42. Mark
  

Harry némán hápogva a férfire pillantott.

– Tessék?! – nyögte ki végül.

– Jól hallottad – nevetett fel Mark. – Az a nagy szürke-fehér farkas én vagyok.

– Maga animágus?

– Úgy emlékszem azt már tisztáztuk, hogy nem vagyok varázsló – kuncogott a férfi. – A probléma már eleve ott kezdődik, hogy embernek hiszel.

Az utolsó mondat jelentését felfogva Harry furcsa fuldokló hangot hallatott.
Ez a körülmény már akkor világossá kellett volna hogy váljon a számára, mikor kiderült, hogy Mark nemcsak hogy ismeri Lukát, de egyenesen családtagként tekint rá.
Pedig a fonott hajú fiú elmondása szerint a leanfayek hazájában ritka madárnak számít egy ember (pláne egy mugli). Ezen állítást támasztja alá azon tény is, hogy a leanfay faj szinte teljesen ismeretlen, alig tudni róluk valamit.

– Ha nem vagy ember, akkor… leanfay…? – kérdezte bizonytalanul, majd szinte azonnal meg is adta a választ magának. – Nem. Az nem lehet, hisz nem macska, hanem farkas.
Mark elégedetten elmosolyodott.

– Örömmel látom, hogy végre elkezdted használni az eszedet.

Sóhajtva feltápászkodott a földről, s nekiállt visszapakolni hátizsákjába, miközben csak úgy mellékesen megjegyezte:

– Az igazat megvallva, nem is várható el tőled, hogy tudjad, mi vagyok… A fidelianoknak eddig sikerült megőrizniük a titkukat, még a varázslók előtt is. Azt se tudják, hogy létezünk.

– Fidelianok? – ismételte Harry. Nyelve időnként megbotlott a számára újszerűnek ható szóban. – Maga egy fidelian?

– Egy farkas-fidelian – helyesbített Mark.

– Többféle is van? – fintorodott el a griffendéles fiú.

Mark kuncogva becsatolta hátizsákját, majd elégedetten fújva felegyenesedett.

– Rengeteg fidelian faj van – nézett Harryre.

 – A fidelian jelentése: vigyázó, megbízható – magyarázta a férfi, mintha könyvből olvasná. – Többféle létezik belőlük. Egy bizonyos fajra vigyáznak, őket képviselik. Két alakban tudnak megjelenni: emberi alakban, és az általuk képviselt faj alakjában.

– Tehát ezért képes úgy kinézni, mint egy farkas – bólintott Harry, jelezvén kezdi érteni a dolgot. – Csakhogy maga legalább háromszor nagyobb egy átlagos ordasnál.

– Azért mert a hozzám hasonlók dolga, hogy megvédje a képviselt fajt. Jelen esetben a farkasokat.

A griffendéles fiú elgondolkozva túrt bele örökké kócos hajába.

– Egyszerűen hihetetlen, hogy még senkinek se tűntek fel a fidelianok – motyogta maga elé. – Pláne, hogy ráadásul ennyiféle van belőlük…

– Mert leginkább emberi alakban találkozhatsz velünk – szólt közbe Mark. – Ha mégis valaki eredeti alakjában látna egy fideliant, sokszor összetéveszti mással. Minket például a vérfarkasokkal.
Harry hümmögve bólintott. Földre szegezett tekintettel emésztgette az imént hallottakat.

– Jól vagy? – csendült fel mögötte Mark aggódó hangja.

– Semmi bajom – legyintett a griffendéles fiú, majd váratlanul felkapta a fejét. – Nem kellene inkább Lukával foglalkoznia? – ijedt pillantása oda-vissza járt a leanfay és Mark között. – Nagyon rossz bőrben van. Lehet, hogy…

– Pár nap és kutya baja – vágott közbe mosolyogva a férfi. – Csak teljesen ki van merülve… Egy ideig biztos nem lesz vele gondunk, nem hinném, hogy két napnál előbb felébredne. Alig maradt ereje… Ezért is nem gyógyultak még be a sebei.
Harry meglepetten barátjára pillantott. Mindeddig nem tudta megmondani, mi volt olyan furcsa a leanfayben, mi zavarta őt annak megjelenésében. Csak most hogy Mark nyíltan rámutatott, most kezdte el igazán összerakni a dolgokat. Az érzelmeit uraló pánik miatt eddig nem is vizsgálta meg komolyabban a fonott hajú fiút.

– Amint ágyba kerül, két-három nap alvás után, olyan lesz, mintha mi sem történt volna – folytatta a férfi, miközben a hátizsák pántjával szöszölt.
Felpillantva egyből arcára fagyott a mosoly. A fölötte álló Harry átható, zöld tekintete torkára forrasztotta további mondanivalóját.

