|
3. fejezet: Ellopott életek
2007.09.02. 23:08
Szerző megjegyzése:
Petunia mesél, Ron dühöng, Harry pedig megteszi az első lépést, hogy csapdába sétáljon.
3. fejezet: Ellopott életek
Harry dermedten ült, Petuniát bámulva. Még csak nem is pislogott. Végtelennek tetsző másodpercek múltak el, aztán minden átmenet nélkül, a fiúból kirobbant nevetés. Gúnyos, örömtelen, ugató kacagás volt. Sértette az asszony fülét.
- Mit képzelsz? – kérdezte a fiú néhány perccel később, hamis vidámsággal. – Nem gyaláztad meg elégszer az emléküket? – Ezúttal határozottan támadó és keserű volt a hangja. – Még Dudley is tudja, hogy varázslat nem létezik.
- Egyszer az életben gondolkozz, Harry! – csattant fel Petunia. – A saját szemeddel láttad, hogy azok ott kint – a fejével az utcára nyíló ablak felé intett -, mire képesek. Szerinted van rá racionális magyarázat?
Harry közönyösen rántotta meg a vállát. – Fogalmam sincs, de nem fogsz bolondot csinálni belőlem. Korán kinőttem a tündérmesékből. Gondoskodtatok róla.
A nő idegesen mozdulattal simított végig a haján. – Nem alkalmas az idő, hogy erről vitatkozzunk.
- Vitatkozzunk? – visszhangozta Harry. – Ugyan. Nincs is miről. Amit mondtam az… hogy is volt? Axióma.
Petunia biccentett, a szája szegletében csúfondáros mosoly bujkált. – Úgy tűnik, néha azért fellapoztál egy-egy tankönyvet. Meglepő. – Most hogy újra a kezében érezte az irányítást, nem engedte az unokaöccsét visszavágni. – Állítólag tönkretettük a gyerekkorodat…
- Ne szerénykedj! – fintorgott Harry. – Soha nem állt jól. – Pillanatnyi hallgatás után hozzátette: - És valóban úgy volt.
- Felneveltünk.
- Az állatokat is felnevelik – felelte a fiú csendesen -, és némelyikükkel többet foglalkoznak, mint ti velem.
Petuniára a legcsekélyebb hatást sem gyakorolták ezek a szavak. Éppolyan hidegen méregette Harryt, mint a „beszélgetésük” elején. – Értsem úgy, hogy nem vagy kíváncsi arra, amit meg akarok osztani veled?
- Az igazság érdekel – jelentette ki a másik. – Az ostoba maszlagot megtarthatod. – Szórakozottan kavargatta a kakaót, és figyelte az általa keltett örvény lassú elcsitulását. – Soha nem hittem volna, hogy akár cseppnyi fantázia is szorult beléd. Fura.
- Az igazság… - ismételte Petunia megvetően. – Az igazság az, hogy a nővérem tizenegy éves korában kapott egy levelet. Zöld tintával írták valami ósdi papírra, és egy hóbagoly hozta. Édes Istenem, egy bagoly… - Hisztérikusan rázta meg a fejét. – Az a világ… magába szippantotta. Napról-napra… Éreztem rajta… Jobban kötődött hozzájuk, mint a tulajdon családjához.
- Vagyis mint hozzád – szúrta közbe Harry vádlón.
- Te… - sziszegte Petunia. – Nem… Hallgass! Elképzelésed sincs róla…
- És miért nincs? – Közelebb hajolt. A bögre tartalma a szőnyegre loccsant.
Petunia a gyorsan terjedő foltot nézte. - Természetes, hogy Közülük választott férjet – hadarta indulatosan. – Egyik nyáron még a pokolba kívánta az apádat. Ha a szüleink az iskoláról kérdezték, előbb-utóbb James Potter szidalmazásánál lyukadt ki… Aztán, váratlanul ő lett a mindene… Gyomorforgató volt, ahogy a leveleiben ajnározta. Ki tudja, mi változott. Lehet, hogy az apád elvarázsolta. – A szemeiben beteges káröröm fénylett.
Harry testét emésztő harag tartotta görcsben. „Kizárt, hogy egy ilyen kapcsolatból kellett születnem.” - Szerették egymást – szűrte a fogai között.
