Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Hétvége van, tehát sikerült betartani, amit ígértem. *ujjong* Remélem, ez - mármint a kis sietség - nem vált a fejezet kárára. Õsidõk óta nem kértem már ilyet, szóval csak félve, többszörös zárójelben említem: kritika? :-)

4. fejezet: A préda

- Jobban vagy? – kérdezte aggodalmasan Harry, miközben erõvel tartotta Jo reszketõ karját a jeges vízsugár alatt.

- Mégis mit gondolsz? – fakadt ki a lány, akinek láthatóan komoly erõfeszítést jelentett szabályosan lélegezni. – Én… - Mivel a tenyere koszos volt, az öklével próbálta letörölni a könnyeit. – Mit akarhattak tõlem? És fõleg fényes nappal?

Harry tanácstalanul vonogatta a vállát. Mennyit mondhat el Jónak? A körülményekre való tekintettel kénytelen lesz mindenbe beavatni. „Mindenbe!” – Harry magában megvetõen ciccegett. Vajon mit szól majd a lány, ha ecseteli neki, hogyan telnek mostanság a napjaik? „A reakciója nyilván hasonló lesz, mint Zacké. Egy megtévedt tinédzser képzelgései. Varázslóktól hemzsegõ, hagymázas õrület. Micsoda badarság!”

- Harry! – sikoltotta Jo, és megrázta a karját, hogy kiszabadítsa a fiú szorításából. – Teljesen elgémberedtek az ujjaim.

- Jó, add a másik kezed! – válaszolta a fiú álmatagon.

A lány durcásan fújt egyet, és azt motyogta, hogy õ már nem gyerek, és nincs szüksége ápolgatásra, de azért engedelmeskedett.

Harry fel se fogta, mit csinál. Továbbra is az elõttük álló, nyomasztónak – de fõként nevetségesnek - ígérkezõ beszélgetésen töprengett. Hogyan magyarázza el Jónak, hogy meghatározhatatlan idõre hozzájuk kell költöznie? És mi lesz a lány szüleivel? Nem törõdnének bele, hogy Jo egy vadidegen családnál „akarja” tölteni a tavaszi szünetet. Idejönnek, patáliát csapnak… magukra uszítják Malfoyt és Weasleyt. „Tényleg, miért támadta meg az az idióta Jót? Ha feltételezzük, hogy nem rendelkeznek behatóbb ismeretekkel a mi világunkról, elképzelhetõ, hogy azt hitték, fontos nekünk. Esetleg, hogy õ a… barátnõm.”

Ez eszébe jutatta, hogy igazából mivel is kellene foglalkoznia. Jóra pillantott, aki türelmetlenül dobolt a mosdókagyló szélén. – Végeztünk, doktor úr? – érdeklõdött ingerülten. – Mert ha igen, panaszt emelnék. Az ellátás, amiben részesített, korántsem minõsül szakszerûnek – mondta komolyan.

- Nem meglepõ. – Harry hálás volt, amiért a lány nem kezdett újra faggatózni, és örömmel ment bele a játékba. – Tudja, kisasszony – bizalmasan közelebb hajolt, mintha nagy titkot készülne megosztani a lánnyal -, sarlatán vagyok. Nyomorult, aljas csaló. Nem praktizálhatnék, de elég leleményesen vezetem félre az embereket, így nem kell lebukástól tartanom.

Jo gonosz vigyorral bámult rá. – Leleményes, mi? Abban reménykedik, ilyen pocsék bánásmód után, engedem, hogy folyatassa a becstelen üzelmeit?

Harry bánatosan horgasztotta le a fejét. – Azt gondoltam, megkönyörül rajtam.

- Ó! – A lány vigasztalóan érintette meg a vállát. – Mire alapozva ringatta magát ilyen hiú ábrándba?

- Vonzó külsõ, megnyerõ modor… - felelte Harry félszeg mosollyal.

- De vannak egyéb, fontosabb tulajdonságok – oktatta ki Jo. - A szerénység például. Azt különösen sokra értékelem.

Harry önérzetesen húzta ki magát. - Nem tagadom le, amim van, de nem is kérkedek olyasmivel, ami hiányzik. A többi képmutatás.

- Amid van? – Jo kétkedõn vonta fel a szemöldökét. - Hát… - Tûnõdve mustrálta a fürdõkád peremén ücsörgõ fiút. – Talán – ítélkezett végül. – Egész tûrhetõ.

