2. Roxmorts

Harry nehezen, de rávette magát, hogy végre kikászálódjon az ágyból. Még csak hat óra volt, de érezte: ha most nem kel föl és csinál valamit, meghal az unalomtól. Már lassan másfél órája csak bámult kifelé a fejéből, de nem tudott aludni. Körbenézett a szobában, de rajta kívül még senki se ébredt fel. Halkan felöltözött, és inkább lement a nagyterembe, kezében a Félvér Herceg könyvével. Út közben senkivel se futott össze, minden kihalt volt és csendes. Ilyenkor már senki se járőrözött a folyosókon, még Frics macskájával se találkozott. A nagyterem is üres volt, így leült a Griffendél asztalához, és tovább olvasgatta a könyvet.

Szombat révén a diákok többsége sokáig aludt, ezért csak nyolc órakor telt meg a nagyterem. Harry csak akkor vette észre, milyen sokan vannak már bent, mikor Neville leült mellé.

- Szia Harry! Jól aludtál?

- Hm? Ja, igen, persze… - válaszolta szinte már reflexből. Neville megállt a pirítósa vajazása közben, és kételkedve nézet Harryre

- Miért nem mondod el az igazat? Tudom, hogy reggel korán felkeltél, felébredtem, mikor öltözködtél. Mi baj van? Megint rémálmaid vannak? – kérdezte aggódó arccal

- Na látod, éppen ezért! – csattant fel Harry – Mert ha azt mondom, hogy nem aludtam jól, akkor mindenki rögtön arra gondol, hogy már megint Voldemort próbál valahogy ártani nekem! Jaj, ne gyerekeskedj már! – förmedt rá Nevillere, mikor az összerezzent a név hallatán.

- Jól van na! Én csak aggódom! Azok után, ami tavaly történt… Nem akarom, hogy bajod essen…

- Mi baja van Harrynek? – kérdezte Hermione, miközben Ronnal együtt leültek Harry másik oldalára

- Semmi… Neville… Sajnálom, nem akartalak így leordítani, csak ma kissé ideges vagyok.

- Semmi gond, tőled már megszoktam… Jól van na, csak vicceltem! – tette hozzá nevetve, mikor meglátta Harry arckifejezését. Pár perccel később belépett a terembe McGalagony, majd helyet foglalt a tanári asztalnál Dumbledore mellett. Neville ekkor újra Harryhez fordult:

- Harry, figyelj csak!

- Hm?

- Idén is lesz DS?

- Nem hinném. Mivel már nincs itt Umbridge, ezért már nincs rá szükség. Miért? – Neville megvonta a vállát

- Csak. Gondoltam, gyakorolhatnánk SVK órákra, mert rajtad és Hermionén kívül nem igen megy senkinek se, amit Piton követel. Meg hát tudod… - a fiú itt elharapta a mondat végét, és lehajtotta a fejét. Harry viszont érdeklődve várta a folytatást

- Mit tudok?

- Hát… olyan jó érzés volt esténként ott gyakorolni. És… büszkévé tett az a tudat, hogy velünk foglalkozol, és tanítasz minket. Sokan bármit megtettek volna, csak bekerülhessenek ők is a csoportba. – Harry csodálkozását látva folytatta – Voltak, akik azért nem mertek eljönni még először a Szárnyas Vadkanba, mert féltek, hogy esetleg Umbridge fülébe jut a dolog. Mások a szüleik kérésére kerültek téged. Voltak olyanok is, akik pedig a barátaik miatt nem mertek eljönni, mert azok ellenezték ezt az egészet. De visszatérve az eredeti témára: nagyon jó lenne, ha folytatódna a DS…

- Majd még átgondolom. – Harry próbált mosolyt erőltetni az arcára, és csak remélni tudta, nem vicsor lett a dologból. Ezután Hermione kezdett el áradozni, hogy milyen hasznos is lenne folytatni a szakkört, és hogy esetleg új tagokat is lehetne toborozni, mert biztos még sokan akarnának Harrytől tanulni… Harry eddig még nagyjából figyelt arra, amit Hermione mondott, de ezután teljesen elkalandozott. Belegondolt, mennyit gyakoroltak együtt a barátaival, és még az áruló Marietta gondolata se tudta eltűntetni a jókedvét. Dumbledore bejelentése pedig csak tetőzte a boldogságát:

- Kedves diákjaim! Nem akarom rabolni az időtöket, így rögtön a lényegre térek: mivel Voldemort visszatért, fokozott védelemben részesültök. Tanárkollégáimmal még a nyáron úgy döntöttünk, idén eltöröljük a Roxmortsi hétvégéket… - felháborodott zúgolódás indult meg a diákok közt, ezért Dumbledore felemelte a hangját – DE… Mivel jelenleg még nem vagytok olyan nagy veszélyben, úgy határoztunk, ezt a hétvégét mégis megadjuk nektek. Ha a veszély továbbra se nő, akkor lehet róla szó, hogy máskor is kiengedjünk titeket, de ne igyatok előre a medve bőrére! Persze, akinek kötelezettsége van, az ne feledkezzen meg róla! – itt jelentőségteljes pillantást vetett Harryre, akinek eszébe jutott az esti különórája, amit a világért se hagyott volna ki - Nos, csak ennyit szerettem volna mondani, további jó étvágyat mindenkinek. – ezzel az igazgató mosolyogva visszaült a székére.