– Máskor is csinált már ilyet Luka? – hangzott fel a griffendéles fiú csendes kérdése. – Ezért olyan biztos benne, hogy semmi komolyabb baja sincs, egyszerűen csak kimerül.
Mark elcsigázottan felsóhajtott, majd lassan bólintott.

– Kétszer – emelkedett föl táskája mellől. – Tizenhat év alatt eddig kétszer sikerült annyira kiborítani Lukát, hogy elvesztette az önkontrollját – fanyar fintor ült ki arcára. – Bár most egész jól megúsztátok. Semmi okotok nem lehet a panaszra… Végül is egyben maradt az épület…
Harry elkerekedett szemekkel meredt a férfire.

Biztos, hogy jól értette, mire akar utalni? – cikázott agyában a kérdés.
A fidelian, mintha csak tudta volna, hogy mi jár a fiú fejében, halványan biccentett.

– Ha Luka feldühödik, általában kő-kövön nem marad... A földdel tesz egyenlővé mindent maga körül – elgondolkozva megvakarta füle tövét. – Igazából nem is értem, most miért nem így történt.

Ha Mark nem is de Harry tökéletesen tudta a választ erre a kérdésre.

 
Ő volt az ok, amiért Luka nem rombolta földig a házat, ahol fogva tartották őket. Maga se tudta hogyan, de valahogy sikerült a leanfayt visszarángatnia a valóságba.
Elmélkedéséből egy, a környék csendjét felverő, elnyújtott hangú vonyítás szakította ki.

Ijedten felkapta a fejét, s kérdőn Markra pillantott.

– Azt hiszem ez a végszónk – morogta a fidelian. – Ideje továbbállni, ugyanis nemsokára ideér néhány hívatlan vendég.
Egy könnyed mozdulattal Harry felé hajította hátizsákját.

A fiú automatikusan elkapta a karjai közé dobott táskát.

– Ezzel mit csináljak? – pislogott meglepetten az előtte álló férfire.

– Vedd fel légy szíves! – válaszolta Mark sürgetően. – Eddig Vihar hozta, de egyértelműen kijelentette, hogy a továbbiakban nem hajlandó málhásállatot játszani.

– Kijelentette? – ismételte Harry hitetlenkedve, miközben a háttérben tébláboló fehér farkasra pillantott. – Úgy érti, elmondta, mit akar?

A fidelian válasz helyett csupáncsak sejtelmesen elmosolyodott.

– Farkas volnék, nemde? – szólalt meg végül. – Elég nagy szégyen lenne, ha nem értenék szót a saját fajtársaimmal – a griffendéles fiú nem kis ijedtségére, váratlanul összecsapta a tenyerét. – Na, de most nem érünk rá a csevegésre, pár perc és sarkunkban lesznek!

Mark lassan föld felé fordította fejét és lehunyta szemeit.

Harry kis híján felsikoltott meglepettségében, mikor a férfi teste és feje váratlanul nyúlni kezdett, majd sűrű szőr jelent meg az arcán, a testén és a karmos manccsá alakult végtagjain. A fiú pár pillant múlva már egy hatalmas, lónyi méretű farkassal szemezett.
Sűrű szürkés-fehér bundája, mélybarna szemei voltak. Izmos teste, óriási mancsai és villogó fogai látványára bárkiben meghűlt volna a vér.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy ugyanaz az ordas állt előtte, amelyik a pincében is a segítségére sietett.
Habár Mark nyíltan kijelentette, hogy ő volt az a hatalmas farkas, azért mégis más helyzet volt szemtől-szembe átélni a valóságot. Ez valahogy immáron visszavonhatatlanná tette a tényt, és a tudatalattijában bujkáló bizonytalanság is egy csapásra szertefoszlott.

– Mehetünk? – szólalt meg Mark hangján az óriási állat.

Harry automatikusan hátralépett egyet, majd mikor rájött mit is tett, tagjait megmakacsolva egyből vissza is lépett.

– Tudom, tudom… – csóválta fejét játékosan a farkas, a srác reakcióját látva.

 – Nagy vagyok…, szőrős…, és szép fehérek a fogaim.

Viccelődő szavai elérték hatásukat. A griffendéles fiú szorongása egy csapásra megszűnt. Mosolyogva a hátára kapta a fidelian zsákját és tétovázás nélkül az ordas felé indult.

– És mégis hová megyünk? – kérdezte. – És leginkább hogyan?

– Visszaviszlek titeket a Roxfortba – felelte Mark. – Igen, jól hallottad… Viszlek… – fojtotta Harrybe a szót. Sóhajtva lehasalt a fűbe. – Így jóval gyorsabban haladunk.
Újabb sürgető vonyítás zengett át az erdőn. Úgy tűnt egyre szűkösebb a rendelkezésre álló idő.