Harry vidáman biccentett a lány szavait hallva. - Legyezgeti ugyan a hiúságom, hogy elismered, de nem erre céloztam.

Jo zavartan fordult el tõle, és a vizes törölközõt sodorgatta. (Petunia leszidta volna érte.) Harry arca változatlanul derûs maradt, de a felszín alatt… Megborzongott. Fájdalom, magány, belenyugvás… Egyikre sem volt kíváncsi, de ha a fiúra rátört a beszélhetnék, nem akadályozhatta meg, hogy rázúdítsa a keserûségét.

Harry érzékelte a másik hirtelen zárkózottságát, és letett arról, hogy bõvebb magyarázattal szolgáljon. Egyébként se tartotta okos ötletnek az õ szomorú históriájával terhelni Jót a rájuk váró, kínos csevej elõtt.

- Ha megmosakodtál, gyere le uzsonnázni! – Lendületesen felpattant, és mire a lány ránézett, a keze már a kilincsen volt. – Petunia biztos összedobott valamit. Vernon és az én kedvemért nem, de ha vendég érkezik, fokozottan kitesz magáért. A szendvicsek mellé pedig szolgálhatok egy… - az ajkát harapdálva kereste a megfelelõ jelzõt - hm… páratlan történettel.

***

Ginny a fürdõszoba padlóján kuporgott. Odalent várták, hogy remegve – ahogy Mrs. Dursleyt ismerte -, hisztérikus kis nevetésekkel tarkítva elõadják neki a taláros gyilkosok meséjét. Nem akart mozdulni. Didergett a csempe hidegétõl, de a kellemetlen inger ezúttal jólesett.

Ron beletörõdött, hogy a felesleges finomkodás a terv sikerét kockáztatná, és hajlandó volt részt venni a Potternek szóló elõadásban, sõt, ragaszkodott hozzá, hogy õ legyen az, aki „Jóra” támad. „És nem kímélt… - dörzsölgette Ginny a sebek körüli kipirosodott bõrt. – Hála az égnek!”

„Potter komoly fenyegetést jelent” – idézte fel magában Neville szavait. A barátjának minden kétséget kizáróan igaza volt. „Ez a fiú veszélyes, bár nem a horcrux mivolta miatt.” Ginny a térdére támasztotta az állát, és a csempe mintázatát kezdte tanulmányozni. „Az már Piton meg a bátyámék problémája.” Õ egészen más okból aggódott. Harry – anélkül, hogy tudatában lett volna – súlyos találatot „vitt be” azzal a homályos megjegyzéssel.

Nem akarta megismerni a fiút, nem akart emberként tekinteni rá. Szeretett volna – Ronhoz hasonlóan – közömbös maradni, de erre minden esélyt elszalasztott azzal, hogy átlépte a Dursley-ház küszöbét. Attól fogva, hogy Piton, órákig húzódó vita után rábólintott a javaslatára, nem volt választása. „Potter bizalmába kell férkõznöm, ami kivitelezhetetlen úgy, hogy nem hallgatom meg. Siránkozni szottyant kedve? – Az ajkán ideges mosoly játszott. – Legközelebb állok elébe.”

Hátrahajtotta a fejét, egészen a kád széléig, aztán mélyet sóhajtott. Tudta, hogy hiába is irtózik a lehetõségtõl, elkerülhetetlen, hogy valamennyire megkedvelje Harryt. „Talán, ha igazán rossz természete lenne. Ha arrogáns volna, durva, kegyetlen… Mindegy, mert valószínûleg úgysem az. Mit érzek majd, ha – vagyis amikor – megölik? - Igyekezett visszapislogni a könnyeit. – Rosszabb, amit én mûvelek” – döntötte el.

Néhány perc múlva ráérõsen feltápászkodott, és kisimította az egyenruha gyûrõdéseit. „Mit meg nem adnék most egy kis jóstehetségért!” – ötlött fel benne.

***

Harry a lépcsõ legfelsõ fokáig jutott. A falnak dõlt, és meggyötört sóhajjal csúszott le a durva, kitaposott szõnyegre. Petunia évek óta mondogatta, hogy újat kellene venniük, de a javaslata Vernonnál süket fülekre talált. „Persze. Pénzkidobás, nézelõdés, munka a lecserélésével. Még ha ez utóbbit rám is sózná, túl sok macera.”

