41. Pánik
  

Harry életében nem látott még ekkora állatot. A hatalmas ordas teljesen betöltötte a már önmagában sem csekély méretű lyukat a falon.

A mélybarna szempár pár röpke pillanat alatt felmérte környezetét, különösen hosszan elidőzve a földön kuporgó két fiún és a velük szemben kivont pálcával álló Lucius Mafoyon.

A szőke hajú férfi elkerekedett szemekkel viszonozta a pillantást. Úgy tűnt nem is igazán hiszi el, amit lát.

Majd a halálfaló viselkedése az egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott. Halk nevetést hallatott, s pálcáját leeresztve újra végigmérte a lónyi méretű farkast. Immáron mosolyogva.

– Haran! – szólt hátra az Idomárnak könnyed hangon. – Úgy tűnik, az egyik embered elhagyta az ölebét!

A pár lépéssel mögötte álló férfi néma értetlenséggel Malfoy felé fordult.

– Lucius… – dadogta. Egész testében remegett. – A csapatom a macskafélékre specializálódott. Egyikünknek sincs közülünk farkasa… Se kicsi… se nagy…

Mondatai hallatán kisebb pánikroham söpört végig a teremben lévőkön.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy az a nagy dög nem a ti irányításotok alatt áll? – villantotta tekintetét az Idomárra Malfoy. – Biztos vagy te ebben? – kérdezte reménytelin.

A kecskeszakállas férfi reszketve bólintott. Korábbi fennköltségének és gőgének immáron nyoma se volt.

Harry lélegzetvisszafojtva figyelte hol a halálfalókat, hol a különös állatot. Csak reménykedni tudott benne, hogy a farkas az előbbieket finomabb falatnak tartja, mint két elgyötört tizenhat évest.

A nagydarab állat fenyegető morgás kíséretében lassan belépkedett a terembe, nyomában egy jóval kisebb farkassal.

Ez utóbbiban Harry meglepetten ismerte fel Vihart, Luka önkéntes őrangyalát.

A nem csekély méretű hófehér ordas aranyos plüssállatnak tűnt az előtte lépkedő óriási méretű fajtársa mellett.

Vihar váratlanul előretrappolt, s pár ugrással a két fiatal mellett termett. Már-már nevetve Harryre hunyorgott, miközben fejével megbökte a fiú kezét.

Az állat hegyes fogai között egy sötét bot pihent nyugodtan, szemlátomást arra vártan, hogy Harry elvegye onnan.

– Most akarsz játszani? – kerekedett el a griffendéles fiú szeme. Keze automatikusan a felkínált tárgyért nyúlt. – Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkal…

Hirtelen elnémult. Pislogva az ujjai közt szorongatott botra meredt.
Immáron biztos volt benne, hogy álmodik.

Tenyerében nem más, mint a varázspálcája pihent.

Lassan elmosolyodott, majd kezét vigyorogva az állat hófehér szőrébe fúrta.

– Köszönöm! – motyogta.

Vihar halkan morrant egyet, s ugyanakkor figyelmeztetően arrébb lépdelt.

Harry, mint aki mély álomból ébredt, szaggatott mozdulatokkal felemelkedett.
Olyannyira nehezére esett a tüdejébe némi levegőt préselni, mintha kötelek tekeredtek volna mellkasára.

Az óriási farkas már nem volt az ajtóban (pontosabban mondva annak helyén XD ). Nem... Immáron előtte magasodott teljes valójában. A durva szürkés-fehér bunda, az izmos test, lapátnyi mancsok és kivillanó fogak látványa, mind hozzájárult ahhoz, hogy Harry ujjai megfeszüljenek varázspálcáján.

– Stupor! – hangzott el egy átok, ám nem az ő szájából.

A bűbáj kimondója Lucius Malfoy volt. A tejfelszőke hajú férfi elszántan próbálta visszaszerezni az uralmat az igencsak groteksszé váló helyzet fölött.

