38. Rácsok közt
  

Valami hideg és kemény dolgon fekszik – ez volt az, amit Harry először felfogott. Megpróbálta szemeit kinyitni, de azok nem engedelmeskedtek akaratának. Ujjai rándultak egyet a hűvös padlón.
Nyögve hasra fordult. Már-már csigalassúsággal maga alá húzta kezeit, s ülő helyzetbe tornázta magát.

Tettét egyből megbánta. Feje fájdalmasan lüktetett, mintha egy sohasem pihenő harkály kopogtatna belülről. A hirtelen rátörő hányinger, alattomos kígyóként tekergőzött a gyomrában.

– Már azt hittem, át akarod aludni az egész napot.

Harry meglepetten körbepillantott. Vastag rácsok képe úszott a látómezejébe.

Szóval ketrecbe vagyok – állapította meg.

A vasrudakon túl, pár lépésnyire újabb rácsok emelkedtek… Egy másik ketrec.

Luka, háttal Harrynek, a vasrudaknak dőlt, unottan körözgetve ujjával a padlón.

– Luka! – kiáltott fel Harry. – Hát élsz?

– Ühüm – hangzott a mogorva válasz.

Harry izgatottan közelebb kúszott a rácsokhoz. Barátja látványa hihetetlen örömmel töltötte el, ugyanakkor találkozásuk körülményei nem voltak épp rózsásak.

– Mit keresel itt? – szólalt meg váratlanul Luka.

Hangjába egy csöppnyi érzelmet se lehetett felfedezni. Továbbra is a hátát mutatta Harrynek. Fekete pólója és nadrágja, koszos és vizes volt, valaha hófehér fülei és farka, most piszkosszürke színben pompázott.

– Úgy hittem, biztos egyedül érzed magad, és gondoltam beugrom egy kis csevelyre – felelte könnyed hangon Harry, remélve, hogy ha mást nem egy meglepett pillantást sikerül kicsikarnia barátjából. Egyre jobban idegesítette annak hűvös viselkedése.

– Én komolyan gondoltam – válaszolta ehelyett a leanfay.

 
Egy centit se moccant meg, csupáncsak felhagyott a betonra való rajzolgatással. Harry lemondóan felsóhajtott. Tekintetét a földre szegezte. Kissé félve bár, de végül eldadogta, miként és legfőképp miért is került ide. (Csak tudná, hova!)

– Azt hitted, hogy ha elfogatod magad, akkor engem elengednek? – kérdezett vissza Luka meglepetten.

Szeme sarkából a griffendéles fiúra pillantott. Harry nem felelt, csupáncsak még jobban leszegte a fejét.

Néhány másodperc zavart csönd után, végül Luka gúnyosan elmosolyodott.

Nem kellett Harrynek felnéznie, hogy tudja ezt.

– Valahol vicces… – mondta a leanfay. Hangjába keserűség és csípős irónia vegyült. – Mindketten milyen naivok vagyunk!… Én azt hittem, hogy békén hagynak titeket, ha…

Mondatát félbehagyta. Ehelyett csúfondárosan felciccent.

– Miről beszélsz? – kapta fel tekintetét Harry. – Mit csináltál?

Kíváncsian fikszírozta barátját. Luka unottan vállat vont.

– Megfordulnál végre?! – fakadt ki Harry, nem bírván tovább. – Van fogalmad róla, mekkora élmény a hátadhoz beszélni?!

A fonott hajú fiú érdeklődve hátrapillantott. Harry rámeredt, miközben kezével sürgetően intett.

Luka fintorogva elhúzta száját, majd megadó sóhajtással megfordult.
Harry haragját egy pillanat alatt a döbbenet váltotta fel. Úgy kuporgott ketrecében, mintha villám csapott volna bele. Ujjai elfehéredtek a rácsok görcsös szorításától, pedig arra se emlékezett, hogy mikor fogta meg azokat egyáltalán.

– Luka… – hebegte, le sem véve tekintetét a fiúról. – Te képes voltál…

Egyszerűen fogalma sem volt mit mondhatna.

