39. Nem!
  

Hangtalanul, centiről-centire haladt.

Visszafojtott lélegzete, majd felrobbantotta tüdejét. Teste szorosan a falhoz tapadt. Remegő kezei bizonytalanul csúsztak a durva köveken egyre csak előre.

A folyosó sötétéjét csak imitt-amott szakította meg egy-egy fáklya pislákoló lángja.

Fogalma sem volt, mit tehetne. Nem volt meg a pálcája. Ő maga éhes és fáradt volt. Nem ép a legjobb kilátások, ha arra gondolunk, hogy épp egy csapat halálfalóval készült farkasszemet nézni!
Ám ezeket a gondolatokat agya egy távoli zugába száműzte.
A ketrecből is kijutott valahogy. Nemde? Majd ha megtalálja Lukát, akkor aggódik a továbbiak miatt!

A folyosó fojtogató csendjét hirtelen fájdalmas kiáltás törte meg.
Harry elkerekedett szemekkel megdermedt. Az iménti hang nagyon is ismerősnek tűnt számára.

– Luka… – suttogta maga elé.

Lépteit megszaporázva folytatta útját. Nem kellett messzire mennie.
A folyosó pár méter után elágazott. Harry tétovázás nélkül balra fordult, majd pár percnyi nesztelen osonás után egy félig nyitott ajtó előtt megállt.

– Látod? – az Idomár hangja durva károgásként hatolt a fülébe. – Ezt csak magadnak köszönheted.

Egy éles csattanás, majd egy újabb fojtott hangú kiáltás zengett végig a folyosón. Harry vett egy mély lélegzetet, és óvatosan belesett az ajtórésen.

Egy feltehetőleg hatalmas terem egy része úszott látómezejébe.
Az ajtótól pár méterre egy tagbaszakadt halálfaló állt, kárörvendően vihogva. A férfi helyzetéből arra lehetett következtetni, hogy eredetileg az ajtó előtt őrködött, de később egyre inkább beljebb ment a terembe, hogy közelről élvezhesse az ott folyó „mulatságot”.
A „látványosságot” egyértelműen a terem közepén kuporgó fiú szolgáltatta.

A fájdalmasan reszkető leanfay fölött az oly méltán gyűlölt Idomár tömzsi alakja magasodott, fensőbbsége teljes tudatában.
Furcsa ostora ezúttal kezében virított, s nem átalkodott használni is azt.

– Hányszor kell még belédvernem, hogy mégis KI ITT AZ ÚR? – üvöltözte a férfi, élénken mutogatva a lábán húzódó karmolásra.
Ostorra a levegőbe emelkedett, majd kíméletlenül lecsapott. Feltehetően nem először.

A félméteres, ujjnyi vastag bőrszíj különös fénnyel felizzott, majd szemlátomás elvékonyodott és megnyúlt, mielőtt áldozata húsába mart volna. A kísérteties csattanást Luka újabb jajkiáltása követte.
A fiú, fejét vágásokkal teli kezei közé fúrta, s a lehető legkisebbre összegömbölyödött, a legminimálisabbra csökkentve ezzel a támadási felületet.

Harry agyára a másodperc törtrésze alatt vörös köd ereszkedett.
Nem törődve a következményekkel, dühösen belökte az ajtót, magára vonva ezzel a bennlévők figyelmét.

Vak szerencse, vagy a sors? Nem tudni melyik kísérte tetteit, de a súlyos tölgyfaajtó a falról visszapattanván egyenesen telibetalálta a fiú felé vetődő halálfalót.

Harry, nem törődvén az ájultan összerogyó gorillával, egyenesen az Idomárra vetette magát. A meglepett férfit teljesen lebénította a csodálkozás, így még esélye se volt a védekezésre, a puszta kézzel nekirontó fiúval szemben.

Harry erejét megsokszorozta vak dühe, melyet barátja szenvedésének látványa váltott ki belőle. Lendülete gyorsvonat módjára dőltötte le lábáról a támadásra nem számító halálfalót.

Az Idomár úgy vergődött a hideg kövön, mint valami partra vetett bálna. Kezeit védekezően emelte maga elé, így próbálván távol tartani magától a fúriaként támadó fiút. A pár lépésnyire kuporgó Luka elkerekedett szemekkel figyelte a furcsa „küzdelmet”. Úgy tűnt, elszántan győzködi magát arról, hogy hallucinál.

Harry időközben magán kívül üvöltve püfölte a halálfalót, ahol csak érte. Dühének vörös ködén át, halványan érzékelte, amint mozgolódás támad a terem másik végében. Tekintete az Idomár övére vándorolt. A férfi varázspálcája csalogatóan hunyorgott a kígyóbőr szíj alatt.

