37. Hét
  

Hét nap.

Ennyi idő telt el ama viharos éjszaka óta.

Immáron hét napja, hogy a teljes Főnix Rendje Lukát keresi.

Ám a fiút mintha a föld nyelte volna el.

Nem ért semmit a kémkedés, zsarolás, az elfogott halálfalók kikérdezése. Senki se tudta, hová is vihette az Idomár Lukát.
Egyedül annyit sikerült az ügyben kideríteniük, hogy az apró nyilacska, amellyel a varázsló elkábította a fiút, egy különösen erős és bonyolult bájitalba volt mártva.

A főzet speciálisan a leanfayekre lett kidolgozva. Csupán egyetlen csepp vérbejutott bájitalból, és a kiszemelt áldozat kómaszerű állapotba kerül, egészen addig még meg nem kapja az ellenszert.

Hét nap.

Ennyi ideje mardosta Harryt a lelkiismeret. Fogalma sem volt, hogyan alakultak volna az események, ha egyből Luka keresésére indulnak, ahogy azt tervezték, és nem az ő „Remusmentő magánakciójával” törődnek.

Ha nem vesztegetik ott az idejüket, a leanfay valószínűleg most is itt lenne velük a Griffendél-toronyban. (És együtt siratnátok Remust! – vágta rá mindig Hermione)

Bármi is legyen egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ő a hibás Luka raboskodásában…

Ha még egyáltalán él barátjuk.

Egy újabb név a listán: a szülei, Cedrik és Sirius neve után immár ott állt a Luka Panther név is.

Hét nap.

Ennyi ideje kerülte iskolatársait.

A rendkívüli tanítási szünet elrendelésével sok diák a hazamenetel mellett döntött.

A Griffendél-toronyban is a felére csökkent a létszám, ám még ezt is fojtogató tömegnek érezte.

Ha tehette még barátai útjából is kitért. Egyszerűen már nem volt képes végighallgatni Hermione kiselőadásait, melyek az önfejűségéről és meggondolatlanságáról szóltak, ugyanakkor fennhangon hirdették ártatlanságát és vétlenségét.

Hét nap.

Ennyi ideje, hogy minden este a tetőről szedték őt össze a tanárok.
Az első pár napban elnézőek voltak vele, de az utóbbi időben úgy tűnt betelt a pohár McGalagonynál. Az idős nő válogatott büntetéseket helyezett kilátásba, ha nem szokik le arról, hogy őrizetét (Hát igen! Újra megszaporodott a minden lépését árgus szemekkel figyelők száma.) kijátszva, saját testi épségét kockáztatva, folyton kiszökjön a tető veszélyes nyíltságára.
De ő ennek ellenére minden kínálkozó alkalmat megragadott, és nem volt olyan naplemente, melyet ne a Nyugati-torony melletti kiugróról nézett volna meg.

Maga se tudta miért töltötte itt minden szabd idejét. De kezdett rájönni, hogy Luka miért vonzódik annyira a helyhez.

Itt nem voltak falak, melyek a börtönbezártság illúzióját keltették.
A Tiltott Rengeteg fáinak megnyugtató suttogása, az arcát lágyan simogató lenyugvó Nap gyönge sugarai, a hajába kapó játékos fuvallat, a narancsszínű égen átúszó vattaszerű felhők, a bagolyházból vadászatra induló baglyok méltóságteljes vitorlázása, mind azt az érzetet keltették benne, mintha egy teljesen más világban lenne.

Egy világban, ahol nem törnek az életére, ahol nem kell barátainak szenvednie miatta…, ahol mindannyian békében és nyugalomban élhetnek.

Hét nap.

Akármennyi időt is tölt el eme kis „Édenben”, a szíve mélyen mindig is tudta, hogy mindez csak illúzió. Illúzió, amelybe a valódi világ kegyetlensége elől menekül.

Hét nap.

Ennyi ideje nem látta Lukát.

De most végre segíthet barátján. Végre tehet valamit azokért, akik kiálltak mellette.

Lassan feltápászkodott az egyre hidegebbé váló kőről, és sóhajtva a kiugró széles korlátjának dőlt.

A Tiltott Rengeteg szokatlan csendességgel tűntetett. Az alant elterülő mélykék tó felszíne is mozdulatlan volt. Az ég , a lomhán átúszó felhőkön kívül, kihalt volt.

A roxforti birtok visszafojtott lélegzettel várt.

Ahogy Harry is.

Ma este nem az „álomvilág” csalogató hívása miatt volt itt.
Nem. Ma egészen más hívta.

Furcsa csattanás hangzott fel a háta mögül.

Már-már unottan hátrafordult.

Négy sötét köpenyes és csuklyás alak állt a kiugró közepén.
A környék csendjét felzavaró hang forrása a földre eső zsupszkulcs volt.

A valaha sörösüvegként funkcionáló tárgy immáron ezer darabban szikrázott a köveken.

– Hol van Luka? – kérdezte. Önmagát is meglepte, milyen nyugodt a hangja. – Az üzenet úgy szólt, hogy ha ma itt leszek, találkozhatok vele.

A négy csuklyás összenézett, majd rekedten felkacagott.

– Úgy van – lépett előrébb egyikük. – Találkozhatsz vele.
Kezében pálca villant, melyet egyenesen a korlátnak támaszkodó fiúra irányított.

Harry egyetlen védekező mozdulatot se tett, csupáncsak fásultan a halálfalóra meredt.

– Stupor! – mormolta a férfi.

Pálcájából vörös fénysugár indult a kamasz felé.

Harry ellökte magát a korláttól, s nyugodtan állva nézte a felé közeledő vörös csóvát.

Mielőtt a mellkasának csapódó átok kioltotta tudatát, arcán félmosollyal csupáncsak annyit motyogott:

– Sajnálom Hermione.