A szomszéd ketrecben ülő leanfay, olyan természetes nyugodtsággal nézett rá, hogy az már-már bántó volt. Nyakán egy merev, fémes szíj csillogott tompán. Messziről ordított róla, hogy annyira nem odavaló.
Harry egyszerűen nem hitt a szemének. Fejében őrületes sebességgel kavarogtak a gondolatok: Hagyta, hogy rátegyék! Cserébe a sértetlenségünkért, képes volt felvenni!

Luka halványan elmosolyodott.

– Mi van? Nem tetszik? – kérdezte flegmán. – Pedig ez az új divat a macskafélék között.

Harry kis híján elsírta magát. Még élénken élt benne, nem is olyan rég lefolytatott beszélgetésük minden egyes szava:

„Sok olyan lény van, ami előbb ölné meg magát, minthogy hagyja, hogy rátegyék ezt az övet.”

Ha eddig mardosta az önvád, ezek után aludni se fog tudni, az tuti. Nem megölte Lukát. Nem… Sokkal rosszabbat tett vele. A legnagyobb kínzásra kárhoztatta, amit a fiúnak okozhatott.

Luka tekintette furcsát villant.

– Nehogy elkezd, a „minden az én hibám” című történetet! – nézett Harryre.

A szemüveges fiú pár pillanatig értetlenül meredt barátjára, majd hirtelen beugrott neki, hogy a leanfay gondolatolvasó, így tökéletesen tisztában van vele, mi is jár a fejében.

– De… – kezdte volna.

– Semmi de! – vágott közbe Luka. – Komolyan mondom, ha megint ezzel jössz, én az első adandó alkalommal levettem magam egy szikláról.

Harry kényszeredetten elmosolyodott.

– Vessed… – vont vállat. – Tudsz repülni.

Luka zavartan a földre szegezte tekintetét. Úgy tűnt még véletlenül se akar barátja szemébe nézni.

– Mi van? – kérdezte Harry aggódva.

– Semmi – motyogta a leanfay.

– Ne hazudj! Nem áll jól neked! – csattant fel Harry. – Mi történt?
Luka zavartan körözgetni kezdett ujjával ketrece padlóján.

– Egy jó ideig biztos nem repülök – mondta csendesen, majd alig hallhatóan hozzátette: – Eltörték a szárnyamat.

– Mi? – nyelt egyet Harry. Érezte, hogy a hányinger újra fojtogatni kezdi.– Eltörték?

A fonott hajú fiú halványan bólintott, tekintetét továbbra is a földre szegezve.

– De úgy tudtam te gyorsan gyógyulsz – kezdte zavartan Harry. – Pár nap és…

– Nem – szólt közbe a leanfay. – A szárnyam nem – lassan felpillantott. – Nem véletlen, hogy teljes mértékben el tudom rejteni.

– Azt hittem, kényelmi okokból tudod…

– Nem – rázta fejét Luka. – Az csak kellemes velejárója… Azért tudom eltüntetni, mert az a legsérülékenyebb pontom. A szárnyam ugyanúgy gyógyul, mint mondjuk egy átlagos bagolyé. Legalább 1 hónap, míg egyáltalán próbálkozhatok a repüléssel… És akkor se biztos, hogy sikerül.

– De miért hagytad? – próbálkozott továbbra is Harry. – Úgy értem el tudod rejteni… Akkor miért nyitottad ki…?

Mondandóját félbeszakítva váratlanul elhallgatott. Nem volt szüksége Luka átható tekintetétre, ahhoz hogy rájöjjön, mekkora hülyeséget is kérdezett.

Luka nyakán immáron ott virított az az átkozott öv. Annak segítségével könnyedén „rábeszélhették” a fiút az együttműködésre.
Eddig igazán fel se fogta, mit is jelent a nyakörv. Hogy segítségével rávették hordozóját, hogy olyat tegyen, amelyről biztosan tudta, hogy óriási fájdalommal fog járni… Merlinre!... Ha úgy adódna, Luka akár az ő torkát is átharapná. Minden porcikájával ellenkezne, de megtenné, ha azt parancsolják neki. Nem lenne más választása…
Luka sóhajtva ismét hátat fordított neki, s visszatért a hideg vasrudak támasztásához. A leanfay egész testében remegett. Homlokát felhúzott térdeire támasztotta.

