Lélekszakadva rohant.

Bokrok állták útját, talárjába ágak téptek, bőrét tövisek karcolták, az esőáztatta talaj minduntalan megpróbált kicsúszni a lába alól, vízzel teli gödrök gáncsolták el gátlástalanul.

Ám ő megállíthatatlanul haladt előre.

Tekintete nem látott mást csak az mindinkább közelebb kerülő feldúlt tisztást. Fülei nem hallottak mást csak a dörrenéseket, kiáltozásokat, és az egyre élesebben kivehető dühös morgást.

– Harry! – üvöltözték a mögötte rohanó barátai. – Harry! Lassíts! Várj meg minket!

– Potter! – mennydörögte egy másik, szigorú hang. – Potter, teljesen elment az esze?! Állon meg azonnal! – McGalaggony mindhiába üvöltözött, Harry megtorpanás nélkül száguldott tovább, uticélja felé.

– Mégis mit képzel magáról?! – kiabált az átváltoztatástan tanár. – Gondolkodjon már! Nem tehet semmit!

Harry dühösen hátrapillantott.

Hermione és Ron pár méterrel lemaradva loholtak ámokfutása nyomában.

Mögöttük a magából kikelt McGalagony mindinkább lemaradó szigorú alakja villant elő a bokrok takarásából.

Az idős nő egyre lassabbá vált, mígnem teljesen meg nem állt. Arcán aggodalmas kifejezéssel, csalódottan nézett távolodó diákjai után. Úgy tűnt feladta azon próbálkozását, hogy észre térítse a három griffendélest.

Harry hálásan biccentett, majd újult erővel vetette magát az erdő fenyegetésébe.

Negyed órányi esztelen rohanás után, ritkulni kezdtek az őket körülvevő fák, s egyre tisztábban kivehető volt az előttük lejátszódó komor történet sötét részletei.

Fújtatva megálltak egy vastagabb fatörzs rejtekében. Hermione kezét az oldalára szorítva éltető oxigén után kapkodott, és úgy tűnt a mellette görnyedező Ron is épp újratanulja a levegővételt.

– Ezzel tuti világcsúcsot döntöttünk! – hörögte a vöröshajú fiú.
Harry barátja élcelődésével mit sem törődve, kipillantott fedezékük mögül.

A szeme elé táruló látvány minden eddigi rémálmát felülmúlta. A valaha talán színpompában úszó tisztás virágmezője immár a múlté volt. A növények letaposva vagy kiszaggatva hevertek szanaszét. A letiport virágok gyászmezőjét szétcincált bokrok, robbantott kráterek törték meg. Jó pár fa tövestől kicsavarva hevert, a siralmas környéket kettémetszve. A megcsonkított tisztáson zajló harcok, kihangsúlyozták a környék csatatérré válását.

Harry pillantása a dráma szereplőire esett. A Főnix Rendjének minden olyan tagja, akit ismert, itt volt, s vállvetve küzdöttek a roxforti tanárokkal egyetemben. Harry szíve kihagyott egy ütemet, mikor a küzdő felek közt megpillantotta Remus Lupint. A szívének olya kedves férfi, egy ismeretlen, fiatal boszorkánnyal – talán egy aurorral – együtt egy tagbaszakadt, forradásokkal teli halálfalóval párbajozott.
A sunyi képű sötét varázsló meglepően jól forgatta a pálcát. Átkait villámsebesen szórta feltartóztatóira.

Remusnak és a mellette álló boszorkánynak igencsak igyekeznie kellett, hogy elkerüljék az életüket fenyegető bűbájokat. Kisebb-nagyobb sérüléseket már így is begyűjtöttek, valószínűleg valamelyik korábbi összetűzéseik során. Remus egy sokatmondó oldalpillantást vetett a neki támaszkodó nőre, majd mintha összebeszéltek volna, mindketten taktikát váltottak.

Lupin a boszorkány elé perdült, hogy a pajzsbűbáj segítségével megvédje a nőt, míg az valami átokkal ki tudja vonni a forgalomból támadójukat. Ám a halálfaló gyorsabbnak bizonyult a sápadt és beteges férfinél. Remus nem tudta befejezni az elkezdett mozdulatot. Mielőtt aktiválhatta volna pajzsát, eltalálta a lábát egy villámcsapásszerű átok. A jó húsz méternyire lévő Harry is tisztán hallotta a szétzúzott csontok reccsenését.