- Felőlem. - Petunia összeszedte magát, és ismét ura volt a gesztusainak. – A lényeg, hogy mind Lily, mind James ahhoz a népséghez tartozott. Hát nem felemelő, hogy a dicsőséges mágustársadalom, a világ, amiért úgy rajongtak, most a te halálodat kívánja? A testvérem és Potter vére kevés volt nekik. Most te is az életedet adhatod értük, ahogy a szüleid tették.
- Tehát nem autóbaleset volt – sóhajtott Harry. Hátradőlt annyira, hogy elérje az éjjeliszekrényt, és lerakhassa a poharat.
- Persze, hogy nem – fakadt ki a nagynénje türelmetlenül. – Miért? Láttál valaha olyan sérülést – a fiú homlokára bökött – a sajátodon kívül?
Harry zavartan érintette meg a villám alakú heget, és mielőtt elhúzta onnan a kezét, előresöpört pár hajtincset.
- A bőr nem így szakad fel – magyarázta közben a nő. - Nem ennyire szabályosan.
- Mi történt velük? – suttogta Harry, a térdeit bámulva.
Petunia mély levegőt vett. - Megölték őket. Ne is faggass arról, ki és miért! Bár, ha a véleményem kérdezed, egy hozzájuk hasonló hibbant…
- De nem kérdezem – szakította félbe Harry durván. – Mit tudsz még? – A szemeiben mohó, vágyakozó tűz lobogott. (Az a fajta, amit Petunia éveken át igyekezett elfojtani, de szándékával ellentétben minden egyes hazugsággal tovább táplálta.)
- Egyik reggel – ha jól emlékszem, november másodikán -, épp a tejért mentem ki. Te a küszöbön feküdtél, takarókba bugyolálva, reszketve a hidegtől.
Harry felhorkant. - Azt ne mondd, hogy megsajnáltál!
- Nem szokásom valótlant állítani. - Lehajtotta a fejét, így nem vette észre a fiú arcán szétterülő grimaszt. – Megijedtem. Egy kisbaba az én ajtóm előtt!
- Ha a szomszédok megneszelik… - motyogta Harry.
- Egy vadidegen gyerek – sopánkodott tovább Petunia, talán éppen úgy, mint azon a tizenhat évvel korábbi napon. – Csavargók, bűnözők, drogosok kölyke… Soha nem jártunk nálatok, és a szüleid se látogattak meg minket. Nem ismertelek volna fel, hacsak a szemeid… De ott volt az a boríték, amit a markodban szorongattál. Az átkozott smaragdszínű tinta…
Harry szíve megdobbant. – Megvan még?
- Dehogy. Mit képzelsz? Elégettem, amint elolvastam. Abból értesültem a védőbűbájokról. „Ha a házába fogadja, az otthona a legmagasabb szintű mágikus védelmet élvezi majd a fiú nagykorúvá válásáig” – idézte.
- Tehát amíg betöltöm a tizennyolcat – bólintott Harry.
- Tizenhetet. – A nagynénje megvonta a vállát. – Lily folyton ezzel kérkedett.
- Nem értem – mondta Harry lassan. – Ha ők… - Megkísérelt több erőt csepegtetni a hangjába. - Apa varázsló volt, anya boszorkány. Akkor nekem, hogyhogy nincs ilyen hatalmam?
Petunia már indulni készült, de a „hatalom” szóra megborzongott, aztán visszaereszkedett a székre. – Varázstalan emberek frigyéből is származhat boszorkány, ahogy Lily példája mutatja. Feltételezem, ugyanez működik fordítva is.
Harry hanyatt feküdt az ágyon. – Remek! Mégis rám sütheted, hogy selejtes vagyok.
Petunia megállt, és a résnyire nyitott ajtónak támasztotta a homlokát. Dudley szobáján át, sápatag lámpafény szűrődött be a folyosóról. – Régen… csináltál különös dolgokat. – Harry oldalra döntötte a fejét, és a tekintetét a nagynénje vézna sziluettjére szegezte. – Lenyírtam a hajad, de másnapra visszanőtt… Egyetlen éjszaka alatt. Az iskolában csapatnyi gyerek üldözött, te meg valahogy a tetőn kötöttél ki.
Harry sikertelenül próbálta előhívni ezeket a képeket. Túl mélyre temetődtek: hat év boldogabb, élénkebb élményei alá.
- Talán… idővel kiveszett belőled – folytatta Petunia. – Vagy egyszerűen csak… a Roxforthoz nem volt elég.
