|
7. fejezet: Így végződik…
2007.11.07. 11:54
Szerző megjegyzése:
Íme az utolsó fejezet. :-)
7. fejezet: Így végződik…
Az első döbbenet elmúltával, Ginny leugrott a székről, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy Piton után eredjen. Harry elkapta a lány karját. Pillanatnyilag az se érdekelte, hogy fájdalmat okoz a durvaságával.
- Mi történt?
Ginny meg se hallotta a kérdést. Kétségbeesetten igyekezett kitépni magát a másik szorításából.
- Ginny, várj! Hé! – A lány időközben visszafordult, és megpróbálta lefejteni a kezéről Harry ujjait. A körmei a fiú bőrébe mélyedtek. – Maradj nyugton, csak egy percre! Mi történt?
Ginny néhány másodpercig még gyanakodva meredt rá, aztán úgy tűnt lassan kezdi felfogni, hol van, és ki beszél hozzá. – A halálfalók… napok óta egyre többen jönnek…
- Gyülekeznek – bólintott Zack. – Mi is észrevettük. – Óvatosan megkerülte Harryt, és megállt, közel Ginnyhez, hogy szükség esetén segítsen lefogni a lányt.
- Az, hogy Piton felbukkant itt, vészjelzés volt a számukra. Valószínűleg úgy gondolják, talált valami módot, hogy kijátssza édesanyád mágiáját, hogy mostanra Dumbledore is megelégelte a vérontást, és hajlandó feláldozni téged… A lényeg: semmiképp se hagyhatják, hogy ő vigyen el innen.
- És azzal kényszerítik rá, hogy átadja nekik Harryt, hogy megtámadják a ti embereiteket.
- Előbbre hozták az akciót, amit amúgy is terveztek – egészítette ki Ginny.
- Kinél a csel válik be, kinél az erőszak – felelte Zack csendesen.
Petunia ziháló zokogása kissé csillapodott, és az asszony letérdelt a látszólag eszméletlen Vernon mellé.
A konyhát vörös fény ragyogta be, amit hátborzongató, egyszerre kínból és dühből táplálkozó üvöltés követett.
- Engedj el, Harry! – nyöszörögte Ginny. – Muszáj kimennem. Ott a bátyám és a barátaim.
- Piton nem akarhat felesleges vérontást – ellenkezett Harry. – Se csatát, Little Whinging közepén, a muglik orra előtt. Elzavarja őket, és ha csöppnyi eszük van…
- Sejtelmed sincs, hogyan élünk – rázta meg a fejét a lány. - Különben is, Ronék nagykorúak, önállóan dönthetnek, és garantálom, hogy egyikük sem választja majd a menekülést.
- Vernon! Vernon! – ismételgette Petunia cérnavékony hangon, a reszkető férfi vállát simogatva.
- Te viszont csak tizenhat vagy – jelentette ki Harry. – Nem harcolhatsz.
Ginny gúnyosan felkuncogott. – Nem tilthatod meg, és nem is tudod megakadályozni. - A temérdek kimerítő – egyéni és csoportos – edzésnek hála, szemmel szinte követhetetlen mozdulattal rántotta elő a pulóvere alatt rejtegetett pálcát. - Obstructo!
A mágikus hullám a levegőbe emelte, aztán a konyhaszekrényhez csapta Harryt. Ginny nem vesztegette az időt arra, hogy felmérje a varázslata milyen károkat okozott – a fiúban és a berendezésben -, félrelökte a bénultan álldogáló Zacket, és kirohant a konyhából.
- Jól van? – Petunia elfordult a férjétől, aki immár magzatpózba gömbölyödve feküdt a padlón, és halkan felnyüszített valahányszor a kinti küzdelem hangjai felerősödtek. – Az istenit, nézd már meg!
Zack felocsúdott, és közelebb lépett Harryhez. – Haver?
- Mindjárt… - mormolta a fiú. – Felkelek innen, csak… szédülök kicsit.
Feljajdult, mikor megérintette a vágást, amit egy üvegdarab ejtett a fején. „Petunia büszkesége, a karcolt mintás ajtó. Nem kell többet megpucolnom.”
