44. Érzelmek vihara
  

Luka mogorva hangulata a délután egész hátralévő részében kitartott. Ráadásul a vacsora még egy lapáttal rátett fekete kedvére.

Dumbledore ugyanis az étkezés előtt bejelentette, hogy másnap egy nagyon fontos, nagy tekintélyű vendég érkezik, emiatt a délután folyamán az iskola összes tanulója köteles megjelenni az épület előtt annak fogadására.

A diákok közt egyből kitört az izgatott moraj, egytől-egyig kíváncsisággal vegyes izgalommal találgatták ki vagy kik is jönnek, és legfőképpen miért? A Trimágus Tusa óta nem volt rá példa hogy külsősök látogassanak a kastélyba.

Páran fürkésző tekintettel a tanári asztalnál ülő Markra pillantottak. A három napja titokzatos körülmények között feltűnő férfi kilétét mindeddig homály fedte. Az igazgató bejelentése után viszont egyre többen gyanították, hogy a különös látogató nem egy egyszerű mugli, mint aminek elsőre látszik, és személye fontos szerepet játszik a másnapi rendkívüli eseményekben.

Luka a körülötte lévők izgatottságával mit sem törődve úgy meredt tányérjára, mint egy halálraítélt az utolsó vacsorájára. Szikrázó tekintete ellenére, arca gyászosan kifejezéstelen maradt.

A leanfay mellett helyett foglaló Harry egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy aggódó pillantásokkal méregeti barátját.

– Még hozzá se nyúltál a vacsorádhoz… – próbálkozott a griffendéles fiú. – Szerintem enned kellene valamit, hisz végül is még csak most hagytad el a Gyengélkedőt.

– Valahogy elment az étvágyam – morogta amaz.

– Legalább a sült csirkét kóstold meg! – tolta elé az említett ételt Hermione. – Kivételesen finomra sikerült – mosolygott kényszeredetten.

Luka lassan megrázta a fejét, majd döntésének nyomatékot adva visszatolta helyére az ínycsiklandó illatot árasztó sültestálat.

A vacsora további része is hasonlóan fagyos hangulatban telt, és Harryék mindennemű próbálkozása kevésnek bizonyult a fonott hajú fiú felvidítására.

– Meddig akarod még ezt csinálni? – sziszegett a leanfayre Harry, megunván annak morgolódását. – Tudom, hogy érzed magad… Én se rajonganék az ötletért, ha egyszer csak megjelennének itt Dursleyék és vissza akarnának vinni a Privet Drivera.

– Azért a két dolog nem hasonlítható össze… – szúrta közbe Luka mogorván róva a kastély lépcsőit.

– Igazad van! – vágott szavába Harry. – A két dolog nem említhető egy lapon…

A griffendéles fiú váratlanul megtorpant, s kezét a széles kőkorlátra téve szabályszerűen elzárta az utat mögötte haladó barátai előtt.

– Igazad van! – ismételte mélyzöld tekintetét Luka acélszürke íriszébe fúrva. – A két dolog nem említhető egy lapon… – szemeiben furcsa fény villant, arca jeges álarccá változott. – Te otthonodnak nevezheted azt a helyet, és szívesen látnak ott, nem pedig úgy kezelnek, mintha egy különösen ronda csótánnyal kellene egy légtérben tartózkodniuk – ujjai megfeszültek a hideg kövön. – Igazad van… A két dolog össze se hasonlítható… Ott van az apád, aki aggódik érted és a nehéz körülmények ellenére mindent elkövet, hogy a fiának a legjobbat biztosítsa. Szeretne biztonságban tudni, ezért akarja, hogy hazamenj!… Ezen kívül van egy húgod, aki rajongásig szeret, és Mark is gondolkodás nélkül megtenne érted bármit! – kezei enyhén remegni kezdtek. – Úgyhogy ahelyett, hogy a saját „nyomorúságodon” keseregnél, ideje lenne, ha kinyitnád a szemed és rájönnél, milyen szerencsés vagy, hogy van valamid, amit családnak hívhatsz és vannak olyanok, akik komolyan aggódnak és foglalkoznak veled!

Luka köpni-nyelni nem tudott a hallottak után, csak állt ott és meglepettségtől elkerekedett szemekkel barátjára meredt.