***
„A Roxforthoz nem volt elég.” Harry feltételezte, hogy ez az iskola neve lehet. Azé, ahonnan az anyjának a levelet küldték. A smaragdszínű tintával írt levelet, amit ő, úgy látszik, nem érdemelt meg.
Lily és James Potter… Vajon csalódottak lennének? Szeretnék, elfogadnák varázstalanul is? Képzeletben mindig nemes tulajdonságokat adományozott a szüleinek. A fantázia-anya és apa nem taszította volna el emiatt. „Mágia nélkül is lehet valaki értékes ember.” (Még ha Vernon és Petunia tizenhat éve bizonygatták is, hogy ő véletlenül se az.) De vajon így látják ezt a varázslók világában is? Megeshet, hogy ezért üldözik? Hogy a feladatuk kiirtani az olyanokat, mint ő? Ezt jelentené a horcrux? Szégyenfolt? Korcs, ahogy idehaza is hívták?
Boszorkányok és varázslók… Valóban ennyire elvetemültek lennének? Kizárt. Az általánosítás a szüleit is bemocskolná. Különben is… Aki Dursleyék küszöbén hagyta, védeni akarta…
Varázshasználók… Ha találkozhatna párukkal – a változatosság kedvéért a kevésbé vérszomjas fajtából – többet is kideríthetne a családjáról. Felkutathatná a régi iskolatársakat, barátokat, esetleg a rokonait vagy a keresztszüleit. Mindazokat, akiknek a létét annyira hiányolta. Talán néhányuk – sose lehet tudni – őriz képeket a szüleiről. A Dursley-házban volt egy fotó - az egyetlen, ami az anyját is ábrázolta -, ami Harry hétéves koráig a kandallópárkányon állt. (Petunia elrakta, miután feltűnt neki, hogy az unokaöccse milyen gyakran ragad ott, a vadonatúj szőnyegen ácsorogva, és figyeli elmélázva a tapsikoló, másfél éves kislányt.)
Mágia… Mit adott volna cserébe a Roxfortért? Dursleykét? Hezitálás nélkül. A veréseket, a megalázást? Még jó. A barátait, a Jessicával töltött hónapokat… Soha.
A hasára gördült, és az utcai lámpák elmaszatolódó fénykörét nézte. A varázslat csábító volt, mindannak az ígérete, amihez ösvényt nyithatott volna, részegítő… De amire ő a leginkább vágyott, azt – ösztönösen tudta - nem adhatta vissza. Akkor minek az egész?
***
Mint egy eszelős rohant végig az utolsó folyosón. Ugyanazt a lázas örömet érezte, amit aznap mikor az első, „már nem baráti” találkozójára készült Hermionéval. A gyengélkedő ajtajához érve a lendület, ami addig szinte repítette, megtört.
Elsimította a talár gyűrődéseit – akadt bőven, mivel már előző este is ezt a „göncöt” viselte, de mikor Seamus üzent, hogy Hermione magához tért, nem pazarolta az időt friss ruha elővételére -, majd jókedvűen lépett be a gyengélkedőre.
- Ron! – A lány arca felragyogott, a megszólított pedig csodálattal nyugtázta, Hermione milyen gyönyörű így. Úgy döntött ezt mindenképpen közli vele is, amint megszabadultak a betegágy köré sereglett látogatóktól.
„Merlinre! Alig jut miattuk levegőhöz.” Ron indult, hogy mihamarabb intézkedjen. - Hermione, úgy örülök, hogy… Miért fekete Ginny haja? – Megtorpant, a hangja pedig magasra szökött. - És mi ez a maskara rajtad? – A második kérdést már a húgához intézte.
A többiek – Neville, Amanda, Padma, Parvati és Justin - kissé hátrébb húzódtak, míg Ginny elszántan nézett farkasszemet a bátyjával. Ron eltátotta a száját megrökönyödésében, mikor alaposabban szemügyre vette a lányt, és rájött, hol látta korábban.
- Te voltál az! Ma délután. Te…
- Igen, én – vont vállat Ginny. – Szóltunk volna a tervről, de kora reggel Little Whingingbe mentél, így nem állt módunkban…
- Miféle tervről? – Ron levegő után kapkodott felháborodásában. Hevesen gesztikulált, az arca a hajához hasonló égővörösre gyúlt. – És mit jelentsen a többes szám? Ti is tudtatok róla? – Fenyegetően hordozta körbe a tekintetét a megszeppent társaságon.
