4. Hibák

Este hatkor megszólalt az asztalon lévő ébresztőóra. Amy hirtelen felpattant, és a szekrényhez sietett. Elővett belőle néhány ruhát, ledobta őket egy üresen ácsorgó szék támlájára, majd berohant a fürdőbe. Hallani lehetett, ahogy bent valaki megnyitja a csapot, hogy le tudjon zuhanyozni. Harry semmit se értett az egészből, hiszen Amy egy szót se szólt. Öt perc múlva viszont egy törölközőbe csavart lány jött ki a fürdőből, és miközben ellentmondást nem tűrő hangon magyarázott, odasietett a ruháihoz.

- Tudom, hogy az az akárki azt mondta, hogy maradjunk itt, de én ma este elmegyek egy buliba. – megragadta a kikészített ruhákat, és beállt a nyitott szekrényajtó mögé, hogy az teljesen eltakarja – És még mielőtt bármi is mondanál, közlöm, hogy csak a szomszéd házba megyek, és csak egy órás lesz a buli. Semmivel nem tudsz itt tartani.

- Nem mehetsz el! Veszélyes lehet! Mi lesz, ha rádtámadnak a halálfalók? – próbálta lebeszélni a lányt, habár Amy helyében ő sem cselekedne másként

- Ha jól tudom azt a három izékét elfogták, tehát rólam mások nem tudnak. Csak téged keresnek, engem nem. – jelentette be egész egyszerűen

- Akkor veled megyek! – jelentette be Harry határozottan. Érezte, nem lenne helyes magára hagyni a lányt. Aznap egyszer már megbánta, hogy nem hallgatott a megérzéseire, másodszorra viszont nem akarta elkövetni ezt a hibát

- De…

- Nincs vita!

- Rendben, akkor kerítek neked ruhákat. – sóhajtott Amy lemondóan, azzal előjött az ajtó mögül, és halkan odalépett az asztalához, majd felkapott valamit. Harry csak most figyelte meg jobban a lányt. Egy fekete, fűzőszerű fölsőt viselt, hozzá fekete, hosszú selyemszoknyát, minek az alja a földet súrolta. A kezén könyékig érő, fekete csipkekesztyű volt. Semmi extra nem volt a ruhájában, de fehér bőrével erős kontrasztot adott. Nem arisztokrata családban nevelkedett, és mégis… Volt valami elegáns felsőbbrendűség a tartásában. Kifinomult mozgása teljesen lenyűgözte a griffendéles fiút. Hosszú, vékony ujjaival a füle mögé simított egy kósza tincset, ami kibújt könyékig érő, fonott hajából, lassan leeresztette törékenynek tűnő kezét, utána kecses léptekkel megfordult, odament Harryhez, és halkan megkérdezte

- Segítenél egy kicsit? Be tudnád nekem kapcsolni ezt a nyakláncot? Csipkekesztyűben nem a legszerencsésebb egy ilyennel bajlódni. – sütötte le a szemét Amanda. Harry csak kinyújtotta felé a kezét, mire Amy egy finom mozdulattal a tenyerébe csúsztatta az apró medállal ellátott ezüst nyakláncot. A medál egy apró, vörös rózsafejet ábrázolt, amit egy sötétzöld kígyó ölelt körül. Harry megbűvölve figyelte a csillogó ékszert, ami különös rezgést bocsátott ki magából, legalábbis Harry így érezte.

- Még apukámtól kaptam. Állítólag a nagymamámé volt, aki születésem előtt meghalt. – Amy hangja visszarántotta Harryt a valóságba, elszakította tekintetét a medálról, és ismét a lányra figyelt. Amy most ott térdelt az ágy előtt, neki háttal, és várt. Harry óvatosan a lány nyakába akasztotta a láncot, majd bekapcsolta. Amanda ekkor felállt, sietős léptekkel a szekrényhez ment, ahonnan kis kotorászás után elővett Harrynek egy farmernadrágot, és egy sötétkék pólót, és odadobta neki őket.

- Megfésülködök, te addig öltözz fel! Kabátot nem tudok adni, se hosszú ujjú fölsőt, az most nincs itt. – mondta, azzal kibontotta sötétbarna, majdnem hogy fekete, egyenes haját, és fésülni kezdte. Halványan kifestette a szemét, de többet nem sminkelt magán. Mire megfordult, Harry már kész is volt, és épp Fawkest simogatta.

- Ez így nem lesz jó. Az én kabátom is koszos lett, leért az alja a kocsi mögött… A másik kabátom világoskék, ami nem illik túlzottan a mostani öltözékemhez. Ez viszont fekete volt, és hosszú, ha nem vetted volna észre. - fintorodott el Amy

- Akkor hozd fel, majd megtisztítom varázslattal. Csak siess, nem akarlak sokáig egyedül hagyni, nehogy meglógj nekem! – Amy ártatlan szemekkel nézett Harryre

- Csak nem feltételezel rólam ilyet?