A válla felett futó pillantást vetett a fürdõszobaajtóra. „Micsoda lehetetlen, hülye helyzet.” Ha más körülmények között ismeri meg Jót… „Maradjunk annyiban, nem az foglalkoztatna, hogyan értessem meg vele, hogy nem teheti ki a lábát a házból, mert egybõl mágusok törnének az életére? És ha már itt tartunk… Én hogyan dolgozzam fel… ezt?”

David régebben többször is felajánlotta, hogy Harry beszélgessen el a szüleivel az otthoni gondjairól. „Meg úgy általában a mindennapjaidról – magyarázta egyik délután. – Suli, Dudley, haverok… - Beleharapott a frissen vásárolt hotdogba. – Egy kis lelkizés. Neked – az én jóvoltomból - abszolút ingyenes. A nagynénédéknek egy szava se lehet” – mondta nyámmogva. Harrynek azonban meggyõzõdése volt, hogy Vernonnak és Petuniának igenis akadt volna hozzáfûznivalója. Bár elsõsorban nem ezért ódzkodott attól, hogy éljen a lehetõséggel. Egyszerûen csak… Nem akart panaszkodni, különösen a barátja anyjának vagy apjának nem. A mostani helyzetben pedig… A varázslóvilágot csak olyasvalaki elõtt lett volna mersze szóba hozni, aki maga is tisztában van annak létezésével.

A jobbjával ingerülten dörzsölgette a másik, ökölbe szorított kezét. Ha továbbra is egy – a saját mércéje szerint legalábbis – normális tizenhat éves lehetne, jelenleg pusztán amiatt kéne aggódnia, Jo vajon mit válaszolna, ha elhívná valahová. „Akkor ilyesmikre gondolnék: miért is ne, hisz Jessicával hónapokkal ezelõtt szakítottunk, Jo pedig az egyik legcsinosabb lány Little Whingingben… és így tovább. Ehelyett?” Harry úgy meresztette a szemét, mintha égetõ álmosság ellen küzdene, és lemondóan csóválta a fejét.

Mozgásra lett figyelmes, és a következõ pillanatban Jo huppant le mellé, halvány mosollyal. Harry viszonozta a gesztust, és újra szemügyre vette a sápadt lányt. „A ruhája elszakadt és bepiszkolódott az esésnél. Petunia nyilván rátukmál majd valami göncöt helyette. – Fájdalmas grimaszt vágott. - Hordhatja õ is Dudlus cuccait.”

Jo elcsípte a reakciót. - Szalonképes vagyok? – tudakolta szomorúan.

- Hogyne. – Harry szerette volna valahogy felvidítani a lányt a hidegzuhany elõtt. – Megfésülködtél. Ez messze több, mint amit én nyújthatok.

- Ugyan. – Jo beletúrt a fiú égnek álló hajába. – Nekem kifejezetten tetszik. Olyan… vad.

Harry felnevetett. Az elmúlt napokban elõször szívbõl jövõen. – Ezt a nagynénémék elõtt inkább ne említsd! – tanácsolta. – Nehezen viselnék, hogy valaki ezzel szóval jellemez. Még ha csak a frizurámra érti is.

Jo érdeklõdve vonta fel a szemöldökét. – Nocsak! – vigyorodott el kajánul. – Pedig elsõre egész ártalmatlannak tûnsz. – Közelebb hajolt a fiúhoz. – Milyen vagy valójában, Harry Dursley?

- Potter – javította ki Harry rezzenéstelen arccal. – Szánj egy kis idõt arra, hogy megismerj!

„Úgyse nagyon kínálkozik más program, ha csak nem olyan rémes az ízlésed, hogy Petunia és Vernon társaságát keresd.”

„Ha egy mód van rá, azt inkább elkerülném.”

- Potter – nyugtázta Jo apró bólintással. Az orra most alig néhány centire volt a fiúétól.

Harry kissé megdöbbent ugyan, de nem volt kifogása a szituáció ellen. „Biztos, hogy láttam már valahol ezeket a vonásokat…”

„Zöld, de… Áh, ilyen szín nem is létezik” – mélázott Ginny.

„A tekintete… És a hangja is, annyira… De kit érdekel?”