- Ron, nyugi! – Hermione megfogta a fiú kezét, és gyengéden, nyugtatóan simogatni kezdte. – Ginny nekünk is csak az imént mesélte.
Ron fújtatva meredt a húgára, de Hermione érintése apránként megtette a kellő hatást. Lehuppant az ágyra, a lány pedig tapasztalva a belőle áradó feszültséget, közelebb bújt hozzá.
Neville megköszörülte a torkát. - Mielőtt még eszedbe jutna megkérdezni – állta Ron tekintetét – Ginny tőlem hallott Potterről.
Hermione – az állapotához képest meglehetősen erős – ölelése megakadályozta a fiút abban, hogy másikra vesse magát. Ron így kénytelen volt megelégedni annyival, hogy perzselő, utálkozó pillantással fixírozza Neville-t, miközben felelősségre vonja. - És azt is te javasoltad neki, hogy keresse fel a srácot? – A kérdezett tagadóan ingatta a fejét. - Tulajdonképpen mi a ti nagyszerű tervetek?
Ginny dacosan fonta össze a karját. – Beavatlak, ha lehiggadtál.
- Az a dolgom, hogy vigyázzak rád – közölte Ron indulatosan. – Követelem, hogy… Eressz, Hemione! – A lány mostanra szabályosan a nyakába csimpaszkodott, hogy valahogy ülő helyzetben tartsa. – Miért kellett belekeveredned?
Ginny komótosan feltápászkodott az ágyról, és a kitűzőjét igazgatva válaszolt. – Ki kell hozni Pottert a Privet Drive 4-ből, igaz? Nos, ha naphosszat ott szobroztok, az nem lendíti előre az ügyet – mondta félvállról. – Én máris jobb eredményt könyvelhetek el.
- Ha anya megtudja… - fenyegetőzött Ron.
Ginny máskor lágy tekintetében pusztító harag izzott. – Ne viselkedj úgy, mint egy hisztis taknyos! Beááárullak, Ginny – nyafogta. – Nem tilthatsz meg nekem semmit. Ha mindenáron a hős védelmezőt akarod játszani, válassz más partnert hozzá!
- Fiatal vagy.
A lány rövid, gúnyos kacajt hallatott. – Alig több, mint egy év van köztük – emlékeztette a bátyját. – Ugyanazt a képzést kapom, mint ti, és nem érdekel, engedélyezed-e, nem lépek vissza.
Ron lerázta magáról Hermione karját. – Elmegyek Pitonhoz, ő majd…
- „Beleveri” abba az ostoba fejedbe, hogy cselekednünk kell – kiabálta Ginny. – Potter meggyilkolását nem halogathatjuk a végtelenségig, és ez az egyetlen mód rá, hogy elfogjuk.
Ron minden dühét belesűrítette az ajtó bevágásába. A kőszörnyig rohant, durván félrelökve, aki az útjába merészelt állni. „Lesz néhány keresetlen szavam az igazgatóhoz.”
***
Piton sóhajtva kiáltott szabadot, mikor Ronald Weasley dörömbölni kezdett az irodája ajtaján. A fiú szokásosnál jóval hamarabb ért fel, ami jelen esetben azt jelentette, a fülébe jutott, milyen feladatot vállalt a húga.
- Hogy küldhette oda? – Ron az asztalhoz csörtetett, és mérgében rávágott az évszázados mahagóni lapra.
- Miss Weasley ragaszkodott hozzá, hogy mehessen. – Piton hűvös, éjfekete tekintete a fiú lángoló, kék szemeibe fúródott. - Ha nem adok engedélyt, a kicsapatás kockázatával is számolva, a saját szakállára, segítség nélkül fog bele.
- Szép kis segítség! – dohogott Ron. – Mi nem is számítunk a jövetelére, maga meg itt ül, bezárkózva, bizton… - Valami megvillant a sötét pillantás mélyén, és visszavonulásra késztette a tajtékzó fiút. – Elnézést, professzor.
- Jól sejtem, hogy épp gyávasággal akart vádolni? – érdeklődött az igazgató, de a hangjából – Ron óriási megkönnyebbülésére – hiányzott a neheztelés.
- Túl rég ismerem ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjek – válaszolta őszintén.
Piton elégedetten bólintott. – Foglaljon helyet, Mr. Weasley!
