47. Aliane
  

Pár lépést tehetett csak meg Luka, mikor is Levin hanyatt-homlok elrohant mellette, csakhogy kinyithassa neki az ajtót.

Ám alig nyomta le a kilincset, hirtelen megdermedt, s arcán halvány mosollyal a hosszú hajú fiú felé fordult.

– Majd elfelejtettem… – csapott a homlokára.

– Vár önre… rád a lenti helységben egy meglepetés.

– Szuper – sóhajtott fel fáradtan Luka. – Mi jöhet még?! Ezúttal mit talált ki az apám?

Levin tiltakozó motyogásával mit sem törődve, felrántotta az ajtót, s dühös trappolás közepette leviharzott a klubhelységbe.

Harry félig-meddig kíváncsiságtól, másfelől együttérzéstől hajtva vetette magát a leanfay után, kis híján feldöntve az ajtóban megkövülten álló katonát.

– Na mi az a megle…? – kérdezte futtában, ám mondatát nem tudta befejezni, ugyanis egyenesesen az utolsó lépcsőfokon szobrozó Luka hátába rohant. – Mit ácsorogsz itt? – morogta kiszabadítván magát a fullasztó hajrengetegből.

A leanfay válla mellett elpillantván érdeklődve nézett körbe a griffendél klubhelységében, kíváncsian kutatva barátja viselkedésének oka után.

Nem kellett sokat keresgélnie, közvetlenül a kandalló előtt egy eddig sose látott személy várakozott türelmesen.

A fiatal tizenhat év körüli lány mélykék haját – Harry kétszer is megdörzsölte a szemét, de akárhogy hunyorgott, elhűlten állapította meg hogy már elsőre is jól látta: a furcsa vendég haja sötétkék már-már feketébe hajló árnyalatú – egy nagy fehér szalag fogta össze laza lófarokká. A különös copf egészen a lány fenekéig ért, ahol szinte egybeolvadt a csípőjére kötött azonos színű kendővel. Átható élénkzöld tekintett méregette a lépcsőn szobrozó két fiút, miközben egyre inkább sugárzó mosoly terült el a szépvonású arcon.

– Luka! – sikított fel váratlanul, s csengő kacagással a dermedten álló leanfay nyakába vetette magát.

Harry leesett állal követte az eseményeket, zavara akkor tetőzött csak be igazán, mikor is Luka nemhogy tűrte, hogy a titokzatos idegen rajta csüngjön, de a leanfay első ámulatából magához térvén, szorosan magához is ölelte azt. Miután pedig barátja behunyt szemekkel a lány arcához dörzsölte sajátját, s egy lágy csókot lehelt annak ajkaira, a griffendéles fiú határozottan úgy érezte, hogy valahol nagyon lemaradt valamiről.

– Ehem, ehem – köhintett párat megpróbálván magára felhívni a figyelmet. – Mások is jelen vannak ám… Nem is kevesen – motyogta elvörösödve, miközben a frissen érkezett Levin felé intett.

Luka szemtelen vigyorral az arcán a leanfay lány vállára támasztotta állát, de a világ minden kincséért se engedte volna el őt.
Harrynek határozottan az az érzése támadt, hogy direkt cukkolja „közönségét”.

– Harry! Bemutatom Alianét! – nevetett Luka barátjára. – Aliane! – fordította a lépcső felé a megszólítottat. – Ő itt Harry. Egy nagyon jó barátom.

A lány csillogó szemekkel végigmérte az egyre inkább elpiruló griffendéles fiút, majd határozott léptekkel felé indult.

– Örülök, hogy találkoztunk! – nyújtott kezet a ledöbbent srácnak. – Szólíts csak Linának!
Harry gépies mozdulattokkal kezet rázott a leanfayjel, majd mint aki álomból ébredt, kérdőn Lukára pislogott.

– Nem is mondtad, hogy van barátnőd – villantotta legpimaszabb tekintetét barátjára. – Nem is csodálom, hogy Parvati meg a fél roxforti lánysereg mindhiába pedálozott – kissé félrebicentett fejjel végigmérte a szemlátomást mit sem értő Alianét. – Ha megmondtad volna, hogy van barátnőd, biztos nyugodtabb szünetekkel néztél volna szembe. Pláne ha még fényképet is mutattál volna róla!… Én bizony úton-útfélen eldicsekednék egy ilyen lánnyal.

Bókja sugárzó mosolyt váltott ki Linából, Lukából pedig egy gunyoros fintort.

– Szerintem az aki úton-útfélen dicsekedik barátnőjével, az nem is szereti igazán – fújta a hosszú hajú fiú. – Ha csak azért tartasz egy lány, mert jól mutat az oldaladon, és újabb remek „példánya” gyűjteményednek, akkor nem érdemled meg, hogy veled legyen.