Zack keresett egy törlőruhát, majd leguggolt Harry mellé, és óvatosan felitatta a vért az arcáról. A fiú halványan elmosolyodott. – Kösz. Nem szeretnék követelőzni, de egy fájdalomcsillapító jól jönne…
Zack felpattant, és elkezdte egymás után összeforgatni a fiókok tartalmát.
- Kettővel feljebb – sóhajtott Petunia beletörődően. Felállt, és odasétált az unokaöccséhez.
Harry kinyitotta a szemét. – Nem hittem, hogy lesz szíve megátkozni. Állítólag kedvel… Másrészt, ez tökéletes megoldás: ő futhat megnézni, mi van az idióta bátyjával, és én se ugrálok…
Petunia a tarkójára csúsztatta a kezét, és sürgetően intett Zacknek, hogy adja oda a rumos palackot, aztán itatott pár kortyot Harryvel.
- Gyorsabb, mint a gyógyszer – magyarázta.
Harry megvárta, hogy a légzése ismét egyenletessé váljon, aztán közölte a szándékát a másik kettővel. – Látnom kell, mi folyik kint.
- Minek? – kérdezte Petunia ingerülten. – Úgyse avatkozhatsz közbe. Öngyilkosság lenne.
- A pajzson belül nem eshet bántódásom. Nektek se, de természetesen nem kötelező kikísérni.
- Ginny is megsebesített – mutatott rá Zack.
Harry megpróbált egyedül talpra kecmeregni, de kénytelen volt megállapítani, hogy ehhez a sztrájkoló izmai és a szekrény segítsége kevés. Zack, hogy megkímélje néhány újabb zúzódástól, a hóna alá nyúlt, és felhúzta.
- Nem az volt a célja, hogy a biztonságos zónán kívülre hurcoljon. Az meg, hogy a varázslat miatt megsérültem, szerencsétlen véletlen. – Az ajtóhoz érve a falnak dőlt, hogy kicsit összeszedje magát. – Teázgathatunk tovább, úgy téve, mintha közünk se volna ahhoz, hogy időközben lerombolják a Privet Drive-ot, vagy végignézhetjük, de…
-… azt páholyból érdemes – fejezte be Zack jóval nagyobb önbizalommal, mint amekkorát jelenleg érzett magában. Tudni, és úgy-ahogy elfogadni, hogy a mágia élő, a kiválasztottak számára irányítható dolog, egész más volt, mint ugyanezt élesben megtapasztalni. „Odakint pedig nem csak Ginny van, és nem viszonylag gyenge átkokat szórnak egymásra.”
Petunia aggódó pillantást vetett a földön kuporgó Vernonra, aztán követte a két fiút.
***
Harry zsebre tett kézzel, komótosan sétált egyre közelebb a védőbűbáj határához. Imádkozott, hogy ha valaki esetleg figyelné – erre meglehetősen kevés esély mutatkozott a kinti káoszban – tényleg a lezser, nemtörődöm szemlélőt lássa benne, és ne azt a fiút, akinek minden lépésnél megbicsaklik a lába, aki legszívesebben a paplan alá bújna, mint egy kisgyerek, és esdekelne, hogy adják vissza a régi életét.
„Mennyi elszalasztott lehetőség - még úgy is, hogy Dursleyéktől semmi támogatást nem várhatnék –, és milyen sok, amit megtagadnának tőlem. Ezernyi mód, ahogy folytathatnám az életet.” A szülei nem ilyen sorsot szántak neki. „És Voldemort se. Hiába. Baleset, hogy élek, és ugyancsak baleset, hogy így, összekötve Vele.”
Elindult a járdán a szomszédos ház felé, ami előtt a harc zajlott. „Ki lehetnék? Harry Potter… Vajon milyen Godric’s Hollow? Szeretném? Biztosan.” Mosoly suhant át az arcán. „Sziasztok! Szintén a Roxfortba? Persze, buta kérdés, zavarban vagyok. A szüleim? Ők azok, ott. Máris hiányoznak.” Nem. „Eldöntötte”, hogy ha Lily és James mellett nőhet fel, nem mondott volna ilyet… minimum első este lefekvésig. „Harry James Potter. Igen, pontosan az. Elárulod, mit hallottál? Itt ne hagyj! Ez nem önteltség, csak én néhány hete még azt se tudtam, hogy létezik a varázslóvilág…” De azt se bánta volna, ha megmaradhat annak, aki korábban volt: a zűrösnek kikiáltott unokaöcs, a megtűrt rokon. A mágusok számára egy közönséges mugli a sok közül.