Ron befészkelte magát, az egyik fotelba. A bőr hideg volt, idő szükségeltetett, hogy átvegye az emberi test hőjét. - A cél, hogy Pottert kicsalogassuk a házból. – Igyekezett összeterelni a gondolatait. - Mi Ginny szerepe?
- A fiú bizalmába kell férkőznie – közölte Piton magától értetődően.
- Micsoda?! – Ron félig felemelkedett a fotelből, és az ökleit az asztalra támasztva, közelebb hajolt Pitonhoz. – Arra utasította a húgomat, hogy csábítsa el azt a kölyköt?
Piton nyugalma már csak illékony álarc volt. Ron általában megérezte a veszélyt, amit a mögötte fortyogó indulatok hordoztak, így képes volt kivédeni is, ezúttal azonban kifejezetten harapós kedvében volt, és úgy határozott, egy kiadós vita csak használhat a kedélyének.
- Természetesen nem. Miss Weasley ötlete volt. Megjegyzem, briliáns ugyanakkor egyszerű megoldás, nagy valószínűséggel az egyedüli járható út. Ami pedig a csábítás részt illeti… Elkerülhetetlen, hogy a húga közeledése kiváltson bizonyos érzelmeket Potterből. Csak remélhetjük, hogy ezek elég intenzívek lesznek ahhoz, hogy a védőpajzsokon kívülre hozzák őt.
- Nem kezelheti úgy Ginnyt, mint valami közönséges…
Piton felpattant. A vonásai felbőszült ragadozót idéztek. - Háború van, Ron. Azt hittem, nincs, aki ezt nálad jobban megértené.
Ron mintha összezsugorodott volna a szavak súlya alatt. Háború, persze… Piton szájából valahogy mindig sokkal valóságosabbnak hangzott. A tébolyult játszma, ami a horcruxokért folyt, a Malfoy-bagázs elleni csatározások… Ilyenkor lehámlottak róluk az adrenalin és a győzelmi mámor festette árnyalatok. Kényszerből fakadó dicsőség volt mind. Múló és esetleges.
Ami ennél is jobban zavarta a fiút az két másik szó volt: a „Ron” valamint a „nálad”. A keresztnév és a tegezés volt a leghatásosabb fegyver, amit Piton a diákjaival szemben alkalmazhatott. Egyebek mellett düh, türelmetlenség, szánalom és leheletnyi féltés elegyedett benne. Kitűnő prezentáció, olyan érzelmek sora, amiket senki nem akart felszínre hozni az igazgatóban.
- Így is van – vágta rá Ron sértetten. - De az egész – számomra legalábbis - arról szól, hogy megvédjük, akiket szeretünk. Én ezért küzdök, de Ginny… Miért sodorná veszélybe magát?
- Ugyanaz vezérli, ami téged. És burkoltan… a bosszú. Ha harcolni akar, szíve joga. Nincs erő vagy fenyegetés, ami ebben meggátolhatná. Tapasztaltam.
Ron elkeseredetten túrt a hajába. - Nincs oka…
- Pontosan ugyanannyi oka van rá, mint neked. – Piton megkerülte a fotelt, amiben Ron gubbasztott, és dühödt járkálásba kezdett.
A fiú a tenyerébe temette az arcát. Bill és Tonks esküvője. A Weasley-család életének legfényesebb napja… Legalábbis annak indult. Ginny azt mondta, csak benyomásokat őrzött meg arról a délutánról, de Ron emlékei élesek voltak.
Hermionéval akkor jelentek meg először egy párként. A lány álomszép volt. Simán lepipálta a menyasszonyt is – ahogy Ron akkor fogalmazott. Meglógtak a munka elől, amit Mrs. Weasley a legkisebb fiára akart sózni, és a vendégek számára kihelyezett székeken kuporogtak. Hermione a bókot hallva elpirult és nevetett. Gyerekek voltak. Réges-rég. Egy elveszített életben.
