50. Ajándékok
  

Ajándékok


– Te teljesen dilis vagy! – forgatta szemeit Hermione. – Mégis hogy gondoltad ezt?!

– Egy próbálkozást megért, nem? – vigyorgott a lányra bűnbánóan Luka.

– Nem gondoltam volna, hogy az a farkas ikerpár ilyen hamar kiszagol minket – kuncogott Harry.

– Ja. Tisztára, mint valami nyomkövető kutyák – bólogatott Ron is.
Hermione fejcsóválva huppant le Neville üres ágyára, időnként megsemmisítő pillantásokat küldve a három vihogó srác felé.

– Ez akkor is több volt, mint meggondolatlanság – közölte a lány szárazon. – Elbújni a kastélyban apád elől, csakhogy ne kelljen hazamenned… Észnél vagy te úgy mégis, mikor ilyen ötleteid támadnak?

– Egy próbálkozást megért – ismételte a leanfay makacsul. – Semmi kedvem visszamenni abba a börtön palotába.

Néma csend ült a szobára. Mind a négy fiatal hangtalanul merült el gondolataikba.
Hermione hümmögve győzködte magát valamiről, időnként bólintva is egyet. Ron pedig szórakozottan figyelte Luka unottan jobbra-balra billegő farkát.
A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, olyan csönd volt. Nem zavart némaságba burkolóztak, hanem egyszerűen csak élvezték a békés nyugalmat.
A harmóniát éles, ám határozott kopogás szakította félbe.
A szobában lévők rajtakapottan rezzentek össze. Mit sem értőn meredtek hol egymására, hol a hang forrására.

– Ti vártok valakit? – kérdezte Hermione gyanakodva útban az ajtó felé.

Zavara érthető volt, hisz tudomása szerint az egész Griffendél-torony kiürült. Mindenki lement – pontosabban mondva McGalagony professzor lezavart mindenkit – a Nagyterembe ebédelni.
A lány résnyire nyitotta az ajtót, majd meglátván ki áll mögötte, vigyorogva szélesre tárta azt.
A sötét falap takarásából Mark mosolygós alakja lépett a szobába. A fidelian díszes faládát cipelt hóna alatt, valamint egy letakart ketrecet a jobb kezében.

– Meghoztam, amit kértél – intett Lukának, s lepakolt a fiú utazóládájára, mely útra készen várakozott az ajtó mellett.

A leanfay úgy rohant oda a hozott tárgyakhoz, mintha a világ legnagyobb kincsét kaparintotta volna kezei közé.

– Nem volt semmi baj? – emelte fel a ketrecet takaró fekete leplet, ügyelve rá, hogy csak ő lássa, mi rejtőzik alatta.

– Nem… – hangzott a tömör válasz. – Velük nem, de veled annál inkább, mint hallom.

Luka arcán halványpiros pír jelent meg, s ártatlan tekintettel Markra meredt.

– Egy próbálkozást megért, nem? – recitálta.

Harryből és Ronból szinte rögtön kitört a nevetés, Hermione ellenben fejcsóválva a fonott hajú fiúra meredt.

– Látom, lemaradtam valamiről – nézett végig viháncoló fiúkon Mark. – Mindegy, nem ez a lényeg – fordult vissza az immáron leplezetlenül vigyorgó Luka felé. – Örülök, hogy „szórakoztatod” a szemlátomást unatkozó Holeyt és Coleyt, de nem szeretném, ha még egyszer hasonló „mókában” részesítenéd őket. Remélem világosan beszéltem.

– Mint a Nap – morogta Luka, de nem bírta ki, hogy ne tegye hozzá: – De azért egy próbálkozást megért.

Harry nagy nehezen visszaszerzett önuralma pillanatok alatt semmibe foszlott. Annyira nevetett, hogy még az ágyról is lecsúszott kis híján magával rántva a szintén vihogó Ront.
A mindeddig faarccal ülő Hermione is elmosolyodott végre.
Mark fintorogva elhúzta a száját, majd miután küldött egy utolsó figyelmeztető pillantást Lukának, fejcsóválva távozott.

– Te tényleg nem vagy komplett – hörögte Harry levegő után kapkodva. A sok kacarászástól teljesen kiporosodott az arca, azt a benyomást keltve, mintha folyton zavarba lenne.
Luka válaszként csak bűnbánóan vállat vont.

– És azok mik? – indult meg a frissen hozott ketrec felé Ron.

