|
2. fejezet: A vadászok
2007.08.11. 22:18
Szerző megjegyzése:
Ron rossz hírekkel tér vissza a Roxfortba, az igazgató terveket sző(ne), Harry pedig továbbra se ért semmit a vele történtekből.
2. fejezet: A vadászok
Olyan hangerővel vágódott ki a gyengélkedő ajtaja, hogy Ron egy pillanatig azt hitte, szétrobbantották. Az igazgatót szemmel láthatóan nem hatotta meg, hogy a helyiségben betegek tartózkodnak, akik a felépülésükhöz nyugalmat igényelnének.
A talár csattogott a varázsló mögött, ahogy az hosszú léptekkel Ron felé vette az irányt. A fiú továbbra is Hermione ágyának támláját szorongatta, de a tekintetét elszakította az alvó lányról, és sietve megkérte Madam Pomfreyt, hogy távozzon.
A javasasszony vetett egy utolsó, zsémbes pillantást az igazgatóra, majd visszavonult a szobájába.
- Mi volt Little Whingingben?
- Potter kicsúszott a kezünkből, Piton professzor – tájékoztatta Ron.
- Felbukkantak Malfoyék. Harcolnunk kellett – fűzte hozzá Amanda, aki a szomszédos ágy szélén ült, és egy barna fiú ernyedt kezét cirógatta.
- Tartottam tőle, hogy így lesz – bólintott Piton. - Granger és Longbottom hogyan sebesültek meg?
- Neville kapott egy Cruciatust, Hermionét pedig Nott kombinált átka találta el.
Ront kissé – valójában rettenetesen – zavarta, hogy Piton nem szólt arról, mi történt a Voldemort elleni előző „meccsén”. A férfi természetesen nem tartozott számadással sem a cselekedeteiről, sem az önhibáján kívül elkövetett baklövésekről. (Mellesleg pedig Ron bármikor szívesen csatázott Malfoyjal és a szemét bandájával.) Mégis… Az információ volt a legértékesebb „ajándék”, amivel Piton szolgálhatott, emellett annak szimbóluma, hogy ő és a partnerei többek a professzor számára, mint feláldozható… Ron képtelen volt meghatározni, mik is ők Piton számára. Diákok? Hivatalosan igen, de mióta a roxforti képzést átformálták, a megnevezés régi tartalma megfakult. Társak? Túlzás. Beosztottak? Leginkább.
Piton némán tanulmányozta a békésen alvó Hermione vonásait. – Poppy mit mond?
- Rendbe jönnek – fújta ki a levegőt Ron. – Nevnek pihennie kell pár órát, hogy megfelelően hasson a főzet, amit Amanda megitatott vele. Hermione esete bonyolultabb, de Madam Pomfrey azt ígérte, hétvégéig kikúrálja. El akarunk menni az Abszol útra… - tette hozzá csendesen.
Piton engedélyezett a fiúnak néhány másodpercet, mialatt Ron tervezgethette, hogyan gyűjt össze a barátnője halomnyi, mázsás könyvet, amit aztán vele cipeltet, vagy hogyan ülnek be együtt Fortescuhoz, vagy… Mit tudta ő? Amit ilyen alkalmakkor szoktak.
- Hallhatnám a részleteket? – érdeklődött komoran.
- Egy mugli játszótéren bukkantunk rá – szedte össze magát Ron. Elvégre profi volt, leendő auror, Voldemort számon tartott ellensége. (És a legkevésbé se vágyott rá, hogy Piton gyengének gondolja.) – Támadt egy kisebb vitánk – az igazgató felvonta a szemöldökét, mire a „profi” fülig vörösödött -, mert Nev nem értett egyet a… szokott eljárással.
- A horcrux elpusztításával – segítette ki Amanda. – Mivel ezúttal egy ember a lélekdarab hordozója.
Piton elhúzta a száját. Addig halasztotta ezt, amíg csak lehetett. Felkutatta a hiányzó horcruxokat – majd egy évtizednyi késlekedés -, felkészítette a legtehetségesebb – és legizgágább – tanulóit az ellenük való harcra – újabb év. Lehetőséget biztosított Potternek, hogy éljen, rajta múlt, kihasználta-e.
- Potter szökni akart. Nem szívbajos a srác – jegyezte meg Ron elismerően. - Aztán érkeztek Voldemort dédelgetett ölebei. Malfoynál volt egy zsupszkulcs. Egy régi cikesz, lemetszett szárnyakkal. Hülye állat, máshogy amúgy se szerezhette meg soha…
- A lényeget, Weasley! – figyelmeztette Piton szigorúan.