„Nem mennek el. Miért nem?” Piton nem akarhatta, hogy tizenéves varázslók halljanak meg egy értelmetlen összecsapásban, hogy a sajtó szétkürtölje „úgy van, kérem, a mágia összefonódik a mi valóságunkkal, használói köztünk járnak”. Ha mégse tágítanak, az csak egyet jelenthetett. „Van célja.”
- Mi van, Harry? – kiáltott rá Zack, akinek nem akaródzott tovább menni a kocsifelhajtó végénél. – Mi ütött beléd?
Harry megállt, a tekintetét mereven a tőle szinte karnyújtásnyira dúló küzdelem kavargó színeire szegezve. - Le akarják zárni. Piton, ha teheti, más utat választ, de a beszélgetésünk tükrében, azt hiszem, már ez a megoldás is megfelel neki. Ez az… utolsó játék, és én vagyok a díj. Hát nem megtisztelő?
- Nem, ez beteges – vágta rá Zack, és pár lépéssel beérte Harryt. – El kell tűnnöd innen.
- Arra csak az igazi varázslók képesek – emlékeztette a másik, szándékosan félreértelmezve Zack szavait.
- Szent Ég! – suttogta Petunia, aki ezalatt észrevétlenül mögéjük került.
„Lényegre törő leírás, és ráadásul tökéletesen helytálló” – mosolyodott el Harry fanyarul.
A kocsi, aminek a heves fékezését hallották, kidöntötte Mr. Holz postaládáját. A sofőr pedig, aki valószínűleg az ijedtségének okozói elől próbált elmenekülni, néhány lépésnyire onnét, az aszfalton hevert. Az ütközésnél megsérülhetett – esetleg később egy átok találta el. A körülötte terjedő-alvadó vértócsa megsokszorozta a lámpák fényét.
Az utcát ellepték a varázslók és boszorkányok. Harry felfedezte köztük a régi „cimboráit”, de felvonultak az elmúlt napokban a ház körül ólálkodó „hivatásos” halálfalók, és hozták a többi hasonszőrűt is. „Naná, nehogy valaki lecsússzon a fináléról.” Úgy tűnt, Pitonnak is sikerült sebtében összecsődíteni a támogatóit, bár róluk lerítt, hogy alig negyedórája még egész más terveket dédelgettek a péntek estével kapcsolatban. Összeszedetlenek voltak és nyúzottak. Néhányuk – a mugli származásúak - olyan öltözéket viselt, amire a Privet Drive-i lakosok a „szigorúan otthoni” jelzőt aggatták volna. (Ő, ha nem is önszántából, de tizenöt éven át egyhuzamban szegte meg ezt az aranyszabályt, megbotránkoztatva a tisztes polgárokat, és táptalajt nyújtva mindennemű rágalomnak.)
A sötétkék talárról – hét-nyolc mágus érkezett ilyenben – Harry megállapította, hogy valamiféle egyenruha lehet, bár az arannyal hímzett címert vagy szimbólumot, ami további támpontot adhatott volna, ekkora távolságból nem tudta kivenni. Sietve összemérte, hányan harcolnak az Igazgató és hányan a Nagyúr mellett. „Ha feltételezzük, hogy Voldemort oldaláról mindenkinek volt ideje felkapni a munkaruháját, nem is rossz az arány.”
A két tábor kisebb csoportokra bomlott, leszámítva azt a féltucat halálfalót, akik védőgyűrűt alkottak egy, a csatát perverz kéjjel bámuló lény körül. A férfi bőre krétafehér volt, az arcvonásai pedig hüllőszerű kinézettel ajándékozták meg. Voldemortot – mert csak ő lehetett – vibráló, fertőzött aura lengte körbe… „Á, csak képzelődöm – korholta magát Harry. – Nyugalom!”
