|
5. fejezet: Hazug
2007.11.07. 11:51
Szerző megjegyzése:
Kicseleztem a technika ördögét, szóval másfél nap késéssel: Harrynek megint magyarázkodni kell, és a varázslók is mozgolódnak.
5. fejezet: Hazug
- Te hívtad ide? – vetette hátra Petunia a válla felett, miközben Harryvel a nyomában leszáguldott a lépcsőn.
- Megindító a bizalmad - feleselt a fiú. – Tudod, jobban kedvelem a barátaimat annál, hogy megölessem őket.
Az asszony felmordult. „Akár egy dühös kutya.” – Ez nem vicc, Harry.
- Képzeld, nekem is feltűnt. De csak így bírom elviselni.
Petunia egy pillanatra lefékezett, hogy lesimítsa a ruháját, és mikor futólag az unokaöccsére nézett, mintha a megértés árnyéka bujkált volna a szemében.
Harry úgy gondolta, ha kicsit mások lennének a körülmények – például nem kellene Zackkel törődniük -, most esélyük volna leülni, és közös életük során először, igazi beszélgetést folytatni egymással. „Milyen kár, hogy ez kellett hozzá.” Vigasztalásra vágyott, de nem olyan fajtára, amit Jo kínálhatott. Egy felnőttre volt szüksége, valaki… szülőfélére, és Petunia, ha korábban mérhetetlenül messze is állt ettől a titulustól, egy ilyen helyzetben talán hajlandó lett volna megadni, amit Harry kért. „Persze, megeshet, hogy képzelődöm. Bolond és gyerekes dolog abban reménykedni, hogy a történtek közelebb hozták hozzám.” Utálta sebezhetőnek érezni magát, márpedig Petunia elfogadását kívánni… Ez nagyon is azzá tette. Emlékezett rá kisebb korából. Védelmet és - a szíve mélyén – csöppnyi szeretetet várt. „Ami elgyengített és még inkább kiszolgáltatott nekik.” Megrázta a fejét, és igyekezett a jelenre koncentrálni.
Petunia feltépte az ajtót, és villámló tekintettel meredt a szélesen vigyorgó látogatóra. – Minek jöttél ide? – ripakodott a fiúra.
- Harry napok óta ki se dugta az orrát a házból. Kezdtem aggódni.
- Beteg – közölte Petunia tömören. – Azt hittem, szólt róla. – Éles pillantást lövellt a szoba félhomályában ácsorgó unokaöccse felé.
- Beteg vagyok – erősítette meg a célpont mogorván.
- Aha – suttogta Zack savanyú arccal. – Bemehetnék, Mrs. Dursley?
Petunia idegesen pásztázta az utcát a fiú válla felett. Ösztövér alkata ellenére se mondhatta már magáénak azt az előnyt, hogy Harry betolakodó barátai fölé magasodik.
Zack félreértette a gesztust. – Nem zavarok sokáig…
Harry számított rá, hogy a nagynénjéből erre kibukik: „Máris régebb óta vagy itt a kelleténél.” Petunia azonban összepréselte az ajkát, és hallgatott.
-… de volna egy kis mondanivalóm Harrynek, és maga se akarhatja, hogy a szomszédok a tanúi legyenek.
- Ez elég fenyegetően hangzott – jegyezte meg az említett óvatos mosollyal.
- Naná! – Zack nem várt tovább invitálásra, eloldalazott Petunia mellett, és Harry elé lépett. – Mibe keveredtél?
- Megfáztam – válaszolta a másik értetlenül és kissé dühösen.
- Ja, hogyne – bólogatott Zack. – Komolyan azt hiszed, beveszem? – Petunia halkan becsukta az ajtót, és visszahúzódott a nappaliba, hogy onnan kövesse a szóváltást. - Soha nem voltál beteg, Harry. Akármilyen járvány volt, ha mindannyian ágynak is estünk, te megúsztad. Soha nem volt semmi bajod, leszámítva azokat a fura fejfájásokat… Tehát, újra megkérdezem: mit csináltál?
- Semmit. – Arrébb lökte a fiút, aztán hátat fordított neki. – Kedves, hogy már a barátaim is bűnözőnek tartanak. – Ingerülten a hajába túrt, és lehajtotta a fejét.
