A kis jedi úrnő 13. rész


Döbbent csend hullott rájuk. A lassan reménykedni kezdő Calborn csüggedten hajtotta le fejét:

- Seyda… - suttogta. - Seyda…

- Mandalore! - szólt rá Saborra, mintegy tudatosítva benne, hogy bármi történik is, őrá szükség van, ő egy birodalom vezére, aki nem roppanhat össze. - Az összes konzol működik! A térkapué is! Ha Seyda ezen a négy áttételen keresztül került ide az első konzoltól, vagyis a térkaputól, akkor visszafelé is működnie kell a folyamatnak! Visszateleportáljuk Seydát a legelső konzolig, és onnan épségben ki tudjuk szedni a hat fémoszlop közül! Szerintem ez még kísérleti stádiumban van, és mint nézem, sikertelen, hiszen ez a három asszasszin is ugyanúgy járt, mint Seyda.

Canderous fölemelkedett:

- Te Saborra, ha igazad lesz, Sylas búcsút mondhat a felderítőparancsnokának! Viszlek Ordóra! Csináljuk meg!

- És ha mégis működésbe lép a térkapu és tényleg elviszi Malachorra Seydát?

- Sheruk, én nem tudok erre válaszolni - sóhajtott a felderítőparancsnok. - De jó ideje próbálkozunk az elméletekkel, és ezalatt mást nem értünk el, mint hogy Seyda ereje, és élete egyre gyorsabban fogy.

Calborn lerázta magáról bénultságát és felállt:

- Mielőtt véglegesen döntünk, két kérdésre várok választ! Revan, honnan vetted, hogy a térkapu a malachori akadémiára nyílik?

- A konzolból. A választási lehetőségek közt szerepelt…

- Választási lehetőségek? Hát lehetett választani?

- Igen. Malachor vagy belső teleport… - Revan elhallgatott.

- Belső teleport? Eszerint tudtad, hogy nemcsak arra az akadémiára mehetett volna?

- Tudtam.

- És miért nem mondtad el?

- Mert fogalmam sem volt róla, hova kerül. Azt gondoltam, ha tényleg elmentek érte Malachorra, és életben is találjátok még, akkor szerencséje van. Hogy tényleg szerencse-e, ha nem hagyjátok jediként fejlődni, ezen most ne vitázzunk! De ha nem oda vitte a teleport, hanem itt maradt ezen az akadémián, nem jut ki innen élve! Mert a belső teleport végcéljaként az a szó áll: megsemmisítendő. Itt csendben, egyedül halhatott volna meg. Most jobb, hogy ti is látjátok, mennyire szenved, míg haldoklik?

- De hát hogy tudsz így beszélni Seydáról?! Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? - tört ki Sheruk, de minden harcos és vezér szeme is hitetlenül függött Revan arcán, aki ennyit mondott:

- Ti is látjátok! Bármivel próbálkozunk, az életébe kerül!

- De ha nem próbálkozunk, az is!

- Nem hiszem el, Revan! - rázta fejét Canderous. - Meg tudtad tenni vele…velünk...

- Várjatok! - Calborn a felderítőparancsnokra pillantott. - Saborra, mi van most az első konzolon? Most is szerepel két választási lehetőség?

- Igen. A malachori akadémia és a belső teleport. Ezért jöttem vissza, hogy ezt elmondjam! De Revan megelőzött.

A Telrevan vezér lepillantott a már alig lélegző Seydára, de erőt véve magán kiment a negyedik konzolhoz:

- Figyeljetek! Ha Seydára ennyire vadásztak, akkor bizonyára nem a megsemmisítőbe szánták, hanem az anyjához akarták elküldeni Malachorra! Ha Seyda mégis ide került, annak két oka lehet: vagy műszaki hiba történt, vagy pedig kísérleti stádiumban van a térkapu, csak a belső működik még, de mivel Seyda tényleg eltűnt, ezzel elhitették velünk, hogy Malachorra került! Meg akarták várni, míg elmegyünk innen, addig Seydát itt a megsemmisítőben őrizték, hogy aztán majd kiengedjék, és ha itt lesz az ideje, tényleg elküldjék az anyjához!

- Ez mind elég zavaros - jegyezte meg Canderous. - De annyit megértettem belőle, hogy ha valamiért nem is működik a malachori teleport, ennek ellenére mégis aktiválták, hogy a lány belesétáljon, akkor legalább a belső teleport működőképes kell, hogy legyen, eszerint, ha átmenetileg ide tudták küldeni Seydát a megsemmisítőbe, hogy eltüntessék előlünk, akkor biztonságban ki is tudták volna innen szedni! Persze ha nem robbantottuk volna a fejükre időközben a komplexumot...

- Én is így gondolom - Calborn megint a négyes konzol fölé hajolt. - Mindenesetre nem Seydán akartak kísérletezni, ezt ez a három asszasszin bizonyítja, akiket Seyda előtt küldtek el. Revant nem hibáztatom. Nem tudhatta, hogy a teleportáláskor négy konzol rendszere adódik össze. Az első konzol működése aktiváláskor, vagyis Seyda eltűnésekor kikapcsolt, és mivel nem jártátok végig az akadémiát, nem is tudhattátok, hogy majd egy negyedik konzolból lehet csupán kikövetkeztetni az egészet! Most próbáljuk visszafelé működtetni a teleportálást! Brailor, két perc múlva indítsd a visszaküldési parancsot, addig odaérek a térkapuhoz! Saborra, te a harmadik konzolhoz menj, Sheruk a másodikhoz, én pedig, mint mondtam, az elsőhöz!

- Mandalore… - mondta habozva Sheruk. Calborn nem nézett rá:

- Igen, tudom, mire gondolsz. De nem tudom, tényleg nem tudom, mi lesz, ha még sincs igazunk! Ez az egyetlen bizonytalan lehetőségünk van. Nem mi állítottuk neki a csapdát, de ha meg sem próbáljuk kiszabadítani, ahogy Davrel mondaná most, az olyan, mintha mi csaltuk volna bele!

Calborn nem nézett a ketrecek felé, gyors léptekkel indult a kijárat felé.

- Várj csak! - állította meg Revan. - Van itt még valami. Tudtok számolni?

Calborn megtorpant. Lassan fordult vissza, és vele együtt mindenki a kínzóterem felé bámult.

- Igaza van… - mondta tompa hangon Brailor. - Seydáén kívül még három ketrec van! Melyik lehet most összekötve a konzolokkal?