Különös volt ezeket az embereket ilyen közegben látni. Első alkalommal elborzadt attól a természetességtől, amivel a titokzatos idegenek érvénytelenítették minden addigi ismeretét és tapasztalatát, mintha egy, az övé feletti világból érkeztek volna, hogy rendet teremtsenek az önálló életre kelt bábjaik között, és kiiktassák, aki belekontárkodott a „játékukba”. Azóta viszont történt egy s más, és az ő nézetei is átformálódtak. „Mi meg ők, egyenrangúak vagyunk. Kinevetnek bennünket, de épp olyan szánalomkeltő, ahogy itt parádéznak, közénk – más színdarab díszletei közé - hozva a csetepatéjukat.”
Mrs. Collingwood udvarában lángoltak a frissen ültetett gyümölcsfacsemeték. Mégse merészkedett elő senki, hogy sopánkodjon, spekuláljon, hamis sajnálkozással ámítsa a károsultat, elsőként informálja a kiérkező tűzoltókat… „Bizonyára ott lapulnak az ablakok mögött. Vagy az túl rizikós? Vajon melyik az erősebb? A kíváncsiság vagy az életösztön?” Kedve lett volna megkérdezni a dilemmáról Petuniát, de a harcot eleven pajzs mögül figyelő alak kiszúrta őt.
- Nocsak, a híres-neves, Harry Potter is megtisztel minket a jelenlétével.
Harry homlokába egy pillanatra belenyilallt a régi fájdalom, de a Jessica segítségével kifejlesztett módszer hatásosnak bizonyult. Évek óta állandó rutin volt számára a felszíni gondolatok félresöprése, ezúttal csak annyit kellett tennie, hogy erre is koncentrált. Voldemort bíborszínű kígyószemein harag cikázott át. „Pedig megszokhatta volna, hogy ez egy ideje nem működik.”
A fülsértően magas hang a Nagyúrra – pontosabban kettejükre – irányította mindenki figyelmét. A küzdők párbajállásba dermedve, a szemük sarkából ellenfeleiket ellenőrizve kíváncsi, gúnyos – éhes – tekintettel meredtek Harryre.
- Tehetek mást? Akkora zajt csapnak, hogy tévézni se lehet élvezhetően. – Már csak egyetlen lépés választotta el a pajzson kívüli tértől. - Amúgy errefelé olyan kevés a látnivaló. Nincs ennél egyhangúbb város a Földön. – Elvigyorodott a gondolatra, hogy ami az orra előtt folyik, ékes cáfolata az iménti kijelentésnek. – Habár, két éve, ősszel járt itt egy cirkusztársulat, nem mintha elengedtek volna… Nos, most végre megtudhatom milyen.
„Szemtelen taknyos. A legrosszabbkor ütközik ki az apja vére… Nem, ő más. – Még így is keserves beismerés volt. – Ízelítőt ad Voldemortnak abból, kivel is áll szemben. Elfogadható, bár nem feltétlenül okos húzás.”
Ginny idegesen préselte össze az ajkát. „Ne provokáld! Nem veszed észre, micsoda hatalommal bír? Eltapos.”
- Harry, kérlek! – esdekelt Petunia könnyezve.
- Legyen udvarias? – érdeklődött Zack. - Ugyanmár! Ők itt egyszerű betolakodók. Nem érdemlik meg.
Az a maroknyi halálfaló, akit nem tartottak sakkban Piton emberei, illetve rájuk sem hárult efféle feladat, izzó gyűlölettel meredtek a mugli fiúra.
- Crucio! – A hosszú, ezüstszőke hajú varázsló pálcájából vörös sugár robbant ki, de Harry Zack elé ugrott, a védőpajzs pedig felszikrázott, és elnyelte az átkot.
A reakció magához térítette a többieket is, és a „csetepaté” újult hévvel folytatódott.
„Kék, ezüst, vörös… – Harry konstatálta, hogy ez utóbbi szín minimum kettő különböző varázslatot fémjelez: azt, amit a halálfaló akart használni Zacken, és a Pitonék által protezsált, szimpla kábítást. – Narancs, kék, zöld… - Tudta, hogy egy elfelejtett, az elméje legmélyére száműzött időben találkozott már ezzel a fakó, émelyítő árnyalattal. – Zöld, most a másik oldalról… Vörös, vörös, vörös… Csend, és normális fény.”
Nem értette a varázslók, miért húzódnak félre, döbbenten, meghunyászkodva, míg észre nem vette azokat.
