Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Harry élete rémálommá válik, mikor egy szokványosnak ígérkezõ délutánon fekete taláros alakok törnek az életére.Szerzõ megjegyzése: Harry Potter-világa J. K. Rowling tulajdona, ezért minden vele kapcsolatos jog õt illeti. Én csak szeretek ebben az univerzumban barangolni. A történet kb. 7 fejezetes lesz. (Pontos számot még nem tudok.) Várni akartam vele, de végül jobbnak láttam a hetedik könyv megjelenése elõtt elkezdeni. (A horcrux-téma miatt.)

1. fejezet: Kérj, Vernon Dursley, és megadatik neked!

- Elmentem, Petunia! – ordította Harry. Egy másodperccel késõbb a bejárati ajtó hangos csattanással vágódott be mögötte.

- Vissza se jönnél többet – morogta Vernon Dursley a bajsza alatt, miközben a tévécsatornákat váltogatta. Az unokaöccse úgy fél éve kezdte a bácsi, néni megszólítást elhagyva, simán a keresztnevükön hívni õket, és az istennek se lehetett leszoktatni róla.

„De – szögezte le a mûsorújságot gyûrögetve - nincs mit csodálkozni az efféle felháborító, deviáns viselkedésen.” Bizony. Õ már akkor sejtette, hogy keserves évek következnek, mikor megtalálták a nyomorult kis békát az ajtajuk elõtt. Petunia eleget mesélt a nõvérérõl meg annak az iszákos, munkakerülõ férjérõl is. Semmirekellõ, mihaszna népség. Potterék és az egész hasonszõrû banda. Jobb nem is gondolni rá, hogy bármilyen kapcsolat fûzi a családját Azokhoz. „Kész szerencse, hogy a kölyök mégsem kellett nekik.”

Nehézkesen próbált feltápászkodni a fotelbõl, mikor a felesége bekukkantott a konyhából.

- Harry volt? – kérdezte feleslegesen.

Vernon úgy ítélte meg, a türelmetlen, „Miért, ki más?” horkantása tökéletesen kielégítõ válasz.

- Megint csavarog – dohogott az asszony, miközben megoldotta a köténye csomóját. – Persze, eszébe se jutott megcsinálni, amit kértem tõle. – Felakasztotta a levetett holmit a konyhai fogasra, majd visszatérve zavartalanul folytatta a panaszáradatot. – Etetjük, ruházzuk, tanítatjuk… Cserébe ez a legkevesebb, amit elvárhatnánk tõle. – Begombolta a kabátját, és fogta a bevásárláshoz használt szatyrot. – Ne is számítson rá, hogy este meleg ételt kap. Egész nap az utcákon kódorog…

- Telefonált a Stonewall igazgatója – szúrta közbe Vernon mogorván. Ha már úgyis Harry szidalmazása van napirenden, gondolta rátesz egy lapáttal, és egyszersmind letudja a kellemetlen kötelezettséget, hogy beszámoljon az újabb rossz hírekrõl. – Úgy tûnik, a fiú unalmasnak tartja az e heti órák anyagát. Alig párszor látták.

- Ah! – Petunia ökölbe szorította a kezét, és szorosan lehunyta a szemét. – A tanárai lassan megtiszteltetésnek vehetik, ha betéved hozzájuk.

- Te mész be az iskolába vagy én? – Vernon elõre tudta, hogy ezt a feladatot a felesége úgyis magára vállalja, mivel az õ legutóbbi, ott tett látogatása csúfos véget ért. (Nagyrészt Harry „áldásos” jelenléte miatt. A kölyöknek világéletében páratlan tehetsége volt ahhoz, hogy feldühítse õt. Azon a délutánon is a veszekedésüktõl zengett a Stonewall High.)

- Holnap elintézem – vágta rá Petunia idegesen. – Másfél évet kell még kibírnunk vele – tette hozzá bizakodóan. – Ha azt átvészeljük…

- Remélhetõleg, ha elérte a nagykorúságot, nem akar tovább a nyakunkon élõsködni – fejezte be a férje. - Nem lepne meg, ha a bûnügyi tudósításokban látnánk viszont.

