51. A legközelebbi viszontlátásig…
  

A legközelebbi viszontlátásig…

A kastély bejárata előtti füves területen szinte zsibvásári hangulat uralkodott. Roxfort összes lakója ott tömörült, házanként felsorakozva. Az izgatott csacsogást csak néha-néha törte meg egy-egy tanár erélyesebb rendreutasítása. Ám a főlátványosságot mégse ez az oly ritkán látható tömeg szolgáltatta, hanem a pár méterrel előttük zajló események.

A diákoktól tisztes távolságra egy furcsa csapat gyülekezett. Dumbledore professzor és Mark kedélyesen társalgó alakjával éles ellentétben állt a minisztériumi tisztviselők kínos feszessége és zavara. Ethan immáron belenyugodott sorsába, és halvány mosollyal az arcán készségesen válaszolt a rázúduló kérdésözönre, időnként kérő – sőt szinte már könyörgő – pillantásokat vetve a kissé távolabb, a lépcső aljánál beszélgető farkas-fidelianra.

Nem kellett zseninek lenni ahhoz sem, hogy az ember rájöjjön a minisztériumi varázslók görcsös viselkedésének okára. Ethantől alig féllépésnyire Ellos ácsorgott mogorván, ellenséges tekintettel méregetve a dadogó embereket. Mindezt tovább tetézte a pár méterrel távolabb várakozó két lónyi méretű jaguár vigyázó tekintete. A varázslók bizonytalansága már-már az egekig szökött, idegesen tördelték kezüket, ám továbbra se adták fel a „társalgás” fenntartására irányuló erőfeszítéseiket.

Eme események kellős közepébe toppant be Luka és az őt kísérő Harryék vigyorgó alakja. A négyeshez csatlakozó Levin néma árnyékként követte a fonott hajú srácot.

Amint kiléptek a bejárati csarnok ajtaján egy pillanatra néma csend lett, majd újult erővel zúgott fel a beszélgetés.

Luka fáradtan felsóhajtott.

Hermione biztató mosollyal az arcán csuklón ragadta és határozottan Dumbledore irányába vezette a fiút.

– Áh, Luka! – csillant fel az igazgató szeme a közeledő fiatalok láttán. – Minden rendben? Kész vagy a pakolással?

A leanfay mogorván bólintott, amiért egyből be is zsebelt egy gyilkos pillantást a professzor mellett álló Marktól.

– Ugyan már Mr. Moran! – csitította a fideliant Dumbledore. – Nem róhatjuk fel az ifjú Avisnak, ha kissé morcos a hangulata – mosolygó tekintette Harryékre vándorolt. – Az utóbbi hónapokban szinte lehetetlen volt külön látni ezt a pajkos négyest.

Minden további társalgást félbeszakított a hirtelen felhangzó moraj, és csodálkozó kiáltások. Harry kíváncsian fordult a tömeg jobb szélén várakozó griffendélesek felé. Az elől állók izgatottan mutogattak az ég felé, miközben folyamatosan „tudósítottak” a hátrább helyet foglaló kevésbé szerencsésebb háztársaiknak.

A felzúdulás oka egyértelműen az égen megjelenő különös alak volt, mely egyre inkább közeledni látszott.

Pár perc elteltével sejteni lehetett mi is tart a roxforti birtok felé.

Négy - már ebből a távolságból is hatalmasnak tűnő - sas cipelt egy nagyméretű ládaszerűséget mögöttük repülő ötödik társuk vigyázó tekintetétől kísérve. Amint közelebb értek immáron tisztán kivehető volt, mi is suhan engedelmesen alattuk. Amit Harry először ládának nézett csakis valamiféle szállítóeszköz lehetett, mint annakidején a Beauxbatons-osok repülő lovaskocsija, azzal a különbséggel, hogy a feléjük tartó furcsaság inkább tűnt fedett kosárnak, mint lovaskocsinak. Talán a kerekek hiánya tette ezt a benyomást, vagy egyszerűen csak az íves forma számlájára írható. Emellett a „kosár” homorú tetejének sarkai négy hullahopp méretű kovácsoltvas karikában végződött. Ezen karikákba kapaszkodva tartotta a négy hatalmas sas a levegőben a hintót.

Az embermagas madarak sűrű szárnycsapások közepette szinte hangtalanul eresztették a földre különös terhüket. Az alattuk elterülő fűtenger dühösen hullámzott az erős széllökések erejétől.

