|
6. fejezet: Fejünk felett született döntések
2007.11.07. 11:52
Szerző megjegyzése:
Kemény küzedelem volt megírni ezt a fejezetet, és kicsit el is húzódott, de végre kész. :-)
Harry magyarázatot kap arra, mi miért történt.
6. fejezet: Fejünk felett született döntések
Vernon lázas tekintettel meredt a sárgás lapra, de inkább a tűzhely lángjába dugta volna a kezét, semhogy megérintse. Petuniának nem voltak ilyen fenntartásai: kirántotta a pergament Harry ujjai közül. Mozgott a szája, miközben Piton üzenetét olvasta.
Zack Jót figyelte. „Mintha kifakult volna.” Eszébe jutott egy film, amit Erica, Riley barátnője nézetett meg az egész társasággal úgy másfél éve. A szereplők egy hatvanas évekbeli sorozat fekete-fehér, idealizált világába csöppentek, amit aztán a jelenlétük apránként élettel töltött meg, és… ő elaludt rajta. De nem is a történet volt a lényeg. „Bár kétségbeejtően hasonlít a mi helyzetünkre. Valami groteszk, tükör-verzióban. Miss Carol imádná, ha kifejteném neki ezt a párhuzamot.” Mert ott volt Petunia Dursley – szinte – makulátlan magánuniverzuma: férj, gyerek egy kellően távoli és patinás középiskolában, jó anyagi háttér… Csak Harry jelenléte rontotta az összhatást. Erre hirtelen varázslók szállják meg a békés – „Dögunalmas!” – Privet Drive-ot, és összezúzzák hosszú évek munkáját. „Igazi, de attól még rémületes és sötét színek… - Harryre sandított, és felidézte az elmúlt pár nap hajnalba nyúló beszélgetéseit. - Talán jobb volt a tettetés.”
Jo haja elvesztette az addigi ragyogását, az arca elszürkült, az ajkából kifutott a vér, a szemei pedig… A lány kitartóan bámulta az asztal lapját, így Zack nem láthatta. „Megesne rajta a szívem, ha nem tudnám miféle…” – húzta fel az orrát utálkozva.
Petunia elejtette a levelet. Hangtalan szavakat formált, és minden ízében reszketett. Zack ösztönösen nyúlt a pergamen után, és gyors pillantást vetett rá. „Öt óra… Ma…”
- Harry?
A fiú ajkán természetellenes mosoly játszott. - Beszélek vele – mondta ábrándosan.
- Nem! – jelentette ki a nagynénje magasra szökő hangon.
- Miért? Te nem vagy kíváncsi? Egyáltalán? – Megrántotta a vállát. - Én személy szerint szívesen csevegnék egy kicsit arról, miért akarnak megölni.
- Kit érdekel, mit szeretnél, istenverte kölyök! – csapott az asztalra Vernon. A mértani pontossággal középre állított kancsó felborult, és a kiömlő tej eláztatta az aznapi újságot, majd tócsába gyűlve folyt a fehér járólapokra.
- Kivételesen… próbálj gondolkodni, Vernon! – Harry még mindig ugyanazt a furcsa, nyugodt tónust használta. Zacket kirázta tőle a hideg.
Petunia arca megrándult. Nem is olyan régen ő mondta ezt az unokaöccsének, és a fiú megfogadta a tanácsot. Köszönetül pedig a nyakukra hozza az ellenséget.
- Halogathatom a találkozást, egészen júliusig, ha úgy tetszik, de mi értelme volna? – Végigpillantott a másik négyen, és a szemébe árnyalatnyi élénkség költözött.
- HOGY MI? – bődült el Vernon. – Az, hogy addig is életben maradunk, te koszos korcs.
- Újra megcsillogtatod a szókincsed – jegyezte meg Harry savanyúan. – Brávó! Már hiányoltam. Az a sok Harryzés tőled, rosszabb volt, mint egy verés.
- Azt is megkaphatod – vicsorogta a nagybátyja.
- Egyébként – folytatta a fiú -, Weasley és Malfoy rám utaznak. Akik ideküldték őket, azoknak egyedül én kellek.
- Sokat képzelsz magadról.