Érezte Jo bõrének melegét, a víz és a szappan illatát…

- KÉRVÉNYT NYÚJTSAK BE, KÖLYÖK? – üvöltötte Vernon a konyhából.

Jo összerezzent, és elvörösödve húzódott távolabb Harrytõl, aki erre csalódottan fújt egyet. A felszûrõdõ dühös mormogásból ítélve, Petunia eközben lepisszegte a férjét, majd sokkal lágyabb hangon ismételte meg a hívást.

- Jo, drágám, gyertek uzsonnázni!

Harry a szemeit forgatta. „Naná, arra még egy hordányi közveszélyes taláros se bírhatja rá, hogy egy ilyen stílusú kérést hozzám intézzen.” Feltápászkodott, és a kezét nyújtotta a lánynak. – Jobb, ha nem váratjuk õket tovább.

***

- Te!

Harry megszokta, hogy az efféle kedves felhívás neki szól, így szinte reflexszerûen fordult Vernonhoz. Petunia megköszörülte a torkát, és jelentõségteljes pillantást vetett Jóra, mire a férje felmordult. „Jól van, na!” – üzenték a malacszemek. – Harry, ideadnád a kancsót?

Az unokaöccse gúnyos mosollyal tett eleget a kérésnek, aztán újabb falat kenyeret tömött a szájába, és az elõbbi, villanásnyi hanyagságot feledve, ismét feszült várakozással nézett a nagynénjére.

Petunia azonban makacs némaságba burkolózott, és csak – az egész étkezés alatt feszengõ - Jo bejelentése zökkentette ki ebbõl az állapotból. – Minden nagyon finom volt, Mrs. Dursley – kezdte a lány édes mosollyal -, köszönöm a segítségüket és az ápolást – sandított Harryre. – Mostanra biztos eltakarodott az a srác, de ha megengedi, azért telefonálnék apának, hogy jöjjön értem…

Miközben beszélt, Petunia kitartóan ingatta a fejét. - Nem mehetsz haza, nem tudom, meddig még – közölte.

Jo keze megállt a levegõben, félúton a süteményestál felé, a szemei elkerekedtek. – De…

Az asszony rá se hederített a tiltakozására. - A házunk környékén két csapat varázsló járõrözik folyamatosan, lesve az alkalmat, hogy Harryt elfoghassák – magyarázta szenvtelen hangon, mintha csak egy étel elkészítésének lépéseit ismertetné. - Egy régi bûbájnak köszönhetõen idebent nem férhetnek hozzá, így mindannyian biztonságban vagyunk. – A poharában aranyló gyümölcslevet bámulva mélyet sóhajtott. – Tehát, mint mondtam: lehetetlen, hogy elmenj.

„Semmi felesleges körítés – konstatálta Harry meglepetten. - Végül is, már tapasztaltam, milyen szûkösen méri a szavakat, ha ezt a témát tárgyaljuk.”

Jo kétségbeesetten kereste a fiú tekintetét. „Arra számít, ha Vernonék nem is, én majd megkönyörülök rajta. Bár megtehetném! Senki nem kívánja nálam jobban, hogy az egész csak tréfa legyen.”

- Így igaz – mondta komoran. – A családod érdeke, hogy…

- Dehát… - szakította félbe a lány. – Mágia?! – Körbehordozta a pillantását a másik hármon, de senki nem adott tartalmasabb választ egy fintornál vagy hümmögésnél. – Ez valami beteges játék vagy… Úristen! – A szájára szorította a kezét, és próbálta visszatartani a könnyeit.

- Jo! Jo… - szólongatta Harry óvatosan.

- Azt hittem… reméltem, hogy csak képzeltem… A bilincseket… a bokámon – hadarta a lány akadozva. - Tudják, az… az ijedtség miatt. De így már világos. A büdös francba! – fakadt ki.

Petunia helytelenítõen ráncolta a homlokát, de nem szidta le a nyers véleménynyilvánításért.

- Mit akarnak Harrytõl? Egyáltalán kik õk? És…

Vernon az asztalba csapott, olyan erõvel, hogy az itala a patyolatfehér abroszra löttyent. – A feleségem összefoglalta, amit arról a népségrõl tudunk – jelentette ki indulatosan. – Fogod magad, és a karjaikba sétálsz, vagy úgy határozol, itt maradsz. Nekem mindegy. De a hisztitõl kímélj meg!