- A szomszédok így is megszólnak miatta – replikázott Petunia színpadiasan megborzongva, mintha elképzelni se tudna nagyobb csapást. – Nem olyan különc, mint a szülei voltak, de anélkül is okoz elég gondot.

Vernon mélységes egyetértéssel bólogatott. A szerintük kényszeres iskolakerülés csak a jéghegy csúcsa volt. A probléma Harry jellemében gyökerezett. Vernon ezt a tanulságot szûrte le abból, hogy mikor üvöltve a lógás miértjérõl faggatta, a fiútól csak az ilyen és ehhez hasonló válaszokra futotta: „Nem áll jól a szürke.”

***

Harry az éjszakai esõ után maradt vízfoltokat gondosan kerülgetve vágott át a Magnolia közön. Régen szokása volt beletrappolni minden pocsolyába, kiváltképp, ha az iskolai egyenruhája volt rajta. „Hadd szörnyülködjön Petunia néni!” De azóta történt egy s más. Többek között a nénikéébõl egyszerûen Petunia lett, Dudley szakadt, átfestett gönceibõl az elõíráshoz jobban passzoló – megfelelõ színû és korú – öltözet, a tizenkét éves fiúból pedig majdnem felnõtt… Harry szeretett így gondolni magára, ha a nagybátyja valamint a nagynénje rá vonatkozó jellemzése inkább tartalmazott is olyan szavakat, mint suhanc, huligán, nyomorult, korcs, fattyú, parazita… Csak az igazán finomakat említve.

Harry kisgyerekként gyakran töprengett azon, mivel szolgált rá a megvetésre, a rideg bánásmódra, amiben része volt, mióta az eszét tudta. Talán olyan rossz, annyira kezelhetetlen volt? Ezt a lehetõséget mindig elvetette, hisz ilyen tekintetben „Dudlicseken” nem tehetett túl. „Rád vetítik ki a szüleid iránt táplált ellenszenvüket” – mondta egy alkalommal David. (Ha a az anyjától kölcsönözött szövegekkel hozakodott elõ, mindig elkérte Harry szemüvegét, hogy fokozza a grimaszaival keltett tudálékos hatást.) A többiek kiröhögték - mint általában, a fiú legnagyobb örömére -, Harry azonban sokáig nem volt képes kiverni a fejébõl a hallottakat.

„Milyen kár, hogy a Dursley-házban minden a szüleimhez kapcsolódó téma tabu.” Olyan, a túléléshez elengedhetetlen szabály volt ez, mint a „Próbálj észrevétlen maradni, ha valaki tévézik, eszik, felkel, hazajön, beléd botlik a foyosón, ásít, szunyókál – egy szóval állandóan!” vagy a „Ne állj Dudley és a szalonna közé!”

A játszótér kövei megcsikordultak Harry cipõje alatt. „Sehol egy lélek. Nem csoda. Én se szívesen hoznám a gyerekeimet ilyen lepukkant helyre.” A tér magán viselte a környékbeli bandák keze nyomát: leszakadt hinták, összemázolt, széttört padok… „Nagy Débõl mindig is hiányzott a kreativitás.” Persze, az õ csapata már jobbára csak a nyári szünetben állt össze. A „vezér” és Pete Nols a Smeltingsben, Piers és Gordon a Stonewallban, mint Harry… Ez utóbbi kezdetben rengeteg probléma, és kisebb-nagyobb balhé forrása volt, aztán Dudley – és õt követve a haverjai - rádöbbent, hogy az unokatestvérével nem szerencsés újat húzni. Az õ hosszú távolléte, és Harry újdonsült baráti köre azt eredményezte, hogy az egykori „bokszzsák” sokkal inkább hazai pályának nevezhette a Privet Drive környékét, mint az ellenfél. A fordulópontot a hírhedt „Smeltings pálcás” – incidens jelentette, amit az egyik érintett mindig szégyentõl égõ arccal és fortyogó bosszúvággyal, a másik a kemény büntetés és a tönkrevágott nyár ellenére széles vigyorral idézett fel.

Harry elfoglalta az egyetlen hintát, ami megúszta a téren végigsöprõ pusztító-hadjáratokat, és a lábát a földön tartva, elõre-hátra ringatta magát. A hinta alatt összegyûlt pocsolyából égnek álló hajú, szemüveges fiú bámult vissza rá - kissé morcosan.