- Én nem… - visszakozott Zack. – Felkeresel begyógyszerezve, természetfeletti erőkről hallucinálva, aztán napokig felénk se nézel, és mikor faggatunk, egy ilyen átlátszó mesével állsz elő. – Mire idáig ért, eszébe jutott, miért is akarja felelősségre vonni Harryt, és ez segített visszanyerni a mérgét és a magabiztosságát. - Szerinted mégis mire kellett volna gondolnom?
- Nem is tudom – „tűnődött” a másik. - Mondjuk… Bízhattál volna bennem.
- Melyik szolgálja jobban az érdekeidet? Ha vakon hiszünk benned, vagy ha aggódunk, és törődni próbálunk veled? Tény, hogy az utóbbit nehezebb megérteni, én is tapasztaltam, de a szülők se véletlenül szajkózzák állandóan, hogy a gyerekük javát akarják…
- Bocs – köpte Harry megvetően -, de erről…
Zack a falba bokszolt, hogy levezesse az indulatait. – Cseszd meg, ne merd ezt ellenem fordítani! – ordította. - Sértett vagy? Félsz? Hagynám, hogy rajtam töltsd ki, esküszöm. De nem így! Nem ismersz, ha feltételezed, hogy képes lennék a veszteségeidet ilyen szemét módon felhasználni.
- Tudom, hogy nem tennéd – jegyezte meg Harry csendesen, és egy másodpercre épp olyan gyámoltalannak érezte magát, mint régen, ha Petunia vagy a példáján felbuzdult környékbeliek szidalmazták. Hát most se kel senki a védelmére… „És én megint nem vagyok elég bátor, hogy magam vállaljam ezt a szerepet. Pedig ezúttal csak magyarázkodni kéne, nem veszekedni… De… hogyan?”
- A szavaid nem ezt sugallták. – Zack hiába kereste a másik tekintetét. – Harry, kérlek… - kezdte újra, megenyhülve.
- Nem kellett volna idejönnöd – suttogta a fiú, továbbra is makacsul más irányba nézve.
- Megyek, ha ezt akarod – közölte Zack dacosan, és sarkon fordult.
Petunia előugrott a nappali falának takarásából. - NEM!
A fiú ijedtében hátrált egy lépést. A Harryvel való barátsága alatt egyszer sem volt precedens arra, hogy Dursleyék tartóztatták volna. (Tulajdonképpen az is ritkán esett meg, hogy - kelletlenül és dohogva - átengedték a küszöbön.) - Tessék?! – tátotta el a száját.
- Ettél már? – hadarta az asszony. – Maradj! Ebédelj velünk! Harry is szeretné. Igaz, Harry? – A megszólított zárkózottan bámulta a padlót. Petunia egészen közel ment hozzá, és észrevétlenül a karjára csúsztatta az ujjait. – Igaz, Harry? – kérdezte újra, élesebben.
A fiú felszisszent, mikor a nő körmei a bőrébe vájtak. – Hogyne… Persze… - préselte ki összeszorított fogakkal.
Zack gúnyos hitetlenkedéssel vonta fel a szemöldökét. Ha Petunia kicsit is odafigyelt a „beszélgetésükre” tisztában kellett lennie vele, hogy az egyik utolsó dolog, amire most Harry igényt tart, az az ő társasága.
- Akkor talán… - folytatta a barátja színtelen hangon –, gyere fel a szobámba, míg Petunia elkészül.
***
- Ki vele, Harry! – unszolta Zack a másik fiút, miközben felfelé baktattak a lépcsőn. – Mióta viseli a nagynénéd ennyire a szívén a sorsodat? Nem mindegy neki, kibékülünk-e? Inkább ujjongania kéne, hogy megszabadulhat tőlem.
- Máris temetnéd a barátságunkat?
- Óh, nem! – hárította el a kérdést mesterkélt nevetéssel. - Ez most nem fog működni.
Harry kíváncsian pillantott hátra.
- Meg se kíséreld másra terelni a beszélgetést! Egyenes választ akarok. Mi zajlik ebben a házban? Te titkolózol, és kerülöd a barátaidat, a nagynénéd meg olyan… - Félbehagyta, a Petunia jellemzésére használt grimaszt pedig Harry nem láthatta. – Ha nem lenne ennyire…
- Rémisztő?
- Azt hinném, tényleg fontos neki, de gyanítom nem a kedvedért hívott meg ebédre. Valójában… - mondta, miközben keresztülhaladtak Dudley szobáján – megparancsolta, hogy maradjak.