Az utca végén bukkantak fel. Nem kibontakoztak a sötétségből, ellenkezőleg, mintha ők maguk teremtették volna. Némán úsztak a levegőben, vézna testük körül megtépázott köpeny fodrozódott.
Harry vacogott. A hideg hirtelen jött, mint fagyosabb reggeleken, mikor a fűtött házból kabát nélkül zavarták ki az újságért. Az utcai lámpák először pislákolni kezdtek, majd, végleg az egyik alternatíva mellett döntve, kialudtak. A facsemetéket nyaldosó lángok egyszerre haltak el. „Mintha egy óriás születésnapi gyertyái lettek volna. Kívánhatok az ünnepelt helyett én? Ébredést!”
- Mik lehetnek?
- Miről beszélsz, Harr’? – kérdezett vissza Zack összekoccanó fogakkal. Átölelte magát, hogy valamivel védekezzen a jeges áramlat ellen.
Petunia reszketett, és riadtan kapkodta a fejét, hátha megpillantja az újabb rémség kiváltóját. - Mi történik?
Harry eddig is hadilábon állt türelem dolgában. Az önfegyelem és a kétségbeesés határán egyensúlyozott, és most átbillent a mérleg. - Tényleg nem látjátok?
- Mit kéne…
- Expecto Patronum! – üvöltötte Piton.
- Expecto Patronum!
- Expecto Patronum! - A barna hajú – immár meglehetősen zilált - lány pálcájából kivágódó vidra szélsebesen indult a másik két szellemalak után.
- Expecto Patronum! – csatlakozott Weasley is.
- Expecto Patronum!
Valós és mesebeli lények „serege” nyargalt a baljós horda felé. A teremtmények azonban nem törődtek velük. Alig páruk szakadt le a csoporttól és támadt a sebehetőbbnek tűnő diákokra. A többség érdeklődése a két muglira és Harryre korlátozódott.
Petunia és Zack szeme lecsukódott, és mintha hipnózis alatt cselekedtek volna, az életet jelentő mágikus falhoz lépdeltek.
Harry szeretett volna utánuk nyúlni, visszarántani őket, de az izmai nem engedelmeskedtek. „Ne, ne, ne!” Ugyan elképzelni se tudta – és nem is igazán vágyott rá -, hogy mi következik, ha az oszló, nyirkos bűzt árasztó alakok megkaparintanak egy embert, annyi egyértelmű volt, hogy nem olyasmi, amit végig akar nézni, és amit bárkinek is kívánna.
Az egyik hullaszerű lény – „Vajon tényleg az? Zombi?” – tétovázva fordult őfelé. Harry fellélegezett, mikor látta, hogy a barátja szemhéja felpattan… aztán túlságosan lefoglalta, hogy maga miatt aggódjon. A lábai, amik ezidáig makacskodtak bármiféle ésszerű parancsot végrehajtani, mozgásba lendültek az övénél jelenleg nagyságrendekkel erősebb akarat utasítására.
Zack térdre esett. A fűbe markolt, és elborzadva, értetlenül meredt maga elé. Fulladozva próbált levegőhöz jutni, de mintha a környezetéből elszippantották volna az oxigént. „Plusz a meleget, az örömöt… Amiben persze eddig se dúskáltunk.” Nem talált rá okot, hogy bármelyiket is visszakövetelje. „Levegő egyenlő élet, de minek vágynék rá, ha minden ilyen… dermesztően hideg. Gyűlölöm a hideget.” Tudta, hogy nem igaz – mert például nagyszerű mulatság volt Harryt belenyomni egy hóbuckába, vagy engedni, hogy a barátja tegye vele ugyanezt – csak épp… Nem érezte szükségét, hogy megkülönböztesse az igaz állításokat a hamisaktól. „Minek?”
Ginny erőlködött, hogy fenntartsa a több tucat dementor szorításában már-már összeomló mentális falakat. Segítséget nem remélhetett, mivel a Rend-tagokat ismét a halálfalók ártalmatlanítása kötötte le.
Pedig nem csak a saját lelkét kellett megóvnia. A mugli az úton… „Vele nem törődnek. Hisz talán már halott.” Zack és Mrs. Dursley. Az asszony kétségbeesetten csapkodott maga körül, anélkül hogy egyáltalán látta volna, mi ellen hadakozik. A fiú földön térdelt, és úgy tűnt, inkább belső küzdelmet vív, akárcsak ő.