Ron feloldotta a mentális falat, ami évek óta óvta a lelkébe ivódott rémségtől. Ezúttal nemcsak látta a szeme előtt pergő képsorokat, hanem érezte is… Verőfényes júniusi nap volt, tökéletesebbet kívánni se lehetett. Akárki találta is ki, hogy épp akkor rendezzék a szertartást, elcsípte azon ritka pillanatok egyikét, amikor minden élőből ragyogás árad, egy békésebb, tisztább jövő ígérete, amikor az ember azzal a jóleső érzéssel köszönti a reggelt, hogy semmi baj nem érheti…
Nevetséges, naiv gondolat. Az a délután örökre kigyógyította Ront abból, hogy ilyen képzetekbe ringassa magát. A „film” felgyorsult, őrült, gyomorforgató kavalkádba olvadt, épp, mint akkor… Sikolyok, hisztéria, árnyak, amik ellopják a boldogságot, füst, forróság, testek, amikben elbotlik, ahogy Hermionét ráncigálja az erdő felé… Az a kéz, az egyetlen biztos pont a világon… Halottak arcai, amik kitörölhetetlenül az elméjébe vésődtek. Tonks… Az ismeretlen boszorkány, az auror, akit életében addig csak egyszer látott, Bill… A varázsló, aki a Rend tagja volt… Fred, másnap a küszöbön ülve, üres tekintettel… És minden, ami azóta, amiatt történt.
Komoran nézett Pitonra, aki időközben visszatért az asztalhoz, és őt vizslatta. - Mi lesz a következő lépés?
- Várunk úgy… két-három napot, aztán megtámadjátok Ginnyt. – Ron döbbenten meresztette rá a szemét. Piton megrántotta a vállát. – Inkább ti tegyétek, mint Malfoy bandája. Nem kell elfajulnia…
- Egyikünk se okozna komoly…
-… de mindenképp hihető legyen – figyelmeztette az igazgató, semmibe véve a közbeszólást.
Ron lendületesen állt fel a fotelből. - Indulok vissza Little Winghingbe.
- Hogy is ne! – Piton belemártotta a pennát a tintatartóba, és miközben a fiúhoz beszélt, egy levél írásába fogott. Ron észrevette, hogy nem közönséges pergament használ, hanem olyat, aminek a sarkát a roxforti címer díszíti. „Szóval fontos.” – Indul aludni, Weasley. Kipihenten lesz szükségem magára.
Ron fancsali képpel vette tudomásul a parancsot. Elbúcsúzott, majd sietve elhagyta az irodát.
***
- Franciaországba? Hát ez… klassz… Sajnos nem… Fertőző… Aha… Teljesen biztos… - Harry igyekezett hihető krákogást kicsikarni a torkából. – Szia David! Jó utat! – Elszontyolodva tette le a kagylót.
Petunia néhány lépésnyire tőle, összefont karokkal várta a beszélgetés végét.
- Ő fizeti a hívást – közölte Harry fásultan, és indult volna az emelet felé, mikor velőtrázó sikoly tépte szét a délután bágyadt némaságát.
Petuniával egy időben ért az utcára néző ablakhoz. (A nagynénje meglepően gyorsan mozgott, ha az aktuális Privet Drive-i pletykák begyűjtése volt a cél.) Nem messze a négyes számú háztól Jo viaskodott egy eltéveszthetetlen figurával. Úgy tűnt, nem bírja megemelni a lábát, és csak Weasley szorítása tartja talpon.
- Gyerünk! – drukkolt Harry, miközben tehetetlenségre kényszerítve figyelte a lány kétségbeesett kapálózását. Petunia sokatmondó pillantással sandított az unokaöccsére, majd a szemével továbbra is kinti eseményeket követve, az előszoba irányába araszolt.
Jo a fiú arcába karmolt, majd ellökte magát tőle, és a járdán kúszva próbált minél távolabbra menekülni. Weasley követni akarta, de a Dursley-ház körül feszülő, mágikus háló hátrahajította.
A védőpajzson túl megszűnt a Jo lábait bilincsbe fogó erő. A lány felpattant, és az ismerős ajtóhoz rohant, hogy zokogva az elé siető Petunia ölelésébe roskadjon. A nő lassan a padlóra eresztette az ernyedt testet, vigasztaló szavakat suttogva. Harry – elképedve a nagynénje gyengéd reakciójától, amit ez idáig csak Dudley élvezhetett – leguggolt melléjük.
Jo mindkét karját felhorzsolta, és leverte a térdeit. A sebekből vér csordogált a frissen – Harry úgy húsz perce végzett vele - felmosott járólapokra.
- Kísérd fel a fürdőszobába! – utasította Petunia az unokaöccsét.
Harry óvatosan átkarolta Jót, és felsegítette. A lány a vállára döntötte a fejét.
- Mi lesz vele?
- Természetesen itt marad – vágta rá Petunia mogorván.
A kijelentése egyáltalán nem hatott magától értetődőnek, de Harry vita helyett inkább a „vendégükkel” foglakozott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
