5. Akkor most hogy is van?

 Tíz óra körül járhatott az idő, mikor Harry megunta a komor hangulatot. A szendvicseket is megették, és már csak arról tudtak beszélgetni, hogy milyenek is az órák a Roxfortban. Harrynek hirtelen eszébe jutott valami, és ennek a gondolatnak hatására gonoszul elmosolyodott, ami nem kerülhette el Amanda figyelmét sem. Abbahagyta az épp elkezdett kérdését (Mikor tudta meg Binns professzor, hogy már megha…), és ijedten nézett a fiúra

- Oké, mire készülsz? – Harry lassan felemelte a pálcáját, és Amyre szegezte, aki megpróbált hátrébb húzódni az ágyon, és végül fel is állt róla – Hé, ugye nem akarsz… - a mondat félbemaradt, mert Amyt hirtelen egy csiklandozó átok találta el.

Sikongatva-nevetve terült el a padlón, Harry pedig jóízűen nevetett a fetrengő lányon. Kíméletlenül Amandán tartotta a pálcáját, nem hagyva, hogy az átok akár egy pillanatra is megszakadjon. Ekkor viszont az ajtó hirtelen kivágódott, és egy nagyon dühös nő állt mögötte, előreszegezett pálcával. A zaj hatására Fawkes ijedten röppent fel az egyik szekrény tetejére, Harry pillanatok alatt megfordult, hogy szembenézhessen a zajt kiváltó személlyel, Amy pedig –akit már nem sújtott az átok- abbahagyta a nevetést, és úgy nézett fel anyjára. Amikor Carla meglátta a földön fekvő, könnyes lányát, és a mellette álló fiút pálcával a kezében, félelem suhant át a lelkén, és ez az arcára is kiült. Harry felé lendítette a pálcáját, és kétségbeesetten elkiáltotta magát:

- Obstructo! – Harry még ideében hárította el az átkot, majd szinte már reflexszerűen ő is elkiáltotta magát

- Capitulatus! - Carla tálcája erre kirepült a kezéből, és nekicsapódott a háta mögött lévő falnak. Ijedten kapott utána, de Harry gyorsabb volt

- Invito pálca! – kiáltotta, mire a pálca a kezébe repült. A nő sikkantott egyet, majd könnyek törtek elő a szemeiből

- Ne vidd el őt! Kérlek… hagyd őt békén! Inkább vigyetek el engem, csak ne őt… - könyörgött a nő. Harry teljesen értetlenül állt a dolog előtt. Hátranézett Amandára, aki ugyan olyan tanácstalan volt. Még mindig alig kapott levegőt a nevetéstől, és nagy szemeket meresztett anyjára, aki idő közben már térden állva könyörgött

- Carla, nyugodj meg! Nem akarok senkit se bántani! – próbálta meg Harry kétségbeesetten megnyugtatni a zaklatott asszonyt, nem sok sikerrel. A nő csak nem hagyta abba a könyörgést. Zokogása egyre jobban kétségbe ejtette Harryt, aki mozdulni se tudott, csak állt a szoba közepén, kezében a két pálcával. Aztán egy halk, andalító dallam töltötte meg a levegőt. Ahogy a főnix dala egyre erősödött, úgy halt el lassan az asszony zokogása. Mikor Carla már teljesen megnyugodott, Harry lerakta a két pálcát az asztal szélére, és óvatosan odasétált a nőhöz, hogy felsegítse a földről. Odavezette a nőt az ágyhoz, aki rögtön le is ült. Amy gyorsan letörölte a könnyit, és helyet foglalt anyja mellett az ágyon, majd átölelte őt. Harry odahúzott eléjük egy széket –közben észrevétlenül homlokába söpörte éjfekete tincseit, nehogy Carla meglássa a sebhelyét-, és arra ült rá.