A két lépcsőfokkal lejjebb szobrozó Hermione és Ron is úgy festett, mintha az imént hajtott volna át rajtuk egy úthenger. Fogalmuk se volt, mit is mondhatnának. Még soha nem hallották Harryt így beszélni. A fiú kirohanása ugyanolyan letaglózóan hatott rájuk, mint a ledermedt leanfayre.

– Én… – kezdte zavartan Luka, megtörve a már percek óta tartó síri csendet.

– Hagyjuk! – morogta Harry, azzal se szó se beszéd felrohant a lépcsőkön, egyenesen a Griffendél-torony irányába.

*

Harry kirohanása úgy tűnt Luka minden addigi kételyét elűzte. A leanfay többször is megpróbált bocsánatot kérni a délutáni viselkedéséért, de Harry minduntalan leintette, mondván egyszerűen nincs miért elnézést kérni.

Lassan de biztosan végül feloldódtak a feszültségek, és mind Luka, mind Harry viselkedésén nyoma se látszott a korábbi órák eseményeinek.

Ez volt a leanfay utolsó estéje a Roxfortban… ,….és ki tudja valaha viszontlátják-e fiút… Egyszerűen nem lett volna képes megbocsátani magának, ha veszekedve válnak el, vagy hogy Luka az utolsó estéjét morgolódással töltse. Szerette volna valamilyen módon a fiú „fejébe verni”, hogy mennyit is jelent mindhármójuk számára a barátsága, és hogy bármit is hozzon az élet, rájuk mindig számíthat.

 – Harry! – hangzott fel egy fojtott hangú hívás. – Harry!

A griffendéles fiú gondolataiból felocsúdván kíváncsian kereste a hang forrását.

Végül a szeme sarkából megpillantotta Hermione integető alakját. A lány a klubhelység legtávolabbi sarkában ácsorgott, félig egy fotel mögé bújva.

Harry fürkészőn körbenézett, majd a kandalló elől feltápászkodván, ráérős léptekkel a szoborhoz bandukolt.

– Na hogy sikerült? – kérdezte, minden bevezető nélkül.

– Jobban mint vártam – suttogta Hermione mosolyogva. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg tudom győzni McGalagonyt.

–        És a többi dolog?

– Minden elő van készítve… Most már te jössz!

Harry elégedetten biccentett.

A lány némán megköszönte elismerését, majd egy macska ügyességével a portrélyukhoz osont, s a félig nyitva hagyott festményen át kislisszolt a folyosóra.

Harry vigyorogva nézett utána.

– James Bondot játszik itt, vagy mi? – nevetett fel magában. – Ennyire azért nem kellene túlzásokba esni.

Hirtelen elkomolyodott. Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta azt. Ily módon lenyugodván, elszántan a fiúk hálótermeihez vezető lépcső felé vette az irányt.

A szobájukat ugyanúgy találta, ahogy elhagyta.

Az ablakhoz legközelebb eső ágyon Ron és Luka sakkozott elvakult komolysággal. A vörös hajú fiú már-már görcsös koncentrációval meredt a fekete-fehér táblára, és az azon helyett foglaló látványosan unatkozó bábukra.

A vele szemben ülő leanfay, arcán halvány mosollyal figyelte barátját. Az ajtó nyikorgásának hangjára a szobába belépő Harrye villantotta tekintetét.

Az acélszürke írisz huncut csillogással telt meg, jelezvén, hogy fiút nem sok választja el attól, hogy kitörjön belőle a mindeddig hősiesen visszafojtott nevetés.

– Még mindig itt tartotok? – huppant le sóhajtva ágyára Harry.

– Ron nem tudja eldönteni, mit lépjen – kuncogott Luka.

A fonott hajú fiú szemlátomást remekül szórakozott, pedig tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ron miatta játszik ennyire erőltetetten.

Ugyanis azon ritka alkalmakkor mikor Luka leül a griffendéles fiúval játszani, furcsa módon kivétel nélkül, mindig a leanfay nyer.

Ront sikerült ezzel kis híján az őrületbe kergetnie. A vörös hajú fiú eldöntötte, hogy addig nem nyugszik, még meg nem veri őt. Már csak azért is érzékenyen érintette a téma, hisz eddig nem igen akadt kihívójára a Griffendél-toronyban.