- Dudleyt bezzeg… - kelt volna a lány védelmére Harry, de aztán lekötötte a figyelmét, hogy kitérjen Vernon felé lendülõ ökle elõl.

- Ha az utóbbit választod, telefon a folyosón – fejezte a nagybátyja zavartalanul.

- Gratulálok, szemléletes bemutatkozás – morogta Harry, vörösen a szégyentõl.

Jo eközben hátratolta a székét, és igyekezett tapintatosan magukra hagyni õket, de Vernon utolsó riposztját azért még elcsípte.

- Te csak hallgass – szûrte a férfi a fogai közt, Harrynek címezve a váddal és méreggel átitatott szavakat. - Elvégre mindhármunkat te sodortad veszélybe.

***

Malfoy végighúzta a mutatóujját a pálcáján, miközben ajakbiggyesztve figyelte a vetélytársaikat. – Unatkozom – jelentette ki.

Pansy és Theodore egy-egy fának dõlve ácsorogtak, álmosan és rosszkedvûen. A lány összerezzent, lecsukódó szemei felpattantak, mikor váratlanul háborodott nyávogás és fém csörömpölése verte fel a kihalt utca csendjét. Draco megjegyzésére azonban sem õ, sem a trió harmadik tagja nem reagált.

- Régen csevegtem már Weasleyvel – folytatta a fiú. – Talán illene üdvözölnöm…

- Ne rendezz balhét, Draco! – figyelmeztette Theodore közönyösen.

Draco sértõdötten igazgatta el a vállán a köpenyét. - Tudok parancsolni magamnak – felelte hûvösen.

Pansy válasza – ami valószínûleg így hangzott volna: „Na persze!” – kiábrándult sóhajba hajlott. A fiú ingerülten megrázta a fejét, és kilépett a járdára. - Hé!

Ron, aki mostanáig a védõbûbájok peremén járõrözött, megtorpant. - Ha akarsz valamit, gyere ide! – kiabálta türelmetlenül.

- Láttam, micsoda mûsort rendeztél tegnap, Weasley. – Malfoy határozottan sétált oda a fiúhoz, és ahogy közeledett, egyre jobban lehalkította a hangját. - Mi az, már csak így tudsz csajt szerezni? – érdeklõdött sunyi vigyorral. - Vigyázz, a sárvérû lotyó féltékeny lesz, ha a fülébe jut, mivel mulatod az idõt.

Ron elõzõleg megfogadta, hogy higgadtan kezeli a halálfaló-tanonc élcelõdését, de a Hermionéra vonatkozó jellemzés kihozta a sodrából. Elvörösödött, és Malfoyra szegezte a pálcáját. - Fogd be a mocskos pofád!

A másik kedélyesen ciccegve ingatta a fejét. - Anyukád nem tanított jómodorra? Várj! – „kapott észbe”. - Hogy is kérdezhetek ilyet? – A kezét színpadisan a szájára tapasztotta. - A putriban, ahonnan jöttél az ilyesmi nem követelmény.

- Szánalmas vagy, Malfoy – grimaszolt megvetõen Padma Patil. (A társaik, kihasználva, hogy a két fiú egymás cukkolásával van elfoglalva, közelebb lopakodtak.) – Ha jól emlékszem, ennél „frappánsabb” sértést elsõs korod óra képtelen voltál kitalálni.

- Ebbõl is látszik – csatlakozott Seamus -, hogy a neveltetés nem minden. Egy kis ész és némi fantázia sem árt.

Pansy utálkozva húzta fel az orrát. - De felvágták a nyelveteket! Büszkék vagytok rá? Helyes. Legalább ennyi örömötök legyen, mielõtt a mocskos véretek elveszejt.

Seamus felhorkant. - Azt szeretnéd demonstrálni, milyen választékos a dicsõ klubotok szóhasználata? Bájos. De a játszmát nem az dönti el, ki fogalmaz fellengzõsebben. Ti elsajátítottátok, hogyan beszéltek õseink, mi taktikát tanultunk tõlük, ó, és el ne felejtsem, veletek ellentétben gerincet is örököltünk.

- És szennyezett vért.

