48. Szemtől-szemben
  

Luka még soha nem érezte annyira rosszul magát, mint az elkövetkező pillanatokban. Bensőjében dúló érzelmi viharoknak szikrája se látszott a leanfay külsején.

A hosszú hajú fiú egy nagy levegőt véve, határozottan belépett a Nagyterembe, s pár röpke pillantással felmérte azt.

A négy roxforti ház asztala zsúfoltságig telt izgatottan duruzsló, vacsorázó diákokkal. A merőlegesen elhelyezkedő tanári asztal méretét szemmel láthatóan megnövelték, amire szükség is volt, hisz a frissen érkezett vendégek mind ott foglaltak helyet.

Dumbledore szokásos helyén, az asztal közepén magasodott. Jobbján nem más mint maga Ethan, a leanfayek uralkodója, foglalt helyett.
Apja hozzá hasonlóan kényelmes ám ugyanakkor mégis különleges, rangjának megfelelő öltözetett viselt. Ruházatáról szinte ordított hogy viselője megfontolt, és nagyhatalmú személy, akivel nem érdemes ujjat húzni. A férfi állig érő ezüstös hajtincseit azonos színű vésett homlokpánt regulázta meg.

Ethan mellett Mark cseverészett vidáman, szemlátomást nem is törődve beszélgetőpartnere, a mogorva Ellos, durcás arckifejezésével. A leanfay katona szemlátomást vérig sértődött, hogy nem állhat Ethan mögött ugrásra készen. (Úgy látszik mégse kellett lángvágó ahhoz, hogy egy méternél távolabb kerüljön anyatigris módjára védett uralkodójától.)

Utánuk az Aliane, Holey, Coley hármas következett. A huszonöt évesnek kinéző fidelian ikerpár szemlátomást remekül mulatott Markék párosán, Linával karöltve teli szájjal vigyorogtak vacsorájukba.
A különös társaság sorát két leanfay katona látványosan unatkozó alakja zárta.

A roxforti diákságot szemlátomást teljes mértékben lefoglalta azon próbálkozás, hogy valami módon beletaláljanak a szájukba, ugyanakkor egyetlen pillanatot se mulasszanak el a tanári asztalnál történtekből. Néhányuk még azt is nehezen tudta eldönteni, hogy melyik oldal az érdemesebb látvány: a jobb oldali vendégsereg, vagy a Dumbledore bal oldalán feszengő professzorok?

Luka halkan felsóhajtott, majd mintha misem lenne természetesebb, zavartalanul elindult a tanári asztal felé.

Az újonnan érkező kezdetben semminő figyelmet nem vont magára, beletelt néhány másodpercbe, míg a meghosszabbított tanári asztalnál helyett foglaló különös társaságot fikszírozóknak feltűnt, hogy újabb két leanfay lépett a terembe.

Luka, és a szorosan nyomában lévő Levin, már a terem közepén járt, mikor mintegy varázsütésre néma csend ült a teremre.
Elkerekedett szempárok százai követték a nyugodtan lépkedő fekete hajú fiú minden egyes mozdulatát.

Váratlanul fülsértő csattanás hangzott fel, a szívbajt hozva a jelenlévőkre.

Neville falfehér arccal állt a griffendéles asztal közepén, lába előtt a ripityára tört tökleves kancsó szikrázó darabkáival. A narancssárga színű ital lustán körbefolyta a fiú cipőjét, ám ő mintha észre se vette volna ezt. Az alacsony, kerekarcú fiú tekintetei nem láttak mást csak a vele egyvonalban lévő leanfayt.

– Luka? – nyögte ki végül.

A terem egy csapásra felbolydult méhkassá alakult, meghökkent sugdolózás, csodálkozó kiáltások törték meg a griffendéles asztalnál felhangzó hihetetlenkedést.

– Ez nem lehet ő – hörögte Dean. – Kétség kívül hasonlít, de nem lehet ő.

– Panther ugyanolyan hétköznapi lökött srác, mint mi! – csatlakozott Seamus is.

– Luka a gyengéd, helyes fiú, és nem lökött kölyök, mint ti! – kiáltott fel a hatodikos lányok kórusa. – Teljeséggel kizárt, hogy bárminemű köze lenne ezekhez!

– Igen? – vonta fel szemöldökét az egyik hetedéves srác. – Akkor elárulnátok, hol van most Panther?

A közelben ülők egy emberként pillantottak a Neville mellett csendben ücsörgő Harryékre.