Harry a kilincs felé nyúlt, de erre leeresztette a kezét. Zack… az egyetlen volt a Privet Drive négyben, aki igazán megérthette őt. „És aki épp az imént teremtett le, méghozzá istenesen” – emlékeztette magát. „Talán nem volt igaza?” Legszívesebben rávágta volna, hogy fenéket, de ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy nagyon is. Zack aszerint ítélt és cselekedett, amit ő tudott Harry előző másfél hetéről. Az alapján pedig a lehető leghelyesebben járt el. Egyre szaporábban vette a levegőt. „Olyan jó lenne mindent bevallani, megosztani vele.”
- Zack, ez…
- Harry, én… – Jo lendületesen nyitotta ki Harry szobájának ajtaját, de a mosolya lehervadt, mikor a túloldalon egy idegen fiúba botlott. – Jó reggelt! – köszöntötte Zacket erőltetett vidámsággal.
Harry észbekapott, és közelebb húzta a szintén zavarban lévő barátját. – Jo, ő Zack. Zack bemutatom Josephine-t.
Zack ridegen rázta meg a lány kezét. – Még egy dolog, amit elfelejtettél említeni – vetette oda Harrynek.
- Ööö… - Harry tanácstalan volt. Zack és Jo fürkészően meredtek egymásra. – Jo nemrég költözött ide a szüleivel. – A fülét vakargatta. – Mikor is?
- Két hete – segítette ki a lány, folytatva a Zackkel vívott néma párbajt.
- Két hete – ismételte Harry. – Ő is a Stonewallba jár, és a szupermarketben dolgozik, és… - Életében nem fecsegett még ilyen kapkodva és semmitmondóan.
- Veled aludt? – kérdezett rá Zack gúnyosan.
- A szobámban. Az különbség.
- Áh! - A fiú nem is pazarolt több energiát arra, hogy kommentálja Harry válaszát.
A hosszúra nyúló, kínos csendben tisztán kivehető volt a konyhából felhallatszó edénycsörömpölés, és a legújabb termékeket eladásra kínáló műsorvezető lelkes monológja. Petunia, hiába ócsárolta minden szóba jöhető fórumon – úgymint piac, bevásárlóközpont, szülői értekezlet, természetesen Dudley iskolájában – az efféle ketyerékkel foglakozó adásokat, egyet se mulasztott volna el.
Jo Harry mellé lépett, és átkarolva a derekát, tüntetően hozzábújt. – Kifogásolod? – kérdezte kihívóan.
- Harry elég nagy, hogy eldöntse, mi a jó neki – jelentette ki Zack olyan arccal, ami egyértelműen azt mutatta, kétségei vannak az állítás helyességét illetően. – Ugyan, srácok! – váltott hirtelen könnyedebb hangra. – Csak meglepődtem. Ennyi. Nyilván Jo is. – A lány egyetértően bólogatott. - Mit csináljunk ebédig?
***
- Bár az eredeti kérdésemre még mindig nem kaptam választ, későre jár, és ideje indulnom. – Belekortyolt a kávéba, és a csésze pereme felett Dursleyékre pillantott.
Petunia, tekintetét összekulcsolt kezeire szegezve, a fejét csóválta. Elege lehetett már az effajta jelenetekből.
- Miért nem? – Még nem kapcsoltak villanyt, és a lemenő nap narancsos-arany fényében nehezen tudta kivenni a többiek arcát. – Megvolt minden. Közös étkezés – számolta az ujjain -, játék Harryvel meg a barátnőjével délelőtt és délután, feszült ücsörgés, kávézgatás… Egyelőre nem sikerült rájönnöm, mi ez a beteges színjáték, de nekem mára elég belőle.
- Nem mész sehova – közölte Petunia, egyik kezével a halántékát masszírozva.
- Engedd csak el, drágám! – javasolta Vernon sátáni vigyorral. – Senki nem hívta. Az ő baja, hogy ilyen izgága. Megérdemli, hogy…
- VERNON! – kiáltott rá a felesége és Harry kórusban.
- Nem léphetsz ki a házból…
- Ha kedves az életem? – tippelt Zack bizonytalan félmosollyal.
- Úgy valahogy – morogta Harry.