- Parvati bűbájt küldött rá, hogy eltérítse, mielőtt Potter hozzányúl. Ettől begőzöltek, és a torkunknak ugrottak. Míg párbajoztunk, Potter meglépett. Seamusék Malfoyt, Nottot és Parkinsont követve átkutatják Little Whinginget. Ha a halálfalócskák Potter nyomára akadnának, ők majd megvédik, és idehozzák…
***
Seamus gyűrött arccal, kimerültségtől égő szemekkel kopogtatott az igazgatói iroda ajtaján, aztán elkeseredetten számolt be róla, hogy Potter immár a Dursley-ház különleges védelmét élvezi.
-… semmiféle varázslat nem semlegesítheti – csóválta a fejét. – Malfoy és Nott kísérleteztek egy-két sötét átkokkal, de…
- Azokkal soha nem fogják áttörni. – Piton fáradtan masszírozta a halántékát. De az a gond, hogy mi se. Speciális pajzs, ami a szeretetmágián alapul.
- Beszélt nekünk róla – bólintott Seamus. – Mit tehetünk?
- Megvárhatjuk Potter tizenhetedik születésnapját. Ha csak nem sikerül valahogy kicsalogatnunk a házból… - Eltűnődött a saját felvetésén, de nem volt elég éber, hogy tovább csiszolja az ötletet. – Küldje Little Whingingbe Miss Patilt – a másikat -, Thomast, MacMillant, és Bonest! És szóljon Weasleynek – ha fel bírja kelteni -, hogy ha még mindig ragaszkodik hozzá, holnap reggel csatlakozhat a csapathoz.
Amint kattant a zár, jelezve Seamus távozását, Piton hátradőlt a székében, és elődje üresen árválkodó portréjához fordult. – Nem így akartad volna. De a módszereink eltérőek, és ez már az én felelősségem, az én háborúm, és az én Roxfortom – suttogta a legcsekélyebb büszkeség nélkül, a vászonra rakódott por alatt, kopottan ásító, vörös-arany drapériának.
***
Neville arra ébredt, hogy egy puha, meleg kéz gyengéden az arcát simogatja.
- Ginny – mormolta.
- Honnan tudtad? – kérdezte a lány suttogva, de nem hagyott fel az eddigi tevékenységével.
- A bőröd… és az illatod – elemezte a fiú továbbra is csukott szemmel, mosolyogva.
Ginny kissé elpirult. – Amanda féltékeny lenne, ha hallaná – jegyezte meg incselkedve.
- Épp ideje volna, hogy beletörődjön: a barátom vagy – az első, ha jól emlékszem -, és ezt nem hagyom elveszni, senki kedvéért.
Ginny mocorgott, hogy kényelmesebb testhelyzetet vehessen fel. – Elmeséled, mibe keveredtetek?
Neville tisztában vele, hogy nem szabadna, hogy Piton végigátkozza a Roxforton, aztán kilógatja a csillagvizsgáló-toronyból, ha ezt elkotyogja, de ha Ginny kért tőle valamit, nem bírt nemet mondani. Ezért imádta annyira, mint testvért és barátot, és ezért nem tudta elképzelni, hogy valaha többek legyenek. Túlságosan ki lett volna szolgáltatva a lánynak.
Mikor hosszú percek teltek el, és Ginny még mindig nem szólt semmit, Neville kezdett ideges lenni. - Ginny?
- Hülye vagy, tudod? Akárcsak a barátnőd, a bátyám, Piton… - fakadt ki. – Nem elég, ha aurorként az életeddel játszhatsz? Feltétlenül muszáj most belevágni? – Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. – Szóval, szerinted Potter otthon rejtőzik?
Neville fejmozdulatát – bár Ginny a sötétben nem látta túl jól – bólintásként is lehetett értelmezni.
- Sárkányvér az igazgatói iroda jelszava? – szegezte a fiúnak a kérdést, furcsán komoly arccal.
- Éjjel egy óra van, Ginny.
- Vagyis igen – nyugtázta a lány. Lecsusszant az ágyról, és határozott léptekkel az ajtó felé indult.
- Ginny! – Neville csak fojtott hangon mert utána kiabálni. Azt is eredménytelenül. Sajgó izmokkal hanyatlott vissza a párnára, hogy aztán kiadósat káromkodjon.