– Mi az igazság, Potter? – kiáltott át a szomszéd asztaltól Ernie. – Úgy tudom, ti szobatársak vagytok.

Harry zavartan barátaira pillantott, majd a még mindig szoborként álló Nevillet visszahúzta a padra.

– Ha minden igaz, hamarosan megtudtok mindent… Ahogy elnézem, Dumbledore épp szólásra emelkedett – bökött a tanári asztal felé.
Luka időközben átvágott a termen, s ruganyos léptekkel apja valamint az igazgató elé sétált. Az idős mágus váltott pár kurta szót a fiúval, majd bátorítóan rákacsintott miközben torkát megköszörülve nekikészült a beszédnek.

Nem látott még olyan csendet a Roxfort Nagyterme mint amivel a diákok várták az igazgató mondanivalóját. A fiatalok, megfeledkezve vacsorájukról, egy emberként figyeltek feszülten.

– Gondolom néhányótok feltette már magának a kérdést vendégeink megérkezése után, hogy vajon, mi oka volt hogy ilyen tiszteletreméltó, és valljuk be őszintén, furcsa látogatóink érkeztek. Nos… Mr. Avis és kísérete nem másért jött iskolánkba, minthogy magával vigye egyetlen fiát, aki ebben az évben e szerény falak közt tanult – halk morajlás csapott fel a teremben, a diákság eszesebbik fele hamar összerakta a dolgokat, és immáron elhűlten pislogott az igazgató mellett várakozó Lukára. – Gondolom most jön az újabb tucatnyi kérdés – folytatta Dumbledore mosolyogva. – Hogy lehet az, hogy nem vettétek észre, hogy egy leanfay is van társaitok közt, habár szembeszökő a különbség? Miért jött a Roxfortba? Na és a nagy kérdés: Ki is az a titokzatos diák? – Az idős mágus az utolsó mondatánál atyain a mellette álló leanfay vállára tette kezét, s kissé közelebb húzta magához a megszeppent fiút. – Gondolom már sokan felismertétek kiről is van szó. Luka szeptember második hetében érkezett iskolánkban az őt üldöző gonosz hatalmak elől menekülvén. Intézményünk kapuját átlépve abban reménykedett, hogy itt oltalmat, s ugyanakkor egy kis fesztelen szabadságot talál. Valódi kilétét a tanári kar és jómagam személyes kérésére eltitkolta, önmaga és a hozzá közel állók védelme érdekében. – A teremben egy pisszenés se hangzott, a várakozásteli csendet egyedül az igazgató komolyan zengő hangja törte meg. – Sajnos a körülmények úgy hozták, hogy Lukának vissza kell térnie szülőhazájába… Ám mielőtt távozna intézményünkből szerette volna, ha társai megtudják az igazságot, hogy egyszer és mindenkorra vége legyen a titkolózásnak – huncut mosollyal a mellette álló fiúra pillantott. – Őt idézve: „Kezdjük előröl az egészet, vegyük úgy, mintha csak most találkoztunk volna.” – finoman maga elé tolta Lukát. – Engedjétek meg, hogy bemutassam leanfay társatokat, Ilukin en Avist! Kérek mindenkit, hogy fogadja őt kedvesen, és roxforti diákhoz méltó bölcsességgel!

A következő pillanatban, mintha felcsavarták volna a világ nagy hangerőszabályzóját őrületes hangorkán csapott végig a termen. Egyfelől tébolyult tapsvihar, másfelől hihetetlenkedő kiáltozások, és megrökönyödésnek hangot adó beszélgetések csaptak fel.

Csak a terem egy pontján volt továbbra is hallgatag csend: a griffendéles asztal egy része, továbbra is csak némán meredt az igazgató oldalán feszengő leanfayre.

Luka zavartan pillantott „háztársaira”, úgy tűnt a fiú méginkább nem tudja mit is tegyen, mint diáktársai.

A dolgot végül Dumbledore oldotta meg, aki egy finom lökéssel a griffendéles asztal felé irányította.

Levin értetlenül pislogott, hol a Harryék felé tartó hosszú hajú fiúra, hol Ethanre.

Most védence után menjen, vagy máshova kell ülnie?

A leanfay uralkodó alig láthatóan a tanári asztal végén üresen álló szék felé biccentett, ezzel mintegy megoldva a kérdést.

