Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: PP/NM, komor novella. Elsõre kicsit szétszórtnak tûnhet, de nem véletlenül ilyen. A mondatoknak, a sorrendnek, a félbeszakításoknak oka van... Mégis úgy érzem, lenne mit kritizálni rajta. Ha valaki meg tudja fogalmazni, akkor negatív véleménynek is örülnék. Bétázás: Emsilis. Köszönöm! :) Szerzõ megjegyzése: Elsõre kicsit szétszórtnak tûnhet, de nem véletlenül ilyen. A mondatoknak, a sorrendnek, a félbeszakításoknak oka van... Mégis úgy érzem, lenne mit kritizálni rajta. Ha valaki meg tudja fogalmazni, akkor negatív véleménynek is örülnék. Minden jog JKR-é. De a kritikák továbbra is nekem járnak :)

El is felejtettem: ezt hallgassátok meg hozzá, utána.. http://www.youtube.com/watch?v=iXOSWHDoA8g&mode=related&search=

Mindig is tudtam, hogy õ lesz a férjem. Még nem tudtam a saját létezésemrõl, de már a jegyese voltam. Annyiszor láttam már a képet, amit arról a néhány percrõl festettek, ami örökre eldöntötte az életemet. Apró, szõke baba, óriási kék szemekkel… Mellettem egy komoly, szõke fiú, hat-hét éves forma. Elõször kisimít egy ráncot az ezüstcsatos köntösén, majd lenézõen végigmér. Talán az a pillanat pecsételte meg a sorsomat? Elkezdtem sírni. Édesapám sosem bocsátotta meg nekem. Egy nõ nem sírhat, nem nevethet és nem kérdezhet. Mosolyognia kell, udvariasan, szerényen, és úgy kell viselkednie, hogy csak akkor vegyék észre a jelenlétét, ha szükséges.

Milyen régen volt. Itt van a kép elõttem. Megpróbáltam elégetni, de a festményt mágia védte, és Lucius megbüntetett. Úgy érzem, ez tart fogva, ha el tudnám pusztítani, akkor megszökhetnék és soha nem találna meg. Még várok néhány hónapot, majd ha eléggé elhalványul az utolsó büntetés emléke, újra megpróbálom. Most még érzem a fájdalmat, amit az a bájital okozott. Szinte folyamatosan köhögnöm kell, mert ég a torkom. De már tudom, néhány hét, és elmúlik. Az én drága férjem figyelmes, fontos neki, hogy ne károsítsa meg magát. Maradandó kár a tulajdonában, ostobaság lenne, és ez a vonás valóban távol áll tõle.

Mostanában sokszor emlékezem, eleinte próbáltam elnyomni a gondolataim közé beszivárgó, alattomosan elõkúszó képeket, de hiába. Erõsebbek nálam. Ha egy pillanatra ellankad a figyelmem, már elõ is bukkan egy foszlány. Néhány perc múlva azon kapom magam, hogy csak bámulok valamit, vagy még rosszabb, a levegõbe magam elõtt és a múltban járok. Olyan, mintha egy merengõben sétálnék.

Furcsa… néhány éve kezdõdött. Talán mikor a fiam elment a Roxfortba. Addig azt hittem, változhat valami, hogy talán a férjem is képes a szeretetre. Amíg Draco a házban volt, nem bántott, vagy úgy tette, hogy senki ne lássa, rövid, fájdalmas figyelmeztetéseket kaptam. Aztán õ elment, és Lucius ismét önmaga lett, gondolom, soha nem is volt más, csak szerettem volna azt hinni…

Emlékszem, mikor elõször megütött, úgy, hogy megmaradt a nyoma, akkor csak néztem rá, döbbenten. A könnyem nem csordult ki, édesapám jó munkát végzett. A büntetést azért kaptam, mert megkérdeztem, mit írt a fiam a levélben, amelyet nekem küldött. Majd azért, mert gyenge vagyok, és megmaradt az ütés nyoma. Utána óvatosabb volt, figyelt, hogy ne látszódjék semmi. Hiszen szinte minden héten eljöttek a ’barátai’, és ott a ház úrnõje jelen kell legyen. Egészségesen, gyönyörûen… Talán nem is a festmény a hibás, hanem én. Túl szép vagyok. Ha nem lennék szép, vajon megszabadulna tõlem? Biztosan nem engedne el élve. Egy Malfoy nem válhat el… Bár, egyetlen csepp méreg, és gyors, fájdalmas betegség vinne el. Nem is értem, miért nem tette meg eddig?