– Remek! – mordult fel Luka ironikusan. – Még őket is idecsődítettétek.

– Nem. Nem csődítettük – hangzott Mark nyugodt válasza. – Ők maguk ajánlkoztak. Gondolom, így szerették volna viszonozni Ethannek, hogy segített elsimítani azt a kényes ügyet köztük és a sellők közt.

Harryék alig fogtak fel valamit a mellettük zajló kibontakozó vitából, annyira lefoglalta őket az újabb látványosság. Azután meg pláne nem tudtak Lukáék egyoldalú huzavonájára koncentrálni, miután a furcsa közlekedési eszközt kísérő ötödik sas a földre érkezvén egy magas, barna hajú férfivá változott és sietős léptekkel Ethan felé indult.

– Fidelianok – suttogta Hermione félig-meddig kérdő hangnemben.

– Eltaláltad. Ezek sas-fidelianok.

A griffendéles hármas egy emberként kapta fel a fejét.

A válaszadó Mark mosolyogva konstatálta a reakciót.

– Annyira belemerültetek a madártani megfigyeléseitekbe, hogy észre se vettétek, hogy már legalább egy perce szólongatlak titeket.

– Nem várhatod el tőlük, hogy szájtátva várják szavaidat, mikor egy csapat embermagas sas gubbaszt pár méternyire az orruk előtt. – szólt közbe Luka fülig érő szájjal. – A te látványod már nem olyan izgalmas…

– Akkor a tiéd meg egyenesen már halálunalmas lehet ennyi hónap után – kontrázott Mark a leanfaybe fojtva további csipkelődését.

A hosszú hajú fiú megbántott kisgyerek módjára mellkasa előtt dühösen összefonta karjait, s látványosan elfordult a másik irányba. 

Harry és Ron összevigyorgott, Mark pedig épp egy újabb csípős megjegyzést akart tenni a leanfay viselkedésére, mikor a társaság előtt hirtelen megjelent Ethan.

Az ezüsthajú férfi „díszkíséretét” hátrahagyva szinte menekülésszerűen lépdelt fia mellé.

– Valaki megtaníthatná nekik, hol a határ az udvarias érdeklődés és a pofátlanság között – morogta magában. – Örülök, hogy végre te is itt vagy – fordult Luka felé szinte ugyanazzal a lendülettel. – Szorít az idő, minél előbb haza kell érnünk. Holnap két morphen követ jön tárgyalni a szabad kereskedelmi jogokról és akármennyire nincs kedvem hozzá, sértés lenne, ha nem jelenék meg.

– Na de… – kezdte volna az ellenkezést Luka, ám apja egy intéssel belefojtotta a szót.

– Semmi de! – hangzott fel a leanfay uralkodó szigorú hangja. – Szállj be a pagodába, pár perc múlva indulunk! – azzal mintha mise történt volna Dumbledore-hoz lépkedett és udvarias társalgásba fogott az idős mágussal.

Luka tüdejét fáradt sóhaj hagyta el.

Harry szinte látni vélte, ahogy a fiú utolsó reményfoszlányai végleg tovatűntek. Biztatóan vállba veregette a leanfayt, majd mikor az kínosan lassú léptekkel a „hintó” felé indult, a három griffendéles úgy indult meg vele együtt, mintha misem lenne természetesebb ennél.

Némán távolodtak a diákok nyüzsgő tömegétől, úgy tűnt egyiküknek se akaródzik megszólalni. A kínos csendet végül Hermione kíváncsi kérdése törte meg.

– Pagoda? – vonta fel szemöldökét, miközben az előttük tornyosuló furcsa szállítóeszközre mutatott. A tetején várakozva üldögélő sasok ugyanolyan érdeklődéssel viszonozták a lány kíváncsi pillantását. – Ezt a hintót pagodának hívják?

– Mostanság igen – válaszolta Luka egykedvűen, miközben kinyitotta az említett szállítóeszköz ajtaját. – Lehet valaha volt más neve is, de senkit se hallottam még, hogy használta volna. A formája miatt mindenki egyszerűen csak pagodának hívja.

Azzal kisé félreállt rálátást engedve a hintó nem mindennapi belsejére.

– Váó! – füttyentett elismerően Ron meglátva mit is rejt az ívesen faragott ajtó.

– Ez varázstér ugye? – lépett be Harry.