A szemüveg… A rá fordított legnagyobb kiadás. Ezt is csak úgy sikerült kieszközölnie, hogy megfenyegette Petunia né… illetve Petuniát, hogy ha nem fedezi az új szemüveg árát, szerez pénzt máshonnan. (Mellesleg megemlítette a vegyesbolt kasszáját.) Meglehetõsen sértõ volt, hogy a nagynénje készséggel elhitte, hogy õ képes lenne bûncselekményt elkövetni, de a lényeg akkor is a siker volt, és ami vele járt: négy boldog hónap.

Jessica szerint, a kissé szögletes keret jobban állt neki a megszokott kereknél, és Harry akkoriban nagyon szeretett volna tetszeni a lánynak. Mindent megadott volna érte. Egy év távlatából már ostobaságnak ítélte a korábbi rajongást. „Jessica remek barát, de jobb ha csak annyi” – magyarázta Nathannek, aki jobban zokon vette a szakítást, mint a húga, és kötelességének érezte a felháborodását egy Harrynek „ajándékozott” monoklival érvényre juttatni.

Halk pukkanások sorozata zavarta meg az ábrándozásban. Körbenézve fél tucat, különös kinézetû fiatalt pillantott meg. A ruhadarab – Harry emlékei szerint, talár -, amit viseltek fekete volt, akárcsak a csizmáik – „Ki hord ilyen csizmát áprilisban?” -, és a köpenyük. Mindegyikük rövid, egyenes fapálcát szorongatott.

- Öhm… Helló! Kik vagytok? – Harry próbált lazán nyitni, de – amint azt dühösen konstatálta – megremegett a hangja.

- Azt hiszem ez, a jövetelünk célját tekintve, lényegtelen információ – válaszolta flegmán a Harryhez legközelebb álló, vörös hajú srác.

- Talán valamennyit mégis elmond… - kezdte egy idegesnek tûnõ fiú, és az eddiginél is görcsösebben szorította a nála lévõ fadarabot.

- Minek? – torkolta le a lány, akinek barna haja még Harryénél is kócosabb volt.

A szóváltás tárgya idõközben felpattant a hintából, és lassan a kijárat felé oldalazott, készen arra, hogy ha kell, futásnak eredjen.

- Mert õ élõlény, nem egy vacak pohár vagy…

- Érdekes, Naginivel kapcsolatban nem voltak ilyen fenntartásaid, Nev – gúnyolódott a mögötte ácsorgó, szõke lány.

„Nev”, aki a vita hevében leeresztette a pálcát tartó kezét, megfordult, hogy a másik szemébe nézhessen. – Felfedezhetõ némi különbség Voldemort kígyója és egy ember között, Amanda – mondta szigorúan.

- A horcrux az horcrux, akármilyen formát öltsön – rántotta meg a vállát a lány.

Harry meglódult, de alig pár méter után a vörös fiúba ütközött, aki visszalökte az eredeti helyére. Harry egyensúlyát vesztve a tócsában landolt, a feje pedig kétszer ütõdött fájdalmasan a hintának – elõször mikor az ütközéssel mozgása hozta, másodszor a visszafelé lendülésnél. A tarkóját masírozva kecmergett talpra, és rettenettel mérte végig a támadóját.

- Hogyan…

-… csináltam? – segítette ki a fiú megjátszott jóindulattal. – Hoppanálás, de kétlem, hogy ez neked bármit mondana. Egyszerû, mugli nyelven, elég annyi, hogy varázslat.

- Ron! – csattant fel a bozontos hajú lány. Mély levegõt vett, ami hosszadalmas letolást sejtetett. – Ezzel megsérted…

- Ne most! – szakította félbe Amanda. – Rendezzük le gyorsan, aztán menjünk vissza a Roxfortba. – Idegesen sandított az - egyébként kihalt - utcák felé.

A javaslat több jelenlévõbõl is ingerült tiltakozást váltott ki. - Hogy mindenki elégedett legyen – Ron erélyes hangja csendet teremtett. -, kivéve persze téged – vigyorgott Harryre -, muglimentes helyre visszük. Elõtte pedig, mivel Neville annyira ragaszkodik hozzá, dióhéjban összefoglalom, miért is fogsz meghalni. Megfelel így? – kérdezte hidegen.