- Logikailag Seydáé a negyedik, vagyis ő az utolsó kísérlet, ha az asszasszinok voltak az előkísérletek - próbálkozott Sheruk. - De mi van, ha a konzol vezérlése a második bekapcsoláskor automatikusan az első ketrecre ugrott vissza, és nekünk kellene utána állítani, bár hogy mivel, fogalmam sincs, mert semmilyen parancs nem utal erre! Lehet, hogy valamilyen jelszó aktiválja? Én attól félek, hogy ha nem Seyda ketrecével van összekötve a konzol, hanem valamelyik asszasszinéval, és megtörténik a ki tudja, milyen, és mennyi energiával működő teleportálás, rossz választás esetén mennyi idő múlva lehet újra megismételni a kísérletet? Lehet, hogy energiafüggő a teleportáció, és ha elhasználjuk egy rossz választásra, mikor lehet újra próbálkoznunk…

- A keserves istenekre! - káromkodott Canderous. - Hogy miért nem hagytunk életben legalább egyetlen tetves kutatót?! Utána is ráértünk volna kitekerni a nyakát, ha Seyda már szabad!

- Fogy az időnk! - jegyezte meg Saborra komoran. - Seydának pedig a levegője. Nézzétek, két asszasszin már halott, és a harmadik is alig mozog már! Nyilván régebb óta lehetnek a ketrecben, mint Seyda. Próbáljunk hinni abban, hogy Seyda után már nem volt miért variálni a ketrecek és a konzolok összeköttetésével! Befogták a nemes vadat, csak megzavartuk őket, azért nem tudták elszállítani. Nincs időnk, Mandalore! Ha az asszonyod nem mozdul többé, akkor már mindegy, melyik lehetőség elszalasztásáért fogod átkozni magadat! Ha most nem választasz, akkor még annyi vígaszod sem lesz, hogy legalább tenni próbáltál valamit Seydáért!

Calborn szó nélkül fordult a kijárat felé. Revan hirtelen elhatározással eredt a nyomába.



A hat oszlop közötti energiafal lassan fölemelkedett. Calborn minden ízében reszketve figyelte, hogyan jelennek meg, és erősödnek a földön sötétlő test körvonalai. Miután a kontúrok tökéletesen kirajzolták a földön heverő Seyda alakját, a vibráló fal lassan leereszkedett. Revan már akkor útjára engedte gyógyító energiáját, mikor Seyda jelenlétének halovány érzete még csak megrezdítette kifinomult idegrendszerét.



Seyda nagyon mély álomból ébredt. Sokáig csak feküdt, füle érzékenyen itta be a kintről beszűrűdő ismerős hangokat, tekintete sorra feltérképezte kedves kis otthona ismerős tárgyait. Hat óra elmúlt. Fekete lanilinjában aludt, csak páncélja volt letéve mellette a székre. Valami zavarta, de mert nem jött rá, mi az, egyelőre nem is törődött vele. A reggeliről már lekésett, az nem baj, de az eligazítást nem késheti le!

Gyorsan lezuhanyozott, tiszta ruhába bújt, majd kilépett a ragyogó napfénybe, és megtorpant. Lakása bejáratának két oldalán őrharcosok álltak. Őrzik? Miért? Megint a furcsa érzet, hogy valami nincs a helyén.

Tétova lépést tett előre, mert mégiscsak oda kellene érnie! Hallotta a súlyosan dobbanó lépteket a háta mögött. Az őrharcosok ugyan meg sem szólaltak, csak éppen... követték! Egészen a sorakozóhelyig. Nem akadályozták meg, hogy gyorsan belépjen a helyére, de nem mozdultak a közeléből.

Mindenki megkapta feladatát, csak Seyda nem. Bátortalanul lépett közelebb Xargához, aki végigmérte a jócskán késésben lévő harcosnőt, de semmit nem szólt.

- Xarga - szólította meg Seyda. - Bocsáss meg, hogy elkéstem! Szégyellem magam, de valahogy elaludtam. Kérlek, mondd meg, mi lesz a feladatom!

- Én nem adhatok neked feladatot, Seyda! Te nem vagy többé a harcosunk!

Seydának valahonnan ismerős volt ez a mondat. Ez a szigorú kijelentés. Épp meg akarta kérdezni, miért büntetik, amikor megpillantotta a feléjük igyekvő gárdakapitányt. Olyan fájdalommal robbant be tudatába minden, hogy pillanatokra megroskadt az emlékek súlya alatt. Ő megtámadta Larsent, és Sylas… Sylas kitagadta őt. Azt mondta, el kell mennie! Ezért őrzik hát! Mint egy bűnözőt! Hogy szem előtt legyen, amíg ki nem megy a vadonba! ÉsmMost jön Larsen a paranccsal, hogy a köztársaságiakhoz kísérje… vagy Revanhez… mert Sylas azt mondta, Menj el a köztársaságiakkal, vagy Revannel... Revan hívta őt… azért támadta meg Larsent is… mégsem zavarták ki az éjszakába…

- Megértettem, Xarga! - fordult el lehajtott fejjel. Larsen ekkor ért oda. Tartása még büszkébb volt, mint máskor. Seyda nem emlékezett, hogy valaha is lazítani látta volna a gárdakapitányt. Larsen mindig bevetésre kész volt. Mintha nem ismerné a pihenés fogalmát. Lenézett a lányra, de mielőtt megszólalhatott volna, Seyda megelőzte:

- Sajnálom, őszintén sajnálom! Valami történt velem, de nem emlékszem igazán… most azonnal kell… indulnom?

- Igen. Sylashez kell kísérnünk.

- Larsen… - mondta Seyda szégyenkezve. - Nem engednéd meg, hogy egyedül menjek Sylashez? Ne kísérettel, mint a gonosztevők… hiszen közétek tartoztam… egy ideig… egy nagyon boldog ideig…

A gárdakapitány tekintete a lány feje fölött összekapcsolódott a kiképzőtisztével, aztán egy szemmozdulatával hátrább parancsolta az őrharcosokat.

- Rendben, Seyda, ha zavar a kíséret, eltekinthetünk tőle, de nekem veled kell tartanom!

Hatalmas lépteit a lányéhoz igazítva vezette keresztül a bázison Seydát. Udvariasan nyitott ajtót előtte, és Seyda lehajtott fejjel lépett be a vezérek birodalmába, a tanácsterembe. Az őrharcosok azonnal vigyázzba dermedtek, a vezérek pedig felálltak. Maga Sylas is. Revan nem volt jelen, a lány nem érezte a tiszta, erős energia áramlását.