- Magamból indultam ki. – válaszolta Harry. Amanda csak legyintett egyet, majd kinyitotta a szobája ajtaját, és lement a kabátokért. Nemsokára vissza is tért a két ruhadarabbal. Az egyiknek csak egy kicsit sáros volt az alja, a másik viszont nagyon rosszul nézett ki: teljesen sáros volt, és sok helyen szét volt szabdalva, viszont csak pár helyen volt véres. Harry rájött, mekkora szerencse volt, hogy kabátot is vett fel, nem csak egy vastagabb pulcsit. A kabát erős anyaga felfogta a falhozcsapódás erejének nagy részét, és mikor leesett a szemét közé, akkor is csak a nagyobb és élesebb tárgyak tudták felsérteni a bőrét, mert a kabát megvédte. A gondolataiból Amy sürgető hangja térítette magához

- Hahó! Föld hívja Harryt! Csináld már azt a hókuszpókuszt, mert itt öregszünk meg! – Harry gyorsan tisztává varázsolta mindkettőt, és a sajátján beforrasztotta a szakadásokat. Amy csak tátott szájjal figyelte.

- Oké, miután visszaértünk, elvárom, hogy ne csak a házaitokról, a kviddicsről, meg ilyen semleges dolgokról beszélj! És még magyarázatot várok arra is, hogy mi a fenét akartak tőled a halálfalók, vagy mik!

Fél hétkor gyorsan elbúcsúztak Carlától, felhúzták a cipőjüket (pontosabban Amy egy szűk, fekete, térdig érő csizmát vett fel, felfutó arany virágmintával, aminek a talpa legalább öt centis volt), és sietős léptekkel átvágtak a szomszéd házba. Harry az alatt a pár másodperc alatt is végig az utcát kémlelte, de úgy tűnt, sehol nem leselkedett rájuk semmiféle veszély.

A buli egész kellemes hangulatban telt, nem voltak túl sokan, és inkább több lány volt, mit fiú. Mindenhol csókolózó párokat lehetett látni, ami még nem is lett volna furcsa, de mikor ugyanaz a fiú már az ötödik lánnyal smárolt a sarokban, akkor már Harry is kezdte ezt kissé túlzásnak vélni. Amy végig a sarokból figyelte, mi történik körülötte. Akárki hívta, sohasem ment táncolni, és csak nagyon ritkán beszélt bárkivel is. Harryt is szinte idegenként kezelte, így ő inkább távol maradt tőle. Fél nyolckor a házigazda, aki mellesleg Amanda egyik lány osztálytársa volt, felállt a szoba közepén lévő asztal tetejére

- Hahó mindenki! Remélem jól éreztétek magatokat, de a bulinak vége! – kiáltotta el magát. Mindenhonnan ellenző hangokat lehetett hallani, de a lány nem törődött velük – Viszont! Azok a lányok, akik nem smároltak egyetlen pasival se, és van kedvük szellemet idézni, azok jöjjenek át apám dolgozószobájába! Tudjátok, nem szabad, hogy a pasin járjon az eszetek, ezért jöhetnek csak olyanok, akik nem smaciztak. Sorry! – vonta meg a vállát a lány, majd leugrott az asztalról, és elindult a félhomályba burkolózott dolgozószoba felé. Harry csak erre a pillanatra várt: megfogta Amy kezét, hogy elmehessenek végre vissza, a biztonságot jelentő házba

- Na gyere, menjünk! – mondta, de a lány kirántotta a kezét, és elindult a dolgozószoba felé – Mégis mit csinálsz?

- Minek néz ki? – kérdezett vissza Amy, de Harry utánanyúlt, és megragadta a karját, mielőtt még bemehetett volna – Hagyj békén! – nézett rá szikrázó szemekkel Amy

- TE nem mehetsz be szellemet idézni! – jelentette be Harry

- És mégis miért nem? Csak ezért jöttem el erre a hülyeségre. És szellemek úgysincsenek! – makacskodott tovább a lány

- Hú, ezt próbáld meg megmagyarázni mondjuk Félig Fej Nélküli Nick-nek! – vágta rá Harry

- Az meg mégis ki a fene? Csak nem egy szellem? Nem tudsz rámijeszteni! – vigyorgott gúnyosan Amy. Harryt kirázta a hideg, annyira hasonlított Amy mosolya Pitonéra. Azonban amikor a lány megfordult, és újra be akart lépni az ajtón, Harry utána nyúlt, megragadta a csuklóját és visszarántotta. Amy nekicsapódott Harry mellkasának, és csak azt érezte, hogy valami nedves tapad az ajkainak. Mikor felfogta, hogy épp Harryvel csókolózik, el akarta magát lökni tőle, de Harry erősen tartotta, és a fülébe suttogta:

- Ha bármi ostobaságot mersz csinálni, darabokra átkozlak! – a fenyegetés úgy látszik hatott, mert Amy abbahagyta a kapálózást. Harry elengedte, mire a lány hátrált pár lépést. Először hitetlenkedve nézett az előtte álló fiúra, majd ezt felváltotta a düh. Ökölbe szorított kezekkel indult el kifelé.