- Ez nem önhittség, ez tény – felelte Harry csendesen. Az ujjával szórakozottan mintákat rajzolt az asztalra. Gyerekes ábrák voltak. Ha kicsi korában Petuniához vitte az efféle alkotásait az asszony közönyösen fordult el tőle, hogy húst süssön, Dudleyt babusgassa, virágot öntözzön, vagy más fontosabb teendőt intézzen el. „Dudlicsek meg széttépte a papírokat, vagy vihogva lobogtatva őket, szaladt apucihoz.” – Csakis azért vesznek tudomást a létezésedről, mert jelenleg egy fedél alatt vagy velem. Persze azért… - tűnődött el – okos döntés lenne néhány hétig Marge-nál meghúzódni. Bemesélhetnétek neki, hogy a… kebleteken melengetett kígyó kimutatta a foga fehérjét. Belekeveredett valami balhéba – semmi komoly, mert akkor meg kéne magyarázni, miért nem számoltak be róla az újságok -, aztán lelépett, és ti most aggódtok, hogy a bűnözők, akikkel egy követ fújt, rajtatok akarják behajtani a hátrahagyott tartozást. Nem lesz nehéz feladat, még különösebb színészi adottság sem kell hozzá, bár benned – pillantott Petuniára – az is megvan.
- Na álljunk csak meg! – emelte fel a kezét Zack. – Te tulajdonképpen miről beszélsz?
- Hogy érted?
Zack fél lábbal a székre térdelt, hogy Harrynek felfelé kelljen néznie. – Mi ez a tervezgetés? Úgy hangzik, mintha… Jézusom, Harry, nem engedheted ide azt a pasast.
- Azt hittem, legalább te figyelsz rám – mosolyodott el a barátja szomorkásan. – Nem akarom… ezt az egészet. De ha már el nem kerülhetem, szeretném valamennyire én irányítani.
- Jó! – dobta vissza magát Zack a székre, és összefonta a karját, ezzel is az elzárkózást érzékeltetve. – Hogy küzdj, az meg se fordult abban a csökönyös fejedben?
- Hogyan? – kérdezte a másik fáradtan. – Varázslók, Zack. Olyan erőknek parancsolnak, amiket mi fel se bírunk fogni, és…
- És akkor rögtön be kell dobni a törölközőt? Ha sikerülne meglógnod előlük…
- Kutatnának utánam.
- Igen, de évekbe telhetne, míg rád bukkannak, ha egyáltalán megtörténik.
- Nem ismered a módszereiket.
- De te se, Harry. – Zack az asztalt ütögette a mutatóujjával. – Az a Malfoy-gyerek azt mondta, valamiféle gondolatolvasással jutottak információhoz a hollétedről. Tehát nem képesek csak úgy, hipp-hopp megtalálni.
Harry gyomra felkavarodott. „Hopp… Hoppanálás.” Ha jól értette, a kifejezés azt a műveletet takarta, mikor a varázsló egy szempillantás alatt változtatott helyet.
Mély levegőt vett. – Ha nem lett volna világos, eszemben sincs lemondani az életről, csak épp nincsenek illúzióim. Ne! – szólt rá Zackre. – Beszélni fogok Pitonnal. Nem győzhetsz meg, hogy ne tegyem. Viszont ez… sajnos kockázattal jár. Nincs rá garancia, hogy ha a pajzson túl nem árthat nekem, de akkor is muszáj… Meg kell értenem – nézett könyörgően a barátjára.
A fiú tétován bólintott, és megszorította Harry karját.
- A mi beleegyezésünkre már nincs is szükséged? – dörmögte a nagybátyja.
- Vernon… – suttogta Petunia, majd mikor a férfi odafordult hozzá, alig észrevehetően megcsóválta a fejét.
Vagyis: „Ne húzzuk tovább!” Harry mindenestre így értelmezte, és most, hogy az első akadályt elhárította, a következő problémás ponton kezdet merengeni.
- „Adj engedélyt, hogy átléphessek a védőbűbájokon!” – olvasta fel a pergamenről, amit előzőleg Zack lökött az asztalra mérgében. – Mégis hogyan? Elég intenem, hogy… kerüljön beljebb? – találgatta grimaszolva.
- Majd a banya megmondja.
- Te… - hörögte Petunia, aki az együtt töltött napok során hozzászokott, hogy Zack minden tiszteletet nélkülöző megnyilvánulásai őt veszik célba.
A folytatásban valószínűleg azt taglalta volna, hogy csak mert a nővére egy olyan volt, az ő ismeretei a varázslók világáról meglehetősen hézagosak, Zack azonban vádlón a sápadt és hallgatag Jóra bökött. – Rá gondoltam.
