45. Visszaszámlálás
  

Lágy puhaság és meleg ölelte körül. Teste súlytalanul lebegett az őt körülvevő végtelen sötétségben. A nyugalom és a béke tengere volt ez; egy világ, ami csak az övé.

A váratlanul megjelenő éles hangok durván visszarángatták a valóságba az álomvilágban egyre inkább elmerülő Harryt.

A fiú bosszús nyöszörgés kíséretében a fejére rántotta párnáját.

– Ébresztő álomszuszék banda! – süvített fülébe Hermione hangja.

Harry feladta a hiábavaló próbálkozást, miszerint tovább aludjon. Halk sóhaj kíséretében felült, s a hang forrását keresve körbenézett.

Hermione pontosan ezt a pillanatot választotta az ablakot takaró függönyszárnyak szétrántására.

A szobát egyöntetű méltatlankodás töltötte be. A hálótermet birtokló négy fiú egy emberként nyúlt párnáik után, csakhogy ugyanazzal a mozdulattal az álmaikat megzavaró lányhoz vágják azt.

– Állati viccesek vagytok… Egytől-egyig! – fújta mérgesen Hermione, arrébb rugdosva a körülötte magasló ágyneműhalmot.

– Ez egy fiúszoba! – dünnyögte Ron félálomban. – Elárulnád, mi a nyavalyát keresel itt, mikor még mindannyian alszunk?

– Ráadásul mi még a lányok lépcsőjének környékére se mehetünk – fűzte hozzá szemrehányóan Neville.

– Elmúlt egy óra – közölte Hermione szárazon, szemlátomást cseppet se zavartatva magát. – Ideje hogy összeszedjétek magatokat! Gondolom, még akartok ebédelni, mielőtt jönnek a vendégek.

A mindeddig álmosan ásítozó Luka, félig nyújtózkodó helyzetében megdermedt. A fonott hajú fiú látványosan felsóhajtott, majd hangos puffanás kíséretében visszahanyatlott ágyába.

Neville semmit sem értő tekintettel figyelte szobatársa kínlódását, majd kérdő tekintettel Harryre pillantott, tőle várván Luka furcsa viselkedésére a magyarázott.

A kérdezett csupáncsak legyintett, elodázván a válaszadást.

– Esetleg kifáradnál, hogy felöltözhessünk? – morogta az ágyból kikászálódó Ron.

– Tíz percet kaptok… utána már erősítéssel jövök vissza – mosolyodott el Hermione, majd királynői tartással kilépdelt az ajtón.

Alig tette ki lábát a küszöbön, Ron máris becsapta mögötte az ajtót, majd dacos fújtatással elfordította a zárban a kulcsot.

– Remek! – morogta. – Ezek után alhatunk bezárkózva… Ez a csaj az évek multával egyre dilisebbé válik.

Harry a szeme sarkából Lukára pillantott. A fonott hajú fiú arcán sejtelmes vigyor terült el, miközben sokatmondóan Ron felé intett.

– De legalább elérte, hogy tényleg felkeljünk – szólalt meg csendesen Neville, elejét véve szobatársai vihogásának. – Meg az se volt semmi, ahogy az éjszakai bulit pár óra leforgása alatt megszervezte.

– Ja, a bulit… – visszhangozta a vörös hajú fiú, miközben ládájához csoszogott. – Meg kell hagyni az tényleg nagyszerű volt.

– Én még mindig nem térek magamhoz az ámulatból – szólt közbe izgatott hangon Luka. – Egyszerűen hihetetlen volt. Gőzöm sincs, hogy köszönhetném meg mindezt… Még soha nem volt hasonlóban részem.

– Még sose volt szülinapi bulid? – nézett rá hihetetlenkedve Neville.

A kérdezett zavartan elhallgatott.

Harry maga se tudta, hogy mit lehetne erre a kérdésre válaszolni. Neville és a többiek ugyanis abban a tudatban gyűltek össze a Szükség Szobájában, hogy Luka születésnapját ünneplik meg. Ez volt az egyetlen olyan indok, ami hirtelen eszükbe jutott, és amellyel nem kellett a leanfayt leleplezniük, csakhogy az utolsó szabad estéjét elrontsák.

