43. Az üzenet
  

Az ablakon beáradó csalogató napfény életet adó melegséggel és halovány ragyogással töltötte meg a termet.
A tavaszi fényárban fürdőző Gyengélkedőn unatkozó fiatalok próbálták valamivel elütni végtelennek érződő idejüket.
Az egyik félreeső ágyon egy éjfekete, fonott hajú fiú üldögélt, állát felhúzott térdeire támasztva. Acélszürke tekintete unottan révedt a szomszéd ágyra.
A kissé megviselt fekhelyen ádáz csata dúlt, nem kevés hangerővel fűszerezve.

– Nem oda, te szerencsétlen ló! – kiabálta Ron, nagyot csapva a matracra.
Az előtte heverő sakktábla az ütés hatására a levegőbe emelkedett, csakhogy tompa puffanással újra az ágyneműre zuhanjon, ledöntve lábaikról a rajta lévő bábukat.

– Nyugi, Ron! – csitítgatta barátját a tábla túloldalán helyett foglaló Harry. – Ez csak játék… Nem kell véresen komolyan venni!

Az ágy mellé húzott széken üldögélő Hermione gúnyosan felciccent. A kezében szorongatott vaskos könyvből felpillantván lesajnálóan méregette a halkan szitkozódó, vörös hajú fiút.

– Te mondtad neki, hogy menjen arra a mezőre – közölte a lány szárazon. – Nem tehet szerencsétlen róla, hogy nem vetted észre, hogy ott Harry bástyája könnyedén leütheti.

Ron dühösen felfújta magát, szikrázó tekintete kis híján felnyársalta a lányt.

– Egy bábuval több vagy kevesebb… Nem mindegy? – szólt közbe fásultan Luka, elejét véve a veszekedésnek. – Így is, úgy is, te nyersz.

Harry egyetértően bólintott, hálás pillantást vetve a látványosan unatkozó fonott hajú fiúra.
A leanfay szemlátomást majd kicsattant az egészségtől. Testén egyetlen karcolás, horzsolás se volt látható, élénk szürke tekintete élettelin csillogott.
Ennek ellenére még mindig itt kellett kuksolnia a fiúnak, Madam Pomfrey ugyanis szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy egy ideig még megfigyelés alatt tartsa, biztos ami biztos.
Harry előbb a gyógyító túlzott buzgóságának számlájára írta a dolgot, de később átgondolva rákellett jönnie, hogy ő is hasonlóképpen cselekedett volna. Hisz három nappal ezelőtt, mikor is Mark visszahozta őket az iskolába, Luka állapota egyáltalán nem tűnt olyannak, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy a leanfay kevesebb mint két és fél nap múlva már kicsattanó egészségnek örvend. Épp ellenkezőleg. Elég nehezen lehetett elhinni, hogy barátja nincs éppen a halálán.

– Mennyi idő van még? – dünnyögte Luka, kizökkentve Harryt gondolataiból.

– Még másfél óra – válaszolta Hermione, fel sem emelve tekintetét könyvéből.

– Madam Pomfrey azt mondta, négykor elhagyhatod a Gyengélkedőt.

– Másfél óra? – ismételte a leanfay, de az ő szájából ez végtelen sok időnek hangzott. – Én másfél óra alatt bedilizek itt!

A fonott hajú fiú sóhajtva hátra vetette magát az ágyon, földre sodorván az azon sorakozó vagy tucatnyi könyvet.

– Én a helyedben kihasználnám, hogy nem kell semmit csinálnom, csak heverészni egész nap – csendült fel egy ismerős hang az ajtóban.

A terembe belépő Mark mosolyogva a fiatalokhoz sétált, s lehuppant Luka mellé az ágyra.

– Poppy azt üzeni, hogy ha csak egy lábujjad is kiteszed innen négy óra előtt, akkor olyan bájitalt kever a reggeli a reggeli teádba, aminek még csak az ízét se akarod tudni, nemhogy a hatását – csevegett fülig érő szájjal a férfi.

– Poppy!? – morogta a leanfay. – Már Poppyzod? Mi lesz a következő?... Kiscsibém? Netán édes mézesbödönöm?

Harry és Ron lopva egymásra pillantott, majd prüszkölve fordultak el, feltörő nevetésüket lenyelve.

– Állati vicces kedvében van ma valaki! – csóválta fejét Mark. – Megnézem lesz e kedved poénkodni, ha elolvasod ezt…

Azzal egy borítékot húzott elő a zsebéből, s egy mozdulattal a fonott hajú fiú kezébe nyomta azt.

– Ez most jött – fűzte hozzá kissé kedvesebb hangnemben.

