3. rész

Hermione magába roskadva ült az ágyán, bámult az orra előtt heverő pergamenre. Olyan volt, mintha megvilágosodott volna… Ezért nem hatott Pitonra semmi, hiába mutatta meg minden báját, szépségét, izgalmas, buja testtáját.

Mégis úgy érezte, nem bírja megtenni a barátaival, amit Piton kért. Viszont ha ellenáll, akkor a tanár kirúgatja. Ez már egyértelmű volt, hiába vet be bármilyen női eszközt, esélye sincs. Akárhányszor gondolta végig, csak még inkább meggyőződött arról, hogy nincs más megoldás, meg kell tennie.

Lecserélte a ruháit kényelmes, egyszínű darabokra és magára szórt egy kiábrándító bűbájt. Belopózott a fiúk hálókörletébe, szerencsére már egy éve hatástalanítani tudta a riasztót – bár itt egy pillanatra eszébe jutott, hogy inkább bánatára, mert ha nem teszi, Parvati sem visz fel senkit és ő se kerül ilyen helyzetbe. Beosont hát a szobába, először Harry ágyán kutatott, majd Ronén. Szerencséje volt, éppen vacsoraidőben szabadult, a fiúk valószínűleg később jönnek csak.

Először Harry apró plüss elefántját vette kezelésbe: előkotort egy régi zoknit, majd készített belőle egy másolatot az elefántról. A következő lépésben megtette ugyanezt Ron plüss polipjával is. Utána a két megszerzett eredeti példányt lekicsinyítve zsebre vágta és reménykedve a fiúk minimális intelligenciahányadosában elsuttogott egy Invitót. Igaza lett, a fiúk nem védték le a kínosabb holmikat sem ilyesmi ellen. A szeretet ereje mi? Komolyan mondom, az ostobaságával fogja legyőzni Voldemortot. Valami olyan hihetetlenül egyszerű varázslatot fog használni, amire az a sötét nem számít…

Miután így elvégezte a feladat nehezebb részét sietősen visszatért a szobájába. Lerakta az ágyra a plüssállatokat, mellé a kis könyveket. Vett egy mély lélegzetet, még párszor elmondta magának, hogy ha nem teszi meg, akkor kirúgják, és egyébként is a fiúk rángatták bele ebbe, így végül végrehajtotta a bűbájt. Ezután kiballagott a bagolyházba, rákötötte egy-egy bagolyra az állatkákat és enyhe lelkiismeret-furdalással elindult a Nagyterembe vacsorázni a következő lépésen törve a fejét.

Túljutva az első sokkon, Piton igazi beállítottságát tekintve, úgy érezte, nem adhatja fel. Vacsora közben járt a szeme a teremben ülőkön, igyekezett elkerülni Pitont, Harryt és Ront. Az elsőre nem akart nézni, mert valószínűleg kiült volna a véleménye az arcára, a másik kettő előtt pedig szégyellte magát. Tudta, mi vár rájuk másnap reggel…

Végül pillantása megakadt a mardekárosok között egy szőke hajkoronán. Hosszan nézte a szürke szemeket, míg terve lassan alakot öltött. Vacsora után hamar elköszönt, azzal indokolva fáradtságát, hogy Piton undokabb volt, mint szokott és gyorsan levelet írt.

Mélyen tisztelt Lucius Malfoy!

Ezúton szeretném tájékoztatni arról, hogy fia Draco Malfoy komoly érzelmeket táplál irányomban. Úgy tűnik, Perselus Piton bátorította, hogy vallja be nekem, de nem viszonozhatom, amíg nem győződtem meg arról, hogy támogatná kettőnk kapcsolatát. Kérem, látogasson el a Roxfortba, hogy tisztázhassuk ezt a fontos kérdést.