Látva, hogy még mindig tiszteletettel bánnak vele, Seyda mégegyszer megpróbálkozott Sylas lelkére hatni:

- Nem igazán emlékszem, mi történt, de azt hiszem, Larsent bántottam, és te… elküldtél. Mindent sajnálok, őszintén sajnálok! Nagyon boldog voltam itt! Nem tudom, mikor találok olyan helyet, találok-e egyáltalán, ahol megint otthon érezhetem magam. Sylas, ha mégis meg tudnál bocsátani… és engednéd, hogy maradjak… - az elszakadás fájdalma döbbenetes erővel tört ki belőle. Öklébe harapott, hogy ha könnyeit már nem is tudja titkolni, legalább hangjukat elfojtsa. Most már a harcoshoz méltatlan búcsúért is szégyellte magát, de szíve most már annyira fájt, hogy fizikai fájdalmat okozott. Valahogy meg kellett volna könnyebbülnie!

- Megbocsátottam neked, kislányom, Larsen is megbocsátott. Senki sem haragszik rád! - szólalt meg Sylas megrendülten. - De el kell innen menned! Calborn döntésén már nem változtathatok!

- Calborn? Éppen… Calborn küld el? - suttogta Seyda. - Hiszen amikor nálam volt, ő is azt mondta, nem kell elmennem, nem akarja, hogy elmenjek innen! Nem beszélhetnék vele? Hátha mégis megengedné, hogy itt maradjak…

- Nem fogja engedni! De megpróbálhatod. Larsen odakísér a Striderhez. Calborn útra készen áll. Sokáig volt távol a klánjától, haza kell térnie. Végleg.

- Végleg elmegy? - suttogta Seyda, megrázta fejét, és hátrált egy lépést. - Nem, Sylas, akkor mindegy. Elfogadom a büntetést. Kitaszított vagyok, mert bántottam Larsent. De nem kényszeríthetsz rá, hogy elmenjek Revannel, mert nem akarok jedi lenni, és nem akarok visszamenni a köztársaságba sem! Kimegyek a vadonba, mert azt a jogot nem veheted el tőlem, hogy én válasszam meg a helyet, ahol majd befejezem az életem! Semmit nem viszek magammal, ami a tiétek. Minden fegyvert és felszerelést leteszek, amit tőletek kaptam, azután elhagyom a bázist. Kérlek, vond vissza az őrzésemre adott parancsot! Ne alázz meg azzal, hogy veszélyes bűnözőként bánsz velem! A büszkeséget, hogy három évig közétek tartozhattam, engedd, hogy magammal vihessem!

Meghajolt előttük, és kiment. Már nem sírt, pedig a kín egyre fokozódott a szívében. Szeme égett a visszafojtott könnyektől, a harag és a kétségbeesés most már tombolt benne. Nem törődött az őrharcosokkal, akik még mindig az otthonát őrizték. Hadd őrizzék! Nemsokára úgysem lesz miért őrizniük!

Becsukta az ajtót, kiszíjazta és letette páncélját, melléje tette a kar-és lábvédőket, a páncélkesztyűt és csizmát, csukló-és térdvédőket, majd gyors mozdulatokkal bújt ki az annyira szeretett kényelmes, és jól szabott fekete öltözékből. Elővette a szekrényből régi jedi köpenyét, de kétségbeesve látta, milyen rövid, mert a három év alatt Seyda megnyúlt, magasabb lett. Arról nem is beszélve, hogy dereka, csípője és combja az állandó edzésektől most sokkal formásabb és karcsúbb, mint három évvel ezelőtt, bizonyos domborulatain azonban már nem ért össze a serdülőlányra méretezett köpeny. Nem a maalrasokkal, cannokokkal vagy más ragadozókkal van baj. Azokat nem rövid és kinőtt ruhája fogja érdekelni, de míg eljut hozzájuk, egyáltalán, míg a kapuig elér, többszáz harcos fogja figyelni őt! Hogyan lehet méltósággal vonulni a halálba, ha már az odavezető út is megalázza a halálraítéltet…

Leült az ágyra, majd halk zokogással ráborult, pedig azt hitte, minden könnyét elsírta már. Hallotta a kopogást, de nem törődött vele. Amíg nem szól ki, úgysem fognak bejönni. Tévedett.

- Hoztam neked valamit - súgta fülébe a szelíd, mély hang.

Seyda nem volt biztos abban, hogy valóban hallotta ezt a hangot, mert mikor fölemelte fejét, egyedül volt. Az ágy túloldalán viszont egy aranyszálakkal átszőtt hosszú, olajzöld ruha hevert, mellette lágy tapintású alsónemű, a ruhához illő meghatározhatatlan anyagú kecses vonalú, magas sarkú cipő, fésű, hajcsatok, szalagok, hajpántok, tégelyek és olyan ismeretlen rendeltetésű apróságok, melyekről Seydának fogalma sem volt, mik lehetnek egyáltalán.

Ült az ágy szélén, és nézte a ruhát. Mit jelképez? A vezér megajándékozta őt valamivel, aminek úgysem veszi hasznát. Mielőtt hazament és végleg magára hagyta őt, ezzel a ruhával megköszönte neki... de mit köszönt meg egyáltalán?

Seyda ettől az emléktől zavarba jött, és nem tudott választ adni magának. Végül fölállt, ledobta kinőtt köpenyét, visszabújt fekete lanilinruhájába és csizmájába. Legalább a méltósága maradjon meg. A páncélt azonban nem vette föl. Minek? Nem harcolni megy.

Nem nézett vissza a ruhakölteményre. Kilépett az ajtón. Az őrharcosok most is ott voltak, és szelíd mosollyal, szótlanul nézték őt. Seyda tétován ment oda hozzájuk, és kibuggyant a könnye, amikor bátortalan mozdulattal megsimogatta páncélos karjukat, és megcsókolta arcukat. Mintha rajtuk keresztül búcsúzna így az egész bázistól. Utolsóként Larsent érintette meg, majd letörölte könnyeit, és mikor meg bírt végre szólalni, felnézett a gárdakapitány komoly arcába:

- Kérlek, mondd meg Sylasnek, kénytelen voltam ezt a lanilinruhát mégis magammal vinni! Nincs más, amit fölvehetnék. Az én régi köpenyem még egy jedi kislányé volt. És én nem vagyok sem jedi, sem kislány. Az a gyönyörű ruha, amit bent találtok, nem engem illet. És kár lenne érte odakint... Kérlek, köszönjetek el a nevemben Teregriltől, Sergertől és a többiektől is! Nem akarok odamenni hozzájuk! Nem akarok sírni előttük! És még nehezebb lenne kimennem…. Nagyon, nagyon szerettelek titeket, Larsen…

Most már nem nézett senkire, semerre, szaladni kezdett a kapu felé. Az álcázott kapuőrök azonnal láthatóvá váltak, amint megközelítette őket. Elállták az útját. Seyda furcsállta, ők miért nem kapták meg a parancsot Sylestől, hogy ki kell engedniük őt. Körülvették, de nem fenyegetés volt mozdulatukban, hanem féltés.