- Csak megcsikiztem. Egy egyszerű tanuló vagyok a Roxfortban… – nézett fel bűnbánóan a nőre. Carla arca hirtelen megenyhült, és látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült.

- Anya, mi volt ez az egész? – kérdezte remegő hangon Amy. Az anyja nagy levegőt vett, és csak utána kezdett el beszélni

- A hálószobába voltam, mikor meghallottam a sikításodat. Nagyon megijedtem, azt hittem, hogy esetleg… hogy… a halálfalók jöttek vissza… - Carla kijelentését döbbent csend követte. Amanda azon lepődött meg, hogy az anyja ismeri ezeket a dolgokat, Harry sokkal inkább a halálfalókon.

- Mit akarnának itt a halálfalók? – kérdezte a fiú

- Ez egy hosszú történet… - nevetett fel zavartan Carla

- Akkor szerintem még most kezdj neki! – Amy hangja elég parancsoló volt, de nem érdekelte. „Kiderül, hogy az anyám, aki szerint a boszorkányság egyenlő a sátánizmussal, ő maga is boszorkány!” – visszhangzott a fejében. Carla látva, hogy innen úgysincs menekvés, remegő hangon kezdett el beszélni

- Jobb lesz, ha az elején kezdem, de akkor kérlek, ne vágjatok közbe… Megpróbálok velősen elmondani mindent. - fogott bele a nő – Apáddal egy suliba jártunk, a Roxfortba. (Harry itt nagy késztetést érzett, hogy közbekérdezzen, de inkább lenyelte a kérdést, és hagyta tovább beszélni a nőt.) Én Hugrabugos voltam, ő pedig Mardekáros. Az iskola után megkérte a kezem, és nem sokkal később össze is házasodtunk. Ez akkoriban, a közelgő háború miatt nem volt szokatlan. Az esküvő után nem sokkal… apád beállt halálfalónak…

- MICSODA??? – bukott ki a kérdés Harryből, és rögtön el is szégyellte magát.

- Persze csak kémként volt jelen, nem értett egyet azzal, ami ott folyt. – mentegetőzött - Viszont tudnod kell azt, Amy, hogy apád aranyvérű varázsló. És az aranyvérű családok nem tűrnek meg mást maguk mellett. Én pedig egy árvaházban nőttem fel, és semmit nem tudok a szüleimről. Apád családja végig ellenezte a kapcsolatunkat, de mi nem akartuk elhagyni egymást, így apádat kitagadták. Ennek persze híre ment a halálfalók közt is, és végül a Sötét Nagyúr fülébe jutott. Meg akarta ölni ezért apádat, csakhogy ő elmenekült velem együtt. A Nagyúr ekkor megesküdött, hogy megöli az összes utódunkat, aki születni fog. Pár hónappal később világra jöttél te, mi pedig –Dumbledore tanácsára- rögtön a Roxfortba költöztünk. Aztán, majdnem egy évre rá, a Nagyúr hatalma megtört. Akkor átköltöztünk ide, és védővarázslatokkal láttuk el a házat. Csak mostanában vettük le őket, mert úgy véltük, nem fenyeget már minket semmilyen veszély. Meghát, e miatt nem jöhetett hozzánk fel senki, és ez se volt túl jó. Még akkor elkezdtünk muglik módján élni, hogy biztos ne találhassanak ránk. Reméltük, hogy ha mi nem veszünk tudomást a varázsló világról, akkor idővel ők is elfelejtenek minket. Úgy látszik, nem így van… - nézett fel Harryre

- Mi az utolsó dolog, amit tudnak a mi dolgainkról? – kérdezte rögtön Harry

- Az, hogy a Nagyúr elbukott, és hogy egy gyerek törte meg a hatalmát, aki ráadásul túl is élte ezt.

- Egy gyerek? Az a sok felnőtt ember nem tudott semmit tenni, de egy gyerek megoldja a problémát! Szép, mondhatom… – csattant fel gúnyosan Amy. Még mindig mérges volt anyjára az elmúlt évek miatt.

