyen sajnálatot nem éreztem, csak tömény élvezetet, és még valamit, elégedettséget.

De gyűlöletem, mely továbbra is lüktetve ég, egyszer a másik szörnyet is eléri, ha az az ostoba kölyök végre kegyeskedik beteljesíteni a sorsát, és balga griffendéles módjára feláldozza magát a „Legnagyobb Jó” oltárán. A magam módján hozzásegítem ehhez, de nem Albusért, vagy a világos oldalért, hanem mert adni akarok valamit annak az egyetlen személynek, aki egy kis fényt csempészett sötét valómba.

De a két alak továbbra is fogva tart, örökre magához láncolva. Talán csak a halál hoz megnyugvást, mikor eltávozom a többi árny közé.

Mert én sem vagyok más:

Csupán.

Egy.

Árnyék.

----------------------

Megjegyzés: Az idézetek egyik barátnőm, Silme Betty: Egyedül, Rabok és Haláltánc c. verseiből, Matthew Stover: A Sith-ek bosszúja c. könyvéből, valamint Raana Raas (enahma): Csodaidők – Az ogfák vöröse c. regényéből valók. Köszönet nekik az ihletért.