A fiú felszabadultan szórakozhatott, beszélgethetett társaival, abban a biztos tudatban, hogy legközelebb már nem lesz rá alkalma, hogy akár egy szót is válthasson valamelyikükkel, anélkül hogy az ne nézne rá tátott szájjal.

És mindez Hermionénak köszönhető.

A lány ördögi szervezőkészségről tett tanúbizonyságot. Az egy dolog, hogy cirka két óra leforgása alatt megszervezte a bulit, de még McGalagony engedélyét is kijárta, így büntetlenül fent lehettek egészen hajnali háromig.

Az átváltoztatástan tanárnő ezen példátlan engedékenysége mindenkiből megrökönyödést váltott ki, s minimum húszszor visszakérdeztek: „Biztos hogy megengedte?”

A buli maga átütő sikert aratott. Nem elég hogy sikerült a késői óra ellenére a konyháról süteményeket és vajsört szerezni, de Hermione a fél Roxfortot odacsődítette. A teljes DS valamint jó pár hollóhátas és hugrabugos jelen volt, Luka nem kis zavarodottságára.

A fiú zavarát betetézendőn Dean vigyorogva állapította meg, hogy a résztvevők több mint háromnegyede nőnemű. Ahogy ő mondta: Egy kviddics meccs nem vonz ennyi nézőt…

Kijelentése elérte hatását, mindenki felszabadultan felnevetett, s innentől kezdve mintha elfújták volna a jelenlévők szorongását.

Annyira jól szórakoztak, hogy észre se vették, milyen gyorsan elrepült az idő. Negyed négykor maga McGalagony parancsolt ki mindenkit a teremből, s zavart ágyba.

A toronyba visszaérvén még vagy egy órán át beszélgettek és vihorásztak, míg végül sikerült rászánni magukat az alvásra.

– Nem tudjátok, mikor jönnek a vendégek? – kérdezte Neville, miközben félig ásítozva belebújt pulóverébe. – Irtó kíváncsi vagyok már rájuk. Amekkora titkolózás van körülöttük…

– Késő délután – szakította félbe a fiú áradozását Luka unott hangja. – Közvetlenül vacsora előtt.

– McGalagony azt mondta, hogy fél hatkor kell felsorakozni a fogadásukra – bólintott Harry is.

– Tisztára mint a Trimágus Tusa idején – vigyorgott Ron. – Biztos vagyok benne, hogy a meglepetés is lesz legalább akkora… Ha nem nagyobb.

– Miről beszélsz? – pislogott értetlenül Neville.

– Ööö… – A vörös hajú fiú egyből rájött, hogy az előbb elszólta magát. Kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt, de semmi értelmes kibúvó jutott az eszébe. – Semmi különösről… Ööö… Csak gondoltam, biztos ez is érdekes lesz, és hát… Szóval…

Luka se szó, se beszéd átsétált a két griffendéles között, majd egy könnyed mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban, s kitárta az ajtót.

– Nem jöttök? – nézett vissza a küszöb túloldaláról. – Ha így haladunk, nem marad semmi, mire leérünk a Nagyterembe – sokatmondóan elvigyorodott. – Arról nem is beszélve, hogy mindjárt itt lesz Hermione az erősítéssel.

Ron kapva-kapott az alkalmon, s a kellőképpen összezavart Neville-t magára hagyván szabályszerűen kimenekült a szobából.

Harry és Luka összenézett, majd mosolyogva a vörös hajú fiú nyomába szegődtek.

Neville pár pillanatig megkövülten meredt utánuk, majd észbekapott, s kiabálva a kijárat felé rohant.

– Hé srácok! Várjatok meg! Én is jövök.

A hálóterem ajtaja egetverő döndüléssel becsapódott. Hangja még másodpercekig visszacsendült az üres szoba faliról.