Luka időközben remegő gyomorral sétált végig a griffendél asztala mentén. Fintorogva állapította meg, hogy az út visszafele valahogy hosszabbnak tűnik…

Barátai mögé érve kérdőn Harryre pislogott.

A szemüveges fiú oldalba bökte a mellette ülő Ront, mire a vörös hajú srác készségesen arrébbcsusszant helyet csinálva köztük a padon.
Luka némán helyett foglalt, miközben igyekezett úgy tenni, mintha az égvilágon semmi különös nem történt volna.

Körülötte szinte tapintható volt a csend, és várakozás, amely igencsak nyomasztotta a leanfayt.

Sohasem hitte volna, hogy egyszer azt kívánja, bárcsak ordibálnának vele, de jelen esetben még ez is jobb lett volna, mint ez a bámulás. Annyira zaklatott volt, hogy még azt se tudta megmondani, mit gondolnak a többiek.

Harry túloldalán helyett foglaló Neville még mindig ugyanolyan arckifejezéssel ült, mint mikor a leani srác belépett a terembe.
Luka alig hallhatóan felsóhajtott, majd bocsánatkérően a kerek arcú fiú szemébe nézett.

– Sajnálom – motyogta.

Teltek-múltak a másodpercek és a világ mintha megszűnt volna mozogni…

Majd Neville hirtelen elvigyorodott.

– Ugyan már! Semmi gond – legyintett.

Külső szemlélő azt hihette volna, hogy a környéken bomba roppant. A következő pillanatban ugyanis griffendéles asztalnál ülők mintegy vezényszóra egyszerre kezdtek el beszélni. Kíváncsi kérdések tucatjai, támogatásukról biztosító hátbaveregetések, viccelődő beszólások röpködtek.

Luka hirtelen azt se tudta hová kapja a fejét, bárhova pillantott mindenütt mosolygós, érdeklődő arcokat, csillogó szemeket látott.

– Anyám! – kiabálta Seamus. – Hát ez tényleg váratlanul ért!

– Tudtam ám hogy nem vagy hétköznapi srác – veregette hátba a meglepett leanfayt Dean. – Akire így tapadnak a csajok! Komolyan mondom…

Hogy mire gondolt már nem tudta befejezni, ugyanis az említett csajok repülőrajttal érkeztek, s a fiút félrelökvén izgatottan körülfogták Lukát.

– Ezek valódiak? – bökött a fekete tincsek közül előmeredő hófehér fülek felé Parvati.

A leanfay zavartan bólintott.

– Olyan cukiiiiii! – sivított fel váratlanul a lánykórus, teljes döbbenetbe taszítva ezzel a környéket.

– Megfoghatom? – nyúlt az említett testrész felé Lavender.
Luka köpni-nyelni nem tudod a meglepettségtől, mikor is a lány választ sem várván, mohón csillogó szemekkel morzsolgatni kezdte jobb fülét.

– Ajjhhh! – sóhajtotta Lavender. – Olyan puha, és meleg!
Megállapítását újabb visítással jutalmazta az egyre növekvő lánykórus.

– Én is! – kiáltott fel Parvati, és már emelte is karját.
Harrynek igencsak meg kellett emberelnie magát, hogy ne vesse magát nevetve a földre. A jelenet olyan abszurd volt, hogy az már vicces.

Hirtelen egy puha súrolást érzett az oldalán, majd rögtön utána a lábán. Kíváncsian maga mellé pillantott, majd vigyorogva beleprüszkölt tökleves poharába.

Közvetlenül mellette egy hófehér macskafarok lógott le ernyedten az asztal jótékony takarásában, szorosan hozzásimulva gazdája ruházatához.

– Mi van félsz, hogy azt is meg akarják fogdosni a lányok? – jegyezte meg félhangosan a griffendéles, miközben ajkát harapdálta a visszafojtott nevetés kompenzálása végett.

A leanfay vetett rá egy megrovó pillantást, majd alig láthatóan elpirult.

Innentől kezdve már szó se lehetett vacsoráról, Lukának levegőt venni is alig volt ideje két kérdés megválaszolása közt, nem hogy még egyen valamit.

Egyre több diák szállingózott a griffendélesek asztalához kíváncsiságtól hajtva. Először csak a szomszéd asztalnál ülő hollóhátasok húzódtak közelebb, majd a hugrabugosok közül is útnak indultak azok, akik ott voltak a Szükség Szobájában tartott bulin.
Lassan, de biztosan a fél Nagyterem Harryék köré gyűlt, egyedül a mardekár és a tanárok asztalánál nem volt mozgás.