– Sajnálom… – motyogta Harry, bár tudta, hogy jelen esetben ez nem több mint égbekiáltó szó.

– Mondtam már, hogy nem a te hibád – morogta Luka a padlónak.
Harry lassan lecsúsztatta kezeit a rácsokon.

– Nem lehet valahogy leszedni azt az izét? – kérdezte reménykedve. – Hisz arról a griffről is levetted…

– A lelkembe tiporsz Harry, ha azt hiszed, ez ilyen egyszerű – csendült fel egy mézes-mázos hang.

Harry úgy kapta fel a fejét, mintha az illető legalábbis ráordított volna. Luka ellenben nem moccant, csupáncsak még szorosabban ölelte lábait.

A frissen érkezett ruganyos léptekkel átvágott a termen, majd szétvetett lábakkal megállt a ketrecek előtt.

Kurta talárjáról és az övébe tűzött furcsa ostorról Harry egyből megállapította, hogy Idomárral van dolguk. Valószínűleg ugyanazzal, amelyik elkábította és idehozta Lukát.

Igazán most volt alkalma először alaposabban szemügyre venni a halálfalót. Korábban se a fényviszonyok, se a lelkiállapota nem volt alkalmas a vizsgálódásra.

A negyvenes éveiben járó férfi sötétbarna hajába immáron őszes tincsek vegyültek. Le se tagadhatta volna arisztokratikus vonásait. Mozdulatairól ordított a felsőbbrendűség és a különlegesség biztos tudatta. Sötét, mocsárzöld szemei lenézően fürkészték környezetét. Rövid kecskeszakálla felerősítette arcának nyúltságát, egyszerre volt nevetséges és tekintélyparancsoló.

– Ugye szólíthatlak Harrynek? – pillantott a kérdezettre. Tekintete egyértelműen elárulta, hogy szerinte csak egyvalamit lehet erre válaszolni. – Akkor jó – mondta, mielőtt Harry akárcsak levegőt is vehetett volna. – Te meg szólíts nyugodtan uramnak.

Harry még a száját is elfelejtette becsukni nagy csodálkozásában. Egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen ember létezhet.

– Mint már említettem, a lelkembe tiportál azzal, hogy szimpla kis nyakörvnek nézted mesterművünket – folytatta zavartalanul a férfi. – Én nem mondanám ezt egy olyan tárgyra, amelynek elkészítéséhez öt hónap és a három legkiválóbb Idomár valamint hat sötét varázslatokban jártas személy munkája szükségeltetett – pár pillanatnyi szünetet tartott, hogy „hallgatósága” kiélvezhesse minden egyes szavát. – A nyakörvet speciálisan Lukára terveztük, úgyhogy verd ki abból a butus fejedből az olyan szimplaságokat, mint hogy „miért engedelmeskedsz” vagy „mért nem veszed le” – gúnyosan a ketrecében kuporgó Lukára pillantott. – Mi van kölyök? Megint bal lábbal keltél?

Luka szaggatott mozdulatokkal felemelte fejét, majd lassan szembefordult a férfivel.

Acélszürke tekintete tömény gyűlölettel telt meg.

Harry még életében nem látott akárcsak hasonlót is.

Ugyanakkor a leanfay tartása és mozdulatai furcsán megalázkodóvá váltak. És akármennyire küzdött ellene, sütött róla a félelem.

Harry el se tudta képzelni, hogy mit élhetett át barátja az elmúlt hét napban, ha már az Idomár puszta megjelenése is ilyen reakciót váltott ki belőle.

– Na pattanj fel és kifele! – intett a ketrec felé a halálfaló.

A zár hangos kattanással kinyílt, s a nehéz vasajtó nyikorogva utat engedett.

Luka szó nélkül feltápászkodott. Csigalassúsággal kicsoszogott a ketrecből, és az Idomártól három lépésnyi távolságra megállt.
A férfi elégedetten biccentett és már indult volna kifelé, mikor Harry utánaszólt.

– Minek maguknak Luka? – kérdezte.

Az Idomár meglepetten hátrafordult. Arcára kiült azirányú megrökönyödése, hogy hogy is kérdezhettek tőle hasonlót.