Neville kelletlen mormogását akár beleegyezésként is lehetett értelmezni, Ron legalábbis ezt tette, mert a leendõ áldozat karja után nyúlt.

Harry elugrott az érintés elõl, és végre megjött a hangja. – Nekem nem.

- És nekem sem. – A kijelentést újabb pukkanás-széria kísérte.

Az Amandának nevezett lány megpördült, és elõre szegezte a pálcáját, de az új jövevények oldaláról érkezõ vörös villanás leterítette a lábáról.

- Még valaki? - érdeklõdött a támadó. A hangsúlya elárulta, hogy a másik csoport egyik tagját sem tartja komoly ellenfélnek.

- A horcruxért jöttünk – bökött Harry felé a szõke fiú, aki elsõként bukkant fel.

Harry „régebbi” ismerõsei néma párbeszédet folytatva néztek egymásra. Tapasztalt ilyet korábban is, és ösztönösen tudta, hogy harcra készülnek, nem egyezkedésre.

- Intézzétek el! – intett a vörös hajú fiú nagyvonalúan, csak hogy szóval tartsa a szõkét. – Megkímélnél tõle, hogy be kelljen mocskolni a kezemet.

- Ennyire hülyének nézel, Weasley? A Nagyúr elé visszük. Szüksége van rá.

- Érthetõ – bólogatott Ron. – Azok után, hogy megelõztünk titeket az Alpokban, Oroszországban… és ráadásul a házi kedvencére se bírtatok vigyázni – rosszallóan csóválta a fejét.

Harry a menekülés esélyeit latolgatta. Ha együttmûködnének – amit a nyilvánvaló érdekellentét eleve kizár -, reménytelen vállalkozás lenne a szökés, de ha kipattan a feszültség… Ha egymással lesznek elfoglalva… Harry figyelt, és várt.

- Hogy keveredtetek ide? – kérdezte éppen Ron.

A másik srác önelégült arcot vágott. – A Nagyúrnak sikerült néhány hasznos információt kinyernie az igazgatótok elméjébõl a legutóbbi párbajuk során.

- Úgy mondod, mintha a te érdemed volna, Malfoy – vetette oda Ron megvetõen. - Olykor eltûnõdöm, vajon hogy lehetsz még életben annyi kudarc után…

A fiú vicsorogva emelte rá a pálcáját.

- Ez a mostani túl fontos küldetés, az olyan pancsereknek, mint ti vagytok – folytatta Ron zavartalanul. - De nincs okom panaszra. Voldemort ezzel a mi dolgunkat könnyíti meg. – Apró köröket írt a levegõbe, mintha azt mérlegelné, mivel támadjon Malfoyra. - Szerinted mit szól majd, ha tudomására jut, hogy a kis halálfaló-palánták ismét befürödtek?

Malfoy elengedte a füle mellett a gúnyolódást, és higgadtan fordult Harryhez. – Kapd el, Potter!

Harry túlélõösztöne a félelem mélyén pislákoló józanésszel összhangban fújt vészriadót, mikor a fiú kinyújtotta a kezét.

- Zsupszkulcs! – sikította valaki Ron háta mögött. Egy becsapódó sugár eltérítette a Harry felé repülõ tárgyat.

„Egy üveggolyó?” - az agya késve reagált – félig még az elõzõ problémára koncentrálva -, miközben a lába már vitte kifelé a parkból, messze a latin varázsigéket üvöltözõ idegenektõl, és az átkok záporától.

***

Petunia a mosószereket kínáló polc elõtt állt, azon tépelõdve, vajon a szokásos márkát válassza-e, vagy kipróbálja azt a legújabb, extra erõs tisztítóerõvel bírót, aminek a hatékonyságát reklámok garmadája bizonygatta. A döntést megkönnyítette, hogy a sor végén felbukkant az egyik szomszéd, aki már több alkalommal fültanúja volt Petunia „mi nem dõlünk be a tévében ismételt bugyuta szlogeneknek” szónoklatának.