Luka kíváncsian megfordította a kapott tárgyat. Annak hátoldalán pár kriksz-krakszon kívül semmi sem volt látható. Luka ellenben mégis úgy nézte, mintha minimum a halálos ítélete lenne rávésve.
A fiú nyelt egyet, majd lassú mozdulatokkal kibontotta a borítékot, s előhúzta a benne rejlő lapot.
Harry csodálkozva konstatálta, hogy a papíron semmi szöveg nem volt; a teljes „üzenet” a legkülönbözőbb irányba húzott vonalak összevisszaságából állt. Az egész úgy hatott, mintha egy unatkozó macska karmainak nyomát látná az egyik útjába eső fa kérgén.
Már épp rá akart kérdezni, hogy visszavágásként viccnek szánta-e Mark a dolgot, mikor szeme sarkából Lukára pillantott.
A fonott hajú fiú egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha a kezében tartott levelet egyszerű firkálmánynak tartaná. Acélszürke tekintete merengőn az üzenetbe mélyedt, szeme sort-sorra követett.

Olvas? – csodálkozott el Harry. – Mégis mit?

Újult kíváncsisággal méregette a levél „szövegét”.

-Ezek betűk lennének? Nekem csak egy hallom egymás után dobált vonalnak tűnik.

– Ezt nem gondolhatja komolyan! – hördült fel váratlanul Luka, a teremben lévők nem kis ijedtségére.

A fiú úgy pattant fel az ágyból, mintha valaki felrántotta volna onnan. Dühösen Mark elé pördült.

– Mire véljem ezt?! – morgott a férfira.

– Mielőtt csatlakoznék a lázadáshoz, esetleg megtudhatnám, mi is a felháborodás oka? – nézett fel ártatlan szemekkel a fidelian.

Luka mérgesen fújtatva Mark kezébe nyomta az immáron igencsak gyűrött állapotban lévő levelet.

A férfi halvány mosollyal kisimította azt, majd nekiállt az olvasásnak.

– Mi történt? – kérdezte bátortalanul Hermione. – Kitől jött az a levél?

– Az apámtól… – Luka szinte köpte a szót.

– Mi a baj? – pislogott zavartan a leanfayre Harry. – Ritkán látni téged ennyire zaklatottnak.

Luka lehunyta szemeit, majd vett pár mély lélegzetet, így próbálván nyugalmat erőltetni magára.

– Apám közölte velem, hogy holnap délután értem jön, és hazavisz… – lassan felnyitotta pilláit. – Hivatalosan.

Kijelentése nem érte el a várt hatást, három barátja szótlanul, elkerekedett szemekkel nézett rá.

– Hazavisz? – törte meg végül a csendet Hermione remegő hangja. – De hát még majd két hónap van hátra a tanévből… – zavartan elhallgatott.

– Miért? – nyögött fel Harry is.

Luka már épp válaszra nyitotta volna a száját, mikor Mark váratlanul közbeszólt.

– Kár duzzogni… Ethannek igaza van – mondta a férfi.

– Tessék?! – fordult felé a három fiatal.

A férfi védekezőn hátrább csusszant az ágyon.

– Nem kell egyből a torkomnak esni! – emelte fel kezeit. – Én csak azt mondtam, hogy valószínűleg én is hasonlóképpen cselekednék, mint Ethan… – hallgatósága értetlen tekintetét látva bővebb magyarázatba kezdett. – Egyszerűen kifejezve: aggódik Lukáért. Hisz mégiscsak a fia! Pár hónapon belül ez már a második eset, hogy kis híján Voldemort házicicájaként végezte… Vagy ami még rosszabb, holtan.

– Na de…! – kezdte volna a leanfay, ám Mark egy intéssel belefojtotta a szót.

– A nyakadban függő kristály óriási felelősséget jelent – nézett mélyen a fiú szemébe. – Jól tudom, hogy már nagyon eleged van abból, hogy gyerekkorod óta azt hallgatod, hogy kötelességek így, feladatok úgy, és hogy mások érdekeit mindig előbbre kellett helyezni a sajátodénál… – jelentőségteljesen meglobogtatta a kezében szorongatott levelet. – Ezzel Ethan is tökéletesen tisztában van. Mindannyiunk közül ő értheti meg a legjobban, hogy egy kicsit el akartál szabadulni az a korlátokkal és szabályokkal teli hercegi életedből... Ezért is egyezett bele, hogy idejöhess. Ne nézz így rám! – emelte fel fenyegetően mutatóujját Luka sokatmondó fintora láttán. – Igenis beleegyezett… Fogcsikorgatva, bár, de beleegyezett. Ha nem így tett volna, nem lennél most itt…

– Ez abszordum! – szólt közbe Hermione nem bírván tovább türtőztetni magát.
A lány dühösen becsapta könyvét, majd úgy fordította székét, hogy szembe kerüljön Markkal.

– Igaz, hogy az apja, ráadásul egyben a szülőföldje uralkodója is, de Lukának is vannak jogai – közölte a férfival szárazon. – Már elmúlt tizenhat éves! Joga van a saját életét irányítania!

A fidelian lassan elmosolyodott, majd sokatmondóan Lukára pillantott.
A fiú halkan felsóhajtott, majd lassan megrázta a fejét.

– Sajnos jelen esetben Marknak igaza van – mondta.

Kijelentése egyöntetű megrökönyödést váltott ki mind Hermionéból, mind Harryékből.