– Miért te megérdemled, hogy veled legyek? – perdült elé váratlanul Lina. – Megígérted, hogy hetente írsz levelet. Erre mi volt? Éjt-nappallá téve várhattam rájuk, de még csak egy nyomorult fecnit se méltóztatott a fenséges úr küldeni! – átható zöld szemei szinte villámokat szórtak, miközben Luka Harry szeme láttára vált egyre kisebbé. – Letört volna a kezed, ha egyetlenegy levelet is írsz?

Luka védekezően hátralépett egyet, miközben segélykérően Harryre pillantott.

A griffendéles fiúnak fogalma sem volt nevesen-e vagy sajnálkozzon. Hercegi cím ide, hercegi cím oda, Aliane nem restellett kiosztani szerelmét. Az életveszélyes helyzetekben oly bátran viselkedő leanfay a szeme előtt változott megszeppent kisfiúvá.

– Én megpróbáltam – bizonygatta Luka. – Ne nézz így rám! Tényleg megpróbáltam… De akárhányszor a bagolyház közelébe mentem azok a nyúlbéla madarak, pánikszerű huhogással menekültek még a környékről is.

Harry prüszkölve felnevetett, megtántorodott, s Levinnek esett. A magas leanfay szemlátomást maga is komoly küzdelmet folytatott arcizmaival.

– Ezt olyan viccesnek találod? – villant rá a mérgeszöld írisz.

Harry megszeppenve megrázta fejét, miközben szája elé szorított kézzel próbálta fel-feltörő nevetését visszaszorítani. Az eredmény furcsa torokhangok, és fuldoklásszerű csuklás lett, amely csak olaj volt a tűzre.

Aline dühösen fújtatva a griffendéles fiú felé indult, ám Luka egy villámgyors mozdulattal elkapta a karját. A leanfay vigyorát legyűrve lassan megrázta a fejét, majd bocsánatkérően a lányra pislogott.
Lina látványosan felsóhajtott, majd a következő pillanatban már fülig ért a szája.

– Fiúk – morogta olyan hangnemben, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Oké elnézem a leveleket… Vagyis inkább a hiányukat – bújt oda Lukához. – De jobb lesz ha felkészülsz rá, hogy ha hazaérünk bőségesen ki kell engesztelned.

– Igenis, ahogy a kisasszony parancsolja – biccentett elszántan a fiú.
Lassan elengedte a lányt, majd pár nyújtott lépéssel Harry mellett termett.

– Jössz vagy elheherészgetsz még itt a lépcsőn ülve? – nézett le rózsás hangulatban lévő a barátjára.

Harry felnyújtotta kezét, segítséget kérve a felállásban.

Luka egy könnyed mozdulattal felrántotta őt, kis híján klubhelység körüli röppályára állítva ezzel a griffendélest.

– Valld be, hogy ezt direkt csináltad! – morogta a pórul járt griffendéles, miközben elszántan igyekezett megállni a saját lábán.
A leanfay sokatmondóan rávigyorgott, majd egyik kezét Aliane derekára, másikat Harry vállára ejtvén, határozottan a portrélyuk felé vezette két társát.

– Mindenki ránk vár – magyarázta kilépvén a folyosó kövére. – Ha még sokáig itt szöszölünk, akkor ez lesz minden idők leghosszabb roxforti vacsorája.

– Annyira nem kell sietni – szúrta közbe Lina. – Én a vacsoráról jöttem el, hogy megnézzem, mit csinálsz – halkan felkuncogott, majd csillogó szemekkel folytatta. – A diákokat úgy lefoglalja apád, és nem mindennapi kíséretének látványa, hogy jó ha harmadik-negyedik próbálkozásra beletalálnak a szájukba.

Harry maga elé képzelvén a jelenetet élesen felvihogott.

– Ha egy csapat idegenre így reagálnak, el tudom képzelni, mit fog kiváltani Luka megjelenése – hahotázta.

– Csak az a lényeg, hogy épp ne egyen senki semmit, és a tökleves kancsókat is jó ha kartávolságon kívülre teszik… – jegyezte meg Luka. – Gondolom a tanárok nem szeretnék, ha a fél Roxfort fulladásos halál következtében távozna az élők sorából.
Mindezt olyan komoly hangon adta elő, hogy még a mögötte masírozó Levinnek is mosolyt csalt a szájára.

Harry megkönnyebbülten állapította meg, hogy barátján immáron nyoma sincs a szorongásnak. Csöppet izgul ugyan, na de ki ne tenné azt ilyen helyzetben!
Úgy tűnt Aliane varázslatos hatással van a fiúra. Nincs negyed órája, hogy mellette van, ám Luka teljesen megváltozott. Valahogy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lett. Az acélszürke tekintetből fokozatosan eltűnt a keménység, és érzelemmentesség, helyét életteli csillogás vette át.

– Te biztos, hogy ember vagy? – hallott egy távoli, csengő hangot.

Harry pislogva bámult környezetére. Annyira belemerült gondolataiba, hogy szinte vakon ment előre, amerre a lába vitte. Csoda, hogy nem esett le a lépcsőn!