A pagoda belülről legalább olyan óriási volt, mint egy csarnok. Egyetlen hatalmas tér, puha szőnyeggel fedve, falai ridegségét lágy esésű függönyökkel tompítva, és a legkülönbözőbb méretű és formájú párnák puha tömegével teleszórva. Az egész kissé olyan volt, mint valami arab trónterem visszafogottabb változata.

– Van néhány mitológiai lény, amelyik fogékony a mágiára, igaz nem annyira, mint az emberek – huppant le egy nagyobb párnakupacra Luka. – Ha van lehetőségük tanulni, akkor utána szívesen használják tudásuk akár más népek kérésére is.

– Ugye nem gond, hogy mi is bejöttünk? – érdeklődött Hermione, miközben tenyerét az egyik falra simítva kíváncsian mérte fel az idegen mágia határait.

– Nézzetek szét nyugodtan – legyintett a leanfay. – Apám még úgyis lefutja az udvariassági köröket a minisztériumi tisztviselőknél meg Dumbledore-nál.

Harry nem kezdett fel-alá sétálgatni a termet és berendezéseit méregetve mint Ron és Hermione. Ehelyett óvatosan leült Lukával szembe, és állát felhúzott térdeire támasztva némán meredt a szemlátomást nyomorult állapotban lévő leanfayre.

A fonott hajú fiú majdnem olyan zárkózott volt, mint mikor hónapokkal ezelőtt először találkozott vele. Arcának merev maszkján nyoma sem volt érzelemnek, hideg, üres tekintete dacosan viszonozta a griffendéles átható smaragdzöld pillantását.

Legalább másfél perc eltelhetett így, miközben a két fiú csak mozdulatlanul meredt egymásra. Végül Luka volt az aki a „szempárbajt” megszakította és csengő hangon felnevetett.

– Hipnotizálni akarsz vagy mi? – vigyorgott Harryre.

– Na végre – mosolyodott el a szemüveges fiú. – Már azt hittem megint befalaztad magad – a benntartott levegőt kifújva a számára kényelmesebb törökülésre váltott. – Ez végre az a Luka aki vagy, és nem az akinek mutatod magad... – hirtelen komoly hangnemre váltott. – Én is nagyon sajnálom, hogy elmész és hiányozni fog az ökörködésünk és négyesben eltöltött idő, de ha más nem, ennek az időnek a tiszteletére kérlek, őrizd meg a nyitottságod. Ne savanyodj be, mert nincs kedvem csákánnyal menni a következő találkozásunkra, hogy lebontsam azt az erődítménynyi falat, amit magad és az érzelmeid köré emelsz!

Luka pár pillanatig némán pislogott rá, majd fülig szaladt a szája.

– Megpróbálom a kőműves munkát a minimumra csökkenteni, ígérem – nevette el magát. – Viszont cserébe te is maradj meg ilyennek és te se zárkózz vissza a saját kis világodba – barátja értetlen tekintetét látva, újból rátört a kacaghatnék. – Észre se vetted mi? Senki se világosított még fel, hogy úgy viselkedtél, mint aki eldöntötte a világ összes gondját ő fogja cipelni és megoldani?

Harry zavartan végigszántott ujjaival rakoncátlan tincsein, s elgondolkozva tekintett a háttérben mászkáló Ronékra.

– Tizenhat éves vagy Harry – folytatta határozott hangon Luka. – Élvezd egy kicsit az életet, amíg lehetőség van rá. Ökörködj a többiekkel, törjél borsot Piton orra alá, és titokban lesd ki a lányokat a fürdőben! – vigyorodott el. – Lehet, hogy a sors mindkettőnknek kemény dolgokat talált ki a jövőnkre nézve, de épp ezért fogadd meg a saját tanácsod, és ne zárkózz el a barátaid és azok szeretete és segítsége elől – majd halkan hozzátette: – Élvezd az életed, amíg megteheted… Lehet később nem lesz rá lehetősége egyikünknek se.

Az acélszürke és smaragdzöld írisz ismét egybefonódott, ám a korábbi dacnak és kihívásnak nyoma se volt bennük, csupáncsak megértés és a másik támogatása.