- Szennyezett? – vonta fel a szemöldökét Padma. – Kétlem, hogy bármiben is különbözne a tiédtõl, Parkinson. Ellenõrizzük! – Megindult a fensõbbségesen mosolygó lány felé, de Seamus elkapta a karját, és visszahúzta.

- Nyughass! – sziszegte a fülébe.

- Minket egyébként is jobban izgat a lelkünk, mint a vérünk tisztasága – vetette oda Ron félvállról.

- Ez a te szádból elég hülyén veszi ki magát, nem gondolod, Weasley? – suttogta Malfoy mézes-mázasan. – Ne áltasd magad, éppolyan gyilkosok vagytok, mint mi.

- Tehát beismered! – vidult fel a másik. – Csak ugyanígy a Winzengamot elõtt is – tanácsolta.

- Én a helyedben inkább lapítanék, te jó oldal harcosa – szólt közbe halkan Nott. – Halálfalókat öltök? Rendben van. Háborúban úgy szokás. De az a kölyök ott – intett a fejével a négyes számú ház felé – nem az ellenséged. Az õ elpusztításával hogyan számolsz el?

- Senki nem von majd felelõsségre miatta – válaszolta Ron hidegen. – Mindig akad vétlen áldozat. Most õ az egyik.

Theodore a fejét csóválta. – Lassú vagy, mint általában. Próbálj követni! Hogyan számolsz el a saját lelkiismereteddel?

- Ez igazán kedves tõled, Nott, de talán inkább magad miatt kéne aggódnod – vágta rá Padma.

Ron szúrósan sandított hátra a válla felett, jelezve, hogy ez az õ ügye, és a lány meg Seamus maradjanak ki belõle. – Az legyen az én gondom. Ha az üdvösségem az ára Voldemort legyõzésének, kész vagyok megfizetni. Csak nem hiszed, hogy azok után egy ilyen csekélység megállíthat.

- Apám azóta is fájlalja, hogy nem tudta méltóképp kifejezni családunk jókívánságait – válaszolta a Theodore ördögi vigyorral. – Szívesen küldene valami utólagos nászajándékot, de ugyebár már nincs kinek.

Ron emberfeletti erõvel tartotta magát vissza attól, hogy puszta kézzel essen a fiú torkának. – Te is ott voltál?

- Jaj, most nosztalgiázunk? – csapta össze a tenyerét Pansy gyerekes lelkesedéstõl csillogó szemekkel, de Draco mogorván leintette.

- Udvariatlanság betolakodni olyan eseményre, ahová nem hívtak – oktatta ki Theodore Ront. – De éppannyira megbocsáthatatlan megakadályozni, hogy megünnepelhessük a rokonaink frigyét. Arra neveltek, mutassak példát. Ezt tettem. Ezt tettük, hogy egészen pontos legyek. Kissé talán kemény lecke volt számotokra, de szükségszerû.

Ron a fiú lába elé köpött, és elfordult tõlük. – Aljas férgek vagytok. Kár rátok pazarolni a levegõt.

- Bár… átkozni nonverbálisan is lehet – vicsorogta Seamus.

- Késõbb – parancsolt rá Ron. – Jelenleg fontosabb dolgunk van, és nekik is.

Padma undorodva mérte végig a másik csoportot. – Igaz, lesz még alkalmunk harcolni. – Azzal a társai példáját követve õ is hátat fordított a „halálfalócskáknak”.

- Remek – fröcsögte Draco megvetõen. - Engedjétek csak, hogy egy ilyen szánalmas idióta irányítson! Úgy rémlik, az elsõ két évben nem nagyon tûnt fel nektek, hogy õ is a Roxfortba jár. Jelentéktelen, ostoba, szürke báb…

- Elég! – csattant fel Theodore türelmét vesztve. A szópárbajban már-már élvezettel vett részt, de tudatában volt, hogy ha Draco fékezhetetlen nyelve miatt csatába bonyolódnak, azért véres kínzás lesz a „jutalmuk”. Megragadta a barátja karját – szándékosan úgy, hogy fájdalmat okozzon, ami talán segít észhez téríteni a fiút -, és az õrhelyük felé cibálta.