Azok a foszlányok, megint kísértenek. Néha azokról az évekrõl, amiket itt töltöttem el, a Malfoy kúriában. Ennél hidegebb, ridegebb házban még sosem jártam. Látom magam, amint fiatalon, mosolygósan, reménykedve végigsétálok az elõcsarnokon. Ahogy lesétálok a lépcsõn, és a férjem elé futok. És látom, ahogy elmegy mellettem, rám se néz, csak odaszól a házimanónak, hogy mondja meg az úrnõjének, hogy másnap estig nem akarja látni…

Ez a függöny, itt, az ablakom elõtt éppen olyan színû, mint Mardekár zöldje. Régen azt hittem, ez a szín a boldogság színe. A Roxfortba szívesen mentem, ostoba, naiv tizenévesként azt hittem, ha távol vagyok apámtól, akkor szabad is lehetek. Szabad? Érdekes szó, fûszeres íze van. Valami ismeretlent ígér, az elérhetetlenség illata lengi körül…

Ott van a kertben, az én drága férjem, vendége jött, aki engem nem láthat. Én sem láthatom. A szabadság számomra olyan, mint egy álom. Valóságnak tûnik, de amint utána kapok, megszeretem, hinni kezdek benne, szertefoszlik. Álmomban sokszor látom õt, látom, amint a boldogság zöldje mellett rám néz. Haja a szemébe lóg, szinte csak görbe orra látszik az arcából. Mintha el akarna bújni mások elõl, hogy ne láthassák. Ez is egy emlék, ami minden pillanatban bekúszhat, magával ránthat. Tudta õ is, hogy másé vagyok, és egyébként sem hitte volna el, hogy szeretem.

Emlékek, egyre erõsebbek, erõszakosabbak. Tudom, hogy a szobám ablakán nézek ki, mégsem õt látom a férjemmel, hanem a Roxfort parkját. Nevetve futkároznak a diákok, gondtalanul. Irigykedve néznek rám, amikor kilépek az ajtón és Lucius mellett leülök a tó partján. A tökéletes pár, a gyönyörû, szõke hercegkisasszony és az okos, markáns, merész herceg.

Õ is oda sétált, de nem ült le hozzánk. Nem alázkodott meg, és Lucius elvárta az alázatot. Õ mindig csak nézett, égõ, szikrázó szemmel, bár azt hitte, nem veszem észre. Próbált beleolvadni a környezetébe, észrevétlenné válni, hogy mindent megláthasson, amit el akarnak rejteni. De hiába bújt el a cinizmusa mögé, az árnyékba, én megéreztem, ha ott volt. A pillantása elárulta, úgy éreztem, mintha könnyedén simogatná a bõrömet.

A boldogság zöldje, emlékszem, ahogy rám néz mellette. Nem mond semmit, bár a szeme mindent elárul. Talán ha akkor még hiszek a szabadságban, elszökhettem volna vele. Csak a kezem kellett volna felé nyújtani, és õ mindent megtett volna. Sosem beszélt velem, mindig csak körülöttem volt. Soha nem nézett rám, ha láthattam volna, nem nézett a szemembe. Került… mégis mindig a közelemben volt. Akkor nézett elõször a szemembe… a boldogság színe mellett… Már túl öreg voltam lélekben. Addigra már megtanultam, hogy édesapám mindenrõl tud. Arról is, ha csak gondolni merek valamire. Az otthoni rabság a Roxfortba is követett. Talán Lucius volt az árulóm, talán egy barátnõm, nem számít. Már akkor sem számított. Fásulttá váltam, érzéketlenné, néha még hittem valamiben, reméltem valamit, de csak halkan, magamnak sem bevallva.

Azok a fekete szemek, a zöld függöny mellett. Nem tudom, hogy jutott be akkor a szobámba. Éjszaka volt… A lányok aludtak, de én azonnal felébredtem. Feküdtem a sötétben, néma csend volt, mégis tudtam, hogy ott van. Amikor elhúzta a függönyt, már ültem, és csak néztem rá. Õ sem szólt semmit. Felém nyújtotta a kezét, de én nem mozdultam.