– Pedig ha tudná… – mosolyodott el Harry.

Luka nem azért nyer mindig, mert olyannyira ügyes sakkmester. Arról van szó csupán, hogy Ron annyira koncentrál sakk közben, hogy szinte a leanfay fülébe üvöltözi gondolatait. A fonott hajú fiúnak nincs más dolga, csak azokat a lépéseket követni, amit ellenfelétől hall.

Minderről természetesen Ron mit se tudott, és se Harry, se Luka nem érezte úgy, hogy esetleg fel kellene világosítaniuk. Abban mi lenne a poén?

A játék időközben a végéhez közeledett.

A leanfay kihívó mosollyal az arcán szorította szép lassan sarokba ellenfele királyát.

–        Sakk-matt! – szólalt meg végül Luka.

Ron dühösen morogva söpört végig az ütött-kopott táblán.

A semmiről se tehető bábuk sivalkodva menekültek lapátnyi tenyere elől.

– Végeztetek? – kérdezte ártatlan tekintettel Harry, miközben alig észrevehetően Lukára kacsintott.

Ron válaszképp csak mormogott valamit az orra alatt.

– Akkor segítenétek nekem? – folytatta Harry zavartalanul.

– Miben? – fordult felé egyszerre a két fiú.

– A Szükség szobájába hagytam az asztrológia könyvem, de kellene, hogy megírhassam az esszém – hangzott a válasz.

Luka zavartan a szemüveges fiúra pislogott.

– És ehhez, minek kellünk mi?

A leanfay fürkésző tekintete láttán, Harry zavartan lesütötte a szemét.

– Még egy óra van takarodóig. Nem szeretném, ha bárki tudomás szerezne a Szükség szobájáról, és hogy hogyan kell bejutni oda – motyogta, lábával a padlón körözgetve. – Különben is… Egyedül unalmas…

Ron nevetve barátjához sétált, s kedélyesen vállbaveregette.

– Na ha ennyire félsz a sötét folyosókon mászkálni, akkor elkísérünk – hahotázta. – Ugye Luka?

A kérdezett pár pillanatig a két fiúra meredt, majd halványan bólintott.

Minden csendes és kihalt volt. A folyosók, mint az a késői órára való tekintettel várható volt, kihaltak és üresek voltak. Néhány sasszemmel figyelő iskolaelső és pár eltévedt hugrabugos elsős kivételével szinte egy teremtett lélekkel se találkoztak.

Harry némán baktatott, léptei többszörösére felerősítve zengtek a kísérteties némaságban. Mögötte pár lépéssel lemaradva lépdelt két barátja, halkan beszélgetve.

Úgy tűnt Ron elhatározta, hogy kihúzza Lukából sakkgyőzelmei mögött húzódó sikerének titkát.

A leanfay sokatmondó mosollyal az arcán válaszolgatott a vörös hajú fiú mindinkább sürgető kérdéseire.

– Mondtam, hogy nem szoktam otthon sakkozni – ismételte immáron vagy ezredjére. – Nálunk nem ismerik a sakkot. Itt találkoztam a játékkal először.

– De valaki biztos megtanított! – erősködött Ron.

– Mondom, hogy nem – somolygott amaz. – Még annak idején Harry magyarázta el nekem az alapokat.

Ron ezt hallván előretrappolt barátjához és kíváncsian elkapta annak karját.

– Igaz ez? – kérdezte követelőzően.

Harry nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el.

– Igen – bólintott. – Miután látta, hogy játszunk, megkért hogy magyarázzam el a játék lényegét röviden.

– Ilyen nincs! – fakadt ki Ron, útjára engedvén Harryt. – Biztos valami trükk van a dologban, igaz? – meresztett nagy szemeket Lukára.

A fonott hajú fiú prüszkölve felnevetett.

– Mi olyan vicces? – vonta össze szemöldökét dühösen Ron.

– Semmi… – nyögte amaz, kétrét görnyedve a nevetéstől.

Ron dühösen fújt egyet, s a továbbiakban egy szót sem szólt a másik két fiúhoz.

Valószínűleg lehetetlenebbnél-lehetetlenebb megoldásokon törte a fejét, amivel Luka ilyen rövid idő alatt ilyen profi sakkmesterré válhat.