Harry épp csak azelőtt érte utol a lányt, hogy az becsapta volna az orra előtt a bejárati ajtót.

- Amy, várj! – kiáltott a szobájába felszaladó lány után, de csak egy ajtócsapódást hallott. Ekkor Carla jött ki a konyhából, egy kisebb tálcával a kezében

- Mi baj van? Összevesztetek? – kérdezte kissé vádló hangsúllyal

- Semmi gond, csak a bulin nem egészen úgy alakult minden, ahogy szerette volna. De én nem szeretnék erről beszélni, majd Amy elmondja, ha akarja. – védekezett a fiú. Carla egy rövid ideig mérlegelte a dolgot, majd Harry kezébe nyomta a tálcát, amin két szendvics volt

- Beszélj vele! Ilyenkor én még a közelébe se tudok menni, de téged hátha beenged a szobájába. És egyetek is! Majd reggel találkozunk. Szia. – mosolygott rá Carla biztatóan, majd visszament a konyhába

- Jó éjt! – kiáltotta utána Harry, majd felment a lépcsőn

- Amy, kérlek engedj be! – kopogott be az ajtón. Semmi válasz. – Amanda! Nyisd ki az ajtót, és beszéljük meg!

- Tűnj innen! – hallatszott bentről egy hang

- Figyelj rám Amy! Én úgyis bejutok, de te döntheted el, hogy beengedsz, vagy én engedjem be magam. – ismét semmi válasz. Harry várt még pár másodpercet, majd elővette a pálcáját – Alohomora! – suttogta, az ajtó pedig engedelmesen kinyílt. Bent egy nagyon dühös lány feküdt az ágyában, a plafont bámulva

- Hogy jutottál be? – kérdezte, még mindig a plafont bámulva, miközben Harry becsukta az ajtót

- Varázsló vagyok, ezt ne feledd! Amy, ne haragudj rám, de nem volt más választásom! Ha megidézel egy szellemet, akkor…

- Hagyd már azt a nyomorék szellemidézést! – csattant fel a lány – Szarok rá, nem igazán izgat!

- Hát akkor… mi baj van? A csók bántott meg ennyire? – kérdezte Harry. Letette a tálcát, majd közelebb lépett a lány ágyához, de Amy rögtön felkelt, és az ablakhoz sétált – Ezt igennek veszem. Figyelj, ez csak egy csók volt, semmi több! Biztos már ezer fiúval csókolóztál, ez is csak egy csók volt a sokból! Nem fogdostalak, és megpróbáltam nem túl erőszakos lenni, de ennél többet már nem tehetek! Amy… Kérlek, mondj valamit! Bunkó voltam jó, bocsánatot kérek! – Harry egyre hangosabban beszélt, a végére pedig már szinte kiabált

- Nem az volt a baj, hogy megcsókoltál, hanem hogy… - Amy lehajtott fejjel megfordult, majd nagyot sóhajtva végre kinyögte – Ez volt életem első csókja… És tudod, nem igazán így képzeltem el… Nem gondoltam semmi romantikusra, de mégis, legalább egy hete akartam ismerni az illetőt, aki megcsókol… - Harrynek tátva maradt a szája. Még Hermione is csókolózott Krummal, nem lehet, hogy egy ilyen lány ne csókolózzon, csak 16 évesen! Kezdte érteni, miért borult ki annyira Amy. Hermione szerint a lányoknak nagyon fontos az első csók. Ő pedig még nem egész egy napja ismerte a lányt, és ráadásul a csók után még meg is fenyegette, hogy darabokra átkozza!

- Ohh… Én… Nem is tudom, mit mondjak… - kezdett bele Harry zavartan

- Inkább ne mondj semmit! – Amy ráemelte tekintetét, de a szemei nem árultak el érzelmeket – Felejtsük el azt az egész baromságot! Mesélj még! – kérte Amy.

Odaszaladt az ágyához, amin még ott volt a zöld könyvecske. Kinyitotta, és elkezdett benne olvasgatni. Harry közben odament mellé, leült az ágyra ő is, így figyelte Amandát, aki kis idő után meg is szólalt:

- Azt mondtad, hogy Piton professzor pikkel rád. De miért? – Harry nem tudta, mit is mondjon, elvégre a merengős dolgot mégsem kötheti a lány orrára… Végül egy semleges válasz mellett döntött

- Apámmal évfolyamtársak voltak, és nem kedvelték egymást túlzottan. Én pedig eléggé hasonlítok apámra, és ez mindig őrá emlékezteti.