***
- MEGMONDTAM, HOGY NEM JÖHETSZ HAZA A TAVASZI SZÜNETBEN, DUDLEY! – visította Petunia a telefonba.
Harry morogva fordult a másik oldalára, és a fejére rántotta a takarót, hogy valahogy tompítsa a nagynénje rikácsolását. Tizenkét órán belül másodszor verte fel telefonbeszélgetés, de Petunia éles hangjára ébredni messze nem volt olyan üdítő, mint Zack tapintatos suttogására. Természetesen, a figyelmesség – ha a koloncról, vagyis Harryről volt szó – soha nem jellemezte a Dursley-családot, és a tegnapiak után még elképzelhetetlenebbé vált, hogy valaha ilyesmit tanúsítsanak felé. „A tegnapiak után…”
Harry olyan hirtelen ült fel, mintha dróton rántották volna. Akár egy marionett-bábút… Dudley-t egyszer, a negyedik vagy ötödik születésnapján elvitték egy előadásra, Piers és – kényszerből – Harry társaságában, mert Mrs. Figg, aki korábban vigyázni szokott rá, elköltözött, és… Harry szédült. A szeme előtt táncoló színes foltok, a lepedő melege csábították vissza az álomba, ahol csak ő van, az a réges-régi délután, a boldog remegés a gyomrában, ahol az ásítozó Dudley és az utálatos Piers vonásai belemosódnak a terem sötétjébe, és Petunia meg Vernon helyén egy vörös hajú nő és egy férfi ül (akinek Harry képzelete a fiú rakoncátlan fürtjeit kölcsönözte). Mindketten arctalanul…
Abba a fájdalmasan szép álomba, amiben nincs gardrób, Marcang, verések, mellőzöttség, magány, sem botokkal hadonászó, a semmiből előbukkanó őrültek…
Harry sóhajtva mászott ki a takaró alól, felmarkolta a hanyagul az egyik székre dobott, gyűrött törölközőt, majd a tőle telhető legnagyobb sebességgel a fürdőszoba felé indult.
Közben Petunia tirádája a végéhez közeledett. – NEM A TE DOLGOD – kiabálta a nő kifulladva.
Harry elbotorkált a célba vett ajtóig, és még félig csukott szemmel a kilincs után kezdett tapogatózni.
- VÁLASZT KÖVETELSZ?! – hápogott Petunia odalent a nappaliban. – MAGYARÁZAT KELL? – A nő erőt gyűjtött az utolsó riposzthoz. – MERT AZ ANYÁD VAGYOK, ÉS ÍGY DÖNTÖTTEM – azzal lecsapta a telefont.
Harry leroskadt a kád szélére, és a lábát csapkodta az összecsavart törölközővel. Korábban minden pénzt megért volna neki, ha végighallgathatja a nagynénje előbbi kifakadását, aminél csak Dudley erre adott reakciója volt gyönyörűbb ábrándkép: vöröslő, felfúvódott arc, a – Vernontól örökölt – lüktető ér… A legdurvább hiszti, amit az unokabátyja levágni képes… „Felemelő” látvány, fantasztikus elégtétel… De semmiség az előző nap eseményeinek tükrében.
A mosdókagylóhoz lépett, és megnyitotta a hideg vizes csapot. Rövid ideig figyelte, ahogy a jeges sugár a kezéről a lefolyóba csobog, aztán gyors mozdulattal az arcába locsolta a vizet. Kik lehettek azok a pszichopaták? És mit akartak éppen tőle? Megölni. A vörös hajú srác, az a Ron, ezt mondta. De miért? Minek nevezték? Horcrux? Mi lehet az? Miért hiszik annak? Kicsoda a Nagyúr? Mire kell ő neki? Görcsösen szorította a mosdókagyló széleit, és az orráról, álláról szakadatlanul hulló cseppeket nézte. Milyen erő az, amit birtokolnak? Mit tud Petunia?