A vörös hajú fiú kíváncsian felemelte a lepel sarkát, hogy megnézze, mit rejt a rács, ám mielőtt bármit is láthatott volna, Luka rácsapott a kezére, mintha csak egy rosszalkodó kisgyereket regulázott volna meg.

– Ne olyan sietve – vigyorgott a meglepett srácra.

A közjáték láttán Harryben is azon nyomban feléledt a kíváncsiság. Érdeklődve méregette a ketrecet és a frissen hozott ládát.

– Megtudhatjuk, mi van azokban? – bökött bátortalanul kíváncsiságának tárgyai felé.

Luka egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd lemondóan felsóhajtott.

– Csak közvetlen indulás előtt akartam odaadni, de mivel úgyis nemsoká megyünk mindegy… Meg lehet jobb is, ha csak magunk közt vagyunk.

Halvány mosollyal az arcán felemelte a ketrecet a földről.

– Ha már ennyire kíváncsiak vagytok, mi rejtőzik itt akkor kezdjük ezzel.

Mosolyogva Ron felé nyújtotta a különös tárgyat, teljes megrökönyödést váltva ki ezzel a vörös hajú srácból.

– Ez enyém? – kerekedett el a griffendéles szeme.

Luka halványan bólintott, majd intett, hogy most már leemelheti a leplet.
Ron óvatosan megrántotta a fekete anyagot, mely engedelmesen lecsusszant a rácsokról, feltárva az alatta rejtőző élőlényt.
A ketrecben egy galamb nagyságú világosbarna alapon fekete cirádás madár várakozott türelmesen. Halványpiros horgas csőre, karmos lábai, s vékony, izmos testalkata minden kétséget kizáróan ragadozó madárra utalt. Ha nem lett volna ilyen apró, Harry egyből rávágja, hogy egy sast lát, de a méretbeli különbség túl szembeszökő volt, csakúgy mint a színbeli eltérés.

– Ez nagyon szép – találta meg hangját Ron. – Milyen madár ez?

– Aquilla – dugta be ujját a ketrec rácsai közé Luka. Az apró madár halk vijjogó hangot hallatva hozzádörgölődzött. – Törpe sas. Ez már itt egy háziasított példány. Az aquillák nálunk a baglyokat helyettesítik. Mivel különleges lények közt nőnek fel, így nem félnek azok jelenlététől. Ugyanakkor kitartóbbak és harciasabbak, mint a baglyok, és mondhatni nincs olyan hely ahová, ne tudnának eljutatni egy levelet – acélszürke írisze Ronra vándorolt. – Tudom, hogy már van egy baglyod, de az itt ülő úrfival tudtok nekem levelet küldeni… Persze, ha akartok – tette hozzá nevetve.

Ron sugárzó arccal Harryékre pillantott. Épp ma reggel beszéltek róla, hogy a baglyok félnek Lukától, így teljeséggel lehetetlen, hogy bármelyikük bemerészkedik egy leanfayektől nyüzsgő helyre levél ide vagy oda.

– Kivehetem? – kérdezte a vörös hajú fiú, egy pillanatra se szakítva el pillantását a madárról.

– Természetesen – bólintott Luka. – Nagyon kezes, nem bánt senkit. Ha gondolod Pulival is összerakhatod, remekül elvan más madarak társaságában... Csak egér vagy hal közelébe ne tedd, mert az számára nem lakótárs, hanem vacsora.

Ron nevetve kinyitotta a ketrecet, s bedugta a kezét. Az apró sas előbb gyanakodva méregette a felkínált „ülőrudat”, majd komótosan átmászott újdonsült gazdája ujjára, s királyi tartással méregette környezetét.

– Hogy hívják? – érdeklődött Hermione, miközben közelharcot vívott Ronnal az állat simogatásának előjogáért.

– Még nincs neve – hangzott a válasz. – Majd Ron ad neki valamit.

– Úgy ül itt, mintha övé lenne a világ – bazsalygott a vörös hajú fiú. – Megvan, hogy hívlak! – nézett a sas opálsárga szemeibe. – Szultán… Na, hogy tetszik?

Harry, aki mindeddig csendben mosolyogva figyelte barátját, elégedetten bólintott.

– Illik hozzá – állapította meg kedélyesen.