- A sajátod vagy az övé – bökött Petunia az unokaöccsére. – Kétlem, hogy mi számítanánk, de az ő halála talán nem közömbös neked…
- Na jó! – Zack lerakta a csészét a dohányzóasztalra, szándékosan az alátét mellé - Petunia megbotránkozva felhördült - és nagyon komolyan nézett végig a társaságon. – Csatlakoztak valami szektához?
Vernonnak arcába szökött a vér. - Hogy merészeled?
Zack váratlan jókedvét nem törte le a férfi vészjósló tónusa. - A távozásom felborítaná a ház… kényes spirituális egyensúlyát? – érdeklődött vidoran.
Harry esdeklően nézett Petuniára, de a nagynénje hideg közönnyel szakította el a pillantását az övétől. – Harry majd megmagyarázza.
- Harry úgy határozott, nem áll szóba velem.
Való igaz, a fiú már-már megbocsáthatatlannak tartotta, ahogy a barátja aznap Jóval bánt. Kíméletlenül pellengérre állított minden apró figyelmetlenséget, amit a lány a társasjátékokban elkövetett, és amik az „áldásos” tevékenység hatására persze egyre szaporodtak. Zack akadékoskodó volt, kibírhatatlan, rosszabb, mint egy féltékeny kisgyerek. Harry ezt azért is furcsállta, mert korábban készségesen végighallgatta a Jessicának szentelt monológokat, asszisztált az ajándékvásárlásokkor, lelket öntött belé a kritikus percekben, és ellátta a Nathan jóvoltából szerzett zúzódásait. „Akkor Jóval miért ilyen ellenséges?” Úgy döntött, míg kézzelfoghatóbb indokot nem talál, az egészet a szerencsétlen körülmények számlájára írja.
- Oldjátok meg egymás közt! – javasolta Petunia, miközben felállt, és a tálcára pakolta a poharakat. – Bőven lesz rá alkalmatok, mert ahogy az imént is mondtam – fordult Zackhez -, kénytelen leszel egy darabig még nálunk vendégeskedni.
***
Zack durva mozdulatokkal huzatolta fel az agyonhasznált takarót, amit Petunia adott neki. A rendelkezésére bocsátottak továbbá egy lapos párnát, Dudley elnyűtt hálózsákját - amit a fiú szigorúan az otthona óvó falai közt volt hajlandó kipróbálni -, és talpalatnyi, kizárólag a fekvéshez elegendő helyet Harry szobájában. „Hisz nekem nem kell imponálniuk” – nyugtázta Zack a méltatlan bánásmódot.
„De nem emiatt haragszik.” Harry az ágya szélén ült, és az egyik lábával a papucsát rugdosta. „Nevetne az egészen, és remekül szórakoznánk, ha… - Felsóhajtott. – Ha bevallottam volna neki a varázslós ügyet, és Jo nem lenne itt.”
- Cserélhetünk – ajánlotta félénken.
Zack a padlóra vágta a takarót.
- Vagy, ha ragaszkodsz a lenti klímához, csak odaadom ahelyett az enyémet – intett a párna felé. – Úgy kényelmesebb…
- Nekem te ne tegyél szívességet! – csattant fel Zack.
Harry megrántotta a vállát, bebújt a takaró alá, és tüntető elégedettséggel kinyújtózott.
A másik fiú felhorkant, a bélést a párnája egyik felébe igazgatta, és a feje alá gyömöszölte a takaró csücskét is, majd hátat fordított Harrynek.
„A ma történtek tükrében, ez a gesztus jellemzi legtökéletesebben a kapcsolatunkat.” – Kérdezz! – Nem akart beletörődni, hogy Zack eltávolodik tőle. – Megígérem, hogy nem kertelek, és - hogy is fogalmazott egyszer Riley? - nem sumákolok el semmit.
Néhány percig nem érkezett válasz, aztán Zack a hasára gördült, és felkönyökölve Harryre nézett. – Miért kell idebenn maradnunk?
- Igazából az udvarra kimehetsz. Vernon is megteszi két-három naponta, hogy lenyírja a füvet, meg a szomszédok pofavizitet tarthassanak… ilyesmi. De te nem erre vagy kíváncsi – fűzte hozzá halkan. – Meg akarnak ölni. Huszonnégy órán át varázslók figyelik a házat, és egyetlen céljuk, hogy engem nyakon csípjenek, és a főnökük elé rángassanak.