„Kell egy boldog emlék.” De hogyan? Billt megölték, Fred lelkét elvették, és Ron és George és Percy… „Család!” Ők, ahogy ott szoronganak a kicsi konyhában az asztal körül… A derűs, minden rezdülésében egyedülállóan otthoni zsivaj… „De soha többé nem lesz úgy. Áh! A fenébe!”
- Expecto Patronum! – ordította pánikba esve.
Az ezüstösen fénylő ló Zackhez vágtatott, és a hátsó lábaira ágaskodva űzte távolabb a fiúra támadó két dementort. Neville észrevette, mi foglalja le a lányt, és Ginny patrónusához hamarosan egy hód is csatlakozott.
Petunia elragadtatva bámulta az őt oltalmazó, tisztán, simogatóan ragyogó állatot. Úgy tűnt, mást nem is fog fel a környezetéből.
Harry úgy érezte, kiszakították a valós dimenzióból. Többé nem a Privet Drive-on volt, dobogó szívvel, kapkodó lélegzettel figyelve a villódzó átkokat, ámulva a semmiből születő és hamar elenyésző, bűvös, álomszerű lényeken… A füle zúgott, a levegő betöltötte a száját, és a tüdejét, a fagyos sötétség körülfonta, beburkolta… Nem tudott moccanni, nem bírt gondolkodni, csak arra vágyott, hogy valami megszüntesse az iszonyú nyomást, hogy kimenekítse őt az összeroppanó testből…
„És ha fordítva van? Ha belőlem árad?” Igaz, hogy vékony réteg, de kitart, amíg kell – mondta Riley. A bicikli mellett térdelt és biztos, ami biztos, az ujjaival végigfésülte még párszor a fűszálakat, hátha a kezébe akad az elgurult szelepzáró.
„Csak egy vékony hártya: azt kell szétszakítanom.” Harry ellazította az izmait, kirekesztett minden ingert. A hideg visszahúzódott, a bőrét összerántó zsibbadás megszűnt, a tüdejébe oxigént áramlott… A következő másodpercben pedig úgy érezte, a világ atomjaira robban, hogy az iszonyatos energia széttépi őt magát is. Mintha minden sejtjét más-más irányba vonzotta volna valami képtelen erő, ami egyszerre létezett őbenne, és tőle mérhetetlenül távol.
Ginny lendítette a karját, hogy rontást küldjön Malfoyra, de a mozdulat megakadt, a pálcájából kilövellő csóva pedig mintha megállt volna a levegőben, mikor a fehér-arany mágiahullám végigsöpört a „csatatéren” – ami szerencsésebb napokon a „Little Whinging legbékésebb utcája” címmel büszkélkedhetett.
„Sóbálványátok?” Nem stimmelt. Ha az találja el, mintaszerűen haptákba vágja magát, és a nyirkos aszfaltra dől. Körbenézett. Mindenki – a roxfortosok, a Rend-tagok, a halálfalók, még a dementorok és Voldemort is – groteszk pózokba dermedve, zavartan pislogtak egymásra. Ginny a lüktető energia forrását kereste, és végül a látótere peremén megpillantotta Harryt.
Úgy tűnt, a fiú valamiféle transzban van, és csakis a mágia tartja a talpán, különös, félig lebegő helyzetben. A többi varázsló és boszorkány is észrevette a szokatlan jelenséget, de cselekedni ők sem tudtak.
- Harryt ne!
Nem akarta ilyennek hallani. Másnak ismerte. Vidámnak, csendesnek, cirógatónak… Most viszont ráijesztett, és ez nem volt jó, ez nem tetszett.
- Állj félre, ostoba!
Zöld fény, eszelős nevetés. „Félek. Kergessétek el!”
A mágia elringatta – „Mint régen anya. Bár emlékeznék!” -, de ahogy az intenzitása csitult, úgy érezte ő is egyre gyengébbnek magát. „Az életem is elfolyik vele… Milyen bizarr. Nem is bánt.”
- Lily, vidd Harryt! Menekülj!
„De Voldemortnak fizetnie kell” - kapott észbe. A hangok megváltoztak. Kaotikus, tanácstalan szörcsögés… Nem emberi, fekélyes düh… „Én meghalok Piton meg a varázslóvilág kedvéért. De neki is le kell rónia a tartozását.”