***

Harry csalódott sóhajjal rúgta el a székét az ablaktól. „Pedig már majdnem…” Uzsonna után teletömte a zsebeit keksszel, és felvonult a szobájába. Jo segített mosogatni Petuniának, végigült egy tévés vetélkedõt a Dursley-házaspárral, tíz percig gyõzködte Harryt, hogy menjen le, és egyen velük, aztán feladta, nyilván szófogadóan megvacsorázott, és mivel azóta se bukkant fel, talán bekapcsolódott az esti filmnézésbe. Harry nem hibáztatta. Õ se törte volna magát, hogy… „Magammal legyek?” Dühösen megrázta a fejét, mintha ezzel elûzhetné a zavaros gondolatokat. Szelíd kopogtatás zökkentette ki az önsajnálatból.

- Gyere nyugodtan, Jo! – szólt fáradtan.

A lány résnyire nyitotta az ajtót, és elõször csak a fejét dugta be a szobába. – Honnan tudtad, hogy én vagyok?

Harry egykedvûen rántotta meg a vállát. – Vernon, ha évente párszor erre téved, nem kér engedélyt, hogy bejöhessen, és Petunia se sûrûn. Mi járatban?

- Szívesen hallanék még a varázsóvilágról.

- Én nem – vágta rá Harry automatikusan. – Vagyis… Azt hiszem, én is – vallotta be csendesen. – Alig néhány napja szembesültem az igazsággal, és tényleg csak annyi információm van, amit Petunia neked is elmondott.

Jo beljebb „merészkedett”, és leült a matrac sarkára. – Akkor találgassunk! Kíváncsi volnék, hova vezet ez az egész? Úgy értem – folytatta felélénkülve, mikor Harryn végre látszott, hogy igazán rá koncentrál -, itt kuksolunk, de meddig? Mire várunk?

- Ébredésre, leginkább. – Harry áttelepedett a szõnyegre, és a hátát az ágynak vetette. – Esetleg csodára. Azzal is ki tudnék egyezni.

Percekig nem szólalt meg egyikük sem. Jo lecsusszant Harry mellé, és idõnként a fiúra sandítva, tüzetes vizsgálat alá vette a szobát.

- Ha elõbb nem is, július harmincegyedikén mindenképp vége lesz – suttogta Harry.

- Miért épp akkor?

- Az a születésnapom. Petunia szerint a védõbûbáj aznap megtörik, mert a varázslótörvények értelmében nagykorúvá válok… és aztán meghalok. Az ember általában nem így ünnepel egy ilyen jeles eseményt – jegyezte meg fanyar mosollyal.

- Tulajdonképpen mi közöd ahhoz a világhoz? – Eleredt az esõ, és Jo Harryéhez igazított erejû hangját szinte teljesen elnyomták az ablaküvegen doboló vízcseppek.

- Anya boszorkány volt, apa varázsló. - Szárazan felnevetett, és a fejét csóválta. – Ez még mindig irtó hülyén hangzik, pedig állandóan ismételgetem.

- Volt… - lehelte Jo. – Vagyis… a szüleid?

- Meghaltak.

- Akárcsak a bátyám.

Harry felkapta a fejét. – A testvéred…

- Nem akartam megemlíteni – szabadkozott a lány azonnal. – Sajnálom. Inkább te beszélj.

A fiú belegyezõen biccentett. - A szüleimet megölték – pontosított. – Feltételezem, az a Nagyúr vagy ki, akinek a talpnyalói rám vadásznak. Nagyúr… - ízlelgette a szót gúnyosan. – Háborodott hely lehet a varázslóvilág. – Grimaszolt. - Nem mintha a miénk annyival különb lenne… Elég csak Dursleyékre nézni.

- Melyikük a rokonod? Ugye, nem Vernon? – kérdezte Jo bujkáló mosollyal.

- Petunia anya húga. Ezen a köteléken – jobb megnevezés híján használta ezt a szót – alapul a ház védelme. Az én vérem, anya vére, egyben az övé is. Vagy valami hasonló. Se õ, se én, nem értünk ehhez.

- Tehát Petunia és a férje befogadtak – összegezte Jo.

- Megtûrtek – helyesbített Harry. – Mielõtt még meghatódnál a nagylelkûségüktõl. És ha minden igaz, még köszönetet is kéne mondanom érte – fûzte hozzá.

- Nem túlzod el egy kicsit? – bökte oldalba Jo játékosan. - Tudod, az ember a mi korunkban hajlamos rá. A talkshow-ok és tanácsadó rovatok folyton ezt szajkózzák.