Nem tudni, hogy átkával kire is szándékozott célozni, ám egy biztos volt. A vörös fénycsóva a Harry elé ugró óriási farkas oldalának csapódott, majd halvány vörös szikrákat szórva semmivé oszlott.

– Büdös korcs tűnj el az útból! – ordította Malfoy, miközben újabb és újabb kábító átkot szórt a mozdíthatatlan sziklaként álló ordasra, eredménytelenül.

Harry akaratlanul is elmosolyodott.

No lám csak!Íme a bizonyíték, hogy Lucius tényleg „sötét” varázsló… – nevetett fel gondolatban. – Már az első évesek is tudják, hogy egy ekkora méretű lény elkábításához, legalább három ember egyidejű átka szükséges.

A hatalmas farkas megelégelvén a halálfaló sorozatos támadását, fenyegető morgással a férfi felé vetette magát.

Hörgő vakkantások, elfojtott sikolyok, fájdalomteli üvöltések, földrengésszerű morajlás, vérfagyasztó vonyítás, tompa csattanások...

Ennyi volt csupán, amit Harry felfogott a pár másodperc alatt leforgó jelenetből. Feje kínzó fájással reagált az örvénylő szín- és hangkavalkádra.

Egész testében remegett, s habár csak az imént sikerült talpra állnia, meglepetten tapasztalta, hogy ismételten a hideg földön kucorog.

Dühösen fújva rázta meg a fejét, mint valami víztől megszabadulni kívánó kutya.
A szédülés, habár nem múlt el, de enyhült valamelyest, s a világ újra kinyílt előtte.
Nem hiszem el! – füstölögött magában. – Elájultam pár másodpercre…! Más magyarázat nincs arra, hogy gőzöm sincs, miként kerültem a földre.

Lassan felpillantott. Smaragdzöld szemei mohón kutatatták környezetüket, onnan remélvén a választ gondolataiban újra- és újra felbukkanó kérdésre: Mégis mi történt?

Kezeinek remegése felerősödött, torka ismételten elszorult mikor is felfogta az elé terülő látványt.

Mégis mennyi ideig nem volt magánál?!

Olyan érzése volt, mintha valaki titkon egy zsupszkulcsot nyomott volna a kezébe, ugyanis az íriszébe hatoló kép még csak nyomokban sem hasonlított arra, ami eszmélete utolsó emlékmorzsájába beivódott.

Komoran fölé hajoló fák, kísértetiesen suttogó levelek, fenyegetően zörgő bokrok sötét körvonalai keretezték a hátteret.

Egy erdő kellős közepén volt!

Megrázta fejét, remélve, hogy ezzel kitisztul látása.

Ám hiába. Maradtak a fák és bokrok, nyoma sem volt pincének, falaknak, és halálfalóknak.
A váratlanul megzizzenő fű és a halk, surranó léptek zaja üstdobverésnek tűnt az ijedtségtől felerősödő hallásának.

Erőlködve nyelt egyet, így próbálván kiszáradt torkát némiképp megnedvesíteni. Szaggatott mozdulatokkal az arcához emelte kezét, majd egy jó erőset rácsapott.
Nem álmodta! Ez a valóság!

A komor valóság volt, hogy az ébenfekete, kócos hajú fiú egy sötét erdő közepén ücsörgött, fél tucat farkas társaságában.

Hat fenyegető szempár meredt rá. Hat néma viccsorra húzódó pofa, számtalan kivillanó tűhegyes fog…

MÉGIS MI TÖRTÉNT?!

Zihálva maga aláhúzta lábait, majd csigalassúságnak tűnő mozdulatokkal, óvatosan megpróbált arrébbcsúszni, minél távolabb a bernáthegyi méretű állatoktól.
Remegő kezei váratlanul valami puhába ütköztek.

Tüdeje szinte felrobbant a visszatartott levegőtől, miközben szaggatott mozdulatokkal az „akadály” irányába fordította a fejét.

Szemei duplájára nőttek mikor is felfogta, mibe is ütközött.

Közvetlenül mellette Luka mozdulatlan alakja feküdt.