***
Harry lement reggelizni, aztán ebédelni, vacsorázni… Élete legbékésebb napját töltötte el a Dursley-házban. Úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Csak épp… Vernon beteget jelentett, Petunia bezárkózott a házba, ő pedig az étkezések közt fennmaradó időben a közelben ólálkodó alakokat bámulta az ablakból. Délelőtt alig néhányan voltak, többségük a második turnusból, de Harry egy-egy kutyát sétáltató, vagy a járdán bicikliző fiatalban felismerni vélte a másik csapat tagjait. Reggeli után befutott a vörös üstökű fiú is, és Harry szinte drukkolt azért, hogy valamelyikük átlépje azt a már általa is megállapított határvonalat, aminek a betartására mindkét fél kínosan ügyelt. Talán leszámolnának egymással, és a főnökeik, a Nagyúr meg az Igazgató – magában így hivatkozott rájuk (számára éppoly megfoghatatlanok voltak, mint a Nagy Testvér a könyvben, amit egyszer el kellett olvasnia Miss Carol órájára) - nem foglalkoznának többé vele és a Privet Drive-val…
Vernon kivételesen nem kötött minden apróságért Harrybe – a bűnügyi híreket böngészve nem küldött felé sokatmondó dohogással fűszerezett, sanda pillantásokat, mikor kihűlt a kávé, megmelegítette, ahelyett hogy őt ugráltatta volna -, mert bár dühösebb volt rá, mint azelőtt bármikor, ugyanolyan rettegve és értetlenül állt a hétköznapokat szétzúzó téboly előtt, ami azzal fenyegetett, hogy mindannyiukat bekebelezi.
Harry fél három körül lefolytatott egy meglehetősen zord hangvételű telefonbeszélgetést Zackkel, és végül ahelyett, hogy olyan dolgokat próbált volna elmagyarázni neki, amit ő maga se értett, töredelmes bevallotta, hogy igen, Milesszal találkozott előző nap, és igen, megfeledkezve Zack tanácsáról, tényleg bevette azt az újfajta szert, amit a fiú kínált, de már jól van, és milliószor megbánta. A súlyos kihágás pedig, sajnos, hasonló mértékű büntetést von maga után, így ne számítson rá, hogy a közeljövőben találkozhatnak.
Petunia hallgatott. Se a férjéhez, se Harryhez nem intézett több szót, mint amennyi a házban folyó élet zavartalan működtetéséhez feltétlenül szükséges volt. Dudley után a szupermarketből érkező kifutóra áldozta a legtöbb figyelmet.
Harry épp egy kis nassolnivalóért osont le a konyhába, hogy ne korgó gyomorral kelljen „őrködnie”, mikor üvegcsörömpölés és egy eltéveszthetetlen sikoly törte meg a szinte már halotti csendet.
- Hagyja csak, Mrs. Dursley! – Az ismeretlen hang arra késztette Harryt, forduljon vissza, és próbálkozzon egy alkalmasabb időpontban, de a lábai fittyet hánytak a parancsnak. – Majd én kipakolom a maradékot.
- Igazán kedves, öhm…
- Josephine. Josephine Wilks.
A konyhában sürgölődő lány a szupermarketbeli dolgozók jellegzetes vörös-fehér egyenruháját viselte. Fekete haja kilógott a basebellsapka alól, és még lófarokba kötve is a háta közepéig ért. Csinos volt, életvidám (Harry érezte a belőle áradó kiapadhatatlan energiát) - ami kellemes változatosságot jelentett a házban uralkodó síri hangulat után -, de mégsem ezek a tulajdonságok fogták meg benne. Tudta, hogy soha nem látta a lányt se az üzletben – ahol az dolgozott -, se az utcán, se az iskolában, de akkor is… Hiába tűnt lehetetlennek… Ismerte. Vagy legalábbis ismerős volt neki.
-… Portsmouth-ból költöztünk ide. A cuccaim nagy része még a dobozokban van – fecsegett Josephine, miközben derékig eltűnt a hűtőajtó mögött. – Anya le is szidott miatta. – Elváltoztatott, dorgáló hangon folytatta: - „Berendezkedni nem volt időd, munkát keresni bezzeg igen.” De mit csináljak? – vonta meg a vállát, mikor kipirult arccal felegyenesedett. – Nyáron meglesz a jogosítványom. – Harry az ajtókeretnek dőlve hallgatta, és irigykedve grimaszolt, mikor a lány idáig jutott a beszámolóban. Őt persze, nem engedték tanfolyamra járni. - Az meg mit ér autó nélkül? Venni akarok egyet, ezért egyetlen napot se vesztegethetek el, különben nem gyűlik össze időben a pénz.