Mikor már a zajszint kezdte elérni egy kedélyesebb kviddicsmeccsét, szemlátomást betelt a professzoroknál a pohár.

– Aki befejezte a vacsorát, az térjen vissza háza körletébe! – csapott fel Perselus Piton baljóslatú hangja. – Akit még öt perc múlva is itt láttok téblábolni, az készüljön fel egy kiadós büntetőmunkára, illetve házának homokórájának jelentős megcsappanására!

A mardekárosok szinte azon nyomban a kijárat felé indultak, útközben gyűlölködő pillantást vetve a griffendéles asztal körül tömörülőkre, ám a többi diák zavartalanul folytatta a csevegést.

– Nem hallották? – emelkedett fel McGalagony is. – Aki végzett, az hagyja el a termet!

Csalódott sóhajtás söpört végig a termen, majd durcásan morgolódva az ajtó felé indult a beszélgetők nagyrésze.

– Micsoda egy ünneprontó társaság – dünnyögte egy ötödéves griffendéles, miközben komótosan felszedelődzködött a padról.

– Ekkora igazságtalanságot – füstölgött Ron is, majd váratlanul felnyögött.

Luka kíváncsian felpillantott, hogy mi okozta a vöröshajú fiú reakcióját.

Mögötte nem más, mint apja magasodott, a vidáman mosolygó Mark társaságában.

– Ma este már értelmetlen lenne útnak indulni… – szólalt meg Ethan –, mint arra egyesek felhívták a figyelmemet – vetett egy metsző pillantást a teli szájjal vigyorgó fidelianra. – Dumbledore professzor előkészített neked is egy szobát, de valószínűnek tartom, hogy inkább a toronyban szeretnéd tölteni az éjszakát, ugye?
Luka meglepetten apjára pislogott. Jól hallott?

– Aludhatok Harryéknél? – kérdezte csodálkozva.

A leanfay uralkodó halványan elmosolyodott.

– Ha úgy kívánod.

– Köszi – nevetett hálásan apjára a fiú.

– Holnap kora délután indulunk, úgyhogy úgy készülj! – a férfi pár pillanatnyi szünetet tartott majd mosolyogva folytatta: – Különösen felhívnám a figyelmedet az összepakolásra… Le merném fogadni, hogy a ládád tátong az ürességtől.

A körülöttük álló griffendélesek halkan kuncogni kezdtek, mire Luka arca felvette egy érettebb paradicsom színét.

– Reggelinél találkozunk! – biccentett köszönésképp Ethan, majd a tanári asztal többi tagjával egyetemben távozott.

– Egész jó fej az apád – nézett távozók után Neville. – Először bevallom őszintén, azt hittem, hogy olyan, mint Piton professzor. Ahogy ott ült az asztalnál!

– Na meg a belépője se volt semmi! – fűzte hozzá Colin. – Le se tagadhatta volna, hogy kicsoda.

– Nem úgy a korát! – kacagott fel Dean. – Ki nem nézném belőle, hogy van egy 16 éves fia. Meg voltam róla győződve, hogy a bátyád, amíg ide nem jött.

Luka nem tudván erre mit mondani, vállat vont, majd komótosan felállt az asztaltól.

– Szerintem folytassuk a dolgot a klubhelységbe – ajánlotta. – Még a végén utolsó estémen súrolhatom a Wc-éket Friccsel.

Újabb hahota zengett végig a társaságon, miközben lassú léptekkel a bejárati csarnok felé indult a népes társaság.

Harry némán mosolyogva lépdelt barátja mellett. Az örömöt és az elégedettséget le se lehetett volna törölni az arcáról.

Ő megmondta.

Borítékolta Luka kilétének fogadtatását. Bár őszintén szólva ő se gondolta volna, hogy ennyire pozitívan áll hozzá mindenki a dologhoz. Úgy tűnik a tegnap esti buli kitörölhetetlenül a haveri listára írta Lukát a legtöbbeknél. Hiába az új külső a leanfay tagadhatatlanul ugyanaz a személyiség, akit már szeptemberben alkalma volt mindenkinek megismerni.

Tekintette a hosszú hajú fiúra vándorolt.
Luka fesztelenül mosolyogva csevegett a körülötte lévőkkel, felszabadult tekintete többet mondott ezer meg ezer hangzatos szónál.