– Tessék? – nézett zavartan Alianéra.
A lány átható zöld szemei érdeklődve méregették a griffendélest, Harry sejtése szerint, nem is kevés ideje.

– Azt kérdeztem, te biztos ember vagy-e – mosolyodott el a lány.

– Ezt hogy érted? – rázta meg fejét a kérdezett.

Luka kuncogva rótta a folyosókat kettejük között.

Ezek szerint ő tudja, miről van szó – állapította meg magában Harry.

– Nem lehetsz egyszerű ember – összegezte Aliane. – Körül vagy véve egy rakat ismeretlen, és sokak által veszélyesnek tartott lénnyel, akiknek csak egy mozdulatukba telne, hogy megöljenek… Te meg itt sétálsz nyugodtan, zavartalanul, a félelem vagy megvetés legkisebb jelét se mutatva.

– Tervezed, hogy megölsz? – vigyorgott a lányra Harry.

– Nem – jött a meghökkent válasz.

– És te? – pillantott a mögöttük lépkedő testőrre a griffendéles.

A magas leanfay reakciója nem volt kevésbé meglepett, mint Lináé.

– Miért tenném? – nézett körbe mit sem értőn Levin.

– Hát akkor meg, mi okom lenne sivalkodni és ujjal mutogatni rátok? – vont vállat a szemüveges fiú.

Aline immáron nem tudta hová tenni a furcsa srácot. Nem szokta meg, hogy egy ember, ilyen könnyedén elfogadja a létezését. Egy félelemmel teli pillantás, egy undorodó fintor volt a minimum. Na de ez? Még soha nem volt ilyen helyzetben, és fogalma sem volt, hogy kezelje.

– Nem minden ember egyforma – törte meg a percek óta tartó zavart csendet Luka nyugodt hangja. – Csak azért, mert néhányuk önző és hataloméhes nem biztos hogy egyből el kell ítélni mindannyiukat. Az itt eltöltött hónapok alatt rá kellett jönnöm, hogy nem a származás határozza meg a viselkedésünket, hanem saját döntéseink és cselekedeteink. Csakis rajtunk áll, hogy hogyan viszonyulunk a világhoz és társainkhoz… Azzal hogy feltételezed, hogy minden ember ugyanolyan, azzal ugyanúgy ismeretlenül ítélkezel felettük, mint mikor elkönyvelik rólunk, hogy szörnyetegek vagyunk – acélszürke tekintete lassan a jobbján lévő griffendélesre vándorolt. – Harry volt az, aki mindezt megtanította ezt nekem.

Aliane sóhajtva szerelméhez bújt, arcát annak nyakába fúrta.

– Most már értem, miért őt választottad – dünnyögte alig hallhatóan.

Luka gyengéden magához vonta lányt, ugyanakkor játékosan beleborzolt a teli szájjal vigyorgó Harry amúgy is kócos hajába.

– Miért hagytad abba? – szemtelenkedett a szemüveges fiú. – Úgy szeretném még hallani, milyen zseniális és utolérhetetlen vagyok!

– Meg dilis – fűzte hozzá a leanfay.

– A mániákusan felvágóst, és feltűnési viszketegségben szenvedőt ki ne hagyd! – csillant fel Harry szeme.

Vidám hahota csendült fel Roxfort kihalt folyosóin. A nevetgélő fiatalok, nem törődve a mögöttük caplató Levin rosszalló mormogásával, gyerekek módjára tréfálkoztak és rohangáltak.

Luka és Harry játékosan lökdösődve ugráltak le a lépcsőkön, időnként magukkal rántva a fennhangon kacagó Alianét is.
Ám a vidámságnak hamar vége szakadt, amint feltűntek előttük a Nagyterem tekintélytparancsoló tölgyfaajtói.
Szinte vezényszóra torpantak meg mindannyian a behajtott ajtószárny előtt.
A bejárat másik fele mint mindig most is sarkig volt tárva, szabad utat engedve a teremből kiszűrődő evőeszközcsörgésnek és az izgatott duruzsolásnak.

Harry bátorítóan megveregette Luka vállát, majd búcsút intve csatlakozott a vacsorázó griffendélesekhez.

– Rendes srác – nézett utána Aliane. – Sajnálom, hogy nem leanfay… Örömmel venném, ha a közelünkben tudhatnám.

Luka egyetértően hümmögött.

Lina pár másodpercig aggódva méregette szerelmét, majd váratlanul egy gyengéd puszit nyomott annak homlokára.

– Odabent találkozunk! – mosolygott a fiúra, majd könnyed léptekkel besétált az ajtón.
Luka előbb a nyitott ajtóra, majd a mögötte szobrozó Levinre pillantott.

Egy lemondó sóhaj hagyta el a leanfay tüdejét.

– Jöjjön, aminek jönnie el! – motyogta a fiú, majd kilépett a becsukott ajtószárny takarásából.