A lány kábán emelte rá a tekintetét. Vernon zavartan pislogott – mintha el is feledkezett volna a mellette ülő Jóról -, Petunia vonásai ellenben szobormerevvé váltak, elrejtve az asszony érzéseit. Csalódást és indulatot, ahogy Harry sejtette.
- Napok óta erre vágytál, igaz? – érdeklődött Ginny halvány, elnéző mosollyal. A fiú nem válaszolt. – Nem fogok tagadni. Sajnálom, de megfosztalak ettől az élvezettől.
- Normális vagy?! – tört ki Zack. (Petunia rezignált sóhajjal nyugtázta, hogy az egyik hanyagul az asztal peremére rakott tányér is megadja magát, és a padlón ripityára törik, a férjéjéhez hasonló reakció nyomán.) – Azt hittem, már megismertél annyira, hogy tudd, soha nem akarnék rosszat Harrynek. Nem terhelném – főleg most - egy ilyen nevetséges jelenettel. Viszont – roskadt vissza a székre – szerintem ideje volna nyílt lapokkal játszanunk.
- Rendben. De hadd tegyem hozzá, te se fárasztottad magad azzal, hogy engem megismerj.
- Épp eleget árul el a mód, ahogy a közelébe furakodtál.
Harry feszülten mocorgott ültében. Jo és Zack villámló szemekkel bámulták egymást, próbálva „térdre kényszeríteni” a másikat. Keserves erőfeszítéssel bírta csak megállni, hogy rájuk ne üvöltsön.
- Nos, Jo… - kezdte Zack, továbbra sem szakítva meg a kontaktust.
- Ginny.
A fiú szája gúnyos vigyorra rándult. - Ginny. Hogyan léphet át Piton a védővarázslaton?
- Ahogy Harry tippelte. Részben én is azért lehetek itt, mert ő – intett a fejével a fiú felé - szerette volna.
- Csapda? – faggatta Zack.
- Nála sosem tudhatod.
***
Ginny a hátsókert füvében ücsörgött, a lassan sötétedő, felhős eget figyelve. Reggel óta nem szólt hozzá senki, és mikor már nem bírta elviselni, ahogy elfordulnak tőle, és feszengve kitérnek az útjából, kimenekült a házból. (Valójában csak Petunia és Vernon művelték ezt, a két fiú Harry szobájába vonult, aminek az ajtaja előtte, természetesen, zárva maradt.)
Nem haragudott Zackre, hiszen pusztán azt tette, amire számított is tőle. „Ha Harry túlélné, ő gondoskodna róla, hogy elfelejtse kettőnk ügyét. Kirángatná a búskomorságból… - Keserűen felkuncogott. – Milyen elfogult vagyok!” És Harry különben sem fogja túlélni. Lehetetlen. Mert a lélekdarabnak pusztulnia kell.
A horcruxok rendkívül ritkák. Alig féltucat feketemágus élt, akikről feltételezhető, hogy nem csak tanulmányozták a varázslat ezen ágát, hanem valóban készítettek ilyet. De az ő feljegyezéseikben sem szerepel utalás rá, hogy embert szántak volna tárolóul. A test… romlandó. A szellem pedig küzd a betolakodó ellen. Túl sok vesződséggel jár, és csak ideiglenes megoldás lehet… A poharat széthasítottuk, a naplót elégettük… Végzetes, visszavonhatatlan, mint a… „A halál” – fejezte be Piton helyett Ginny.
Harry óvatos léptekkel indult a lány felé. Olyan békés volt, ahogy az udvar közepén ült, távol Petunia hivalkodó virágaitól, meg a hülye sövénytől - ami öt éve csúfította a ház képét -, mozdulatlanul, a közelgő esőtől elnehezült ég alatt. „Persze ideges és szomorú, talán dühös is, de engem akkor is megnyugtat.”
A karján hozott dzsekit ledobta a földre, és lehuppant Ginny mellé. A lány összerezzent, de se nem hagyta faképnél, se nem küldte el, pedig Harry ilyesmit várt. Ő is a lustán kavargó felhőket kezdte bámulni, végig a bőrén érezve a másik tekintetét.
Ginny Harry profilját nézte. „Bizakodás, jókedv… Vajon honnan meríti? Azt állította, tisztában van vele, mi történik majd. Hát akkor? Nem veheti ilyen könnyen.” Azt még esetleg megértette volna, hogy Dursleyék közömbösek a fiú számára, hogy nem bánja, ha… „Neeem! Ha valaki nem szíveli a rokonait, akad más, kevésbé drasztikus megoldás. Ő egyébként se az a típus…” De beletörődni, hogy elveszíti a jövőt, a barátait, Zacket, őt… „Ha már itt tartunk, miért nem érdekelte a lelepleződésem?”