- Tudja a gyerek nevét? – kérdezte Harry félve Carlától, figyelmen kívül hagyva Amyt

- Nem, sajnos nem tudok róla semmit… - hajtotta le ismét a fejét az asszony („Merlinre… Ekkora szerencsém legyen!” gondolta Harry) – Szégyen, pedig megmentette mindannyiunk életét… Te tudod, hogy hívják? – kapta föl a fejét reménykedve a nő. Harry hezitált, mit is mondjon. Még Amynek se árulta el, hogy ő az… Sokáig nem húzhatta az időt, nehogy gyanakvást keltsen, de ha rosszul válaszol, ugyanazt éri el vele

- Hát… Ismerem a fiút, de nem olyan nagy szám… Csak egy átlagos varázsló, aki ráadásul szörnyen teljesít átváltozástanon… - nevetett Harry zavartan.

- Fiú? Tényleg ismered? Hogy hívják? Csak nem az osztálytársad? – képedt el Carla. Harry rájött, hogy elrontotta. Még meg akart próbálkozni egy kitérő válasszal, de belátta, nincs sok esélye.

- Hát úgy is mondhatjuk… De mondom, nem olyan nagy szám…- húzta el a száját.

- Jaj, mondd már el a nevét! Ne húzd az időt! – hadarta Carla izgatottan

- Hát… Na jó… - nyelt nagyot Harry. Nem igazán akarta elmondani az igazat, de nem volt más választása. Hazudni mégse hazudhatott… - Harry Potternek hívják.

Carla csak boldogan bólogatott, hiszen megtudta megmentőjük nevét, de Amy felugrott az ágyról, mint akit bolha csípett

- MI??? Ezt eddig miért nem mondtad? – csattant fel a lány. Harry akkorára húzta össze magát, amekkorára csak tudta. Már megszokta, hogy Hermi veszekszik vele, de ő ritkán szokta így leordítani a fejét…

- Mert nem akartam… - nyögte ki nehezen

- MIT? Mit nem akartál? – ordította magából kikelve Amy. Látszólag rosszul tűrte, ha nem mondják el neki az igazat, és most egy elég nagy dolgot hallgattak el előle – Először anya és apa, aztán meg Te! Mi jön még?

- Amy, mi baj van? Miről maradtam le? – vágott közbe Carla – Mondjátok már el, mi van?

- Inkább én is nagyjából az elején kezdem… - mondta Harry, majd a duzzogó Amandához fordult – Így jó lesz? – Amy csak morgott egyet válaszul, majd visszazuhant az ágyra

- Kezdjed már, James! Olyan türelmetlen vagyok! – mondta Carla, teljesen kipirulva az izgalomtól.

- Erre én is kíváncsi vagyok, JAMES! De most ne merj hazudni, vagy kitekerem a nyakad! – mondta Amy szikrázó szemekkel. Harry lemondóan sóhajtott egyet, majd belekezdett

- Jelenleg hatodikos Roxforti tanuló vagyok. Ma Roxmortsi hétvégénk volt, és én is lent sétálgattam a falu szélén. Ekkor két halálfaló elkapott, és dehoppanált velem az egyik közeli sikátorba. Ott már hárman voltak. Tudja, mi az a Főnix Rendje? – mikor Carla gyorsan bólintott, Harry folytatta – Nos, tőlem a Főnix Rendjének a volt főhadiszállásának helyét akarták megtudni. Nem értem, miért nem Voldemorthoz vittek rögtön, de… - a nő nyikkant egyet a név hallatán, mire Harry észbekapott – Bocsánat.