Hiába születtek olyannyira különböző családba, hiába nőttek fel oly különböző körülmények közt, hiába volt oly más a személyiségük mégis összekötötte őket valami: mindkettőjük végzete azonos volt. Mindkét fiatal olyan terhet cipelt, ami ezrek, sőt talán milliók sorsát változtathatja meg. Mindketten egy felsőbb cél érdekében léteztek és csupáncsak eszközök voltak, kulcsok mások boldogságához. Az ő életük nem számított. Saját létüket kénytelenek voltak feláldozni a köz érdekében, akármilyen giccsesen is hangzott ez. Ebbe vagy beletörődhetnek, vagy beleőrülhetnek, más lehetőségük nagyon nem volt.

Egyre erősödő beszédhangok jelezték, hogy valakik közelednek a hintó felé, majd pár pillanat múlva az ajtó feltárult, s belépett rajta Ethan, nyomában az összes vele érkezővel.

Aliane és később érkező farkas ikerpár halkan nevetgélt, szemlátomást remekül megértették egymást. A leanfay lány csupáncsak bólintott Lukáéknak majd folytatta útját a terem hátsó része felé. Valószínűleg nem akarta zavarni a fiúkat. Neki még bőven van lehetősége Lukával beszélgetni, de a griffendéles ezt már nem mondhatta el ily biztosan magáról.

A vidám hármas után bemászó négy férfi közül Harry számára csak az égimeszelő Levin, és a folyton Ethan nyakában lihegő Ellos volt ismerős. A másik kettő kizárásos alapon az a két katona lehetett, akik nem is olyan rég még jaguárként parádéztak a minisztériumi varázslók kárára.

Az utolsóként belépő Mark nyitva hagyta az ajtót egyértelműen jelezve Harryék számára, hogy itt a távozás ideje.

Ethan kiadott pár utasítást valami furcsa nyelven majd halvány mosollyal az arcán Lukáék felé indult, akikhez időközben csatlakozott Hermione és Ron párosa is.

– Sajnálom, de mennünk kell – állt meg fia fölött.

A fiatalok sóhajtva felálltak és zavartan meredtek, hol egymásra, hol Ethanre. A búcsúzkodás egyiküknek se volt az erőssége.

Végül Luka egy hirtelen mozdulattal elkapta a három griffendélest és egyetlen öleléssel mindhármukat átkarolta. Arca égővörös volt annyira elpirult, ám tudta, ha ezt most nem tette volna meg, akkor örökre bánta volna. Különben is… Most ígérte meg, hogy nem áll neki egyből téglát és cementet beszerezni. Ha nincs fal, akkor nincs fal.

– De ajánlom, hogy írjál ám! – fenyegette meg játékosan a leanfayt Hermione, amint végre levegőhöz jutott. – Szultán el tudja hozni a válaszod, úgyhogy nem használhatod kifogásként.

– Megígérem, jó kisfiú leszek – vigyorgott a lányra Luka.

– Kissé döcögősen indultunk… – kezdte zavartan Ron –, de remélem azért annyira nem voltam bunkó.

A leanfay arcára sokat sejttető mosoly ült ki, miközben megrázta a fejét, ezzel még egy árnyalattal vörösebbé téve Ron már amúgy is viruló füleit.

A mindeddig némán várakozó Ethan kissé előrébb lépett, hogy így mind a négy fiatalt láthassa.

– Köszönöm, hogy elviseltétek az én mogorva és lökött fiamat – hajolt meg enyhén a három griffendéles felé, hangján egyértelműen hallatszott hogy mosolyog. – Ha bármi gondotok, vagy kérésetek van vagy lesz a jövőben a leanfayek mindig állnak a rendelkezésetekre, ezt ne felejtsétek el!

Mielőtt Harry megszólalhatott volna, a leanfay uralkodó egy fordulattal a griffendéles elé lépett, majd bal kezével finoman megtámasztva annak állát egy halvány puszit nyomott a teljesen ledöbbent fiú homlokára.

Harry még akkor is ledermedve állt, mikor a férfi hátrább húzódott, s még egyszer meghajolván a megrökönyödött Ron és Hermione felé könnyed léptekkel távozott, hogy csatlakozzon a hátrább helyet foglalókhoz.

– A család tiszteletbeli tagja vagy – emelte fel Luka Harry csuklóját. A szemüveges fiú fehér bőrét körbeölelő kristálykarkötő lágy melegséggel simult gazdája csuklójára. – A leanfay családtagok így köszöntik egymást.