- Miért nem szóltál semmit? – kérdezte hangosan is. - Reggel, a konyhában.
Harry megrántotta a vállát. - Zack és a te „harcod” volt.
- Ó! – lehelte Ginny, és lehajtotta a fejét.
- Igen – bólintott Harry. - Zack már a megjelenése utáni napon beavatott a gyanújába.
A lány homlokráncolva pörgette végig a „hármasban” töltött pár nap eseményeit. Harry leoson hozzá… Órákig beszélget vele… Megcsókolja… - Ha tudtad, akkor mégis miért…
- Jó volt álltatni magam, és – szégyenlősen elmosolyodott – jó volt veled.
- Vagyis kihasználtad, hogy a feladatom elnyerni a bizalmadat.
- Megérdemelted, Ginny.
A lány örömmel megátkozta volna – „Vagy lekevernék neki egy pofont.” -, de miután meghallotta az igazi nevét, most először a fiú szájából, inkább nyugton maradt.
- De én nem így fogalmaznék – folytatta Harry békítően. – Szükségem volt rá, hogy becsaphassam magam, hiába vágyakoztam világéletemben az igazság után. Ironikus, nem? Szükségem volt arra, hogy elhiggyem, lesz tovább, neked meg kellett a tudat, hogy jól teljesíted Piton utasítását.
- Én találtam ki – motyogta Ginny. – De legszívesebben kiszálltam volna már az első nap…
Harry a szája elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy… „Nem kíváncsi rá” – gondolta Ginny elszontyolodva.
- Kedvelsz? – kérdezte hirtelen a fiú. - Egy egész kicsit?
- Igen – suttogta Ginny.
Harryt felvidította a felelet. - Akkor megtennél nekem valamit? Maradj Jo, még – az órájára pillantott – harminc percig!
A lány némán bólintott, és hagyta, hogy Harry átölelje.
***
Harry Petunia és Zack kíséretében ment Piton elé. Különösebb segítséget ugyan egyiküktől se remélhetett, de a közelségük – még a nagynénjéé is – nyújtott némi biztonságérzetet. „Mint egy vacak film… A két banda fenyegető csendben közelít egymás felé, fokozódó zene, akár a szívverés, szél süvít, aztán eldördül az első lövés, vagy kitör a bunyó.” Közöttük azonban ott feszült a mágikus háló magakadályozva, elméletben legalábbis, az összecsapást.
Weasley egy magas, feketébe öltözött alakkal vitatkozott – a testtartásukból ítélve. A férfi bőre – ahogy közelebb értek hozzá, Harry az efféle részleteket is ki tudta venni - sápadt volt, és enyhén sárgás, mint a fakó pergamen. Fagyos tekintély és valami meghatározhatatlan távolság áradt belőle. Harry nem csodálta, hogy Weasley kevésbé vakmerő társai – a barna hajú lány, „Nev”, egy ikerpár, meg egy szőke fiú – nem merészkednek az ajánlatosnál közelebb.
- Megkérdőjelezi, hogy helyesen cselekszem?
Ez a mondat volt az első, amit Harry elcsípett a párbeszédükből. „Ha jót akarsz magadnak - és nekem -, ha úgy van, se vallod be.”
- Nem, uram – húzódott hátrébb Ron meghunyászkodva.
Harry fellélegzett. Nem örült volna, ha Weasley egy ilyen sorsdöntő eszmecsere előtt felhergeli az igazgatót. Persze volt már dolga nehezen kezelhető emberekkel – a nagynénje, a nagybátyja, Marge, Nagy Dé és klónjai, a Stonewall tanári kara (olykor még Zack is súrolta ezt a kategóriát) -, Piton viszont egészen más lapra tartozott. „Ha higgadt marad is, ez kimerítő menetnek ígérkezik.”
- Harry Potter.
Ahogy mondta, és ahogy közben a fiúra nézett, abban volt valami hátborzongatóan különös. A méricskélés, sajnálat, és tűnődés mellett, nagy adag meglepetés vegyült bele, mintha Piton másra számított volna. „Esetleg nagyon is erre, és zavarja, hogy nem tévedett.”
- Jöjjön! – hívta Harry, aztán meg sem várva, hogy a varázsló megmozduljon, sarkon fordulva elindult a ház felé.