- Sylas kitaszított engem, és Calborn... Calborn is elküldött. Engedjetek ki, kérlek! Ha köztetek nem maradhattam, nem akarok elmenni a köztársaságba, idegenek közé! Itt volt az otthonom. Nincsen fegyverem, és energiám sincs. Odakint akarom befejezni! Ez minden harcosnak joga…

- De nem a tiéd! - lépett közelebb hozzá Teridon, az őrkapitány. - Az életed fölött már nem rendelkezhetsz! Még a klánvezérek sem! Csak a Mandalore. Tőle kérj engedélyt! Nem fogja megadni, ebben biztos vagyok, de beszélj vele!

- Miért gúnyolódsz velem, Teridon? - csordult túl Seydán a fájdalom. - Hogy adhatna engedélyt az, aki már évek óta halott?

Az őrkapitány elkomorult:

- Nem emlékszem, hogy valaha is gúnyolódtam volna veled. Az egyéniséged csodálatot és tiszteletet váltott ki belőlem mindig, és ezzel nem is vagyok egyedül.

Teridon arca, hangja és viselkedése egyértelművé tette, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ez elbizonytalanította Seydát:

- De, hát… - dadogta. - Kitől kérjek engedélyt? Nincs Mandalore-unk…

- Rendben, Seyda - egyezett bele az őrkapitány. - Akkor ezt közöld vele te!

Seyda képtelen volt összeszedni magát:

- De… hát… hogyan? Hol van… ő?

- A hátad mögött.

Seyda villámgyorsan fordult meg.

- Miért akarsz meghalni? - kérdezte Calborn szelíd szemrehányással.

Seyda térde megrogyott, sötét szeme tágra nyílt:

- Te?! Te vagy… a Mandalore?!

- Igen, én vagyok.

- És te… te küldtél el… nem engedted, hogy itt maradjak… pedig azt mondtad, hogy nem kell elmennem innen, ahol annyira szerettem…

- Nem küldtelek el, Seyda. De nem maradhatsz itt!

- Igen, tudom. Sylas elmondta. Kitaszított vagyok. De nem akarok a köztársaságiakkal menni! És nem akarok visszamenni a jedi mesterekhez! Hazudtak nekem. Rólatok és Revanről. És olyan érzéseket tiltottak, amelyeket pedig… mégis érzek, de nem tudom, mit kezdjek velük… és Sylas azt is mondta, hogy te is…te is elmégy innen… végleg… akkor meg úgyis mindegy már…

Calborn elmosolyodott:

- Igen, elmegyek. Hogy végleg? Nem, nem végleg, de sokáig nem jövök vissza. Sok dolgom lesz. És már amúgy sincs miért itt maradnom!

- Nincs miért maradnod… - ismételte Seyda lemondóan, és a kapu felé fordult. - Akkor, mielőtt végleg elmégy, kérlek, mondd meg Teridonéknak, hogy engedjenek ki a vadonba!

- Kegyetlen az a halál, Seyda.

- De jogom van hozzá! Ti, vezérek hoztátok ezt a törvényt!

Calborn megfogta a kezét:

- Mi hoztuk. Igaz. De te nem vagy kitaszított! Sylas és Larsen megbocsátott neked. Mindenki tudja, hogy nem gyűlöletből, vagy rosszindulatból fordultál Larsen ellen! Megérezted, hogy felderítőtársaidat megtámadták a sithek. Segíteni akartál rajtuk, és úgy hitted, időben odaérhetsz, hogy Revannel együtt megvédd társaidat! Helsa vezetése azonban lassabban reagált a sürgetésedre, mint elvártad volna. Elfeledkeztél arról, hogy nekünk azért több időre van szükségünk a mozgósításhoz, mint egy magányos jedinek!Felkészületlenül el se érdemes indulnunk, és az oktalan sietség mindannyiunk életébe kerülhet! Sajnos, semmiképp se menthettük volna meg felderítőinket. Már akkor halottak voltak, mikor Revan elsőként odaért. Nem vagy kitaszított, Seyda! Elmehetsz innen, vagy maradhatsz, akaratod szerint! De ha már választhatsz, nem lenne kedved velem jönni Telrevanra?

Seyda lélegzete elakadt:

- Veled… menni? Veled…?

- Igen, velem - ismételte Calborn. - De ahova én megyek, oda nem jöhetsz harcosként! Szeretnélek látni abban az aranyzöld ruhában…

Seyda feldobogó szívvel a lakása felé fordult. A vezérharcos utánaszólt:

- Bontsd ki a hajadat! Kérlek…

Seyda most már szaladt, tudomást sem véve Canderous, Sylas és az alvezérek jelenlétéről. Sylas fejcsóválva nézett utána:

- Calborn, ő még mindig csak egy gyermek! Még nem nő.

- Igazad van! Még nem nő. De kitől tanulta volna meg, mit jelent nőnek lenni? Azon az utasszállítón csak azt tanulta meg, hogyan kell elrejtenie a nőiességét! Ösztönösen tette, anélkül, hogy tudta volna, miért és mitől kell megvédenie magát. Ha akkor az ösztöne megtanította a védekezésre, ugyanúgy megtanítja majd, hogyan nyíljon ki asszonyként!

- Adj még neki időt, Calborn!

- Sylas, én tudom, hogy neked is a szívedhez nőtt, és lányodként szereted, azért esik nehezedre elengedni. De én már nem maradhatok tovább, és nem tudom itthagyni őt! Képtelen vagyok elválni tőle! Ha jedik és a sötét jedik számára is egyaránt alkalmas tanítványként, és ha képes volt köztünk a mesterfelderítő és mesterkardforgató szintjét elérni, miért épp asszonyként vallana kudarcot?

- Mert még mindig kislány. Elárulja a viselkedése. Emberi öröksége folytán az ő élete sokkal rövidebb, mint a miénk! Később érik, és hamarabb hervad el, mint a mi asszonyaink! Az ő tizenhat éve nem azonos a mi lányaink tizenhat évével! Te csak az érzékeiddel látod őt, nem az értelmeddel!

- Ez igaz, de ha ennek a kislánynak eszébe jut öngyilkosságot elkövetni, mert megtudja, hogy hazamegyek, és nem leszek többé a közelében, akkor szerinted gyerekként érez irántam?