Luka újult lendülettel lépett a díszes ládika mellé, majd ölbe kapva azt az ágyára ült vele. Halk kattanás kíséretében felnyitotta a vésett fedelet, ám nem vett elő belőle semmit, csupáncsak somolyogva barátaira pillantott.

– Hermione, te vagy a következő – nézett vidámságtól csillogó szemekkel a bátortalanul közelebb húzódó lányra. – Őszintén szólva elég nehéz dolgom volt a te esetedben – mondta, majd vigyorogva előhúzott egy vaskos könyvet.

A féltéglányi kötetet jégszerű halványkék selyem borította. A hűvös anyagon fekete indák tekergőztek hullámos keretbe foglalva a cirkalmas betűkkel írt címet.

– Anima arcanus - a titokzatos lelkek – olvasta fel Hermione hangosan, miközben végigsimított a könyv borítóján.

– Egy magamfajtának értéktelennek hathat a könyv egy ember számára viszont páratlan kincsnek – csapta fel a lány kezében nyugvó kötet fedelét Luka. A lendületes betűk halmazát időnként soha nem látott lények képe, avagy ismert ám furcsa módon mégis másnak ható alakok váltották fel. – Ebből a könyvből tanulnak nálunk az Akadémián, Fajismeret órán, ami a ti Legendás lények gondozásának felel meg – magyarázta a fonott hajú srác. – Részletes leírást kapsz szinte minden mitológiai lényről, a leanfayeket és a fidelianokat beleértve. Biztos vagyok benne, hogy az eddig tanultakat, pl. a sellőket is más szemmel, fogod ezután látni.

Hermione úgy tartotta a könyvet, mintha az bármelyik pillanatban hamuvá válna és kiszóródna kezei közül. Úgy tűnt a lány igencsak nagyraértékeli a nem mindennapi olvasmányt.
És Luka még korántsem fejezte be a könyv történetét.

– Dumbledore csupáncsak ezt kérte ittlétemért cserébe – koppintott az említett tárgyra. – Apám külön lefordítatta a ti nyelvetekre. Így mondhatni két példány létezik belőle az egész világon, amit az emberek is el tudnak olvasni. Az egyik az igazgatónál van, a másik pedig a tiéd.

– Ezrek vannak, akik ölni tudnának ezért a könyvért – nyögte Hermione. – Elég csak belegondolni, hogy több száz évnyi kutatómunkával, mire jutottunk ez ügyben… Fél kötetnyi információra, aminek nagy része ráadásul csak találgatás!

– Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott a lányra Luka.

– Szóval ezért rángattál el tegnap este a könyvtárba – jegyezte meg Harry félhangosan. – Megnézted a mi könyveink mennyire részletesek.

A leanfay megerősítésként bólintott, miközben újra beletúrt a ládába, csakhogy az onnan előhúzott tárgyat sebtében két tenyere közé rejtethesse.

– Gondolom sejted, hogy te se úszod meg szárazon – vigyorgott Harryre. Tenyerét a szemüveges fiúéhoz szorította, beleejtve az ott rejtegetett tárgyat. – Néha több van egy dologban, mint látszik – mondta ünnepélyesen, majd lassan felemelte kezét.

Harry tenyerében egy átlátszó, tejesüvegszerű karkötő pihent hűvös nyugalommal. A fehér kristályszerű tárgyon furcsa vésetek futottak körbe, közepén pedig a leanfay királyi család címere – a felkelő Nap – trónolt két hófehér szárny óvó takarásában. A különös ékszer egyszerre sugárzott hideg, vibráló erőt, és békés melegséget.

– Ez egy ops-kristály – magyarázta Luka szokatlan komolysággal. – Az egyik legritkább kristályfajta a világon, ennél már csak a hatalomkristályból van kevesebb… Családunkban van egy régi hagyomány. Minden trónörökös kap születésekor egy karkötőt, melyet később továbbadhat annak, akiről úgy gondolja, hogy érdemes rá. Egyetlenegy kristály van, egyetlenegy lehetőség… – az acélszürke írisz találkozott a smaragdzölddel. – A kristály önmagában is rendelkezik némi különleges erővel, de a leanfayeknél még fontosabb jelentést kap. Akin ezen karkötő van szabadon járhat az országunkban, szó nélkül beengedik bárhova, nem emelhet kezet rá senki. A királyi család védelmét élvezi, s emellett kitüntetett tagjává válik annak. Bármikor bemehet a palotába, ahol tárt karokkal fogják fogadni.