Ha ő rossz helyzetben volt, akkor fogalma sem volt mit lehetne a leanfayre mondani.
A fiú nemes egyszerűséggel szörnyű állapotban volt. Arcára s ruhájára piszok és vér barnás keveréke ragadt. Testét élénkpiros vágások és horzsolások tarkították. Nyakán haragosvörös csík mutatta az Idomárok övének korábbi helyét.

Szaggatott, felületes légzése nyomán lágyan megrezdültek a szemébe hulló éjfekete hajtincsek.

Harry ijedtségtől zihálva közelebb húzódott barátjához.

Meg fog halni! – sikította egy hang a fejében. – Ő is meg fog halni és megint az én hibám lesz! Miért van az, hogy mindenkit megölök magam körül?!

Az egyik farkas kivált a többiek közül, s kíváncsian szimatolva a két fiú felé indult.

– NEEEEE! – üvöltötte Harry teljes tüdejéből, s mindeddig kezében szorongatott pálcáját az állatra szegezve egy vörös fénycsóvát küldött a meglepett ordas felé, s hajszál híján el is találta azt.

– Hagyjátok abba! – csattant fel váratlanul egy erélyes hang. – Semmi értelme egymás megtámadásának!

Az egyik közeli bokor hosszúkás levelei megrezdültek, majd egy magas férfi lépett elő sötétzöld növény takarásából, nyomában Viharral.

A negyvenes évei végén járó idegen mélybarna szemei dühösen pásztázták a furcsa társaságot.

– Nem megmondtam nektek, hogy maradjatok a háttérben? Nem hiányzik neki még a ti látványotok is! – állt meg szétvetett lábakkal a fiúk köré gyűlt farkasok előtt. – Elhiszem, hogy kíváncsiak vagytok, de nem ez a legmegfelelőbb alkalom a barátkozásra.

A férfi mellett nyugodtan ücsörgő Vihar helyeslően morrant egyet.

Pár pillanatig néma csend borult a környékre, majd a hat kíváncsiskodó lassan az erdő sötétje felé vette útját, magára hagyva a két fiatalt a különös jövevénnyel és Viharral.

– Jobban vagy? – lépett Harry mellé az idegen.

A kócos hajú fiú döbbenten a fölötte álló férfire pislogott.

– Mi folyik itt? – fakadt ki hirtelen. Szemei kétségbeesetten villantak ide-oda. – Mi történt? Hol vagyok? – zihálva talpra küzdötte magát. – Ki maga?

– Nyugi! – tette a vállára kezét a furcsa férfi. – Semmi baj! Barát vagyok! – finoman visszanyomta a fiút a földre. – Nyugodj le! Lélegezz mélyeket! Csak nemrég volt egy elég komoly pánikrohamod…

– Tessék!? – kerekedett el Harry szeme. – Hogy mim?

– Pánikrohamod – hangzott a nyugodt válasz.

A férfi pár lépéssel Luka mellett termett. Hátizsákját a földre dobván, két kulacsszerű üveget, és egy furcsa kendőt húzott elő a feneketlennek tetsző táskából.

– Ha megtudja, hogy mire használtam… – motyogta alig hallhatóan, miközben vizet lötyögtetett a világos anyagra, s nekiállt az eszméletlen leanfay arcának és sebeinek tisztításához.

Harry elkerekedett szemekkel figyelte a jelenetet. Szíve vad dübörgése lassan csillapodni látszott, és mintha a gyomrát szorító érzés is enyhült volna. A férfi jelenléte különös módon megnyugtatta.

– Pánikrohamom volt? – kérdezte. Hangjába immáron kíváncsiság és nem tömény kétségbeesés vegyült. – Mégis mi történt? – érdeklődve körbepillantott. – Hogy kerültünk ide? Mit keresnek itt a farkasok? Hol vannak a halálfalók? Na és az nagy dög?

A férfi prüszkölve felhorkant.

– Szerintem igyál előbb egy kis vizet! – nyomta a fiú kezébe az egyik kulacsot. – Mindent elmagyarázok…

Harry enyhén remegő kézzel elvette a felkínált üveget, s nagyot húzott belőle.