– Ezek szerint te szó szerint értetted azt, hogy aki a karkötőt viseli az a királyi család tiszteletbeli tagjává válik – meredt barátjára Harry. – Én meg azt hittem ez csak amolyan fennkölt jelképes dolog.

– Nem. Nem az – vigyorodott el Luka.

Harry pár pillanat erejéig a padlóra szegezte tekintetét, majd lassan vissza Lukára.

– Köszönöm – mondta halkan, és csak a leanfay tudta igazán mi is van ebben a szóban.

– Nem – biccentett Luka. – Én köszönöm.

A furcsán ünnepélyes és bensőséges hangulatot Mark érkezése törte meg, mikor is a fidelian bocsánatkérések és sajnálkozások közepette nekiállt a három griffendélest kiterelni a pagodából.

Luka kikönyökölt az egyik ablakba és onnan figyelte az ajtón kívülre került barátai elbúcsúzását Marktól.

A fidelian intett a már türelmetlenül csapkodó sasoknak, majd bezárta maga mögött az ajtót. Eme utolsó mozdulattal végleg pontot tett az egyetlen leanfay diák pályafutására Roxfort történetében.

Ahogy a hatalmas madarak szárnycsapásainak nyomán levegőbe emelkedett a vendégeket szállító hintó, a mindeddig viszonylag nyugodtan álló diákság felbolydult, majd a tömeg egy emberként kezdett kiözönleni a fűre, ahol pár másodperccel korábban még a furcsa szállítóeszköz állt.

A tanárok némi erőtlen próbálkozás után feladták az ugrálva integető és kiabáló diákok megregulázást, és inkább visszahúzódtak a viszonylagos biztonságot jelentő kastélylépcsőre, ahol csak Hagrid örömkönnyekkel és áhítattal vegyülő csápolásával kellett megküzdeniük.

A hullámzó tömegben egyetlen mozdulatlan pont volt csupán.

Három griffendéles fiatal némán állt az őket körülvevő hangzavarban.

– Szerintetek találkozunk még vele? – szólalt meg Ron, le se véve tekintetét az egyre távolodó furcsa seregletről.

Két barátja szintre szinkronban bólintott.

– Biztos találkozunk még – jelentette ki határozott hangon Hermione. – Milyen négyes már az, ami csak három emberből áll?

– Ez igaz – vigyorgott Ron. – Kicsit unalmasabbak lesznek így a napok. Oké, marad a mágia, meg gondolom a halálfalók se mennek nyugdíjba, de mégis… Luka nem egyszerűen a hétköznapi mágia része, hanem egy mindeddig ismeretlen mitológiai faj tagja, ráadásul hihetetlen dolgokra volt képes. És nem itt nem csak mágikus dolgokra gondolok, hanem a személyiségére, a furcsa kisugárzására, és amit elért vele. Ez már nem mindennapi varázslat, ez… ez már természetfeletti.

Harry halványan elmosolyodott. Hát igen, itt van megint Ron és az ő hihetetlen meglátó képessége, amiről a vörös hajú fiúnak még csak fogalma sincs.

Mosolya szélesebbé vált, majd pillantását a vibráló kékségben lassan eltűnő apró barna foltról barátjára fordította.

– Tudod, van egy mondás miszerint: nincs természetfeletti csak a természet, amelyet nem ismerünk egészen.

VÉGE

Szerzői megjegyzés: Hát igen. Idáig is eljutottunk. El lehet mondani, hogy 51 fejezet és majd két év után befejeződött a Harry Potter és az Árnyékmacska című történet.

Köszönöm szépen mindenkinek biztatást, a dicsérő szavakat, a segítő kritikákat, és nem utolsósorban a kitartást és hogy elolvastátok eme művet.

Eme „kis” fanfiction az elmúlt két évben végigkísérte a hétköznapjaimat, eljött velem a főiskolai előadásokra, a hosszú vonatutakra, a munkahelyeimre és elkísért a nyaralásaimra is. A többi ficemhez képest közelebb áll a szívemhez hisz a saját világomból is beleöntöttem egy csipetnyit, csakúgy mint a személyiségem egy darabját.

Remélem eme írás olvasása másoknak is akkora örömet okozott, mint számomra a megírása. Még egyszer köszönöm mindenkinek aki drága idejéből valamennyit ezen regény olvasására fordított, és külön köszönet annak a sok embernek aki hozzászólásaival, kritikáival, leveleivel biztatást és ihletet adott számomra.

Üdvözlettel: Lionela