Azt szerettem volna hinni, hogy csak álom, de reggel találtam egy zöld bájitalt a párnám mellett. A boldogság színe…

Megint elmerengtem, pedig ha a férjem megérzi, hogy kinéztem az ablakon, és láttam õt, megbüntet ismét. Sosem beszéltünk róla, mégis tudta. Nem értem, honnan, de figyelt, hogy ne csak akkor lássam, ha szükséges. Lucius élvezte, hogy fájdalmat okoz. Hónapokig nem láthattam, majd vendégeket hívott és mellém ültette. Nem szólalt meg, nem nézett rám, és én eljátszottam a háziasszonyt, a boldog feleséget, ahogyan mindig. De Lucius arca más volt, kegyetlen, ragadozó mosolyában mérhetetlen öröm vegyült, mert õ tudta, hogy szenvedünk, mindketten.

El kell innen mennem, mert ha észrevesz az ablakban… bár úgyis hiába, már biztosan tudja. Érdekes, az emlékeket nem látja. Vajon õ miért nem látja? Miért nem látja, ahogy besétálok mosolyogva a szalonba, kezemben a fiammal? Ostoba kérdés, hiszen ez már megtörtént. Nem láthatja, ez csak egy foszlány... egy darab a múltamból. Mint ez a bájital, megõriztem.
Ellépek az ablaktól, hátha nem vett még észre. Talán nem tudja meg, még fáj a torkom, még nehezen kapok levegõt. Lesétálok a szalonba, mert ott kell rá várnom, ha elmegy a vendége. Hogy láthassa, mennyire vágytam õt látni, hogy kiélvezhesse a szenvedésemet.

Az a szín, a boldogság színe. A szeme a függöny mellett… nem szeretem a szalont. Itt a festmény, és Lucius olyan megvetõen néz rám. Pedig milyen fiatal még… fiatal volt a Roxfortban is, mégis õ volt az uralkodó. A Mardekár királya, és én csak egy kellék voltam, ami tökéletessé tette az összhatást. Mindig mindenrõl tudott, a bájitalt mégsem vette észre. Elrejtettem. Még mindig beszélgetnek, még nem engedte el a vendéget. Még kínozza õt is…

Vannak, akiknek a csendes szenvedés a sorsuk. Engem fogva tart ez a festmény. Azt hiszem, õ azóta fogoly, mióta elõször találkoztunk. Néhány évvel idõsebb nálam. Amikor kimentem és fejemre ültették a süveget, körbe néztem. Abban a pillanatban még azt hittem, szabad lehetek, azt gondoltam, édesapám keze ide nem ér el. A Mardekár asztalánál ülõk mind engem néztek, Narcissa Blacket, Lucius Malfoy boldog jegyesét. Perselus az asztal végénél ült, félrehúzódva a többiektõl. Haja az arcába lógott, eltakarta a szemét. Amikor rá néztem, mintha megérezte volna, viszonozta a pillantást. Azt hiszem, akkor vált fogollyá, az én foglyommá. Õ sem szabadulhat…

Végre elküldte õt, nem látom, mégis érzem, hogy eltûnt a házból az a cseppnyi melegség, amit a jelenléte hozott. Már hallom Lucius lépteit, ahogy közeledik. Belép, és gúnyosan végigmér, pont úgy, mint a festményen. Az én fogvatartóm…

Végigmér, elmosolyodik és halkan, fenyegetõen cseng a hangja:

- Az enyém vagy Narcissa, nem szabadulhatsz. Nézheted az ablaküvegen át, de nem érintheted meg. Engedem, hogy lásd, hogy tudd, mit nem kaphatsz meg soha. A feleségem vagy…

Megfordul, és elmegy. Mégis itt marad, mert itt a képen az ifjú Lucius, és a pillantása követ. Azok a szürke szemek, nem engednek szabadon, hideg borzongással követnek mindenhová.
Emlékszem, ahogy rám nézett, a függöny mellett, ahogy haja az arcába lógott. Azért hagyta ott a bájitalt, mert ismert, ismerte az életemet, amelynek a tükörképét élte. Lucius megvetõen nevetett másnap. Mintha tudta volna, hogy gyenge voltam és gyáva. Hallom azt a nevetést. Vagy csak a festmény nevet rám? Rab vagyok. De itt a boldogság színe, a zöld. Vajon milyen lehet a boldogság íze?