*

– Gyerünk, gyerünk szaporán! – csendült fel McGalagony szigorú hangja. – Nem szeretnék egy griffendélesre se panaszt hallani, míg itt tartózkodnak a vendégeink. Elvárom mindannyiuktól, hogy a házukhoz méltóan viselkedjenek!

A klubhelységben összegyűlt tömeg izgatott duruzsolással elindult kifelé. A diákok egyesével kimásztak a portrélyukon, csakhogy az udvaron felsorakozott társaikhoz csatlakozzanak.

Harry kétségbeesett tekintettel pillantott hol a kijáratnál álló tanárára, hol a fiúk hálótermei felé vezető lépcső irányába.

Mellette álldogáló Hermione és Ron, egy ideig hangtalanul figyelték barátjukat, végül a lány volt az aki nem bírta tovább nézni a tétlenséget.

– Menj oda McGalagonyhoz, és mond meg neki, hogy te majd később jössz utánunk! – parancsolt a fiúra.

Harry halványan bólintott, majd épp indult volna az átváltoztatástan professzor felé, mikor Ron hirtelen elkapta a karját.

– Biztos ezt akarod? – kérdezte. – Így lemaradsz az érkezésükről.

– Tudom – sóhajtotta Harry. – De mégis inkább itt maradnék.

Barátja minden további ellenkezés nélkül elengedte a karját, majd oldalán Hermionéval maga is a többiek nyomába szegődött.

– Brown kisasszony! – csattant fel McGalagony. – Ha ennél több sminket kent volna magára, akkor azt már vakolásnak lehetne nevezni – mérte végig dühösen a lányt. – Az első mosdóban lemossa magáról ezt a nevetséges festéket!... Ne vihogjon, Patil, hanem inkább szedje ki a hajából azt a nevetségesen giccses kacatot!

Harry türelmesen megvárta, míg szép lassan kiürült a klubhelység, majd az utolsók közt lépett oda a portrélyukhoz, és a mellette szobrozó McGalagonyhoz.

– Tanárnő… – köszörülte meg a torkát.

– Majd útközben elmondja mit óhajt, már így is késésben vagyunk – szólt közbe az idős nő.

– De épp erről szeretnék beszélni – fakadt ki Harry. – Én nem megyek le. Itt maradok, és majd később csatlakozok a többiekhez a vacsoránál.

McGalagony pengevékonyra összepréselt ajkakkal méregette pár percig, majd vonásai megenyhültek.

– Jól van – mondta végül. – De ha útban van, azonnal utánunk jön!

Harry mosolyogva bólintott, s hátra se pillantván felrohant a szobájuk felé vezető lépcsőn.

A hálóterem ajtaja előtt azonban váratlanul lecövekelt. Tétován a kilincs felé nyúlt, majd meggondolva magát inkább halkan kopogott.

Pár másodpercig néma csend ülte meg a folyosót, majd…

– Ki az? – csendült fel egy kérdő hang az ajtó túl oldaláról.

– Harry vagyok. Remélem nem zavarok, de…

Szolid kattanás hallatszott, s az ajtó nyikorogva utat engedett a bizonytalanul belépdelő fiúnak.

– Minek kopogtatsz? – vigyorgott rá Luka. – Ez a te szobád is.

Harry gépies mozdulatokkal becsukta az ajtót, majd nekidőlt. Úgy állt ott, mint akire kimondták a sóbálvány átkot. Úgy tűnt még levegőt venni is elfelejtett, miközben elkerekedett szemekkel meredt az előtte álló leanfayre.

Luka megjelenése teljesen letaglózta. Annak kinézete ugyanis csak nyomokban hasonlított arra a fiatal fiúéra, akivel nap, mint nap együtt volt.

Hiányzott róla az oly megszokott fekete talár, ugyanakkor az alatta hordott hétköznapi holmijai is eltűntek.