Petunia a csaphoz ment, hogy kiöblítse a zsebkendőt, amivel mostanáig borogatta a tenyerét. – Dicséretes ez a szorgalom. Nagy adomány, kár hogy a mi Har… - A szeme sarkából észrevette az unokaöccsét. – Kár, hogy olyan kevés korodbeli rendelkezik vele. Hasznodra válna Harry, ha Josephine-hez hasonló fiatalokkal barátkoznál. Tanulhatnál tőle egy s mást… - A megjegyzés vigyort csalt Harry arcára. - Segítőkészséget, például. Egy pillanatig sem habozott, mikor az az átkozott üveg felsértette a kezemet. Ellenben az úgynevezett haverjaidtól jó, ha röhögésre telt volna.
Josephine együttérző pillantást vetett Harryre Petunia háta mögött, és halvány mosollyal a fejét csóválta. – Nekem lassan indulnom kell. – Intett Harrynek, és elköszönt a csalódott – konstatálta a fiú döbbenten - Petuniától.
***
Harry ugyanolyan pózban ücsörgött az ágyán, mint előző éjjel, és azon morfondírozott, vajon meddig húzhatják így, bezárkózva. Ha a „pajzsokon” kívülre merészkednek, az ellenség karjaiba gyalogolnak. Petunia és Vernon talán nem, de ő biztosan. Weasley és Malfoy úgy fognak marakodni rajta, mint kutyák a koncon, aztán a Nagyúr vagy az Igazgató elé citálják. (Szinte szórakoztató volt egy-egy képregényhős klasszikus öltözékében, hatalmas N illetve I betűvel a mellkasukon elképzelni őket. Szinte. Csakhogy ez a játék az ő bőrére ment.)
A másik, cseppet sem vonzóbb eshetőség, hogy idebent maradnak, szép csendben egymás idegire mennek, miközben Vernont kirúgják, Dudley hazatér a Smeltingsből, és semmiféle érv nem győzi majd meg, hogy ne tegye ki a lábát a biztonságos körzetből… „Begolyózunk mind a négyen” – jósolta csüggedten.
Petunia oldalazott be a résnyire nyitva hagyott ajtón. A sarokba halmozott kacatok – koszos ruhák, szétszakadt tankönyvek – láttán magasra szaladt a szemöldöke felháborodásában, de összeszorította a száját, és kommentár nélkül hagyta a tapasztalt szörnyűséget.
A magával hozott bögrét átnyújtotta a csodálkozó unokaöccsének, majd az ölébe fektette összekulcsolt kezeit.
Harry beleszagolt a gőzölgő folyadékba - ami a bögre vastag anyagán keresztül is kellemesen melegítette a tenyerét -, és nehezen bírta megállni, hogy el ne fintorodjon. Nem szerette a kakaót. Persze, nem lepte meg, hogy Petunia ezt nem tudja. Igyekezett elterelni a nagynénje figyelmét arról, hogy még bele se kóstolt az italba. – Megint arról lesz szó, hogy még egy vadidegen lány is, mennyivel különb a barátaimnál?
Petunia ingerülten intette csendre. (Harryt általában nem befolyásolta ez a gesztus, de most visszafogta magát. „Egymásra vagyunk utalva.” Korai lett volna a másik idegeire menős részt rögtön a második estén elkezdeni.)
Petunia kihúzta magát. - Beszéljünk a szüleidről!
- Óh, kérlek! – Harry törökülésbe helyezkedett. (Így a bögrét is távolabb tarthatta magától, bár az édes illat továbbra is ingerelte.) – Hányszor dörgölöd még az orrom alá, hogy az apám egy hitvány senki volt, egy naplopó, aki a családját se tudta eltartani, csak arra volt képes, hogy leigya magát, és részegen lehajtson az útról, az anyám meg…
- ELÉG! – rivallt rá Petunia. – Ez mind… hazugság.
Csak így, egyszerűen. Harry hitt benne – vagyis hinni akarta -, hogy Dursleyék becsapják, félrevezetik, hogy ezzel is kínozzák, de nem akadt senki más, akinek az elbeszélésére támaszkodhatott volna.
Most pedig, Petunia elintézte ennyivel. Ilyen magától értetődően. Harry ordítani szeretett volna, megütni a nagynénjét - éppúgy, mint korábban, ha az asszony a szüleit gyalázta -, visszafizetni valamennyit abból, amit az évek alatt lassan adagolt méreg okozott… Ehelyett jeges nyugalommal, mozdulatlanul meredt Petuniára.
„Mint egy kígyó…” A nő megköszörülte a torkát, aztán mély levegőt vett, és kibökte: - Az anyád és az apád boszorkány és varázsló voltak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