A kórus elnémult, és – bár Harry egyéb módon nem érzékelte őket – mintha távolodtak volna.
Lucius, Dolohov, Avery, Draco, Seamus Finnigan, Sturgis Podmore, Hestia Jones… Mindannyiuk arca hűen tükrözte a borzadályt, amit a meglóduló dementorok látványa keltett.
Mágia fagyából,
Poklok vad lángjából,
Semmiből, sírásból,
Született a rém.
Ott leselkedem én,
Rémálmod küszöbén.
Varázslógyerekek ezrei recitálták átszellemülten a versikét, elbűvölve a ritmusától, anélkül hogy értették volna, miről is szól. „Afféle vázlatos útmutató a dementor-gyártáshoz.”
Mivel az áradat őt is megbénította, és így nem avatkozhatott bele az eseményekbe, jobb híján azon töprengett, mit művelhet a fiú. A feltételezései azonban annyira elrugaszkodottak, a mágia realitásától olyan távolra mutatóak voltak, hogy ha mástó hallja vagy olvas róla, szenzációhajhász, megalapozatlan badarságnak minősíti.
Harry megadta a dementoroknak, amit azok kértek – pokoli fájdalmat -, és azt amorf, pulzáló varázserővé alakítva, irányítása alá vonta a csuklyás lényeket. Szeretetmágia, ötvözve azzal a kiforratlan hatalommal, amiből a kisgyerekek önkéntelen varázslatai fakadnak.
A dementorok gyűrűt vontak a Sötét Nagyúr köré, majd egyikük közelebb lebegett a kígyószerű férfihoz…
Piton nem is tudta, melyikük akarata tiltakozik jobban a csók ellen. Végül a dementor rothadó arcának ürege az ajaktalan szájhoz ért…
A nyers mágia nem háborgott tovább. A halálfalók és ellenfeleik óvatosan, a mozgást próbálgatva eresztették le a karjukat, bontották meg a párbajpozíciót… Egyikük se merte megtörni a hirtelen jött, fülsértő csendet, helyette a képtelen jelenetet bámulták.
Voldemort szemeiben kihunyt a hipnotikus, vörös izzás. A férfi, arcán bamba mosollyal aprókat lépve, körbe-körbe járkált, és időnként feltekintett a még mindig felhőktől szabdalt, áprilisi égre.
Ginny összerándult, és akárcsak Ron, lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a Nagyúrra néznie.
- Patrónusokat! – üvöltötte Piton a szétszéledő, új prédára éhes dementorok felé intve.
A diákjai késlekedés nélkül teljesítették a parancsot, míg a Főnix Rendjének tagjai a fejleményektől bódult halálfalókat igyekeztek megkötözni vagy elkábítani.
Piton Voldemorthoz sétált, elállva a férfi útját. „Annyira… üres. Dumbledore azt mondaná erre, mint amilyen az egész létezése volt.” Hideg elszántsággal szegezte a másik mellkasának a varázspálcáját, és suttogva ejtette ki a szavakat: - Adava Kedavra!
***
Néhány Rend-tag átvállalta a dementorok őrizetét, mások a halálfalókat tartották szemmel, a többiek pedig megbabonázva közeledtek a betonon heverő Harry felé.
- HARRY! – Zack, bukdácsolva, félig négykézláb rohant a barátjához.
Piton utasította a bámészkodókat, hogy húzódjanak hátrébb, de ő maga és Ginny a két fiú mellett maradt. Petunia nyögdécselve ülő helyzetben nyomta magát, és kúszva megindult a csoport irányába.
- Harry! – ismételte Zack elcsukló hangon. Az ujjait a másik nyakához érintette, hogy kitapintsa a pulzust.
Ámulva nézett fel Pitonra és Ginnyre, mikor Petunia félrelökte a kezét, hogy ő is elvégezhesse a vizsgálatot.
Az asszony néhány másodperc múlva visszaroskadt a nyirkos aszfaltra. - Hála Istennek! Hála Istennek! – Az arcát a tenyerébe temette, és előre-hátra ringatózott.
- Él – motyogta Zack, de csak Ginny viszonozta – reszketegen és bizonytalanul – a mosolyát.