- Semmi gond, de miért akartak volna téged Tudjukki elé vinni? És nem úgy volt, hogy ő meghalt? – kérdezte idegesen a nő

- Azt majd a végén elmondom. És nem halt meg, csak legyengült, és két éve visszatért… - a nő falfehérre vált arccal nézett a fiúra – De folytatva az eredeti történetet: rávettem a halálfalókat, hogy használjanak ellenem Főbenjáró átkot, hogy odacsaljam az aurorokat. Majdnem megöltek, de akkor jött Amanda. Meghallotta a zajokat, és mikor a halálfalók rá akartak támadni, használta ellenük az erejét – itt Carla meglepődve nézett fel a lányára, aki csak vállat vont, és legyintett egyet, jelezvén, erről majd később akar beszélni -, ártalmatlanná téve az egyiket. A másik kettő úgy meglepődött, hogy nekünk volt időnk elmenekülni. Még láttuk, hogy aurorok hoppanálnak a sikátorba, de mivel nem volt köztük Rendtag, elfutottunk. A Minisztérium és az iskola között nem épp felhőtlen a viszony, és nem akartam bajba keveredni. Eljöttünk ide, és itt megkaptam az igazgatóúr levelét, amiben elmondja, hogy most iskolán kívül is varázsolhatok, és hogy délre eljön ide…

- Dumbledore idejön? IDE? Ő? SZEMÉLYESEN? Váó… – kérdezte Carla őszinte megdöbbenéssel a hangjában. Barna szemei nagyra nyíltak a csodálkozástól, és még a szája is tátva maradt

- Igen. –válaszolta Harry nyugodtan. Miután érte elment a Dursley-házba, azóta már nem lepődött meg semmin

- De mit akar? Lehet… lehet, hogy el fog vinni téged, Amy? – kérdezte kissé rémülten az asszony. Látszott rajta, hogy nem szívesen engedné el egyszem kislányát.

- Nekem halvány lila gőzöm sincs róla, hogy mit akar, de ha el akar vinni, akkor vele megyek. Meg AKAROK tanulni rendesen varázsolni, amit itthon nem tudnék. És Ha… James szerint nagyon jó ott lenni, akkor az úgy is van! - Carla úgy nézett a lányára, mint aki nem akar hinni a fülének

- NEM mehetsz el! Amúgyis már túl sok mindenről maradtál le. Nem tudnád bepótolni az elmúlt éveket, csak ha beülnél az elsősökhöz. És azt pedig gondolom, nem akarod! Ja, és a volt sulidat is ott kéne hagynod, a barátaidat, a tanáraidat, és tőlünk is távol lennél…

- Egy: ha kell, beülök az elsősökhöz, de tanulni AKAROK! Kettő: szarok a sulimra, utálom. Három: nincsenek barátaim, nincs kiket otthagynom. Négy: a tanárokat is utálom, és ők is utálnak engem. Marhára fogják sajnálni, ha elmegyek. – mondta nem kis iróniával a hangjában – És öt: túlélem, ha nem lehetek a közeletekben. – Amy egy gúnyos mosolyt villantott az anyjára, amitől annak a lélegzete is elállt. Csak nehezen tért magához

- El akarsz menni. Itt akarsz hagyni minket. Hát jó. De akkor nehogy haza gyere évvége előtt! Még Karácsonyi szünetben is ott kell maradnod! – nézett rá a lányára diadalmasan. Reménykedett benne, hogy ez majd meggyőzi lányát, de az továbbra is dacosan karba fonta a kezét.

- Rendben. – viszonozta az anyja pillantását makacsul Amy. Carla erre egy ’ezt-még-megbeszéljük’ pillantást vetett a lányára, majd ismét Harryhez fordult, aki már egészen zavarba jött a családi vita miatt.