– A probléma megint ott kezdődik, hogy embernek nézitek Lukát – pillantott a griffendéles hármasra Mark.

– Nem értem… – nyögte Ron.

– Hogy tudnám a legegyszerűbben elmagyarázni? – tette fel magának a kérdés a fidelian. – Ugye már találkoztatok Ethannel, Luka apjával? – kérdezte.

Harry bizonytalanul bólintott. Immáron gőze sem volt, hová akar kilyukadni a férfi.

– Mit gondoltatok, hány éves? – érdeklődött Mark.

– Luka húga azt mondta, hogy negyvenöt… – kezdte Hermione, de Luka egyből közbeszólt.

– Mark arra kíváncsi, hogy hány évesnek néztétek – morogta. – Eltekintve attól, hogy ki mit mondott.

A három griffendéles zavartan egymásra pillantott, végül Harry mondta ki gondolataikat.

– Úgy huszonkettő-huszonhárom körülinek – motyogta alig hallhatóan.

A fidelian elégedetten biccentett.

– Nem véletlen, hogy annyinak néztétek – széles mosoly ült ki az arcára. – Ez azért lehetséges, mert Ethan egy napot se öregedet huszonkét éves kora óta… És egy jó ideig még nem is fog.

Harry szinte hallotta álla csattanását a padlón.

-Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy…

– Nem vagyunk hallhatatlanok – adta meg a választ Luka, kitalálva gondolatait. – Csak más az öregedési ciklusunk.

– A leanfayek nyugodt körülmények között több mint 200 évig élnek és ebből úgy 150 évig nem öregednek – vette át a szót Mark. – Ez alapján a társadalom másképp látja a felnőttséget is – egy pillanatra szünetet tartott, hogy Harryék megemészthessék az eddig hallottakat. – Az igazat megvallva, még magát Ethant is meggondolatlan fiatalként kezelik, bár lassan már elkezdenek felnőttként tekinteni rá. Luka pedig még egyértelműen gyerek. Ha a ti társadalmatokra akarnám lefordítani a dolgot, akkor olyan nyolc-tíz éves gyerek…

Az említett „gyerek” savanyúan elfintorodott, de egy szót sem szólt, egyértelműen bizonyítván, hogy a fidelian nagyon is igazat beszél.

– Most már értitek? – csapta össze tenyerét a fidelian. – Ethan nagyon is megtehette volna, hogy bezárja a szobájába Lukát, ahelyett hogy hagyja ide eljönni. Ráadásul… – jelentőségteljesen a magában mormogó leanfayre pillantott. – Megígérted, hogy még egy a karácsonyihoz hasonló eset, és szó nélkül visszamész.

A motyogás jól hallhatóan felerősödött.

– A dolgot összességében nézve mondta, hogy Ethannek igaza van – fordult vissza a griffendéles hármas felé Mark. – Csak azért engedte el ide Lukát, mert Dumbledore azt mondta, itt megvédik őt. Mivel már másodjára se sikerült eleget tenni ennek az ígéretnek, így logikus, hogy Ethan egyszer csak megelégeli a dolgot és hazaviszi a fiát. Otthon ugyanolyan esélyei vannak a megvédésére, mint itt…

– Csak az eszközök mások – morogta Luka.

A fonott hajú fiú savanyú képpel huppant vissza ágyára.

– Ráadásul nem elég, hogy elvisz… – dühösen a matracra csapott –, feltétlen muszáj neki mindezt hivatalosan tennie!

Harry meglepetten barátjára pislogott. Már mikor először említette ezt a hivatalos dolgot, már akkor rá akart kérdezni, mégis mi a szöszt jelent ez? A fiú arckifejezéséből és viselkedéséből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy valami nem kellemes ügy lehet.

– Pontosan mit is értetek az alatt, hogy hivatalosan érted jön? – sandított a leanfayre.

Luka lemondóan felsóhajtott.

– Szimplán csak annyit, hogy nem Luka Panthert viszi haza, hanem Ilukin en Avist – felelte, olyan hangnemben, mintha ez magától értetődő lenne.

– Mi a különbség? – pillantott fel a mindeddig makacsul a padlót bámuló Hermione. – A kettő egy és ugyanaz a személy… Te.

A leanfay halványan a lányra mosolygott.

– A dolog nem ilyen egyszerű – rázta a fejét. – Mikor idejöttem akkor csak egy szimpla tinédzser voltam, így megtehettem, hogy az éj leple alatt, titokban jöjjek az iskolába.

– És most mi a különbség? – kérdezte egy emberként a griffendéles hármas.

– Az hogy most Ethan hivatalosan óhajtja elvinni a fiát – adta meg a választ Mark. – A fiát…, a leani trónörököst.

– Ez azt jelenti, hogy… – dadogta Harry.

– Pontosan! – bólintott Luka. – Cicafülek, jókora hírverés, díszkíséret, etikett, miegymás… Pápá nagy titok! – majd kissé komolyabban folytatta: – Immáron az egész suli meg fogja tudni, ki vagy mi is vagyok.