Mivel Harry eddig se bizonyult beszédesnek, és immáron Ron se mutatott hajlandóságot a társalgásra így a kis csapat némán rótta a folyosókat.

Már csak két saroknyira voltak a Szükség szobájától, mikor Luka hirtelen megtorpant.

– Na most már megunhatnád! – csattant fel dühösen, szikrázó tekintetét Harryre szegezve. – Az én tűrőképességemnek is van határa!

– Miről beszélsz? – dadogta zavartan Harry.

Ron kíváncsi pillantása oda-vissza járt a két fiatal között, mintha csak egy teniszmeccset nézett volna.

– Miről beszélek? – ismételte gúnyolódva a leanfay. – Azóta hogy visszajöttél a szobába, egyfolytában azt az idióta dalocskát dúdolgatod magadban! Már teljesen az agyamra megy!

– Idióta dalocskát? – csillant fel Ron szeme. – Milyen dalocskát?

– Egy elefánt hintázgatott egy cérnaszálon, és mivel hogy az el nem szakadt, hívott még egy elefántot – dúdolta barátai legnagyobb meglepetésére Luka. – Két elefánt hintázgatott…

– Ja hogy ez! – motyogott Harry, miközben arca hasonlatossá vált egy főtt rákéhoz.

– Tudod, elhiszem hogy állati erős az a cérna, de a négyszáztizennyolcadik elefántnál már marhára elszakadhatna! – fújta dühösen a leanfay.

A folyosót egyszercsak éktelen nevetés töltötte be.

Ron a térdét csapkodta nagy hahotázásában, magára vonva ezzel az egyre inkább elvörösödő Harry, és a füstölgő Luka figyelmét.

–        Ezt nem hiszem el! – mutatott a vörös hajú fiú színpadiasan Harryre. – Honnan szedsz te ilyeneket? Elefántok a cérnaszálon, mi?

– Ez egy mugli mondóka – dünnyögte alig hallhatóan amaz.

Luka fejcsóválva figyelte őket.

– Nem az a lényeg, hogy honnan szedte – komoly tekintettel Harryre pillantott. – Mondtam, hogy nem izgat, sőt megértem, ha el akarjátok rejteni előlem a gondolataitokat… De könyörögve kérlek, időnként váltsál már másik dalra! Vagy a változatosság kedvéért kezd el mondogatni a szorzótáblát! Oké?

A griffendéles fiú halványan bólintott.

– Bocsi – motyogta.

– Mondtam, hogy nem zavar, ha szeretnétek egy kis magánéletet – intett a leanfay. – Ha te lennél gondolatolvasó, valószínűleg én is ugyanezt csinálnám.

– Mégis mit titkolsz ennyire? – szólt közbe kíváncsian Ron, miközben megpróbálta arcizmait rendbe szedni.

Zavart csend ült a folyosóra.

– Szerintem inkább menjünk a könyvért, mert mindjárt takarodó – szólalt meg végül Harry, pillantását a padlóra szegezve. – Nem szeretnék Friccsel, vagy Pitonnal összeakadni.

Luka egyetértése jeléül biccentett, majd a vörös hajú fiút maga után húzva továbbindult. 

Az út hátralévő része azzal telt, hogy Ron elszánta próbálta kihúzni Harryből „sötét titkát”, aki válaszként csupáncsak összevissza mormogott mindenről.

Óriási megkönnyebbülést jelentett, mikor végre elérték azt a falszakaszt ahonnan a Szükség Szobája nyílt.

Így végre Harry el tudta némítani Ront, mondván koncentrálnia kell, és ha annyira érdekli, akkor üsse kő, majd odabent elmondja.

Miután lejárta a kötelező köröket, az iménti szürke sziklafal helyén egy míves tölgyfaajtó jelent meg.

Harry lassan lenyomta a pálmalevelet ábrázoló kilincset, majd a mögötte álló Lukának utat engedve, kinyitotta az ajtót.

– Te itt tök sötét van – morogta a leanfay, átlépvén a küszöböt – Még én is alig láttok valamit.

Alig mondta ki ezt, a következő pillanatba vakító fényár töltötte be a termet, s az odabenn zsúfolódó tömeg egy emberként ordította el magát:

– Meglepetés!