***
Petunia reszketett az iszonyattól. „Mi járhat a fejében? – morfondírozott Harry kaján örömmel. – Könnyű rájönni. Egy varázsló az ő konyhájában.” Szinte hallotta a nagynénje sápítozását.
Vernon a hátsó ajtóhoz cipelt egy széket, és malacszemeivel felváltva kémlelte a lehetséges menekülési útvonalat – épp ezért volt a konyha az ideális hely a beszélgetéshez: itt mindössze egyetlen fal választotta el őket a külvilágtól, nem úgy, mint a ház belsejében -, és ellenőrizte a betolakodót. „Ha hétköznapi ember lenne, rég kihajította volna, olyasmi szöveggel, hogy összeroppantja a csontjait, ha még egyszer idetolja a képét. Ki tudja? – Futólag a vékony férfira pillantott. – Talán sikerülne is.”
Zack félig Harryé mögé igazította a székét, és szótlanul meredt Pitonra. „Dacos és elszánt. Kölcsönözhetne ezekből egy keveset.”
Nyílt az ajtó, és Ginny somfordált a konyhába. Korábban mondott valamit arról, hogy felszalad a fürdőszobába megszüntetni a transzformációs - vagy milyen - bűbájokat, de Harry nem igazán figyelt rá, mert lélekben már ezt a „felvonást” játszotta. Meglátni a lányt az eredeti külsejével, kísértetiesen hasonlított arra az élményre, mint mikor egyszer rég, az iskolából hazafelé tartva, Dudley megrántotta egy fenyő hótól elnehezült ágát, és a súlyos, jeges tömeg az ő nyakába csúszott.
Harry dermedten bámult Ginnyre, és Piton felszólítása nélkül – „Csatlakozzon hozzánk, Miss Weasley!” – is azonnal tudta, miért érezte úgy, hogy ismeri „Jót”. Nem a szupermarket miatt, nem is Petunia sorozatain edződött romantikus képzelgésből, hanem mert a lány Ron húga volt, azé a fiúé, akinek komoly szerep jutott abban, hogy lassan három hete minden reggel hideg verítékben fürödve ébredt. A hangja, a gesztusai, az arca, éppúgy az emlékezetébe vésődtek, mint az a megfoghatatlanul távoli, fülsértő kacaj, és a zöld villanás… Ez pedig elég volt ahhoz, hogy ezernyi apróságot fedezzen fel Weasleyből a testvérében.
Ginny bűnbánó pillantással üdvözölte, majd lerogyott a Piton és Harry közötti helyre.
Az igazgató a teáját kavargatta, láthatóan arra várva, hogy a fiú kezdeményezze a beszélgetést.
Harry sóhajtott. - Azért üldöznek, mert nincs varázserőm? – tért rögtön a tárgyra.
Piton meghökkent.
- A szüleim rendelkeztek mágikus hatalommal. Én nem – magyarázta a fiú. – Ezért csinálják, ezért akarnak meggyilkolni?
Ginny izgatottan fészkelődni kezdett a széken. Természetesen ő is ismerte Harry teóriáját, aminek a következtetései döbbenetesen közel estek a halálfalók célkitűzéseihez.
- Van varázserőd – mondta a férfi csendesen.
Petunia felfüggesztette a kéztördelést, Vernon egész testével feléjük fordult, Zack halkan füttyentett, az érintett pedig mélységes tanácstalansággal nézett az igazgatóra.
- Fejezd be ezt a hibbant tátogást, kölyök, és nyögj ki egy értelmes választ! – morogta Vernon kis idő múlva. – Nem? Akkor majd én kérdezek. Miért hagyták a nyakunkon, ha hónapokra elvihették volna a dilinyós-képzőjükbe?
Piton gúnyos fintorra húzta a száját. - Úgy vélem, jelen viszonyok mellett, ez nem volt a legszerencsésebb szóválasztás, Mr. Dursley. De mivel feltételezem, Harryt is ez foglalkoztatja…
- Mi más? – Harry lassan visszanyerte a lélekjelenlétét. – Dicséretes – sandított a nagybátyjára -, hogy elég bátorságot kapartál össze a közbeszóláshoz, de innentől megoldom egyedül is.
Vernon elvörösödött haragjában, de nem kockáztathatta meg az unokaöccse fenyítését egy „hókuszpókusz-űző” orra előtt.
- Folytassa! – kérte Harry Pitont.