Zack üres tekintettel meredt maga elé, de Harry tudta, hogy ha csak pár másodperccel több gondolkodási időt engedélyez neki, robbanni fog.
- Sejtem, mi jár most a fejedben – folytatta csitító hangon -, de nem hazudok. A mágia létezik. Tulajdonképpen annak köszönhetjük, hogy itt nem férhetnek hozzánk… illetve hozzám – javította ki fanyalogva. - Petunia szerint, ha észrevennék, hogy olyan sétál ki a védőpajzson túlra, aki kötődik a családhoz, elfognák, és vele zsarolnának. Ezért nem mehetsz el, és azért lakik nálunk Jo is.
- Hogyan kötődne már bárkihez is egy kihordó-lány? – kérdezte Zack jóval higgadtabban, mint amire Harry számított tőle. - Mert mielőtt ez elkezdődött, nem is ismerted. Arról tudnék. Vagyis… Tudnék róla?
Harry közelebb csúszott az ágy széléhez. – Ne csináld ezt! – kérte fáradtan.
- Varázslók? – Zack szinte hangtalanul formálta a szót. - Én csak tréfáltam azzal a szekta-dologgal – mondta rezignáltan, és reménykedve sandított Harryre.
- Én sajnálom a legjobban…
- A ku… - Mélyet lélegzett. – De miért? Mit akarnak tőled?
Harry megkönnyebbülten mosolyodott el. – Fogalmam sincs… Valami baj van velem, Zack. Lehet, hogy a mágikus erőm hiánya… Nem tudom. - A párnába temette az arcát. – Anya boszorkány volt, apa varázsló, és meggyilkolták őket. Nem volt igaz semmi, egy szó se abból, amit Petunia mesélt. És most… most minden annyira üres. Eddig tudtam, ki vagyok, honnan származom, de… Emlékszel a léggömbre, amit David vett a húgának? A zsinór kicsúszott Lizzy kezéből, és a lufi csak sodródott, és…
- Te vagy a léggömb? – következtetett Zack.
- Valahogy úgy – felelte Harry árnyalatnyival vidámabban. Kikászálódott az ágyból, és tapogatózva az ablakhoz lépdelt. – Ott vannak – suttogta.
Zack – az utolsó méteren már fél lábon ugrálva, és az aljas székeket szidalmazva – odament hozzá. – Ühüm… Harry…
- Ezek újak – szakított félbe a másik megrökönyödve. – Eddig két csoport őrködött, de nézd csak! Weasleyék elkerülték azt a területet a fák között… – Harry a homlokát ráncolta. – Ráadásul idősebbek is jöttek.
Zack a szemeit erőltetve próbált kivenni valamit a jelzett utcaszakaszon mozgolódó árnyakból. Ősz haj, szőke, csuklyák, köpenyek… Harry ellépett mellőle, és visszamászott az ágyba. – Ők kint, mi bent – mormolta összegubózva. - Ne aggódj, jó darabig így marad.
Zack is otthagyta az ablakot, és ezúttal óvatosabban kelve át a szobán, visszafeküdt a hálózsákba. – Ezt… még meg kell emésztenem – mondta öklendezést idéző hangon.
Harry nem válaszolt.
Zack az asztalra állított óra kijelzőjét figyelte. Huszonhárom harmincnégy, huszonhárom harmincöt, huszonhárom harminchat – lehunyta a szemét és az oldalára fordult -, huszonhárom harminc…
- Zack?
- Hm?
Harry habozott, aztán kibökte: - Jó, hogy itt vagy. Nem örülök neki, de jó.
***
Ginny az ablakhoz tolt széken gubbasztott, meleg, puha plédbe burkolózva, és feszülten meredt az odakint lejátszódó jelenetre. Ron és a társai hoppanáltak, miután felbukkant Dolohov a halálfalócskák szüleivel. „Mire készülhetnek? – töprengett lázasan. – Azon kívül, hogy belátták, ajnározott csemetéiknek felügyelet kell…”
Ugyan nem az ő dolga volt ezt kitalálni – a bátyja majd tájékoztatja Piton, aztán összeülnek spekulálni, új taktikát kieszelni -, de gyümölcsözőbb elfoglaltsága úgysem akadt. Nem mehetett fel Harryhez, és abban is egészen biztos volt, hogy a fiú sem látogatja meg őt.