– Minek nekünk ez a korcs? – intett a türelmesen álldogáló leanfay felé. – Semmire. A hozzájuk hasonló alantas lényeknek semmi hasznát nem vesszük… Habár a Nagyúr szerint remek háziállat válik belőle – Luka halkan morogni kezdett, ám a férfi úgy tűnt meg se hallja ezt. – A kölyökben az egyedüli értékes a nyakában függő kristály.
Harry igyekezett meglepettségét és örömét a lehető legjobban elkendőzni.

Nem tudták elvenni Lukától a kristályát! Még mindig a fiú kezében van annak hatalma!

Már csak egyvalamit kell megtudnia.

– Ha annyira érdektelen maguknak Luka, akkor miért nem veszik el egyszerűen tőle a kristályt? Nem lenne több fáradtság vele.

A halálfaló fáradtan felsóhajtott.

– Tényleg csalódást okozol, Harry. Azt hittem van egy kis sütnivalód. Hát nem tanítanak semmit nektek abban a koszfészek iskolában? – ismét hatásszünetet tartott, majd végre kibökte a választ. – Egy hatalomkristály nem átruházható. Maga választja a gazdáját. Nem tudjuk elvenni ettől a házcicától – a morgás mélyebbé vált. – Ha megölnénk is, csak annyit érnénk el vele, hogy a kristály végleg eltűnne… Azt terveztük, hogy mi irányítjuk a nyakörvön keresztül a kristályt, de nem várt mellékhatások jelentkeztek.

– Mellékhatások?

– A kristály nem engedelmeskedik ennek a korcsnak, mióta rákerült a nyakörv – csóválta meg fejét a férfi. Luka morgása már-már fenyegetővé vált. – Valahogy megérzi, hogy nem szívből cselekszik a kölyök. A világ leghatalmasabb erejét birtokló kristály egyszerű nyakékké vált. Díszes csecsebecsévé, ami ugyan szép, de használhatatlan. Mint a leanfayek.

Egy kecses kézmozdulattal Luka felé intett.

A fiú morgása váratlanul félbeszakadt. Helyét fájdalmas hörgés vette át.

Térdre rogyott, miközben erőlködve próbált némi levegőt jutatni a tüdejébe.

– Ne morogj rám! – közölte vele nyugodt hangon az Idomár. – Árt az egészségednek!

Azzal újra intett egyet.

Luka megkönnyebbülten fellélegzett és zihálva próbálta lélegzetét a normálisra visszaállítani.

Harry aggódva figyelte barátját. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy segítsen neki, de ennek több akadálya is volt.
Először is ott volt az a tény, hogy pálca nélkül ücsörög egy masszív rácsokkal keretezett ketrecben. Másrészt józan esze azt suttogta neki, hogy nem lenne szerencsés felhívni a halálfalók figyelmét arra, hogy kettejük viszonya nem szimpla griffendéles összetartás, hanem Luka egyike a legközelebbi barátainak.

– Egy élmény volt veled csevegni, Harry – biccentett a halálfaló a fiú felé. – Örülök, hogy sikerült hiányos tudásod némiképp ellensúlyoznom. Ha bármi egyéb kérdésed van, állok rendelkezésedre… Mindig örömmel tölt el, ha eltévedt és az enyémnél szerényebb adottságokkal megáldott egyénekkel megoszthatom mérhetetlen tudásom egy morzsáját…

Harry kényszeredett mosolyt villantott a férfire. De nem volt biztos benne, hogy bájvigyorra nem alakult-e fintorgássá, avagy vicsorgássá.

– Habár képességeid és tudásod soha nem érte volna el az enyémét – folytatta az Idomár, felbátorodva beszéde sikerén –, mégis mindig kár egy hozzád hasonló tanítható és potenciális fiatalemberért – álmodozva végigsimított kecskeszakállán. – Tényleg sajnálom… Pedig annyi mindent ki tudtam volna hozni belőled…

Harry nem tudta azonnal eltüntetni arcáról a meglepettséget, de a halálfalót annyira lefoglalta a saját nagyszerűségén való elgondolkodás, hogy fel se tűnt neki, utolsó mondatai milyen reakciót is váltott ki „közönségéből”.