Remussal egyetemben a fiú is felkiáltott. Karját Hermione rákulcsolódó kezei közül kitépve, szinte vakon barátja segítségére sietett. A körülötte cikázó átkokkal, a megdöbbent tanáraival és halálfalókkal mit sem törődve, előkapta pálcáját, és futtában a nagydarab férfire szegezte azt.

– SOLUM COMBIBO! – ordította.

A sebhelyes halálfalót váratlanul érte a támadás, esélye se volt a védekezésre. Olybá tűnt, mintha berobbant volna alatta a föld, és az így keletkezett kráter magába szippantotta volna a férfit. A halálfaló kétségbeesetten kiabálva próbált szabadulni, ám elkeseredett csapkodásával csupán annyit ért el, hogy még mélyebbre süllyedt.
Harry nagy ívben kikerülve őt, elrohant mellette, mit sem törődve annak óbégatásával.

A Remussal együttharcoló boszorkány tettrekészen pördült az új, vélt ellensége felé. Pálcáját megkönnyebbülten engedte lejjebb, mikor felismerte a feléjük robogó kamaszt. Harry fújtatva a sebesült mellé huppant.

– Jól vagy? – kérdezte zihálva, aggódó tekintetét a férfi lábára szegezve.

– Harry? – meredt a kérdezett a villámcsapásszerűen érkezet fiúra. – Mit művelsz te itt?...

– Most nem ez a fontos! – vágott közbe Harry. – A lábaddal mi van?

Választ ismételten nem kapott, ugyanis ekkor feltűnt a színen és Hermione és Ron is.

Hangos trappolással barátjukhoz futottak, majd kipirult arccal, légszomjtól küzdve leroskadtak mellé.Harry lassan elvigyorodott láttukra, ám arcára ráfagyott a mosoly, mikor is szembekerült Hermione vádló tekintetével.

A lány pillantása olybá hatott, mintha egy éles kést döftek volna Harry szívébe. Fogalma sem volt, mivel érdemelte ki ezt a viselkedést. És már éppen ott tartott, hogy rákérdez, ugyan mi rosszat is művelt, mikor pillantása a frissen érkezettek háta mögé tévedt.
Szeme kistányér nagyságúvá vált a látvány hatására, elakadt lélegzete majd felrobbantotta tüdejét.

A tisztás szélén álló terebélyes fától kezdve – ami mögött elbújtak – egészen jelenlegi tartózkodási helyükig robbantott kráterek, megpörkölődött bokrok, lángra kapott gallyak és eszméletlen halálfalók hevertek. A kép magáért beszélt.

Kirohanása után többen is üldözőbe vették őt, ám ő csak rohant előre, nem látva mást csak a bajban lévő Remust. Nem is sejtette, hogy saját magának nagyobb szüksége lett volna a segítségére. Egyedül két barátjának köszönhette, hogy ép bőrrel eljutott céljáig. Az ő védelmüknek hála, ámokfutása nem fulladt tragédiába.

– Sajnálom… – motyogta Harry, tekintetét a földre szegezve. – És köszönöm.

Hermione tekintete valamelyest felengedett, ám úgy tűnt nem lendült át könnyen barátja öngyilkos viselkedése felett.

– Hogy kerültök ti ide? – csendült fel egy számonkérő hang.

A három griffendéles egy emberként fordult a Remus mellett térdelő boszorkány felé. A huszas éveiben járó nő, szilvakék talárjából leszaggatott csíkokból, sebtében kötést varázsolt a sebesült férfi lábára. Barnás-vöröses haja két vastag fonatban fogta közre szigorú vonású arcát.

– Mi a csudát csináltok ti itt? – ismételte meg kérdését, miután egyetlen választ sem kapott.

Harry szótlanul bámult a szemlátomást egyre türelmetlenebbé váló aurorra. Pontosabban mondva annak hajára. A két vastag fonat szinte hipnotizálta őt.

– Hol van Luka? – motyogta.

Tekintete láttán a boszorkányban rekedt feltörni készülő haragja.

– Tessék? – csodálkozott el.

– Hol van Luka?! – ismételte Harry szinte kiabálva.

Két barátja is, mintha álomból ébredtek volna, felpattant és kutató tekintettel meredtek hol a távolba, hol az előttük álló nőre, tőle várván útmutatást.

– Kb. húsz perce annak, hogy derült égből megjelent és az egyre kezelhetetlenebbé váló szfinxet elrángatván, eltűnt az erdőben.
Harry meglepetten nézett le a válaszadóra: Remus Lupinra.

A férfi arcára időközben visszatért a szín. Sebesült lábát átölelve, aggódva figyelte valamikori diákjait.