- Háborúban állunk. Az ellentét a tradíciókhoz mániákusan ragaszkodó aranyvérű dinasztiák, és a társadalmunk nagyobb részét kitevő, félig vagy teljesen mugli származású varázslók és boszorkányok között nem új keletű, de néhány évvel a születésed előtt felbukkant egy páratlan hatalommal bíró mágus. Maga köré gyűjtötte a tiszta vér híveit, támogatókat toborzott a koboldok, óriások, vérfarkasok közt, és harcot indított a korlátlan uralom megszerzéséért. Varázslók és varázslények százait irtotta ki, végül pedig eljutott a te családodhoz.
- Mert én is mugli származású vagyok? Félig…
- Nem – hajtotta le a fejét Piton. Fekete tincsei az arcába hulltak. Mikor felnézett, a tekintetében még tükröződött a sebtében eltemetett szánakozás árnyéka.
- Bár Lily Evans, ahogy ők hívják az ilyet, sárvérű volt, egyben kimagasló képességekkel megáldott boszorkány is, ráadásul az egyik ősi aranyvérű család leszármazottjával kötött házasságot. Mind ő, mind a férje értékes szolgálói lehettek volna a Nagyúrnak…
- Nagyúr? – szakította félbe Harry.
- Nagyúr, Voldemort, Tudjukki, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, Tom Denem - sorolta Piton türelmetlenül. – Szereti a megalázkodást, a rettegést… Beteg, melodramatikus tömeggyilkos. – Megdörzsölte a homlokát. – A vicc az egészben, hogy ő maga is félvér.
Harry megborongott. - A szüleim nem hódoltak be neki, ugye?
Piton lenyelte a nyelve hegyén lévő ösztönös választ. – Nem, de nem az volt a legfőbb baj. Sokan akadtak még rajtuk kívül, akik készek voltak szembeszállni Voldemorttal és a halálfalóival. Csakhogy elhangzott egy prófécia, ami…
Zack felhorkant. – Na, ne szórakozzon! Egy lökött jóslat? – Köhintett, és fátyolos tónusban folytatta: - Hamarosan megváltozik az életed, utolér a szerelem, és megkapsz mindent, amire valaha vágytál: pazar esküvő, kertes ház, kutya, macska, kocsi, gyerekek…
Harry is elmosolyodott. – Nálunk szemfényvesztésként kezelik az ilyesmit. Habár… Voldemorthoz mintha illene, hogy hitelt adjon egy jós szavainak – tűnődött.
- Így van. És mondanom se kell – pillantott élesen Zackre – neki nem pont ezt jövendölték. Sybill Trelawney azt állította, közeleg a Nagyúr egyetlen méltó ellenfele. Egy gyermek, akinek „a szülei háromszor dacoltak Vele” és akit „a hetedik hónap halála” szül.
- Én? – bukott ki Harryből.
- A történtek ezt mutatják, de hadd tegyem hozzá, magam is előítélettel viseltetek a jóslás iránt. És még ha Trelawney igazat mondott is, a prófécia később érvényét vesztette.
Ginny felhúzott lábakkal ült a székén. „Hamarosan megtudja. Merlinre, Harry! Mit szólsz majd?”
- 1981 október harmincegyedikén éjjel, Voldemort megjelent Godric’s Hollow-ban – fürkészően figyelte Harryt, de a fiúnak nem csengett ismerősen a név. – Párbajban megölte az apádat, aztán végzett az anyáddal, de mikor ellened használta az Adava Kedavrát, a Halál Átkát, az visszahullt rá, megfosztva a testétől, bujkálásra kárhoztatva…
- Hogy volt képes egy kisbaba kivédeni azt a varázslatot? – kérdezett közbe Zack. Előredőlt, és a kezét Harry székének támláján nyugtatta.
- Az anyja az életét áldozta érte. Ez óvta meg akkor, és ez őrzi ma is. – Grimaszolt, mintha a téma kellemetlen volna a számára. - A szeretetmágia a varázstudományok egy ősi formája, amit Voldemort letűnt, kiforratlan és haszontalan dolognak tart, és én magam se vagyok a szakértője.
Zack gúnyosan mérte végig a férfi hollószínű ruháját, és a tekintete végül Piton hideg, sötét szemein állapodott meg. - Meglepett volna, ha mégis.
Ginny felnyögött.
Piton összepréselte az ajkait.
- Csakhogy ezzel nincs vége a sztorinak – könyvelte el Harry.