Szavai egyértelművé tették a fiú számára, hogy tervek szerint ő nem fogja megérni a 17. születésnapját, de még csak a tanévet lezáró vizsgákat sem.

– Talpra! – mordult váratlanul a földön térdelő leanfayre az Idomár. – Dolgunk van és nem érünk rá egész nap!

A fonott hajú fiú merev mozdulatokkal álló helyzetbe küzdötte magát. Még mindig nehezen lélegzett.

A halálfaló gúnyosan rávigyorgott, majd a kezdő lökést megadva neki, elindította a nyitva hagyott, nehéz tölgyfaajtó és a mögötte húzódó sötét folyosó felé.

Luka a küszöbről még lopva visszapillantott a ketrecben maradt barátjára.

Harry szíve összeszorult a fiú kétségbeesett tekintete láttán.
A leanfay úgy nézett rá, mint egy halálraítélt, akit most visznek a vesztőhelyre.

Harry könnyeit lenyelve egy „Tarts ki!”-t tátogott barátjának, mielőtt az eltűnt volna a folyosó sötétjében.

A súlyos ajtó zengve becsapódott, magára hagyva a teremben a fiút.
Harry szemlehunyva a rácsokra borult.

Érzelmei és gondolatai megannyi gyötrelmes forgószélként kavarogtak benne.

Fogalma sem volt mennyi idő telt el így.

Végül szitkozódva a vasrudakra csapott.

Habár ezzel csak azt érte el, hogy jól megfájdult a keze, mégis valahogy visszarángatta őt a valóságba.

Szemében immáron elszántság ült, mikoron újra felpillantott.
Visszafojtott lélegzettel beletúrt a hajába, majd elégedett mosollyal egy apró tárgyat húzott elő belőle.

– Mégiscsak szerencsés, ha örökké kócos az ember – vigyorgott, maga elé emelve a hajával azonos színű hullámcsatot.

Remélte, hogy nem találják meg nála. Még ha átkutatják is, ugyan ki keresett volna akármit is a hajába?

Na és ha meg is találják…?

A varázslóknak fogalmuk sincs, mi mindenre használható még egy fémcsat, a frizurakészítésen kívül.

De Harry muglik között nevelkedett. És azok közül is a legrosszabbaknál.

A Privet Drive-on eltöltött élete folyamán nem egyszer volt bezárva.
Nem kellett sok idő, hogy az éhes és elgyötört fiú betörői módszerekre kényszerüljön kijutása érdekében.

Habár nem ment könnyen, de idővel sikerült neki egy fémdrót vagy egy hullámcsat segítségével kinyitnia a zárat. Gyakorlásra volt lehetősége bőven, így mára olyan szintre sikerült fejlesztenie képességét, hogy egy-két perc alatt feltört bármilyen kulcsra záródó ajtót, avagy lakatot.

Idegesen a zárra pillantott. A gyomrát szorongató érzés enyhült valamelyes, mikor látta hogy ketrece egyszerű Alohomorával lett bezárva, vagyis olyan, mintha szimplán kulcsot használtak volna.
Úgy tűnt, a halálfalók azt hiszik, pálcája nélkül már elveszett ember, egy „szerény adottságokkal megáldott egyén”.

Szorosan felsimult a rácsokra. Olyan közel húzódott a vasrudakhoz, amennyire ez csak lehetséges volt, miközben kívülről a zárba dugta az előre kihegyezett hullámcsatot.

Némi csuklómozdulat, és másfél perc után halk kattanás hallatszott.
Harry megkönnyebbült mosollyal kilökte a ketrecajtót.
Ruganyos léptekkel a kijárathoz sietett, majd miután némi hallgatózással megállapította, hogy senki sincs a túloldalán, óvatosan lenyomta a kilincset.

A súlyos tölgyfaajtó nyikorogva utat engedett.
Senki se ordított rá vagy ugrott neki, így Harry biztos lehetett afelől, hogy igaza volt a terem őrizetlenségével kapcsolatban.

Szíve vadul kalapált, miközben bátorságot gyűjtve álldogált a küszöbön.

Végül vett egy mély lélegzetet, majd elszántan kilépett a folyosó sötétjébe.