– Valahogy próbáld meg Lukát felhúzni a hátamra, aztán te is ülj fel! – hadarta izgatottan a fidelian. – Alig 10 perc múlva utolérnek minket, és ha ez megtörténik, nem hiszem, hogy most olyan „könnyedén” szabadulnánk.

Harry sietős léptekkel a mozdulatlanul fekvő Lukához rohant. Előbb ülő helyzetbe húzta a fiút, majd karját annak derekára fonva megpróbált felállni.
Első próbálkozásra nyekkenve zuhant vissza a földre, kis híján ráesve a semminő reakciót nem mutatató leanfayre.
Harry meglepetten barátjára pislogott.
A fonott hajú fiú nehezebb volt, mint aminek látszott. Ráadásul az se könnyítette meg a dolgát, hogy élettelen bábuként viselkedik.
Vett egy mély levegőt, majd fogát összeszorítva talpra küzdötte magát, s meg-megrogyó léptekkel a farkashoz vonszolta erőtlenül szuszogó terhét.
Utólag kénytelen volt rájönni, hogy a leanfay felállítása semmi nem volt ahhoz a procedúrához képest, amellyel valahogy a lónyi méretű farkas hátára rángatta Lukát.
Több mint öt percébe került, mire önmagát is, és barátját is Mark hátán tudhatta.
A fidelian óvatosan felállt, majd hagyott pár pillanatot, hogy az új helyzet fényében elhelyezkedhessen Harry.
– Igazán nem akarok okoskodónak tűnni… – szólalt meg a farkas. Hangjából egyértelműen kiderült, hogy mosolyog. – De nem egyszerűbb lett volna valamilyen bűbájjal lerendezni ezt a herce-hurcát? Végül is varázsló vagy, gondolom nem nagy dolog ez neked.
Mark valószínűleg nevetve vetette volna magát a földre, ha láthatja a fiú reakcióját.
A griffendéles srác pár másodpercig úgy ült a fidelian hátán, mintha villám csapott volna bele. Arckifejezéséről regényt lehetett volna írni.
Legszívesebben felképelte volna magát… Jó erősen.
Hogy nem jutott ez eszébe? Egy locomotor-ral könnyedén Mark hátára lebegtethette volna Lukát. Az egész nem tartott volna tovább egy percnél, nem is beszélve fáradtságról!
Gondolataiból a hirtelen meglendülő Mark raisztotta fel.
A farkas, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, váratlanul az erdő felé vette az irányt.
Mozdulata nyomán Harry előbb kis híján lezuhant a hátáról, mikor meg végre sikerült visszanyernie az egyensúlyát, akkor meg az eszméletlen Luka „indult” önálló útjára.
A griffendéles fiú kénytelen volt belátni, hogy az utazás ezen módja nem sok jót ígér.
Fogalma sem volt mibe kapaszkodhatna. A farkas szőre folyton kicsúszott a ruhájába tépő gallyak, az arcába csapó ágak, és a kidőlt fatörzsek fölött átlendülő fidelian gyomorforgató ugrásai.
Luka fölött áthajolva, olyan szorosan rásimult a farkas hátára, amennyire ez csak lehetséges volt.
Annyira szorította az állat oldalát, hogy lábizmai fájdalmasan begörcsöltek, és már-már félő volt, hogy eltöri Mark egy-két bordáját.

– Mikor érünk oda? – dünnyögte a farkas szőrébe.

– Ha minden jól megy, hajnalra már ott leszünk – hangzott a válasz.

– Hajnalra? – emelkedett kicsit följebb Harry.

 – Ezzel elkerülhetjük a kíváncsi tömeget is.
Meg azt, hogy kidobjam a taccsot! – tette hozzá gondolatban a fiú, de ezt jobbnak látta nem hangosan kimondani.
Mark hümmögve bólintott, majd fejét felszegve gyorsított a tempón.
Vihar lihegve loholt óriási társa nyomában. Szemlátomást nem villanyozta fel az ötlet, miszerint újra vissza kell mennie abba az emberektől nyüzsgő kastélyba.
Fenyegető erdőket, holdfényben fürdőző végtelen zöld mezőket, éles sziklákkal tűzdelt hegyeket hagytak maguk mögött.
Útjukat sötétben figyelő szempárok követték végig. Nesztelenül lépdelő mancsok, kíváncsian hallgatózó fülek, fürkészőn remegő orrcimpák, tettre kész tűhegyes vigyázták biztonságukat.
Gazdáik üdvözlésként halkan morrantak egyet, amikor elhaladt rejtekhelyük mellett náluk háromszor nagyobb társuk, hátán a két kimerült tinédzserrel, útban a biztonságot és meleget adó roxforti kastély felé.