- Albus Dumbledore, az elődöm, illetve… fogalmazzunk inkább úgy, hogy a Roxfort akkori igazgatója – korrigálta magát -, idehozott, mert… muszáj volt úgy intéznie, hogy egy rokonod házát nevezd otthonodnak. – Harry futólag Petuniára pillantott, de nem tett megjegyzést. – Emellett az a szándék vezette, hogy távol tartson téged, a Kis Túlélőnek - így emlegettek az első években – járó ajnározástól, és esztelen ünnepléstől.
Harry felsóhajtott. – Általában itt következik a „de”.
- De Voldemort előbb tért vissza, mint amire számítottunk. Új háború robbant ki, vagy a régi lépett másik szakaszba… Végül is mindegy. Dumbledore is meghalt, de néhány hónappal korábban megosztotta velem Voldemort legféltettebb titkát.
Harry lélegezni is alig mert, a szája kiszáradt.
- A gyilkosság széttépi a lelket – kezdte Piton szinte suttogva. – A fekete mágia lehetőséget kínál rá, hogy a levált részt a varázsló kiválasztott tárgyba vezesse át. Ha megsemmisül a test, távozik a lélek…
- Ez a halál – bólintott Zack.
- Abban az esetben viszont, ha valaki végrehajtja az említett műveletet, a test megduplázódik, a benne fészkelő lélekdarab pedig az élethez horgonyozza a másik felét.
- Vagyis ez a… Voldemort – Ginny irigyelte Zacket, amiért így, minden küszködés és főleg a mögöttes tartalom nélkül ejthette ki a sötét varázsló nevét – csinált ilyen… lélekmentőt.
- Összesen hatot, bár egyet csak a visszatérése után, egy másikat pedig véletlenül.
- Hogy… - Harry hangja elcsuklott. Újra próbálkozott: – Hogy nevezik valójában az efféle tárgyakat?
- Horcrux.
Sűrű, perzselő csend ereszkedett a konyhára. „Hol késik az a rohadt vihar? Egy villámot, vagy egy dörrenést… - fohászkodott Ginny. – Vagy csak egy autó hajtson erre…”
- Értem – lehelte Harry. – Lehet valami jele annak, hogy bennem van a… - a vonásai undorba torzultak – az a lélekdarab?
- Dumbledore elmélete szerint, kapcsolatot teremt Voldemort és közted. Elvileg érezned kéne a Nagyúr haragját vagy épp örömét. – Várakozóan szegezte Harryre a tekintetét.
A fiú kitapogatta a villámalakú sebhelyet, de nem válaszolt.
- Régebben… - szólalt meg Petunia – gyakran fájt a feje. De eszembe se jutott, hogy köze lehet a heghez. Vernonnal azt hittük…
-… hogy szimulál és hisztizik – dohogott a férje.
- Elvitték orvoshoz?
- Dehogy – vágta rá Vernon, megbotránkozva a feltételezésen, hogy ő ilyesmivel fáradt volna.
- Néha adtam neki gyógyszert – rántotta meg a vállat Petunia. – Úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb úgyis elmúlik.
- Muglik – morogta Piton megvetően. Az asszony szóhasználata azonban szöget ütött a fejébe. – Mitől szűntek meg a rohamok?
- Meditáltam – felelte Harry egyszerűen.
- Mit csináltál? – vonta fel Piton a szemöldökét.
- Nem gondoltam semmire. – A hajába túrt. - Ez nem pontos definíció, de Jessica ezt értette alatta, és ő javasolta, hogy ha jön a fájdalom zárjak ki minden gondolatot.
- Ürítsd ki az elméd! – tette hozzá Zack vigyorogva. – Mint a Jediknél.
Piton és Ginny meglepett pillantást váltottak.
- Okklumencia – suttogta a férfi hitetlenkedve. – Az elme mágikus védelme – magyarázta.
- Harry varázsolt? – képedt el Zack.
- AZ ÉN OTTHONOMBAN? – bömbölte Vernon.
„Zsíros büntetést fontolgat – konstatálta Harry. – Most az egyszer szeretném, ha részem lehetne benne.”
- Nem tudatosan – jelentette ki Piton csillapítóan. – Különben se volt más választása. A mágia átszövi a sejtjeit, és ha irányítani nem is tanulta meg…
Harry felkapta a fejét. – Tényleg, miért nem lehetett?
- Tisztában voltam vele, hogy bármennyi időt emészt is fel a többi horcrux felkutatása és megszerzése, elérkezik a perc, mikor az utolsóval is le kell számolni.
- Nem akarta, hogy varázsló váljon belőlem, mert úgy nagyobb eséllyel védhetném magam - értette meg Harry.