Sylas nyilvánvalóan mulatott magában, hangja legalábbis erre engedett következtetni:

- Ha meg nem sértem Mandalore-i méltóságodat, de anélkül, hogy szavaimmal bármire is céloznék, ez attól függ, hogy te valóban csak vezérként viselkedtél vele, vagy esetleg... közelebb is merészkedtél hozzá…

Calborn nem nézett Sylasre:

- Szóval három napja már titkosszolgálatod is van. Gyorsan fejlődik a klánod.

Nyílt a konténerlakás ajtaja, de az, aki onnan kilépett, alig hasonlított arra a Seydára, aki nap, mint nap ezen az udvaron szokott gyakorlatozni fekete ruhájában, és világoskék páncéljában.

Megtorpant a küszöbön, észrevéve, hogyan bámulják az összegyűlt harcosok. Calborn is bűvölten állt. Seyda harcban formálódott karcsú, nyúlánk testén lágyan omlott végig a sötétzöld ruha, a rafináltan beleszőtt aranyszálak minden apró mozdulatára megvillantak, így szó szerint is káprázott a szem Seyda látványától.

A zárt magas nyak, a lefelé bővülő ujjak és a földet söprő ruha szegélyén aranyhímzés futott körbe. A ruha titokzatossá tette viselőjét, egyúttal nem kihívóan, de fölhívta rá a figyelmet. Seyda megemelte a szoknya alját, hogy lépni tudjon, így látszott a fehér harisnyába bújtatott karcsú bokája, és kissé bizonytalan járása elárulta, milyen szokatlan számára a magas sarkú cipő. Néhány lépés után azonban már hozzászokott, és kecses léptekkel közeledett harcostársai sorfala közt a vezérekhez. Larsen és őrharcosai védőgyűrűbe zárva látható büszkeséggel kísérték.

Seyda arca nem volt kifestve, mert fogalma sem volt róla, hogy erre szolgáltak volna azok az krémek, fiolák, és egyéb megfejthetetlen akármik, melyek az ágyát félig elborították. Derekáig omló, gyűrűkbe csavarodó sötét fürtjei azonban minden arcfestést pótoltak.

- Szóval még mindig kislány! - mondta Calborn, és nem bírt elszakadni Seyda látványától. Sylas a fejét ingatta:

- Nem. Igazad van! Már nem kislány!

Telrevan vezére végre megmozdult. A lányhoz lépett, kézen fogta. Az udvar közepére vezette, ahol a harcosok összegyűltek. Seydán látszott, legszívesebben elbújna valahova, ahol nem bámulják ennyire, és ennyien.

- Sylas cal Starviller - szólalt meg Calborn mély, kellemes zengésű hangja. - Holnap vissza kell térnem a Telrevan Központba, hogy elfoglaljam helyemet népem elvárásainak megfelelően! Mielőtt elmegyek, arra kérlek, hogy Seydát, akit lányodként szeretsz, add nekem, hogy nőül vehessem! Szívében és cselekedeteiben mandalóriai harcossá nevelted! Méltónak tartom őt arra, hogy megkapja a legnagyobb tiszteletet, amit asszony kaphat, és betöltse a Calora helyét, melyet e nagyszerű birodalomban csak egyetlen nő tölthet be a birodalom kizárólagos nagyura, a Mandalore oldalán!

- Egyetértek döntéseddel, Calborn cal Telrevan Mandalore! Seyda nagyszerűen képzett, hűséges és önfeláldozó harcosunk. Egy éve már klánunk törvényes tagja is. Nagy megtiszteltetés, hogy a birodalom új nagyura a mi klánunkból választott magának asszonyt! Bár a szertartást, mely törvényesen Seydához köt majd, nem egy harci bázison kellene megtartanunk, ez azonban különleges eset! Seyda itt élt köztünk! Méltó búcsúztatást szeretnénk szervezni, mielőtt elhagynátok ezt a helyet! Ma este itt ünnepséget tartunk, ezen a harci bázison, ahol az új Mandalore és szépséges harcos-asszonya először találkozott! Kezdődjön Helsán az új legenda!




Seyda csak állt, látott és hallott mindent, de nem értette, mi történik körülötte. Csak a boldogságot érezte, hogy a vezér, akit mindenki tisztel, nem szégyelli fogni az ő kezét ennyi harcos és vezér előtt. Megdöbbentette, hogy kiderült, Calborn maga az uralkodó, a Mandalore, aki ennek a birodalomnak jelképe, vezetője, irányítója. Seyda el sem tudta képzelni, mekkora tisztelet övezi majd ezt a klánvezért, ha már most is ekkora a tekintélye.

A házasságról még kevesebb fogalma volt. A jedik nem házasodtak. Jedi férfit és jedi nőt soha nem látott kézenfogva. Néha hallott jedikről, akik a tiltás ellenére egymásba szerettek, ezért el kellett hagyniuk az akadémiát, hogy ne rombolják a többiek morálját. A szerelem veszélyes dolog, mondták a mesterek. Megosztja a figyelmet, zavarja a tanításokat és eltúlzott reakciókhoz vezet.

Seyda azon gondolkodott, honnan tudják ezt a mesterek, ha ők maguk tartózkodtak a szerelemtől…

- Mandalore - sietett oda Brailor. - Két köztársasági hajó érkezett a foglyokért! Nemsokára leszállnak.

Calborn lehajtott fejjel, elgondolkodva játszadozott a tenyerében tartott, harcokban edződött erős, de karcsú barna ujjakkal, aztán felpillantott:

- Hát szálljanak le! Meghívjuk őket vacsorára. Canderous?

- Sylasnek segít a szervezésben. Mandalore, köszönöm, hogy nem feledkeztetek meg a fiúkról! Nagyon boldogok! Egy ilyen bázison nemigen van ünnepségre alkalom! Xarga alig bír velük!

- Xarga? - mosolyodott el Calborn. - Mondd meg neki, hogy adjon szabadságot a fiúknak délutánra, hadd legyen még jobb kedvük estére! Lazítsanak egy kicsit! Elég keményen dolgoztatja őket. És lazítson ő is!

- Megmondom neki.

- Jó. És hívjátok be Saborra felderítőit! Beszélj Tereton parancsnokkal és kérd, hogy helyettesítse harcosaival a mieinket ma délután, és holnap egész nap! Ide is kérj váltóőrséget! Revan hol van? Egész délelőtt nem láttam.

- A Surran bázison kószál. De hogy mit csinál, azt szerintem még senki nem merte megkérdezni tőle.

- Jó. Ha összeszeditek a felderítőket, szóljatok Revannek is! Ne felejtsétek kint őt se a nagy boldogságban!

Brailor bólintott és már ott se volt. Calborn Seydára nézett:

- Saját testőrséget kapsz. A te védelmed lesz a feladatuk! Larsen a testőrkapitányod.