Farmerjét vékony szövetből készült mélykék nadrágra cserélte. E fölött azonos színű háromnegyedes ujjú pólószerű ing húzódott. Mindkettő úgy omlott alá, mintha folyékony selyemből lennének. Harrynek úgy kellett erővel visszatartania magát, hogy ne érintse meg legalább az egyiket, megbizonyosodván róla hogy szilárd, s nem folyik ki az ujjai közül. Ám ruházatának legszembetűnőbb részét mégiscsak a csípőjére simuló, térdig érő kendő alkotta, melynek élénkezüst színe szinte vonzotta a szemet. A jeges ezüstös anyag közepén büszkén rejtőzött a leanfay királyi család sötétkék címere, egy stilizált felkelő Nap.

A látvány betetőzéseként a fiú hajviselete is merőben eltért a megszokottól.

Hajfonatának immáron nyoma se volt, éjfekete tincsei szabadon hullottak hátára, egészen a fenekéig. A szemébe hulló rakoncátlan fürtöket egy a homlokát átszelő, ujjnyi szélességű vésett aranypánt zabolázta meg, mely tökéletesen ellensúlyozta az ébenszínű hajzuhatagban imitt-amott megbúvó leheletvékony aranyszálak szolid csillogását. 

– Mit keresel itt? – kérdezte Luka mosolyogva, miközben egy a homlokpántjával azonos mintázatú lapos láncot próbált valahogy a csuklójára ügyeskedni. – Azt hittem, lemész a többiekkel.

– Eh… – Harry akárhogy törte magát, képtelen volt akárcsak egy hangot is kipréselni a torkán. Végül kinyögte az első eszébe jutó értelmes gondolatot. – A hajad… – mutatott a leanfayre. – Több hónapja együtt lakunk, de még soha nem láttam kibontva a hajad.

– Ennyire letaglózó látvány? – szélesedett ki a leanfay mosolya. – Befonjam?

Harry némán megrázta a fejét, miközben lassú léptekkel barátja felé indult.

– Hihetetlen látvány – összegezte véleményét. – Mintha nem is te lennél. Ugyanúgy megvan a fekete haj, a fehér fülek, meg minden, de akkor is…

– Ha úgy nézzük nem én vagyok – vont vállat Luka. Még mindig a csuklópánttal pepecselt, úgy tűnt az apró kapocs kifogott rajta. – Akit magad előtt látsz nem más, mint a leanfayek hercege – majd vigyorogva hozzátette: – Skizofrénül hangzik mi?

Harry halványan elmosolyodott, majd egyenesen a leanfayhez lépett, s egy gyors mozdulattal a fiú csuklójára kattintotta a makacskodó ékszert.

– Köszi – biccentett Luka, majd fáradt sóhajjal lehuppant az ágyára. – Annyira hiányzik ez nekem, mint halottnak a beöntés – mormogta.

Harry eddig bírta. Éktelenül hahotázva a leanfay mellé tántorgott, s maga is helyet foglalt a viseletes matracon.

– Úgy látszik csak a csomagolás más, a tartalom viszont mindig ugyanaz – mondta nevetéstől el-elcsukló hangon.

Válaszul egy hálás tekintetet, és egy őszinte mosolyt kapott.

– El tudom képzelni, milyen nehéz ez most neked – fordította komolyra a szót a griffendéles fiú. – Arról is van némi fogalmam, hogy milyen reakciót vált majd ki a látványod a többiekből… DE!... De biztos vagyok benne, hogy ők is hamar rájönnek, hogy a megváltozott külső ugyanazt a személyt takarja. A ma éjszakai buli után kétlem, hogy bármelyikük is sikítva menekülve előled, avagy átkokat szórva üldözne. Bárhogy is nézel ki, bárki is legyél, te ugyanaz a Luka vagy, akit az elmúlt hónapokban alkalmunk lehetett megismerni.

Barátja alig tudott megszólalni a meghatottságtól. Úgy tűnt Harry volt az első, akitől akárcsak hasonlót is hallott.

– Én… – kezdte zavartan. – Én nem is tudom, hogy köszönjem meg az eddigieket. Te voltál az első ember, aki feltétel nélkül elfogadott úgy, ahogy vagyok. Stílusosan mondva: szőröstül-bőrüstül.

– Tudsz róla, hogy nem vagy komplett? – vigyorgott a leanfayre Harry.