Őszinte híve:

Hermione Granger

Valahol sejtette, hogy ez a levél kockázatos, de bízott benne, hogy ki tudja magát magyarázni. Végül is, a férfiak nem az eszükről híresek, bizonyos helyzetekben. Hátha Luciusra hatnak azok az eszközök, amelyek Pitont nem győzték meg…

Békésen álomba merült, barátaira egy pillanatra sem gondolva. Valahol a szíve mélyén úgy érezte, megérdemlik. Mardekáros - suttogta egy hangocska a fejében. Hermione így azzal a tudattal aludt el, hogy nem csak az életét kockáztatja, de meg is őrült, mert hangokat hall. Akkor meg már úgyis mindegy, nem? Majd a hangokra fogom…

**

Másnap reggel a mély, hosszú alvástól kisimultan, szűk egyenruhában, szinte fenekét sem takaró szoknyában sétált le reggelizni. Nem tudhatta, Lucius mikor kapja meg a levelet, de sejtette, hogy utána elég hamar találkozni fognak.

Még szinte üres volt a terem, mikor belépett, így csak halkan mormogás hallatszott az asztaloktól. Piton már szorongatta reggeli kávéját, meglátva a lányt felvonta a szemöldökét. Hermione szinte észrevétlenül bólintott, s még látta, ahogy Piton elrejti mosolyát a bögréje mögé. Helyet foglalt és enni kezdett, sejtette, ha a barátai is belépnek, már úgysem lesz lehetősége.

Negyed óra múlva már szinte az egész Nagyterem megtelt, Harry és Ron szinte utolsóként lépett be. Vidáman beszélgetve leültek Hermione mellé, majd enni kezdtek. Nem sokkal utánuk megérkezett a reggeli posta. A két barát döbbenten vette észre, hogy plüssállataikat dobták le eléjük. Ahogy hozzáértek az állatokhoz – amiknek már a látványa is derültséget okozott a teremben – a két kis figura felrepült az asztal fölé és beszélni kezdett.

Először Harry elefántja szólalt meg:

- Kedves Naplóm! Nemrég szereztelek magamnak, mert úgy éreztem, szükségem lenne valakire, akivel őszintén beszélhetek. Az igazság az, hogy félek erről bárkinek is mondani valamit. Így neked mondom el… Tudod, nem merek közeledni a lányokhoz, mert nekem… hát… kicsi. Azt hiszem, ha eljutnánk odáig, és valaki meglátná… - Harry csak tátott szájjal, egyre vörösebb fejjel hallgatta az elefánt szavait. A teremben a kezdeti néma csendet egyre hangosabb nevetés váltotta fel. Ekkor lépett a képbe Ron állatkája.

- Kedves Naplóm! Szükségem van rád, mert át kell gondolnom a dolgokat. Azt hiszem, szerelmes vagyok. Ő… ő a leggyönyörűbb nő a világon. Tudom, hogy sokkal idősebb nálam, és már emiatt se lenne esélyem, de még ráadásként a tanárom is. Ahogy múltkor büntetést adott, mert nem figyeltem a magyarázatra az animágiáról… olyan gyönyörű volt, ahogy kipirult a dühtől…

A teremben kitörő nevetés elnyomta a plüssfigura hangját. Ron és Harry megszégyenülten ugrált a plüssállatkáért, sikertelenül. Végül Harrynek egy jó fél óra múlva eszébe jutott, hogy seprűvel próbálkozzon, így végül sikerült eltüntetniük a két állatot.

**

Hermione egész nap feszülten várta Lucius Malfoy érkezését, mindhiába. Végül este, vacsora előtt sétára indult a parkban, hogy nyugodtan végiggondolhassa, mire számíthat, mit kellene tennie. A tó körül sétálva látta meg a szőke alakot közeledni a hoppanálási pont felől. Úgy tűnt, ő sem maradt észrevétlen, mivel az idősebb Malfoy egyértelműen felé indult.

- Magyarázatot! Azonnal! – üvöltött a lányra, megragadva a vállánál.

- Mr. Malfoy, kérem, engedjen el! Meg tudom magyarázni!

- Azt nagyon remélem!

- Az…az igazság, hogy megtudtam, hogy Ön nagyon fontos Piton professzornak és… és nem tudtam másként idehívni. Nem hiszem, hogy ha bármi mást írtam volna, eljött volna – folytatta egy kicsit szemrehányóan, mert nagyon fájt a keze, ahol a férfi korábban megszorította.