- Larsen? - pillantott a délceg kiállású gárdakapitányra Seyda. - Hisz megtámadtalak téged! Hát nem gyűlölsz?

- Gyűlölni téged? Nem, Seyda. Nem gyűlöllek. És bocsánatot kértél már. Megértettem, miért tetted. És rád amúgy sem tudnék haragudni, Calora.

- Calora? - ismételte Seyda. - Az mit jelent?

- A legtiszteletteljesebb megszólítás, amivel ebben a birodalomban egy nőt illetni lehet. Calora Mandalore azt jelenti, Mandalore asszonya. Téged eddig is tiszteltelek, Seyda - hajolt meg gálánsan az eddigi gárdakapitány. - Örülök, hogy te leszel a legnagyobb úr asszonya! Életemet kész vagyok a védelmedben bármikor feláldozni!

- De Larsen, én tudok vigyázni magamra, nem szabad, hogy veszélybe kerülj miattam…

A testőrkapitány ismét meghajolt:

- Eddig harcos voltál, Seyda. Az volt a dolgod, hogy magadat, vezéreidet és társaidat megvédd! De most már többet ér az életed, mint bárkié ebben a birodalomban! Mandalore legféltettebb kincse vagy! Nem harcolhatsz, nem sebesülhetsz meg, nem kerülhetsz veszélybe! És eljön majd az idő, amikor nem is lennél képes harcolni, mert… - Calborn elboruló homlokára pillantva nem fejezte be a mondatot.

- Bocsáss meg, Mandalore! - mondta halkan. Calborn megrázta fejét:

- Nincs miért - mormolta. - Csak féltem őt… közeli még az emlék. Félek…

- Tudom, Mandalore. Csak igyekeztem őt meggyőzni.

- Lesz vele munkád! - simogatta meg a lány haját a vezér, összeszedve magát. Seyda felnézett rá, szemében látszott a vágy, hogy ő is szeretné megsimogatni Calborn arcát. Kezét megmozdította, de az félútig sem jutott. Lehanyatlott, anélkül, hogy a vezért meg merte volna érinteni.

Larsen tapintatosan visszavonult, látva, hogy a Mandalore lehajol a lányhoz, és megcsókolja. Seyda csak állt, anélkül, hogy mozdulni mert volna. A vezér személye tabu volt a számára. Tudta, hogy ezt azok is tudják, akik most látják őket, de valószínűleg nem értik meg a zavarát, és ez még nagyobb zavarba hozta.

Calborn újra kézen fogta:

- Larsenen kívül mást is elkértem Sylastől. Ne legyél idegenek között!

Seyda néma maradt. A gát, amit eredetileg a vezér óriási tekintélye épített föl benne, nemhogy leomlott volna, inkább megerősödni látszott. Most már nemcsak megérinteni, de megszólítani sem merte a Mandalore-t. Calborn sejthette, mi játszódik le benne, és úgy tett, mintha Seyda kérdésére válaszolna:

- Larsen parancsnoksága alatt az egyik testőröd Davrel lesz.

Most valóban látszott az öröm Seyda arcán. Davrel közvetlen harcostársa volt, nem vezér, és nem büszke kapitány, mint az előkelő modorú Larsen. Calborn folytatta:

- Velünk jön Saborra és Sheruk is!

Újabb hálás mosoly:

- Örülök nekik! Köszönöm, Calborn!

- Van még valaki, akit szeretnél magaddal vinni? Lehet, hogy Sylas végig fog kergetni a bázison, ha észreveszi, hogy megint valakit el akarok tőle csábítani… de meg fogom oldani.

- Akkor ne vegyél el több őrharcost Sylastől! - Seyda elbátortalanodva folytatta. - Van valaki, akit szeretnék, ha velünk jöhetne… de lehet, hogy nem akarod… hogy eljöjjön…

Calborn kutatón nézett Seyda szemébe, és egyszerre megértette:

- Gyere! - húzta maga után. Ahogy megindultak, Larsen és őrharcosai azonnal a nyomukba eredtek.

Mikor a kerítéshez értek, a köztársasági foglyokra felügyelő őrharcosok laza testtartása azonnal vigyázzra váltott.

- Ma lesz a megváltásotok napja! - vígasztalta őket Calborn. - Hamarosan ideér a két köztársasági hajó. Attól a pillanattól fogva szabadok vagytok! Kitartásotokért külön jutalmat kaptok Teregrilékkel és Taironékkal együtt. Az én parancsom miatt kellett eltűrnie Helsának ezt a bandát, Sylas hiába tiltakozott ellenük! Bevallom, én a helyetekben - saját parancsom ellenére - már az első napon végeztem volna mindegyik fickóval, de ha meghallom Sylastől, hogy ezt tőlem hallottátok, vége az őrharcosi karriereteknek, és mehettek valamelyik polgári szektorba állatokat őrizni! Holnaptól pedig új feladat vár rátok, mielőtt unatkozni kezdenétek! - huncut mosollyal nézett le Seydára, aki csak ennyit jegyzett meg:

- Szegény Sylas…

Calborn elmosolyodott:

- Holnaptól Larsen parancsnoksága alatt a Calora testőrségébe kerültök Teregrilékkel együtt! Kibírtátok, hogy a kapitányt ne szedjétek ízekre az első napon, és egészben megőriztétek három évig! Ekkora önuralommal rendelkező őrharcosokra bátran rá merem bízni Seydát, aki ma este az asszonyom lesz...

A négy őrharcos ekkor egyszerre hajolt meg leendő úrnője előtt. Seyda zavarba jött:

- Egy harcosnőre vigyázni… nem… furcsa ez… nektek?

- Nem - felelt Serger elkomolyodva. - Rád vigyázni számunkra hatalmas megtiszteltetés, Seyda! Nagyszerű harcos vagy, de nem Calora Mandalore kötelessége megvédeni magát!

- Meddig próbálkozol még? - kérdezte szelíden Calborn. - Miért nem nyugszol bele, hogy azoknak az őrizetére akarlak bízni, akiket ismersz, akikben megbízol! Olyan kiképzéseket csináltál végig, melyekre nem minden harcosunk volt képes! Ők is tudják ezt, de feladatuk nem Seyda, a harcostárs védelme lesz! Ők Calora Mandalore-ra, a Mandalóriai Birodalom legelső asszonyára fognak vigyázni!

- Utolsó csepp vérünkig, Mandalore! - feszültek ismét vigyázzba az őrharcosok.

Calborn most nem engedte előre Seydát. Két őrharcos lépett be a foglyok rezidenciájába, mögöttük Serger és Larsen, azután Calborn és Seyda. A sort újabb két őrharcos zárta.