– A legjobb, ha a legelején kezdem – motyogta férfi. Nekiállt a bevizezett kendő még tiszta részeit módszeresen csíkokra szaggatni. – Mivel még nem volt alkalmam a bemutatkozásra, így úgy helyes, ha azzal indítok… A nevem Mark Moran – nyújtotta szabad kezét a meglepett fiú felé. – Hívj csak nyugodtan Marknak!

– Harry… – rázott kezet a férfivel. – Harry Potter.

Mark lassan elmosolyodott.

– Sokat hallottam már rólad – tekintette az erőtlenül szuszogó Lukára vándorolt. – Ilukin nagyon sokra tart.

– Honnan ismeri Lukát?

– Ha úgy tetszik a tanára vagyok… – majd Harry fintorát látva a férfi nevetve hozzátette: – De hogy Lukát idézzem, én vagyok a tiszteletbeli nagybátyja is.

– Tiszteletbeli nagybátyja? – értetlenkedett a griffendéles.

Mark fásultan legyintett.

– Most nem ez a fontos.

Időközben sikeresen feldarabolta a jobb napokat is látott kendőt, majd az így kapott csíkokkal nekiállt a leanfay karján húzódó komolyabb vágásokat bekötözni.

Harry türelmesen megvárta, míg befejezi az első csík feltekerését, ám mikor látta, hogy a férfi a következőért nyúl, váratlanul kifakadt.

– Elmondja végre, hogy mi történt, vagy álljak neki barkóbázni? – kérdezte szemrehányóan.
Mark nem zavartatva magát, nyugodtan folytatta Luka ápolását.

– Mikor a „nagy dög” hívására megjelent a picében egy tucatnyi farkas, a halálfalók kétségbeesésükben nekiálltak minden mozgó dologra átkokat lőni – magyarázta. Harry szívesen megkérdezte volna, hogy ezt ugyan honnan tudja, de úgy döntött inkább csöndben marad, mert a végén tényleg találgathat. – Az egyik bűbáj viszont téged talált el – folytatta Mark, miközben gyakorlott mozdulatokkal kitisztította az előtte fekvő leanfay hátát átszelő mélyebb vágást. – Először azt hittem megdermedtél te is, mint néhány megátkozott farkas. Majd egy percen át csak álltál és magad elé meredtél, aztán hirtelen kiabálni kezdtél és válogatás nélkül rátámadtál mindenkire… Előbb puszta kézzel, majd varázslattal – savanyúan elfintorodott. – A segítségedre siető farkasok közül hármat te kábítottál el.

Harry döbbenten pislogva bámult a férfire.

Semmire se emlékezett a Mark által elmondottakból. Pedig ha igaz, akkor úgy viselkedett, mint aki elveszítette józan eszét.

Szemlehunyva próbált valami választ találni a történtekre… Vagy legalább egy emlékmorzsát.
Pillái hirtelen felpattantak, s mohón Mark felé fordult.

– Mi volt az átok, ami eltalált? – szegezte a férfinek a kérdést.

– Tessék?

– Milyen varázsszót használtak a halálfalók?

Mark elgondolkozta vakarta meg a fejét.

– Volt ott minden – motyogta. – Lássuk csak… Stupor, flavia, allego, malu visium…
Harry minden egyes szó elmondása után hümmögve bólintott, ám az utolsó átok hallatán, hirtelen felkiáltott.

– Malu visium? – csapott a földre. – Ez az!

– Mi olyan különleges benne? – nézett a fiúra félrebiccentett fejjel Mark.

Harry kissé meglepetten viszonozta a pillantást.

– Maga nem varázsló – nem kérdés volt, megállapítás.

– Eltaláltad – vont vállat amaz. – Szóval mi olyan különleges benne?

– Szerintem ön is egyből rájön, ha meghallja a népi nevét… – Harry smaragdzöld tekintetét fáradtan az égre emelte. – Lidércnyomás.

A férfi biccentett jelezvén kezdi érteni, mire is akart utalni a srác.