- Piton professzornak? – kérdezett vissza halvány pírral az arcán.

- Igen, tudja van egy bűbáj… - Hermione röviden elmesélte a bűbájt és megmutatta a pergament is. Lucius Malfoy figyelmesen végighallgatta, arcán a pír egyre erősebb lett, de azért leellenőrizte a pergament is.

- Miért?

- Miért, mi? – kérdezett vissza a lány.

- Miért akar segíteni pont Pitonnak? – tette fel az igen egyértelmű kérdést.

- Mert nekem is szükségem van az ő segítségére.

Végül néhány perccel később elváltak, Malfoy a pince felé vette az irányt, Hermione pedig a klubhelyiségbe. Ideje, hogy ápolja hőn szeretett barátai lelkét, mielőtt a terv következő lépését is megvalósítja.

**

Másnap reggel egy szokatlanul álmos és jókedvű Piton professzor sétált be a Nagyterembe. Amint meglátta Grangert, odalépett hozzá.

- Miss Granger! Beszélnünk kell, reggeli után várom az irodámban! – szólt hozzá, majdhogynem mosolyogva.

- Igenis, uram! – Hermionében ismét felébredt a remény. Talán még sikerülhet…

Kissé türelmetlenül várta, hogy a tanár végezzen a kávéval, a Próféta elolvasásával, a leveli átnézésével… és végre valahára felálljon az asztaltól. Hermione néhány perc késéssel követte, nem akart feltűnést kelteni, hiszen már majdnem mindenki ott ült az asztalok körül.

- Professzor! – lépett be az irodába kopogtatás után. A férfi intett a pálcájával, mire az ajtó bezáródott.

- Segített. Mit akar cserébe?

- Uram…

- Tudom, hogy akar valamit. Nyögje ki! A fogadás?

- Igen, uram – felelt Hermione mélyen elpirulva.

- Mit kellene tennem? – tette fel a kérdést, majd ismét intett a pálcájával. A lány úgy gondolta, talán amiatt, hogy véletlenül se hallgathassa ki őket senki.

- Csókoljon meg. Csak egyszer! – tette hozzá gyorsan, látva, hogy elsötétül a tanár arca.

- Csókoljam meg? – kérdezett vissza emelt hangon.

- Igen, uram. Kérem! Bármit megteszek, csak csókoljon meg!

- Miss Granger, már mondtam önnek, hogy semmilyen fizikai kapcsolat nem jöhet létre egy tanár és egy diák között. Nem gondolhatta komolyan, hogy ennek a kérésnek eleget teszek. Éppen maga! Ostoba griffendéles liba. Most azonnal tűnjön el az irodámból! – üvöltötte kikelve önmagából. Hermione meg volt döbbenve a hirtelen váltáson. Egy perccel korábban még úgy tűnt, a férfi benne lenne… Szinte futva távozott, de még hallotta, ahogy a tanár utána kiabál.

- És Miss Granger! 50 pont a Griffendéltől!

Megszégyenülten rohant végig a folyosón, el akart tűnni, hogy valahol kisírhassa magát. Vesztett… elvesztette a fogadást, ez már nem volt kétséges. Ahogy futott a folyosókon hallotta, hogy a nevét kiabálják, de nem törődött vele. Zokogva rogyott le az ágyára, összerántva a függönyt, hogy senki ne zavarhassa. Gyűlölte Perselus Pitont.

Nem sokkal később lépteket hallott, majd hirtelen elhúzták az ágyát körülvevő függönyt.

- Hermione – szólította meg Parvati, leülve mellé az ágyra. – Hallottam a Nagyteremben, mi történt. Sajnálom, hogy pont Pitonba szerettél bele… Igazán kegyetlen volt tőle, hogy mindenki számára hallhatóvá tette, ahogy visszautasít… Annyira sajnálom!

- Ezért még megfizetsz... - suttogta rekedten.