A bevásárlókocsiba emelt egy zacskót, és sietve bekanyarodott a következõ sorba. „Három liter tej, kenyér, valamilyen hús, cukor, liszt, fagylalt – na nem Harrynek…” A fogát csikorgatta, ha eszébe jutott a fiú. Még ennyit se lehet rábízni. Most is ki tudja, hol kószál, és mit mûvel. Petunia megborzongott, valahányszor megpróbálta elképzelni az unokaöccse titkos üzelmeit. „Három liter tej, kenyér, valamilyen hús, cukor, liszt, fagylalt, szalvéta is kell…” Persze, sosem volt túl élénk a fantáziája, de elég bûnügyi mûsort sápítozott végig, hogy kellõképpen elszörnyedhessen Harry dolgain. „Adja az ég, hogy addig ne tegyen semmi törvénytelent, míg velünk él! Három liter tej…”

Nem akart felelõsséget vállalni egy bûnözõért, igaz simán Harryért se, de mit lehetett tenni annak idején? Van, akivel tisztességes ember nem szívesen húzz újat, és a pokolravaló mágusbagázs épp ilyen volt. Késõbb pedig, feltûnõ lett volna, ha kirakják a gyerek szûrét. „Három liter tej, kenyér, valamilyen hús, cukor, liszt…”

-… ahogy mondom – suttogta a másik oldalon egy ismeretlen asszony a barátnõjének, izgatottan gesztikulálva. – Gyorsan tovább is hajtottam. Majd máskor meglátogatom Margaretet. Ilyesmibe nem jó belekeveredni.

Petunia lelki szemei elõtt Harry vonásai rajzolódtak ki. (A baj fogalmát ugyanis évek óta reflexszerûen a fiúval kapcsolta össze.) „Nem, nem! Valamelyik naplopó cimborájával lehet – nyugtatta magát, és igyekezett kiverni a fejébõl az aggasztó gondolatokat. – Három liter tej, kenyér, valamilyen hús, cukor…”

-… valami lézeres bóvli… - csípett el egy újabb félmondatot a beszélgetésbõl.

- Rémes, milyen játékokat tukmálnak a gyerekekre.

Petunia hõsiesen küzdött a feltörõ kétségbeesés ellen. „Három liter tej, kenyér, valamilyen hús…”

- Játékok? – felelte a felháborodott hang. – Fegyverek. – „Három liter tej…” Nem érdekelte, hogy percek óta szobroz tétlenül a konzervek elõtt, amikre pedig nincs is szüksége. – Nem csoda, hogy egyre romlik a közbiztonság. Ráadásul nem is igazán gyerekek voltak.

„Három liter tej…”

- Tinédzserek. – A barátnõ szinte köpte a szót. – Nem tudják, mit kezdjenek magukkal.

„Három liter tej…”

- Valami jelmez is volt rajtuk – folytatta a másik tûnõdve. – Sötét, olyan talárszerû…

Petunia feladta, és fülelni kezdett.

***

Harry rohant. Nem tudta, merre, sem azt, mióta. Nem számolta hányszor esett hasra, egy kátyúban vagy a járdaszegélyben. Életében nem futott még ilyen kitartóan, és ekkora sebességgel. A tornatanára, ha látja, kivételesen büszke lett volna rá. Harry az órákon, már ha részt vett rajtuk, nem sûrûn csillogtatta meg a sport iránti tehetségét. Hiányzott a kellõ motiváció… ami ezúttal megvolt: visszatérni a normális, racionális világba.

Kifulladva dõlt a sikátor falának. A konténerek – amellett hogy orrfacsaró, állott bûzt árasztottak – eltakarták õt az utca felõl érkezõk elõl. Bár, ennek jelentõsége a hoppakármi miatt eltörpült. Harry szemügyre vette a környék azon szeletét, amit a magas falak, és kukák látni engedtek.

Miután sikerült betájolnia magát, azt is eldöntötte, kihez forduljon segítségért. Botladozva indult tovább, kívül maradva az utcai lámpák fénykörén.

Párpercnyi „séta” után egyforma családi házak sora bontakozott ki az esti szürkeségbõl. „Mintha csak haza mennék.” Harry a 16-os számmal jelölt épülethez sietett, és döngetni kezdte a garázs ajtaját. (Zacknek sikerült, ahogy õ fogalmazott, „rádumálnia” a szüleit, hogy ha amúgy sem használják ezt a helyiséget, engedjék át neki, hadd rendezze be. „Magánéletre vágyom” – indokolta. „Ja, én is – felelte Harry, mikor segédkezett a festésben, és a bútorok pakolásában. – De ez nálunk senkit sem izgat.”)