A bejelentést követően nem sokkal már egy egész sereg diák várakozott a kapuban, hogy Frics végre kiengedje őket. Mikor kijutottak, örömmel rohantak le a faluba. Megpróbáltak minden szükséges dolgot beszerezni, elvégre lehet, hogy legközelebb csak otthon tudják beszerezni a szükséges dolgokat.

Harry korántsem volt ennyire lelkes. Barátait kerülve sétálgatott a falu szélénél. Rossz érzése volt, de ráfogta a reggelire. „Biztos túl gyorsan ettem… De egy kis friss levegő, távol a nyüzsgő falutól biztos jót fog tenni.” Reggel még esett az eső, így minden sáros volt és csúszott. Harry, miután háromszor is majdnem hátravágódott, elővette a zsebéből a pálcáját, és inkább a zoknijába dugta, nem sokkal a bokája fölé, nehogy egyszer elessen, és esetleg eltörje a pálcáját Ahogy sétálgatott, egyre messzebb ért a virgonc diákoktól. A rossz érzése egyre erősebb lett, de megpróbált nem törődni vele. Talán jobban tette volna, ha foglalkozik vele, mert így nem vette észre azt a két alakot, akik közvetlen mögötte hoppanáltak. Csak akkor tudatosult benne a jelenlétük, mikor azok hirtelen karon ragadták, és dehoppanáltak vele.

Mikor végre megszűnt az összepréselő érzés, Harry kinyitotta a szemét. Egy sikátorban lehetett, de biztos volt benne, hogy az már nem a Roxmorts. Három halálfaló állt vele szemben, és mindegyik rászegezte a pálcáját.

- Hol volt a Főnix Rendjének a főhadiszállása? – kérdezte egy mély hang

- Mi? – Harry hirtelen egy szót se fogott fel abból, amit neki mondtak

- Mi van kölyök, rossz a füled? HOL VAN A RÉGI FŐHADISZÁLLÁS??? – ordított rá a második, zömökebb alak. Az elsőtől ezért kapott egy erősebb hátbavágást. Harrynek úgy tűnt, ő a „vezetőjük”.

- Minek kell az maguknak! A Rend már rég nincs ott! – próbálta Harry húzni az időt

- Ezt mi is tudjuk, és mégha a Nagyúr nem is ért ezzel egyet, szerintünk még lehet ott valami, ami számunkra értékes lehet. – felelte higgadtan az első

- Szóval Voldemort nem tud róla, hogy itt vannak…

- NE MOND KI A NEVÉT!!! – az ordítozásért zömök halálfaló jutalma egy újabb hátbavágás lett

- Nem unjátok még? – kérdezte a harmadik, aki a hangja alapján nő lehetett. Látszólag nagyon ideges volt már – Inkább bízzátok rám! A Cruciatus majd megoldja a nyelvét… - azzal emelte is a pálcáját, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, az első halálfaló lefogta a kezét

- MEGŐRÜLTÉL??? Ha főbenjáró átkot használsz, az aurorok két percen belül itt lesznek! Gondolkozzatok is néha, fafejű banda!

- Mi lenne, ha végre te is csinálnál valamit, és nem csak parancsolgatnál? Idehozni is nekünk kellett! – sziszegte ingerülten a nő.

„Már mindegyik nagyon türelmetlen… Ha elérem, hogy főbenjáró átkot használjanak, megmenekültem. Kivéve, ha az Adava jut először eszükbe… Talán rá tudom őket venni, hogy az Imperius-t használják, bár lehet, hogy Cruciatus lesz belőle… Ha ezt túlélem…” Gondolta Harry, majd nagyot sóhajtott, és belevágott a bosszantásba

- Hé, én is itt vagyok ám! Vagy már most elfeledkeztetek rólam?...

- Hallgass! – sziszegte a nő, de Harry rendületlenül folytatta

- …Nem is csodálkozok rajta, elvégre hülyék vagytok egytől egyig…

- Azt mondtam, pofa be!

- …nem tudom, Voldemort minek tart ilyen agyalágyult talpnyalókat…

- CRUCIO! – kiáltotta a nő, és Harry abban a pillanatban összeesett. A hirtelen jött fájdalomtól még levegőt sem kapott. Csak távoli zúgásnak hallotta a másik két halálfaló ordítását, de ahogy nagy nehezen leállították társukat, a fájdalom is szűnni kezdett. Lassan kinyitotta a szemét, és felült. Így figyelte tovább a veszekedő halálfalókat. Most már csak várnia kell. Teljesen meg volt elégedve magával, elvégre nem használt bűbájt, és ha minden igaz, segített kézre keríteni három halálfalót. De mikor az egyik halálfaló ráemelte a pálcáját, rájött, hogy nem ilyen egyszerű az élet…

- Nekünk már úgyis mindegy… Öljük meg! – kiáltotta a zömök férfi – Adava Kedavra!