Harry úgy nyúlt a sötét ébenfapálca után, mint fuldokló a mentőövért. Ám ujjai alig értek a furcsán érdes fához, mikor egy hideg hang közvetlenül mögüle felkiáltott.

– Capitulatus!

Az Idomár pálcája halványan felizzott, majd gazdája övéből kicsusszanva métereket repült. Gúnyos koppanással ért földet a távolban, menthetetlenül elérhetetlenné válva ezzel.

– Azonnal szállj le onnan! – hangzott a hideg hang újabb parancsa.
Harry szaggatott mozdulatokkal lemászott a megtépázott halálfalóról.
Elszánt tekintete a hang tulajdonosára villant.

Lucius Malfoy szikár alakja fenyegető jéghegyként tornyosult előtte.

– Potter! – sziszegte a férfi.

Hideg szürke szemei, gyűlölettel telten fürkészték a fiút.
Hihetetlen, hogy mekkora különbségek lehetnek két azonosnak látszó írisz között! – villant Harry agyába, miközben dacosan állta a férfi tekintetét.

Mögötte az Idomár nyögve lábra tornázta magát.

– Már egy védtelen gyerekkel se bírsz el, Haran? – kérdezte gúnyosan Mr. Malfoy, szavait a fújtató halálfalónak címezve.

Az Idomár előbb görcsösen ökölbe szorította kezeit, majd tehetetlen dühét nem tudván másutt levezetni, nemes egyserűséggel lekevert egyet a megkövülten kuporgó leanfaynek.

Lukát a pofon ereje újra a földre sodorta. Szemöldöke, a halálfaló egyik gyűrűje nyomán, felrepedt, élénkpiros vércsík kúszott végig az arcán.

Harry az Idomár mozdulata láttán, újra ugrásra készült, ám a mindeddig Malfoy mögött várakozó három varázsló, szinte egy emberként rántotta elő pálcáját és szegezte azt a fiúra.

– Hogy jutottál ki a ketrecből? – lépett hozzá közelebb Lucius.

– Maga hogy jutott ki? – kontrázott Harry.

Mikor legutoljára halott Draco apjáról, az még „vidáman” ücsörgött egy azkabani cellában több méteres bűnlajstromáért.

– Az ne érdekeljen Potter! – sziszegte a tejfelszőke hajú férfi.

– Akkor magát se érdekelje! – vigyorodott el szemtelenül a griffendéles fiú.

Malfoy egy szót sem szót, csupáncsak lazán intett a mögötte álló, majd két méter magas halálfalónak. Az előrelépő férfi arcára gúnyos vigyor ült ki, miközben pálcáját meglengetve kimondta kínzóátkot a fiúra.

– Crucio! – kiáltotta.

Harry üvöltve térdre roskadt.

Úgy érezte, mintha izzó kések százait döfték volna belé. Tüdeje fájdalmasan összeszorult, erőlködve próbált levegőhöz jutni. Még csak ordítani se tudott. Annyira eluralkodott rajta a fájdalom, csak néma zihálásra tellett megkínzott testétől, pedig legszívesebben torkaszakadtából üvöltött volna.

A kínzó fájdalom síkján túl halványan érzékelte, hogy valaki megmozdul mögötte.

– Hagyja abba! – kiáltotta Luka.

A fonott hajú fiú barátja elé vetette magát, s egy villámgyors mozdulattal kiütötte az őt kínzó halálfaló kezéből a pálcát.
Az átok azon nyomban megszűnt.

Harry kis híján összecsuklott, ám az utolsó pillanatban sikerült kezeivel megtámaszkodnia. Izmai remegtek az átok emléke nyomán. Tüdeje nagy kortyokban szívta magába az életet adó oxigént.

– Mit képzelsz magadról?! – sipítozta az Idomár. – Ki adott ERRE engedélyt?

Fenyegető léptekkel a leanfay felé indult, s ostorát meglendítve újra lecsapni készült.

– Várj! – szólt közbe váratlanul Lucius Malfoy.

A két fiú meglepetten a férfire nézett.

A szőke hajú halálfaló pár pillanatig végignézett rajtuk, majd szürke szemei furcsa tűzzel teltek meg.

– Jobb ötletem van – mosolyodott el.

Harry biztos volt benne, hogy a farkas is valahogy így vigyoroghat, mielőtt fogait a bárány nyakába mélyesztené.

Az idősebbik Malfoy lassú léptekkel körbejárta a két fiatalt, mint valami áldozata körül keringő cápa.

– Parancsold meg a korcsnak, hogy szorongassa meg egy kicsit „Mr. Ne érdekelje magát”!

Harry tisztán hallotta, hogy az előtte kuporgó Luka kétségbeesetten felnyög, majd fájdalmasan nyel egyet.

A leanfay hirtelen pánikszerűen hátrálni kezdett egészen a legközelebbi falig, majd annak tövébe lerogyván, remegve összekucorodott.