- Jövök már! – ordította dühösen az ismerõs hang. – Nem igaz, hogy nem lehet… - Amint Zack felismerte a bentrõl kiáradó lámpafényben a türelmetlen vendéget, azonnal megváltozott az arckifejezése, de nem úgy, ahogy azt Harry (el)várta volna, hanem haragosból – az örömteli helyett – õrjöngõbe.

Zack megragadta Harry ingujját, és egy határozott rántással bependerítette a garázsba.

- Varázslat… – motyogta Harry kimerülten, és maga is meglepõdött a saját gyengeségén. A nyelvét követve a többi izma is cserben hagyta. – Megtámad… Ölni… A fények… - Az emlékei szétfolytak, elhomályosultak, hiába kapott utánuk.

Halványan, a tudatára ereszkedõ fátyolon át, érzékelte, hogy valaki megragadja vállát, és hevesen rázza. – Basszus, Harry! Mit szedtél be, mi? Megmondtam, hogy ne próbálj ki semmit, amit Miles ad. - Zack lerángatta Harryrõl a víztõl elnehezedett farmeringet. (Egyelõre figyelmen kívül hagyta a problémát, hogy a ruhadarab nemcsak nedves és sáros, hanem mintha meg is pörkölõdött volna.) – Feküdj le! Az lesz a legjobb. – Az ágyhoz lökdöste a bénult, vacogó fiút. - Nem tudom, talán… - Harryre terítette a takarót, és – biztos, ami biztos – a garázsban fellelhetõ kopott plédeket is, aztán leroskadt az ágy szélére, a hajába markolt, és halkan folytatta a szitkozódást.

***

Petunia félig kibomlott konttyal, ziláltan rontott be a nappaliba, õszinte megrökönyödést váltva ki ezzel hites urából.

- Petunia…

- Itt van? – kérdezte az asszony rekedten, kiszáradt torokkal.

- A kölyök? Nincs, és remélem, egyhamar nem is tolja haza a kép…

- Meg kell keresnünk! – Petunia idegesen kapkodta a fejét a nyitva hagyott bejárati ajtó, és a férje közt.

- Miii? – emelte fel a hangját Vernon is, miközben a nyomaték kedvéért, kikecmergett szeretett foteljébõl, és kihúzta magát.

- Meg kell találnunk Harryt! – sikította Petunia hisztérikusan.

***

Olyan puha volt minden, és kellemesen meleg. Harry félig-meddig tisztában volt vele, hogy alszik, vagy legalábbis aludt, néhány másodperce. Zack káromkodása ringatta álomba. „Tökéletes altatódal” – mosolyodott el, még szorosabban ölelve magához a takarót. Mindenesetre klasszisokkal megnyugtatóbb, és változatosabb – erre Zack mindig büszke volt -, mint a nagynénje rikácsolása.

Kedvetlenül állapította meg, hogy egyre több érzetet fog fel a környezetébõl. Az asztali lámpa narancssárgás fénye, valamilyen ételmaradék – talán pizza? – szaga, Zack álomittas hangja…

- Igen, Mrs. Dursley, itt van… Haza?... Rendben, reggel azonnal… De már elmúlt… Jó, ha ragaszkodik hozzá. – Enyhe bosszúsággal rakta le a kagylót, aztán az ágyhoz lépett, és Harryt kezdte szólongatni. – Ébredj, haver! Járunk egyet. A levegõ majd helyrehoz. – Kéz a hátán... - Kelj fel!

Harry morogva küzdötte ülõ helyzetbe magát. – Mi van?

- A nagynénéd úgy határozott, a gondoskodó rokon szerepében kíván tetszelegni – jelentette be Zack megvetõen. – Követelte, hogy vigyelek haza. Most rögtön. – Odadobta Harrynek a még száradó inget, jelezve, hogy azonnal indulni szeretne.

- Aludni akarok – dõlt vissza Harry a párnára.

- Elhiszem, és errõl még beszélünk, ha rendbe jöttél – válaszolta Zack tanár-stílusban. – Menjünk! – kérte rosszkedvûen.