- Mi miatt vitatkoztatok az előbb? – tért vissza az eredeti témára

- Huhh… - kezdett bele Harry – Tudja, mondtam, hogy a Kis Túlélőt Harry Potternek hívják. – gúnyosan megnyomta mondatában a „Kis Túlélő”-t – Nos… Ezt Amynek nem említettem… Neked ugye azt mondtam, hogy Jamesnek hívnak. Ez nem igaz. Legalábbis nem teljesen. De… Hogy is mondjam… Na jó: a teljes nevem Harry James Potter – bökte ki nagy nehezen. Carla először mozdulni se tudott, de mikor végre ténylegesen eljutott a tudatáig, hogy mi is hangzott el az előbb, Harryhez ugrott, és erősen magához szorította a meglepett fiút

- Merlinre! Harry Potter! Nálunk!!! És jóban van a lányommal. Többé-kevésbé… - tette hozzá szinte csak magának – Megmentetted az életünket! Köszönjük! Hogy hálálhatnám meg?

- Ha például elengedne… - préselte ki magából nagy nehezen Harry. Erre Carla gyorsan visszahúzódott, de még mindig fülig ért a szája. Harry örült, hogy végre levegőhöz jutott, Amy pedig úgy tűnt, kiengesztelődött, mert kárörvendően mosolygott a fiúra. – Köszönöm. Szerintem folytassuk a beszélgetést valahonnan máshonnan. Jó? – Carla bólintott, majd az ajkába harapott

- És mit keres itt a főnix? Kié? Veled jött? Mi még nem tarthattunk főnixet régen… – kérdezte némi gondolkodás után. Hátranézett a szekrény tetején ülő madárra, aki békésen rendezgette vöröses tollait.

- Ő Fawkes, ő hozta a levelet. Dumbledore-é, nem az enyém. – felelte Harry mosolyogva. Örült, hogy végre kicsit terelődik a téma.

- És… szelíd? – kérdezte a nő félve. Pillantását hol Harryre, hol a madárra szegezte, az utóbbira elég bizalmatlanul – Mert én azt hallottam, hogy a főnixek elég erőszakos állatok. Éppen ezért még csak könyvekben láttam eddig… – Harry nevetve állt föl, és ment oda a szekrényhez. Ott felnézett a madárra, aki addigra már abbahagyta a tollászkodást, és Harryt figyelte

- Idejönnél egy kicsit, Fawkes? – kérdezte Harry a madártól, aki engedelmesen a vállára röppent. Körmeit belemélyesztette a fiú bőrébe, de ő nem törődött vele. A friss sebekből előszökkent pár vércsepp, amik lefolytak Harry vállán, de ahogy jöttek, úgy el is tűntek, minden nyom nélkül. Ez Harryn kívül senkinek nem tűnt fel, és ő is inkább ráhagyta. Ennél szokatlanabb dolog is történt már vele, így meg se lepődött rajta. Carla és Amy csodálkozva néztek rá. Na igen, furcsán nézhetett ki egy akkora madárral a vállán, de nem érdekelte igazán. Visszament, és leült a székére, mire a főnix leugrott az ölébe – Egy cseppet sem erőszakos, bár ha arról van szó, nagyon harcias is tud lenni… - gondolt vissza a Titkok Kamrájában történt eseményekre, mikor a madár megvakította a baziliskust… Közben finoman simogatta a madár fejét

- Meg lehet simogatni… nekem is? – Carla félénk kérdésére Fawkes átugrott az ő ölébe, mire a nő halkan sikkantott egyet

- Nem bánt, nekem még az életemet is megmentette. Ha ő nincs, már több éve nem élnék… - mondta Harry biztatóan mosolyogva. Carla még egy ideig hezitált, de végül elkezdte simogatni a madarat, aki búgva bújt hozzá. Amy csillogó szemmel figyelte a varázslatos álltatot, akit ő már rég „megdajkált”.

- Elmondod, hogy történt? – nézett fel Carla

- Áhh, semmi különös nem volt, csak megvakított egy rám támadó kígyót. – legyintett Harry. Ez persze nem egészen így történt, de a lényeg ez volt. Amy elhúzta a száját, mert ő ismerte az egész történetet. Persze ő eddig úgy tudta, hogy valaki mással történtek ezek meg…