Harry hirtelen köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől. Csak állt ott, mint akibe villám csapott remegő tenyerében a kapott kristállyal, melynek értékét meg se tudta volna fogalmazni.

– De… de miért adod ezt nekem? – dadogta. – Egyetlen embernek adhatod, és biztos vagyok benne, hogy van olyan személy, aki érdemesebb lesz rá, mint én.

Luka némán megrázta a fejét.

– Nem. Ez a tiéd. Keresve se találnék méltóbb személyt rá – mondta szívmelengetően. – Vedd fel!

Harry bizonytalanul a kristályra pislogott, majd remegő kézzel belebújt. A karkötő abban a pillanatban éles fénnyel felragyogott, s összezsugorodott akkorára, hogy ne csússzon le, ugyanakkor kényelmesen simuljon a fiú bőrére.

– Senki más nem tudja felvenni rajtad kívül. Te bármikor leveheted, ha akarod, a karkötő aszerint fogja változtatni a méretét.
Hermione és Ron közelebb húzódott, hogy jobban szemügyre vehessék a barátjuk csuklóján pihenő ékszert.

– Sajnálom – vándorolt Luka bűnbánó tekintete a két fiatalra. – Legszívesebben mindhármótoknak ilyet adtam volna, ám mint már említettem egyetlen darab ál csupán rendelkezésemre, s a kristály képességei miatt úgy gondoltam Harryhez illik a legjobban.

– Mit tud? – kérdezte Hermione mohó kíváncsisággal.

– Kicsit hasonlít a hatalomkristályhoz, ugyanis mint már mondtam, felismeri a viselőjét, és emellett meg is védi azt. Ne gondoljatok valami hű de nagy dologra! – emelte fel kezeit védekezően a leanfay. – Olyan mint a ti varázspajzsotok: elnyeli a kisebb átkokat. Főbenjáró átkok, vagy erős rontások ellen hasztalan… De ha valaki megtámadna, elég időt ad neked, hogy felkészülhess, ártó szándékú emberek közelében ugyanis enyhén felmelegszik.

Hermione és Ron egymásra pillantott, majd szinte egy emberként bólintottak.

– Ez tényleg tökéletes ajándék Harrynek – jelentette ki a lány, mire az említett enyhén elpirult.

Luka hálásan biccentett, majd széles mosoly terült el az arcán.

– Van egy kellemes mellékhatása is a kristálynak, ha varázsló birtokában van – vigyorgott. – A lux szóra élénk fénnyel világítani kezd, melyet a nox varázsigével szüntethetsz meg.

– Egy mindig kéznél lévő lumos – nevetett fel Ron.

Luka lassú mozdulatokkal felkelt az ágyról, s felemelte jobbját. Ujjai hegyével finoman Harry homlokához ért, majd visszahúzott kezét lazán ökölbe zárta, s hüvelykujját az ajkához érintette.
A legmélyebb köszönet jele a leanfayeknél – villant Harry agyába a fiú korábbi magyarázata a mozdulatról, miközben Luka megismételte azt előbb Hermionénál, majd Ronnál is.

– Köszönök mindent – hajolt meg a három griffendéles előtt.

– Ugyan már, nem csináltunk semmit – legyintett Ron.

A leanfay pár pillanatig némán, a macskákra oly jellemző kifürkészhetetlen tekintettel meredt a hármasra, majd sugárzó mosoly terült szét az arcán.

– Csupáncsak a barátotokká fogadtatok – nevetett. – Köszönöm.
Hermione meghatottan a srác nyakába vetettette magát, szorosan átölelve azt.

A mögöttük várakozó két fiú zavartan állt egyik lábáról a másikra.

– Valld be, hogy csak az alkalmat lested, hogy ezt tehesd – vigyorgott az ölelésből kibontakozó Hermionéra Luka.

A lány csengő hangon felnevetett, de ugyanakkor arca olyan piros lett, mint az érett paradicsom.

– Ugye lekísértek? – nézett a hátértben kuncogó fiúkra szinte esdekelve a leanfay.

– Nem, nem fogunk… Mégis mit gondoltál?! – nevetgélt Harry.

A szemüveges fiú hintázó mozdulatokkal az ajtóhoz sétált, s vigyorogva szélesre tárta azt.

– Fiatalúr, a kocsi előállt. Kísérete lent várja – mutatott be egy cifra meghajlást.