Harry nem ellenkezett tovább. Zack szavai felidézték a játszótéren történteket, így szorongva lépett ki az utcára.

***

- Nem értem, minek kell eléjönnünk – zsörtölõdött Vernon a kormányt markolászva. – Merre is lakik az a Lewis kölyök?

Petunia nem figyelt rá, összepréselt szájjal pásztázta a néptelen utcát. Vernon felmordult, és kicsit erõsebben taposott a gázra. Órákig tartott kikeresni a telefonkönyvbõl Harry barátainak a számát, és Petunia remek – bár az unokaöccsére vonatkozó információkban szûkölködõ – memóriájának dacára, nem egyszer verték fel rossz ház lakóit.

A fiú végül elõkerült, de Petunia nem bírta otthon kivárni, míg hazavergõdik, ezért kellett az éjszaka közepén kocsikázniuk.

- Ott! – Petunia körmei a férje karjába vájtak. Épp csak fékezett az autó, a nõ kipattant belõle, és a Harryt támogató Zackhez rohant.

- Jó estét, Mrs. Dursley! Biztos kíváncsi, Harry miért…

A nevezett hálásan könyvelte el, hogy Zack az õ állapotát próbálja kimagyarázni.

- Indulj vissza! – szakította félbe a fiút Petunia, és durván elcibálta mellõle Harryt.

- Tessék?!

- Mozdulj már! – üvöltötte az asszony, miközben a kábult Harryt igyekezett betuszkolni a családi autóba. – Gyorsan!

Zack vállat vont, sarkon fordult, és zsebre vágott kézzel, ráérõsen hazafelé vette az irányt. Eddig is megvolt a véleménye a barátja rokonairól, de ez a mai mûsor… És még Dursleyék szapulják szerencsétlen Harryt.

***

- Gyerünk már, Vernon! – hadarta Petunia sürgetõen. A férfi az orra alatt válogatott sértéseket mormogott, a homlokán vészjóslóan lüktetett egy ér. Elege volt a felesége újonnan kiütközõ, Harry-megmentési mániájából. – Gázt!

Vernon felkészült rá, hogy valami csúnya, nyomdafestéket nem tûrõ választ adjon erre, mikor karcsú alak tûnt fel a semmibõl. Félre akarta rántani az autót, de Petunia megragadta a kormányt, és egyenesben tartotta a jármûvet.

- Megvesztél?! – kiabálta a férje magából kikelve. - El fogjuk üt…

A titokzatos lány éppolyan hirtelen tûnt el, ahogy felbukkant. Vernon ezek után zokszó nélkül száguldott keresztül Little Whingingen. A szeme sarkából színes villanásokat, csak pillanatokra megjelenõ árnyakat észlelt…

Leparkolt a kocsi feljárón, majd a termetét meghazudtoló gyorsasággal szállt ki az autóból, és rémülten döcögött a Harryt a ház felé kísérõ felesége után.

***

Harry felhúzott térdeit átkarolva kuporgott az ágyon. A mostani kaland éppúgy megviselte, mint a délutáni. Sõt, a kettõ felerõsítette egymás hatását. Szüntelenül vizsgálta önmagát. Figyelte a kezei remegését, a pulzusát, és várta, hogy hasson a nyugtató, amit a nagynénje lediktált a torkán.

Petunia az ujjai közé csippentette a függönyt, és a vékony résen át kémlelte a Privet Drive-ot. – Itt nem bánthatnak. Ha igaz, amit a levélben írt… Amíg nem hagyod el a házat, nem férhetnek hozzád.

Harry nem kérdezett semmit, bár meggyõzõdése volt, hogy ezúttal megtehetné. Kiegyenesedett annyira, hogy kilásson az utcára. Bizonyos távolságra a négyes számú háztól fekete ruhás alakok gyülekeztek. Két csoportra oszlottak most is, de nem rontottak egymásra. Némelyikük a járdát szegélyezõ fák takarásába húzódott, mások az észrevehetetlen, de nyilvánvalóan létezõ védõpajzsot tették próbára. Egyelõre eredménytelenül.

Harry nehézkesen sóhajtott, és mantraként ismételgetve Petunia szavait a szemközti falat bámulta. „Mi folyik itt? Mi?”