„Zack…” - fintorogva idézte fel az utálatos barát arcát, aki mélységes ellenszenvet táplált iránta, már az első pillanattól. „Igaz én sem voltam különb.” Az a fiú könnyedén keresztülhúzhatta a számításait… „Amiről kizárólag én tehetek. Nem kellett volna az iskolával előhozakodnom. Fenébe, fenébe, fenébe…” A hajába markolt, és előre-hátra hintázott ültében.
„Más se hiányzott a kétségeim mellé, mint egy minden lében kanál jóakaró.” Lecsusszant a székről, kiszaladt az előszobába, és a telefonasztalkán katonás rendbe tornyozott cetlik egyikére rövid üzenetet firkantott. Elvégzett néhány egyszerű bűbájt, aminek eredményeként a környezetébe olvadó, kicsiny papírmadár szárnyra kapott, és a kéményen át elhagyta a Dursley-házat. „Akárhogy alakul is, tudatnom kell velük a történteket.”
***
Zack egy szelet lekváros kenyeret majszolva, összevont szemöldökkel méregette Harry és Jo kettősét, és az arckifejezése lassan épp annyira elsötétült, mint Vernoné, aki az ő reggelijére vetett bosszús, „más se hiányzott, mint hogy újabb éhes szájat kelljen etetni” – féle pillantásokat. Zack lopva összehasonlította a saját adagját a férfiével, és megállapította, hogy ha valakinek a részéről veszély fenyegeti a családi éléskamrát, hát az biztosan nem ő.
- A szüleidnek szóltál arról, hogy nálunk vagy? – érdeklődött Petunia, miközben töltött magának egy pohár narancslevet.
Zack épp azzal az ál-nyájassággal mosolygott rá, és a hangját is ehhez igazította. - Nagyra értékelem, hogy társalgást próbál kezdeményezni, Mrs. Dursley, de lekésett arról, hogy engem meg tudjon téveszteni.
Harry és Jo befejezték a nevetgélést, és elhúzódtak egymástól. Vernon elmormogott egy nagyrészt érthetetlen, de az unokaöccse nevét mindenképpen tartalmazó mondatot, aztán az újságjába temetkezett, és a feleségére bízta, felveszi-e kesztyűt. „Ő tehet róla. Ha nem teng túl benne ez az ostoba megmentési-kényszer, az a kölyök rég eltakarodott volna.”
Petunia izmai megfeszültek, és a seszínű szemekben dühös fény lobbant, de a nő elszántan hallgatott. Zack belenyugodott, hogy felesleges az asszonyt tovább ingerelnie.
- Mindent elrendeztem – mesélte, mintha először válaszolna Petunia kérdésére. – Telefonáltam Rileynak, hogy mégis elutaztam a szüleimmel kempingezni, ő majd elterjeszti… Apámnak pedig megírtam emailben, hogy a szünetre Harryhez költöztem.
- Email? Honnan küldted? – döbbent meg Petunia.
- Dudley gépéről – közölte Zack olyan ártatlanul, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb, aztán mielőtt valamelyik Dursley reagálhatott volna, a gyanútlanul eszegető Jóhoz fordult. – Tudod, gépen azt a szürke dobozt értem, a Harryé melletti szobában. Csatlakozik hozzá egy olyan… táblaszerűség is, rajta az ABC-vel, meg egyéb jelekkel, meg az az üres képkeretnek tűnő tárgy, a monitor. – Harry leesett állal bámult rá. - Megjegyzem elég modern. Tavaly vásárolták, Mr. Dursley? Mr. Cutmal kedvezményt adott rá. Anyámé is az a típus, és ő nála…
Harry hátralökte a székét, megmarkolta Zack pólóját, és kivonszolta a fiút a konyhából. – Mit művelsz?
Zack lehuppant az egyik fotelba, a fejét a támlára hajtotta, és behunyta a szemét. – Mire célzol?
- Jo.
- Csak informáltam.
- Úgy kezelted, mint holmi… üresfejű libát.
- Nem, Harry. – Zack kiegyenesedett, és intett a másiknak, hogy üljön le. Harry kelletlenül ereszkedett a kanapé karfájára. – Bármilyen véleménnyel vagyok is valakiről, soha nem beszélnék így vele, alapos indok nélkül.