Az Idomár élvezettel figyelte „kedvence” egyértelmű reakcióját, amely Harry számára is a Napnál világosabbá tette, hogy nagyon is megtehetné a férfi, hogy ellene uszítja Lukát.

– Adjatok egy kis helyet! – intett a többieknek Lucius Malfoy, majd nyomában a többi halálfalóval a terem másik végébe sétált, és helyet foglalt az ott lévő székek egyikén.

Harry lassan felállt. Örömmel konstatálta, hogy ezen művelet alatt csupáncsak egyszer tántorodott meg.

– Bármi történjék is, tudom, hogy nem te tehetsz róla… – nézett Lukára.

A fonott hajú fiú e szavak hallatára csak még jobban összehúzódott.

– Ó, milyen megható! – csapta össze tenyerét tetetett gyönyörűséggel az Idomár. – Akkor gondolom nem zavar, ha egy kicsit felcsíkozlak! – azzal intett a fal mellett kuporgó leanfaynek. – Kelj fel onnan te rakás szerencsétlenség, és dolgozd meg egy kicsit Potter úrfit!

Luka szaggatott, kínkeserves mozdulatokkal talpra kecmergett.
Körmeit a mögötte magasodó falba vájta.

– Nem – mondta remegő hangon.

– Tessék? – kerekedett el a halálfaló szeme. – Mit mondtál?

– Azt, mondtam ne… – ismételte Luka, ám hangja megcsuklott.

A fiú egész testében összerándult, s zihálva térdre rogyott.

– Ugye tudsz róla, hogy ha megtagadsz egy egyértelmű parancsot, akkor azzal csak saját magadnak ártasz? – trillázta mosolyogva az Idomár.

Harry értetlenül meredt, hol a gúnyosan vigyorgó férfi, hol az egyértelműen szenvedő barátjára.

Mégis mi folyik itt?

– Azt mondtam, támad meg! – kiáltotta türelmét vesztve az Idomár.

– NEM! – jött rögtön a válasz, melyet egy fájdalmas ordítás követett.

Luka remegve összekucorodott, homlokát a hideg kőnek támasztotta. Ajkait véresre harapta, azirányú próbálkozásában, hogy fájdalomkiáltásait magábafojtsa.

– Nem érek rá egész nap – szólt közbe Lucius Malfoy. A hangjában rejlő maró iróniát nehéz volt nem észrevenni.

Az Idomár előbb a férfira, majd a földön vergődő leanfayre pillantott. Tekintete szinte villámokat szórt.

– Meg akarsz halni, kölyök? – mordult Lukára. – Csináld azt amit mondok!

Harry, mintha álmából ébredt volna, váratlanul felnyögött. Most fogta csak fel igazán az Idomár eddigi szavait. Ha Luka ellentmond a halálfalónak a nyakán lévő öv gyötrelmes kínhalálra kárhoztatja.

– Hagyd abba! – kiáltott barátjára. – Csináld azt, amit mond! Kibírom! Volt már rosszabb is…

Semmi válasz. A terem csöndjét egyedül a leanfay fájdalmas hörgései törték meg. A fiú nem úgy tűnt, mint aki feladni készült küzdelmét a parancs ellen. Körmei fülsértő csikorgással végigszántottak a padló durva kövein.

– Mondja neki, hogy elég! – fordult az Idomár felé végső kétségbeesésében Harry. – Ha így folytatja megöli…! És ha Luka meghal, búcsút mondhatnak a kristályuknak is.

A kecskeszakállas halálfaló bizonytalanul Luciusra tekintett. A szőke hajú férfi meredten Lukára bámult, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után alig láthatóan bólintott.

– Állj le! – fordult Lukához az Idomár. – Nem kell megtámadnod senkit!

Utolsó mondata nyomán a leanfay egyre elviselhetetlenebbé váló haláltusája hirtelen félbemaradt. Mozdulataiból eltűnt a görcsösség és az agónia. Úgy zihált, mint aki most futotta le a maratont.
Megkönnyebbülten barátjára pillantott.

Harry elismerően, ugyanakkor hálásan biccentett. Szeme sarkából az Idomárt, és a többi halálfalót figyelve, tett egy tétova lépést a fonott hajú fiú irányába. Szeretett volna eljutni barátjához, ám az előtte tornyosuló, majd két méter magas férfi figyelmeztetően feljebb emelte pálcáját.

Harry megtorpant, és aggodalmasan barátjára pislogott.
Látta amint Luka tekintete elhomályosult, pupillája kitágult, mintha be akarná kebelezni a fiú acélszürke íriszét.
A leanfay tett még egy halvány kísérletet a felállásra, ám egy erőtlen próbálkozás után, ájultan terült el a mocskos köveken.