Piton összeráncolt szemöldökkel fürkészte Harry békés, kisimult vonásait.
- Mi a gond? – csattant fel Zack. – A Nagyuruk – Piton tekintete elfelhősödött a szóhasználatra – halott. Abszolút, minden értelemben. Vagyis ennyi volt, nem?
- Megkegyelmez? – kérdezte váratlanul Harry. Petunia hátrahőkölt ijedtében, és Zack is meglepetten fordult a barátjához.
Harry térdre tornázta magát, és Piton fekete szemeibe nézett. Pukkanások sorozatát követően újabb varázslók és boszorkányok érkeztek a Privet Drive-ra. Többségük a fiú által egyenruhának titulált sötétkék talárban, mások citruszöldben… Piton végül megszakította a kontaktust.
- Úgy van, ahogy a barátod mondta – felelte, szinte lehelve a szavakat. - Voldemort halott. Minden tekintetben.
Harry bólintott, és az állapotához képest meglehetősen fürgén feltápászkodott.
- Akkor, ha jól sejtem, végeztünk egymással.
Piton a sebesült muglit ellátó alakokat figyelte. – Most, hogy a fenyegetés elhárult – fogott bele tétován (Harry esküdni mert volna, hogy egyedi privilégium őt ilyen módon hallani beszélni) – talán megismerkedhetnél közelebbről a…
- A mágiával? – fejezte be a fiú gúnyosan. – Köszönöm, de már így is kellő mennyiségű és igazán mély tapasztalatot gyűjtöttem.
- Eljöhetnél a Roxfortba, az Abszol útra – sorolta Ginny lelkesen - vagy…
Harry megrázta a fejét. - Elegem van a varázslatból – jelentette ki komoran. Hátat fordított a lánynak és az igazgatónak, majd támolyogva elindult a négyes számú ház felé.
Zack Ginnyre pillantott, és szólásra nyitotta a száját, de akármit akart is mondani, végül elintézte az ügyet egy fejrázással, és követte a barátját.
- Kénytelen leszek elfogadni, hogy nem akar a világunkhoz tartozni. Tulajdonképpen… ostoba lett volna, ha másképp határoz – jegyezte meg Piton. – A mágiát viszont nem irthatja ki magából. – Éles pillantást vetett a járdán ücsörgő Petuniára. – Muszáj legalább alapszintű tudást szereznie, hogy kordában tudja tartani. Mi a véleménye, Miss Weasley?
- Nekem? – hökkent meg Ginny. – Miért?
- Úgy gondolom, Ön a legmegfelelőbb személy arra, hogy ebben a segítségére legyen, már amennyiben… Maga szerint Mr. Potter a jövőben is hajlandó lesz elfogadni a társaságát?
- Ezen tépelődöm reggel óta – vallotta be a lány elvörösödve. Roppant kínos volt Pitonnal értekezni erről. Tulajdonképpen már rég elszánta magát, hogy ha túlélik ezt, nem engedi majd, hogy Harry elüldözze maga mellől. - Teszek róla, hogy úgy legyen – jelentette ki eltökélten, a fiú távolodó alakját figyelve.
Vége
Egy kérdés a végére: érdekelne valakit a folytatás? (Nem újkeletű ötlet, nyár óta motoszkál a fejemben.) Kiderülne belőle, ki mihez kezd a háborút követően, hogyan próbálnak normális életet felépíteni, szóba kerülnének az ebből a történetből kimaradt, de egyébként életben lévő szereplők, Harry megismerkedne a Weasley-család többi tagjával, és újra találkozna Ronnal… Ilyesmi. Szóval?
Magyarázat nemleges válasz esetére: Piton legilimentálta Harryt – ezúttal sikeresen -, és meggyőződött róla, hogy bár Voldemort lelkének benne élő darabja nem pusztult el, továbbra is elszigetelt és mivel csonka – ráadásul Harry nem „szakszerűen” elkészítetett horcrux, ezért a varázserővel rendelkező gazda-rész eltűnése után a lélekdarab már tehetetlen -, így nem fenyeget az a veszély, hogy átveszi a fiú felett az irányítást. (Hú, de bonyolult mondat lett. :-)) Remélem, elfogadható indoklás.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