Harry szkeptikusan vonta fel a szemöldökét. – Igen? És Jo esetében mi lenne az?
- Hogy közülük való – suttogta Zack az összeesküvők hangján.
Harry elvigyorodott. – Hülyeség. Ki nem állhatod, ezért…
Zack megrázta a fejét. – Nem ezen múlik. – A másik nem tette szóvá, hogy ez voltaképpen beismerés. – Haver, ez a csaj… Nem szeretnék túl nyers lenni… de dióhéjban: átvert.
A fiú sóhajtott, és meglepő tárgyilagossággal szólalt meg: - Bizonyítsd! – „Hisz miért pont ez lenne valódi?” – gondolta csüggedten.
- Nem érkezett új diák a Stonewallba. Én bejártam a suliba, Harr’. Hallottam volna a te Jódról. Elég feltűnő jelenség, ráadásul elvileg nemrég költözött a városba… Láttunk már hasonlót, nem? Hetekig csak róla pletykálnának.
- Megtámadták – motyogta Harry szerencsétlenül, de ő is érezte ez milyen gyenge érv.
- Elterelés, ember – forgatta a szemét Zack.
Harry hátradőlt, és nyögve zuhant Petunia műgonddal elrendezett párnái közé.
- Rémes, ugye? – kérdezte a barátja rövid hallgatás után. – Mostanáig belé kapaszkodtál, és tartok tőle, még ha el is hiszed, amit mondtam, ez egyhamar nem fog változni. De legalább… Figyeld őt, Harry! Győzd meg magad, hogy muszáj kiábrándulnod belőle… Nem szabad csodálnod, és főleg nem szabad… szeretned – tette hozzá óvatosan.
- Újabban Davidet utánzod? – tápászkodott fel Harry fanyar mosollyal.
- Elleshetsz tőle pár hasznos dolgot – bólintott a fiú -, de ez saját „szerzemény” volt.
***
Zack szemei majd’ leragadtak az álmosságtól. Harry, bár lassan elfogadta a „Jo boszorkány” - elméletet, éjszakánként változatlanul leosont a lányhoz, hogy egy kicsit kettesben legyenek. Ő pedig, minden ilyen alkalommal kitartóan virrasztott, hogy meggyőződhessen róla, a barátja visszatér-e. Egyelőre ugyan nem volt terve arra vonatkozóan, ellenkező esetben mit tenne, de szüksége volt a bizonyosságra, hogy az a perc még várat magára.
Harry és Jo egymást átkarolva léptek be a konyhába. A lány felhúzott orral, méltóságteljesen foglalta el a Zack melletti széket, a fiú pedig összekapart elég erőt ahhoz, hogy megvető fintort küldjön felé. Megszokott játékuk volt ez, amit Harry nem nagyon tolerált.
- Nyisd ki az ablakot, kölyök! – dörmögte Vernon, mikor becsoszogott a helyiségbe. – Fullasztó a levegő. Jim McGuffin is figyelmeztetett tegnap a hírekben, hogy melegfront várható. – Na, mi lesz már?
Harry úgy döntött ezegyszer igazán megtehet ennyit a nagybátyjáért. Az ablakhoz botorkált, és… farkasszemet nézett egy hatalmas, barna bagollyal. A madár a párkányon ücsörgött, és kíváncsian pislogott rá.
Kábán, szinte öntudatlanul eresztette be az állatot. Követte az asztalhoz, ahol leoldozta a lábára kötözött sárgás borítékot. Hát itt volt: a smaragd tintával írt levél. Más, mint amit az anyja kapott, hisz ő, Harry rég elmúlt tizenegy, mégis…
Harry J. Potter részére
Surrey grófság
Little Whinging
Privet Drive 4.
Halványan érzékelte, hogy Jo és Zack odahajolnak hozzá, hogy Petunia sikolt – „látta”, ahogy a nagynénje a szája elé kapja a kezét -, hogy mind őt szólongatják, de a hangok mintha víz alól érkeztek volna.
„Vagy mintha én merültem volna el.” Reszkető kezekkel bontotta fel a borítékot, majd vadul dobogó szívvel kezdte olvasni a pergamenre rótt sorokat.
Beszélnünk kell. Adj engedélyt, hogy átléphessek a védőbűbájon! (Pontban délután ötkor érkezem a Privet Drive-ra.)
Perselus Piton,
a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