– Egyszerűen kifejezve az átok előhozza a legmélyebb félelmeket – folytatta a griffendéles fiú. – A megátkozott személy szó szerint a saját árnyékától is megijed. Még az olyan ártalmatlan lényekben is mint egy apró hangya halálos fenyegetést vél felfedezni… – az utolsó szavakat szinte már suttogva mondta ki.

Pillantását a földre szegezve, idegesen tépkedni kezdte a fűszálakat. Lassan, egyesével.
Mark egy ideig sajnálkozva figyelte, majd váratlanul újra a fiú kezébe nyomta a kulacsot.

– Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy – mondta. Hangjába gyengédség és megértés vegyül. – A nem épp rózsás lelkiállapotod, és az átok együttes hatása okozhatta a pánikrohamot – gondolkodott hangosan. – Bárki hasonlóan reagált volna. Sőt még rosszabbul.
Harry némi tétovázás után az üvegért nyúlt, majd hálás mosollyal belekortyolt.

– Örülök, hogy már jobban vagy – borzolta fel a fiú amúgy is kócos haját Mark. – Az igazat megvallva, komolyan aggódtam érted – pár pillanatra szünetet tartott, mintha azon gondolkodott volna, hogy folytassa-e: – Nem tudtál magadról és a körülötted lévő dolgokról. Annyira kétségbe voltál esve, hogy még levegőt venni is elfelejtettél… Ha nem pofozlak fel, belehaltál volna a légszomjba.

Harry érezte, amint arca felfórosodik, ugyanakkor a szívét is megnyugtató melegség töltötte el. Egy kezén meg tudta számolni azokat a felnőtteket akik törődtek a hogylétével.

– Az a legironikusabb az egészben, hogy az átkot valószínűleg annak a nagy dögnek szánták – morogta.

Mark a betegápolást félbeszakítva szeme sarkából a fiúra sandított.

– Ezt honnan veszed? – kérdezte.

– A lidércnyomás átok már vagy 100 éve kiment a divatból. Még régen használták a nyájat őrző varázslók a ragadozók elriasztására – pár pillanatra elmerengett. – Csodálom, hogy valamelyiküknek eszébe jutott – motyogta. – Biztos az az idegesítő Idomár volt.

– Ragadozók elriasztására használták? – mosolyodott el sokatmondóan Mark. – Akkor azért alkalmazta azt az átkot. Azt hitte, ezzel megállíthat minket, ha már a drágalátos nyakörve nem volt kéznél…

– Minket? – ismételte Harry. – Maga is ott volt? Mugli létére bemerészkedett egy varázslókkal és farkasokkal teli épületbe?

Mark fintorogva csóválta meg a fejét.

– Tudod csalódtam benned – emelte mélybarna tekintetét a griffendéles fiúra. – Én úgy hallottam te egy élelmes fiatalember vagy, főleg ami a rejtélyek megoldását illeti.

A srác szemöldökráncolva Markra meredt. A férfi szeme furcsán ismerősnek tűnt számára, de hiába törte a fejét, nem tudott rájönni honnan.

– Miként találtalak meg titeket? Honnan tudom, mi történt annak a romos ház pincéjében? – recitálta Mark. – Miért közlekedek zavartalanul farkasok között? Miért tűri Vihar egy szó nélkül, hogy azt csináljak Lukával, amit akarok? Miért…?

– Nem értem hova akar kilyukadni – vágott közbe Harry, félbeszakítva a furcsa felsorolást.
Zavara nőttön-nőtt. Fogalma sem volt mire fel ez sok kérdés. Mintha a férfi saját „barát mivoltát” akarná megkérdőjelezni. Mégse bízhat benne?

Mark látványosan felsóhajtott.

– Szerintem az elmúlt órák hatása miatt lehet, hogy egy ilyen egyértelmű tényt nem veszel észre. Minden kérdésre egyetlenegy válasz van… – szája széles mosolyra húzódott. Gesztenyeszín tekintete játékos csillogással telt meg. – Az a „nagy dög” ÉN vagyok.