– Erről vagyok híres – hangzott a válasz.

Pár pillanatig néma csend uralkodott a szobában, majd a két fiúból egyszerre tört ki a nevetés.

Az egyre inkább emelkedett zajszinthez egy éles, ám határozott kopogás is csatlakozott.

A két fiatal mintegy vezényszóra megdermedt és komoran az ajtó felé fordult.

– Ki az? – szól ki Luka, nem kevés gyanakvással a hangjában.

– Levin – jött a válasz a vastag deszkák túloldaláról. – Az apja küldött.

– Bújj be! – sóhajtotta a fiú lemondóan.

Az ajtó lassan kinyílt, rálátást engedve a mögötte várakozóra.

Harrynek egy csapásra világossá vált, miért is használta Luka a „Bújj be!” kifejezést.

A belépő leanfay jó két méter magas lehetett, s ezzel egyszersmind túlnőtte azt a méretet, amellyel simán besétálhat az ajtón. Ha nem akarta beverni a fejét, enyhén le kellett hajolnia.

Amint átlépte a küszöböt lecövekelt, majd merev háttal kihúzta magát.

– Fiatalúr! Örülök, hogy újra láthatom. – Úgy állt az ajtó előtt, mint aki karót nyelt. – Az elmúlt hónapok unalmasak voltak maga nélkül.

Luka látványosan elfintorodott.

– Hányszor mondjam még, hogy tegezz nyugodtan, ha nincs az apám a közelben?

A magas leanfay foltos fülei megrezdültek, arcára zavart, megrökönyödött kifejezés ült ki.

– Jól tudja, hogy ez… – kezdte volna, ám Luka egyből közbe szólt.

– Adjam parancsba? – vigyorgott a feszengő férfire.

Harry halkan felkuncogott a jelenet láttán. Arra már eddig is könnyűszerrel rájöhetett, hogy barátja nem kifejezetten rajong a posztjáért, de immáron a Napnál is világosabbá válhatott számára.

– Mit keresel idefönt? – intette közelebb a frissen érkezett leanfayt Luka.

Levin pár másodpercig habozott, majd a fiúkkal szembeni ágyhoz sétált, s lassan leereszkedett rá.

– Az apja engem küldött kíséretének – mondta.

– Vagyis testőrnek? – szemtelenkedett Luka. – Vagy inkább bébicsősznek…

– Jól tudja… tudod, hogy ez bevett dolog – válaszolta Levin. – Egy herceg nem járhat magában szabadon fel, s alá. Ahogy a király se. Legalább egy katona mindig vele van.

Luka szeme huncut csillogással telt meg, egyértelmű volt hogy készül valamire.

– Egy katona mindig vele van? – visszhangozta. – Várj, kitalálom! Most is, mint mindig Ellos játssza a mogorva testőr szerepét... Mibe fogadjunk, hogy lángvágóval se lehet apámról leszedni?!

A férfi eddig hősiesen állta a sarat, de immáron ő se bírta tovább, széles mosoly terült szét az arcán, darabokra törve a zord katona álarcot. Zavartan rendezgette derekára kötött sötétkék kendőt, miközben elszántan próbálta újra felvenni a pókerarcot.

– Hány katonát hozott magával az apád? – pillantott kíváncsian barátjára Harry. – A fél udvartartását magával hozta? Az lenne ám a látvány!

Luka vállat vont, majd kérdőn Levinre pillantott, továbbadva a kérdést.

– Velem együtt csak öt leanfay jött el vele, meg két farkas – hangzott a válasz. – Nem akart akkora feltűnést kelteni.

– Milyen figyelmes – morogta a hosszú hajú fiú, majd nagyot fújva feltápászkodott. – Már várnak minket! Ideje vásári látványosságot csinálni magamból.

– Ez volt az egyik oka, amiért itt maradtam – szólt közbe Harry. – Gondoltam lemehetnénk együtt – majd vigyorogva hozzátette: – Én már úgyis megszoktam, hogy úgy tekintetnek rám, mint az állatkert legújabb látványosságára.