- Eljöttem, ahogy megígértem - mondta a vezér indulattól mentes, kellemes hangján. - Egy órán belül bázisunkra leszáll két köztársasági hajó. Önökért jönnek.

A férfiak közelebb nyomultak, Seydát bámulták döbbenten, aki a vezérhez simult. Calborn azonban érezte, hogy nem félelemből. Ezek nem voltak számára ellenfelek. De iszonyodott tőlük. Elbánt volna velük, ha rákényszerítik, de irtózott a tudattól, hogy akár meg is kelljen érintenie őket. Ezt az őrharcosok is érzékelték, és közelebb léptek úrnőjükhöz.

- A lány hazajöhet velünk, igaz? Persze, mi másért hoztátok volna ide nekünk! - mondta a pilóta, önkéntelenül megnyalva száját, és mohón nyújtotta kezét Seyda felé. - Mutasd csak magad! Jó dolgod lesz, majd meglátod, milyen jó! De még van egy kis idő az indulásig, addig megismerkedünk egymással… épp itt az ideje…

- Vissza! - Serger és Lantisol egyszerre lépett két oldalról a hátráló Seyda elé. Serger félreütötte a pilóta kezét. - Ha csak a leheleted is megérinti a Calorát, meghalsz!

- Micsoda? Kicsodát? - lépett közelebb a navigátor.

Ahogy Calborn elmozdult az ajtóból, hogy a távoli sarokban üldögélő Mrs.Winterhez vezesse a lányt, Larsen és testőrsége gyűrűje körbevette őket. Négy újabb őrharcos lépett be mögöttük a nyitott ajtón és lazán szétvetett lábbal, leeresztett fegyverrel, de éberen figyelték a foglyokat. A sarokba érve Seyda elengedte Calborn kezét, és átfogta az idős asszony nyakát. Mindkét oldalról megcsókolta az arcát. Az asszony magához ölelte:

- Nagyon, nagyon csinos vagy, kicsi Seydám! Igazi nő lett belőled! Örülök, hogy téged is látlak, fiam! Ne haragudjatok, ha ülve maradok, de elég nehezen mozgok! Időváltozás lesz, mert fájnak az ízületeim, a csontjaim…

Calborn lehajolt és megcsókolta Mrs. Winter kezét:

- Asszonyom, hazaviszik Önöket. Bizonyára örül, hogy viszontlátja a családját!

- A családomat, fiam? A családom már régen szétszóródott! Felnőttek már az unokáim is! Ezt a kedves kislányt szeretgettem helyettük, amíg velem volt a hajón. Meg amikor eljött ide hozzám látogatóba.

Seyda Calbornra pillantott, aki válaszul bólintott. Seyda arca felragyogott:

- Mrs.Winter, tényleg muszáj elmennie holnap ezekkel a… - nem fejezte be, de egyértelmű volt, kikről beszél. Az érintettek vették is a lapot, mert a pilóta dühtől vöröslő arccal ugrott feléje. De nem érhette el. Az őrharcosok figyelmeztetően magasodtak előtte, így csak ordítozással tudott felháborodásának hangot adni:

- Hát ilyen jó dolgod volt köztük, hogy a sajátjaid ellen fordulsz? Előlünk mindig bujkáltál, de úgy látom, ezeknek a hímeknek első szóra megálltál, te, te kis szajha!

Larsen páncélkesztyűs ökle betörte az orrát, és felrepesztette a száját. Vérbe boruló arccal, ájultan rogyott le. A testőrkapitány lerázta kesztyűjéről a vért, és megvetően mérte végig az ugrásra kész társaságot:

- Ha megpróbáljátok, mind itt maradtok! - mondta hidegen. Az ajtónál álló őrharcosok beljebb léptek, és Larsen testőreivel együtt minden oldalról közrefogták a foglyokat. A rémült Flora hirtelen hisztérikusan sikoltozni kezdett:

- Uramisten, most megölnek minket, most tényleg megölnek minket, jaj, megölnek minket!!!!

A közelében álló Lantisol Flora szájára tette páncélkesztyűs kezét, hogy elhallgattassa. A sikoltozás abbamaradt.

Lantisol békés reakciója feloldotta a feszültséget. A foglyok harciassága elpárolgott. Larsen a navigátorra szegezte átható tekintetét:

- Ha még egy Seydát sértő szó elhagyja a szátokat, nem fogjátok ennyivel megúszni, mint ez itt! - rúgta meg csizmája orrával az ájult pilótát. A foglyok egyenként elkullogtak. Larsen őrharcosai visszaálltak előző helyükre. Seyda jókedve azonban már megcsappant. A pilóta iménti szavait a kapitánytól is hallotta, és bár jelentésével ugyanúgy nem volt tisztában akkor sem, most sem, hisz sem a jediknél, sem itt Helsán senki nem beszélt így vele, de ha Larsen ilyen keményen megbüntette, a vezér pedig jóváhagyta a pilóta megbüntetését, akkor biztos nagyon durva sértés lehetett.

- Mrs.Winter - mondta, csaknem suttogva. - Holnap én is elmegyek innen, és nagyon, nagyon szeretném, ha maga is velem jönne!

- Hova, kicsi Seydám? - mosolygott rá az asszony.

- Hát ahova én megyek.

- És te hova mész?

- Hát, ahova Calborn visz.

- És hova visz Calborn?

- Hát… hova is megyünk? - és Seyda fölnézett a vezérre olyan ártatlan arckifejezéssel, hogy most már az őrharcosok sem állták meg mosoly nélkül.

Calborn megsimogatta a gyönyörű sötét fürtöket, és két roppant tenyerébe zárta a lány egyik kicsi, formás kezét:

- Holnap vissza kell térnem a birodalom Központjába, hogy azzá legyek, amit ön kívánt nekem, Mrs.Winter! És magammal viszem Seydát, aki ma este a feleségem lesz. Az én kívánságom egybeesik az övével. Nagyon ragaszkodik Önhöz, aki féltő szeretettel fordult feléje. Én pedig köszönöm, hogy vigyázott rá ezek közt az ocsmány férgek között! Szeretnénk, ha velünk jönne!

Mrs.Winter összekulcsolta két ráncos kezét az ölében, és Seydáról Calbornra nézett, majd vissza Seydára:

- És egy fiatal párnak éppen rám, egy öregasszonyra van szüksége? Csak zavarnálak benneteket a kis fészketekben!