- Mindig magamnak kellett gondoskodni a szükségleteimrõl… és az övékrõl. Étel, tiszta ruha… – fogott bele a fiú a „mesélésbe”, bár az a terveivel ellentétben meglehetõsen szakadozottra, és összefüggéstelenre sikerült. - Állították, hogy rossz a magaviseletem. Mondjuk, ez a késõbbi években igaz is volt… Azt hazudták, minden tárgyból rémesen teljesítek… Nem ellenkezhettem, nem mintha a téma bárkit is igazán érdekelt volna. Azzal fenyegettek, a Szent Brútuszba, vagy hova küldenek… Dudley és Marge néni kutyái rajtam vezették le az agresszivitásukat… Régen gyakran fájt a fejem, de õk…

Jo vigasztalóan simogatta meg a karját. - Tudom, milyen érzés a mellõzöttség. – Harry kíváncsian emelte rá a tekintetét.

- Portsmouth-ban egy házban éltem az unkatestvéreimmel – magyarázta Jo. – Fred és az ikertestvére, George nagyon értenek ahhoz, hogy magunkra vonják a figyelmet. Valódi profik. Szóval… - Szomorúan sóhajtott. - Huszonnégy órás felügyeletet igényelnek. Ezért is örülök, hogy ide költöztünk – mosolyodott el. – A szüleim most kénytelenek lesznek maguk foglalkozni velem, ahelyett hogy a nagybátyámra és a nagynénémre bíznák a feladatot. – Mire a végére ért, a feje már Harry vállán pihent. – Persze, még így is ott a legfiatalabb testvérem… Rob – panaszkodott tovább – szünet nélkül veszekszünk, mivel a mániája, hogy vigyáznia kell rám.

- Ezzel kénytelen vagyok egyetérteni.

Jo felpillantott, hogy egy mosollyal jelezze a háláját, Harry gondolatai azonban egész máson jártak. Ezúttal semmi sem tarthatta vissza attól, hogy megcsókolja a lányt, kivéve talán…

Épp csak megérintette Jo ajkait – érezte, hogy a lány is az övéit keresi -, mikor Petunia betört a szobába.

- MI FOLYIK ITT? – rikácsolta, azzal a késztetéssel viaskodva, hogy elhajítva a karjára terített lepedõt és huzatokat, megfojtsa az unokaöccsét.

- Nyugodj meg, már semmi – morogta Harry bosszúsan.

***

- Ez a szemtelenség elképesztõ!

Harry, akit a párkányra dõlve nyomott el az álom, Petunia méltatlankodó kifakadására riadt fel.

- Megtiltottam, hogy itt töltse az éjszakát – mutatott a nõ az ágyon szunyókáló Jóra, aki fittyet hányva Petunia intelemire – az asszony majd’ egy órát veszekedett vele és Harryvel, és egész napra visszasüllyedt a régi mogorvaságába, miután egy reggel az unokaöccsénél találta a lányt – minden alkalmat kihasznált, hogy a fiúval lehessen.

Jo ujjai közt kinyitva hevert az a könyv, amit elõzõ este kezdett el olvasni. „Ez egy fontos regény. A végzõsök figyelmeztettek, hogy Miss Carol egyik vesszõparipája. És az eddigi lemaradásomat se pótoltam még…” Harry más okból ugyan, de hasonló cipõben járt, neki azonban esze ágában sem volt ilyesmivel bajlódni.

A lányt felébresztette a korai látogató hangja. Felkönyökölt, és fátyolos szemekkel pislogott körbe.

- Petunia… – ciccegett Harry.

A nagynénje az ablakhoz lépett, hogy eligazgassa a függönyöket.

- Mégis mit csinálhattunk volna… - folytatta a fiú, de Petunia sikoltása beléfojtotta a szót.

- Õ meg mit keres itt? – Az asszony szemei összeszûkültek a tehetetlen haragtól.

Harry a székre térdelt, és az arcát a hûvös üveghez nyomta, hogy láthassa az immár a küszöbön ácsorgó alakot. Az esõtõl nedves aszfalt megsokszorozta a napsugarak fényét, és a szikrázás egy pillanatra elvakította õt. Aztán felismerte a vendégüket. - Zack!

- Féleszû… - sziszegte Petunia.