- Egyrészt – hagyta rá Piton. – Emellett, nem ismertem behatóan a horcruxok természetét. Fennállt a veszély, hogy a lélekdarab, esetleg azon keresztül Voldemort, az uralma alá hajt. Az állandó érintkezés a mágiával csak növelte volna ennek kockázatát. – Végigfutatta az ujját a bögréje peremén. - Visszakanyarodva a jóslathoz, a záró sor szerint: „nem élhet az egyik, míg él a másik”.
- Azaz Harrynek meg kell ölnie Voldemortot.
- Vagy fordítva. A te verziód azonban – Zack állta Piton tekintetét – kivitelezhetetlen. A barátod nem végezhet vele, mert egy részét magában hordozza. Az ő élete Voldemort halhatatlanságának forrása.
Harry, aki eddig az asztalt karmolászta tehetetlen dühében, erre örömtelenül felkuncogott. - És mindjárt az jön, hogy könyörögni kezd, ölessem meg magam egy olyan világért, ami eldobott magától.
- Nem a világ taszított el, hanem én – javította ki Piton. - Kizárólag engem terhel a felelősség.
- Szép – grimaszolt a fiú -, de ez még nem teszi szimpatikusabbá a dolgot.
- Ott szúrta el – folytatta segítőkészen Zack -, hogy nem engedte neki felfedezni a varázslók birodalmát.
Harry egyetértően bólogatott.
- Ezek után arra játszani, hogy majd megmenti a maguk világát… Ne is haragudjon, de baromság.
Piton eltolta maga elől a kihűlt teát - Hidegen hagy, mit diktál a lelkiismerete. Nem tagadom, egyszerűbb lenne, ha hősiességből tenné. A szüleitől örökölt bőven efféle hajlamot… Közelítsünk másfelől! Harry tartozik nekem. Megölhettem volna évekkel ezelőtt, megspórolva mindannyiunknak ezt a komédiát, de ehelyett tizenhat évet ajándékoztam neki.
„Miért nem mondja el, hogy ezalatt végig abban reménykedett, kínálkozik más megoldás?” – ráncolta a homlokát Ginny.
- Ideje törleszteni? – köpte a szavakat Zack.
A férfi biccentett.
Harry percekig ült kővé dermedve. Petunia a falhoz csoszogott, és felkapcsolta a lámpát. A fiú hunyorgott a váratlan, erős ragyogástól, és mintha kábulatból ocsúdott volna. - Ismerte a szüleimet?
- Igen. – Piton arcán ugyanaz az utálat suhant át, ami a nagynénjéén szokott.
- Mesélne róluk?
A férfi azt is szívesebben fogadta volna, ha Harry felkel, odaugrik hozzá, és vadul, üvöltve rángatni kezdi a talárja nyakát. „Ami messzemenőkig érthető reakció volna.” Ennek ellenére, uralkodott a felszínre törni igyekvő indulatain, és viszonylag semleges választ keresett. Végül amellett a megállapítás mellett döntött, ami neki is az első észrevétele volt: - Ha a mi világunkban nősz fel, unalomig ismételték volna, hogy úgy nézel ki, mint az apád. Kivéve a szemed, mert az…
- Az anyámé.
- Lilyé – mormolta Petunia vele egyidőben, éppolyan keserű-álmodozó hangon.
- Ennyi? – kérdezte a fiú ingerülten.
- Hidd el, nem tőlem akarsz hallani róluk.
- Akkor mégis kitől? Hisz hamarosan úgyis meghalok. – Szinte rimánkodva nézett a férfira. - Kit kérdezhetnék? Az apám családja, a tanáraik, egy barát, akárki?
Piton válaszra nyitotta a száját, aztán elgondolkodott, és megrázta a fejét. – Nem maradt senki.
- Leszámítva Önt, aki gyűlölte őket. Ez befolyásolta a…
- Nem – vágta rá a férfi határozottan.
Harry bólintott, majd felállt. – Sajnálom, Piton professzor, de arra kell kérnem…
A ház megrázkódott. Ginnynek épp csak sikerült az asztal szélébe kapaszkodni, Vernon alól kifordult a szék, Petunia zokogva hunyta be a szemét, és tapasztotta a fülére a kezeit, hogy kizárja az odakintről érkező ingereket: fékcsikorgás, felharsanó kiáltások, gonosz fények villogása…
Piton pálcát húzott elő a talárjából, és átvágva a nappalin meg az előszobán – ahol érkezésekor keresztülvezették -, kirontott az utcára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