- Rajtad áll bosszút azért, mert apád olyan volt, amilyen? Ez szemétség! – fakadt ki Amy – Az ilyen tanárt én már rég kikészítettem volna!

- Nem lehet, hacsak nem akarsz büntetőmunkára menni.

- Annyit megér! Mit tehet? Le kell takarítanom a polcokat? A termet? A folyosót? Na és akkor? Túlélem, nem? – kérdezte Amanda

- Majdnem. Általában trófeákat kell súrolni, de Pitonnál a legundorítóbb dolgokat kell elvégezned: férgek kibelezése, szalamandrák boncolása, bogarak feldarabolása… meg ehhez hasonló dolgok. – mondta Harry. Amy fokozatosan elsápadt, és így már határozottan egy halott színéhez hasonlított.

- De hát ez undorító! Én ugyan hozzá nem érnék egy döglött féreghez! Igaz, egy élőhöz se, mert engem minden megharap, amitől undorodok. – Harry hitetlen arckifejezését látva hozzátette – De tényleg! Volt, hogy anyám levett egy szőrös hernyót egy diófáról. Odaadta nekem is, hogy megnézhessem, és megnyugtatott, hogy nem harap. Na persze… Az a kis dög, míg anyám kezén csak mászkált, az enyémen egyhelyben állt, és elkezdte rágcsálni az ujjam. Azt hittem, szívrohamot kapok… Rögtön leráztam a kezemről, és elszaladtam. Innentől kezdve ne várd, hogy én szimpatizáljak akár az élő, akár a döglött férgekkel. – mondta – Na jó, haladjunk tovább. Mit akartak tőled a halálfalók?

- Tudod, meséltem Voldemortról. Ellene alakult egy Rend, a Főnix Rendje. Ennek a főhadiszállása régen itt volt a közelben, a keresztapám házában. Már elköltöztek onnan, de az a három halálfaló be akart jutni a házba, hátha találnak ott valamit, ami hasznos lehet számukra. Azt nem tudom, miért nem a Nagyúr elé vittek eleve, vagy hogy miért nem engedte az egyik, hogy megöljenek… - gondolkodott el Harry

- Valamit még mindig nem értek. Miért akartak volna téged megölni? – tette fel a kérdést Amy. Harry még mindig nem árulta el a szerepét ebben az egész dologban, és addig akarta húzni az időt, ameddig csak lehetett.

- Mert gonoszak, és mindenkit megölnek, akire nincs szükségük. – hangzott a kitérő válasz

- És kik jelentek meg utána? És miért futottunk el előlük?

- Aurorok voltak, és hoppanáltak. Így hívják azt, amikor csak úgy megjelennek ott. Ha pedig eltűnnek, akkor dehoppanálnak. – válaszolta meg a fel nem tett kérdést - És azért futottam el, mert nem láttam köztük Rendtagot, és féltem, nem úsznám meg egy újabb tárgyalás nélkül, mivelhogy tilos iskolán kívül varázsolnunk.

- Ezek szerint máskor is volt már ilyen tárgyalásod? – Amy közben folyamatosan jegyzetelt

- Igen, akkor dementorok támadtak rám, és mivel varázslattal védtem meg magam, beidéztek. – sóhajtott Harry. Amanda elkezdett lapozgatni a könyvében, majd felolvasta, amit írt

- A dementorok… csuklyás, lebegő lények, amik kiszívják az örömöt az emberből, és ha megtehetik, akkor a lelkét is kiszippantják. Az Azkabant őrzik, ami egy varázslóbörtön. Igaz? – nézett fel Harryre

- Igaz. Mi az a könyv, amibe írogatsz? – Harry megpróbált belelesni a zöld könyvecskébe, de Amy nem elhúzódott

- A naplóm, amihez aki hozzáér, annak egyesével töröm el az ujjait. – Amy hangja fenyegetően csengett, pedig testalkata nem épp azt sugallta, hogy bármit is el tudna törni – Most inkább mesélj a barátaidról, és hogy mikor jöttél rá, hogy varázserőd van! Csinálj úgy, mintha egy önéletrajzot írnál, csak annál azért részletesebben! – ült vissza Harry mellé, aki elmesélte neki nagyvonalakban a történteket, de –ugyanúgy, mint később Amanda se- nem árult el fontosabb információkat magáról. Harry kihagyta a történetéből szülei halálának körülményeit, a gyilkosuk nevét, és hogy mennyit foglalkozik vele a varázslóvilág, Amy pedig nem mesélt a szüleivel való kapcsolatáról. Annyit árult csak el, hogy nem kedveli túlzottan az apját, és az nem is törődik vele, úgyhogy elférnek egymástól…