- Kis fészek? - Calborn arcán most futott át először a büszkeség mosolya. - Annak a kis fészeknek a legkisebb csücskébe ez az egész bázis mindenestül beleférne! Nem hiszem, Mrs.Winter, hogy önt igazán érdekli a gazdagság, a pompa vagy a hatalom, de talán mégis könnyebben tud dönteni, ha azt mondom, a Mandalóriai Birodalom úrnője és ura kéri önt, fogadja el a meghívásukat!

Seyda reménykedve nézett az idős asszony szemébe, aki pár pillanatnyi hallgatás után Calbornhoz intézte szavait:

- A hatalom és a gazdagság soha nem izgatott engem, mindig a családomért éltem, értük dolgoztam. De nekik már hosszú évek óta nincs szükségük rám, messzire sodródtak tőlem. Ez a kicsi lányka belopta magát a szívembe. Ha tényleg a közelében lehetnék, annak tudnék örülni! És azt is látnám, úgy kormányozza-e a fiam a birodalmát, ahogy megígérte nekem!

- Akkor hát velünk jön? - ragyogott Seyda.

- Ha komolyan gondoltátok, akkor örömmel!

- Megtisztel minket a döntésével! - hajolt meg előtte Calborn. - De akkor most kell jönnie! Ez a fertőzött levegő nincs jó hatással ránk. Lehet, hogy önt is ez betegítette meg!

A Mandalore maga segítette föl az idős asszonyt, és Seydával két oldalról támogatva vezették ki. A navigátor azonnal előrébb jött, láthatóan tiltakozni próbált, de mikor Serger egyet lépett feléje, a fickó becsukta a száját, és visszahúzódott.

A friss levegőre érve Mrs.Winter összeszedte magát. Körülnézett a tágas bázison, már amennyit innen egyáltalán láthatott belőle:

- Te lány, nem tréfál az urad? Tényleg olyan hatalmas az a fészek?

Seyda megrémült a tiszteletlen szó hallatán:

- Calborn soha nem tréfál! Ez sértés! Ő vezér, és a vezérek soha nem tréfálnak! Mindig igazat mondanak! A harcosok is! Én is! Itt mindenkinek kötelező igazat mondani!

- Jól van, jól van, nem akartam sértegetni az uradat! Hova visztek most?

Calborn csatlakozott hozzájuk, miután beszélt Sergerrel. Ezután Larsen halkan számolt be neki a kapitány távozásáról. Calborn nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz. Előresietett a két nőhöz, és az idős asszony tempójához igazította lépteit, ahogy Larsen és testőrei is tették. Mikor Mrs.Winter utolsó kérdése elhangzott, Seyda kérdőn pillantott Calbornra, aki csak annyit mondott:

- Ezen a bázison csak egyetlen nőnek való helyiség van. A tiéd.

- Calbornnak igaza van! - mondta lelkesen Seyda. - Majd meg tetszik látni, milyen kényelmes, hangulatos szobám van! Itt most jobbra kell kanyarodnunk! Tetszik látni, mekkora ez a bázis? Nézze csak, itt szoktunk edzeni, ott szoktunk sorakozni, amott pedig az ebédlő…

Nagy jövés-menés volt, de mindenki megnézte az őrharcosokkal körülvett nagyurat és úrnőt, akik egy lassan vánszorgó, kopott ruhájú, hatvan év körüli asszonyt vezettek. Ahogy elérték Seyda lakását, Larsen visszatartotta a lányt:

- Bocsáss meg, Calora, de csak akkor léphetsz be, ha én engedélyt adok rá! Ha valóban nem fenyeget veszély, akkor bemehetsz!

- Veszély, Larsen? Itt? De hát ez az én szobám! - Seyda hirtelen támadt idegességében elnevette magát, aztán elkomolyodott. - Hogy lenne itt veszély? Eddig is itt laktam!

- Igaz, Seyda, de eddig a harcostársunk voltál, mától viszont te vagy az úrnőnk, Mandalore asszonya! Saját életünkkel felelünk a Mandalore előtt a te biztonságodért!

Seyda végignézett az őrharcosok komoly arcán, és látnia kellett, hogy amit Larsen mond, az szóról szóra igaz!

- Calborn! - fordult hirtelen a vezérhez. - Calborn, az nem lehet, hogy te őket vonod felelősségre, ha velem baj történik… bocsáss meg… - hajtotta le fejét. - Megfeledkeztem magamról… egy vezért kértem számon…

Calborn megérintette az arcát:

- Seyda, én egy egész birodalom vezetésének minden terhét fölvállaltam, téged pedig asszonyomnak választottalak! Nem lehetek mindig melletted, de Mandalore-nak is, mint minden egyes harcosának tudnia kell, hogy bárhova megy is, bármit kell is tennie, az otthonában béke van, a családja biztonságban van! Minden olyan területet fokozottan kell védenünk, ahol asszonyaink és gyermekeink, életünk alapjai és fenntartói élnek! A birodalom urának asszonyára pedig mindenkinél jobban kell vigyáznunk! Larsen és minden őrharcos, aki a szolgálatodba lép, tisztában van vele, mekkora felelősséget vállal. De egyikük sem riadt vissza ettől a mérhetelenül nagy feladattól! Azért akartam a személyi védelmedre olyan őrharcosokat kérni, akik ismernek téged, akiknek többet jelentesz, mint azoknak a telrevani őrharcosoknak és Karendhor gárdistáknak, akik még sosem láttak téged, semmit se tudnak rólad! Sosem vetted észre, hogy vezéreid, az őrharcosok és harcostársaid mennyire tisztelnek! Természetesnek tartottad, hogy minden tudásoddal szolgálod őket, sokan köszönhetik neked az életüket, nemcsak Davrel és Tairon! Köztük éltél, mellettük harcoltál, meggyógyítottad őket, ha megsérültek. Ezek az őrharcosok ezután érted, úrnőjükért tesznek meg mindent, hogy megvédjenek! Ez nem kegyetlenség, Seyda! Ez a föld a harcosok világa, és te, az üldözött kis árva épp úgy megálltad a benne a helyedet, mint bármelyik harcos, aki vér szerinti szülötte ennek a földnek! Harcosa voltál, légy hát most az úrnője ennek a birodalomnak!

Seyda lassan Larsenre emelte pillantását, majd sorban az őrharcosokra:

- Megígérem nektek, hogy mindig csak azt fogom tenni, amit biztonságosnak ítéltek, nehogy miattam büntessenek titeket, és soha nem foglak veszélybe sodorni benneteket! - mondta egészen halkan.

- Ez csak megkönnyíti a védelmezésedet, Calora! - mondta Larsen mély tisztelettel, és belépett a lakásba. Rövidesen visszatért, és kitárta az ajtót:

- Beléphetsz, Calora!