– Arról a furcsa macskaszerű fiúról beszéltek? – szólt közbe váratlanul a kék taláros boszorkány. – Az ő belépője mellesleg még a tiednél is nagyobb visszhangot kavart – pillantott Harryre. – De nem csak látványosságnak nem volt semmi! Mindannyian az életünket köszönhetjük annak a srácnak... Valamint az ő érdeme az is, hogy újra felülkerekedhettünk a támadókon. Azzal, hogy a szfinx eltűnt a képből, elveszett a halálfalók előnye. – intett hanyagul a tisztás közepe felé.

Úgy tűnt a három fiatal már csak a csata végére futott be (szó szerint).

Harrynek eddig fel se tűnt, hogy a korábbi vészjósló zajokból, már mindössze a beszélgetés és a sebesültek fájdalmas nyöszörgése maradt. A mezőt időnként reflektorként bevilágító fényjáték is már csak az égen átcikázó villámok számlájára volt írható.

A sártengerré alakult fűben aggodalmasan kiáltozó varázslók keresték, sebesült, de életben maradt társaikat. Mások az elfogott halálfalók megkötözésével, és harcképtelenné tevésével voltak elfoglalva. (Addig jó, míg nem a hármuk feltűnésével – tette hozzá magában.)
Lukának se híre, se hamva sem volt. Csupán pár fehér toll és néhány ezüstös szörcsomó jelezte ittjártát.

Vizsgálódásából Hermione éles sikkantása rángatta ki. A lány izgatottan toporzékolni kezdett, miközben hevesen mutogatott a rét túlvége felé. A körülötte állók egy emberként meredtek a megadott irányba. A sűrű bokrok közül Luka megtépázott alakja bukkant elő. A fiú kiverekedte magát a mérgeszöld levelek közül, s bizonytalan léptekkel, a tisztás szélére vánszorgott, majd az ott lévő széles fatörzsnek borult.

Erőtlenül zihálva belemélyesztette körmeit a vaskos kéregbe, homlokát a durva barázdáknak támasztva. Testén újabb karmolások, és horzsolások csatlakoztak a már meglévő, griffmadarak okozta, sebekhez. Izmai remegve álltak ellen minden megterhelésnek. A fiú a kimerültség határán állt, úgy tűnt a talpon maradáshoz is komoly lelki erőre van szüksége. Ezek után kész csodának tűnt az is hogy életben volt, nem hogy saját lábán eljutott idáig.

Hermione remegő sóhajjal indult a fiú segítségére, s pár másodperces késéssel Harry és Ron is csatlakozott hozzá.

Luka fáradtan felemelte fejét, s egy kényszeredett mosolyt vetett a közeledőkre. A haragosszürke ég dübörgő mennydörgéssel tudatta, hogy viharos tombolását a közeljövőben nem kívánja befejezni. Valószínűleg egész éjszaka esni fog. A három griffendéles a tisztás közepén járt, mikor váratlan események sorozata vette kezdetét.
Luka ugyanis minden előzmény nélkül fájdalmasan felkiáltott, majd a nyakához kapott. Éjfekte hajtincsek sűrejéből egy apró, ám tűhegyes nyilacskát húzott elő, s meglepetten maga elé tartotta.
Az égen vészjósló fenyegetéssel egy villám kúszott át. Élénk fénye reflektorként vetült a sóbálványként álló leanfayre, s a mögötte lévő bokorból kibámuló sötét szemekre.

– Luka! – ordította Harry figyelmeztetően, de elkésett.

A fonott hajú fiú megtántorodott, kezéből a furcsa nyilat kiejtve, térdre rogyott. Kezeit hasára szorítva, nyöszörögve kuporodott össze.

A mérgeszöld bokor levelei megrezdültek, majd egy sötét alak emelkedett elő belőle. A barátjuk felé rohanó hármas úgy torpant meg mintha rájuk ordítottak volna. A furcsa, kurta taláros férfi kezében pálcájával, magabiztossága és fölénye teljes tudatában a földön kuporgó leanfay mellé lépdelt.

Arcán ördögi vigyorral a fiúra irányította pálcáját. De használni már nem tudta azt.

– Capitulatus! – hangzott fel egy erőteljes hang.

Az Idomár pálcája halvány fénnyel felizzott, majd gazdája kezéből kirepülve a sűrű bokrok közt landolt. A halálfaló szikrázó tekintettel fordult a bűbáj kimondója felé.

Harry meglepve tapasztalta, hogy már nincsenek egyedül.
Mellette Dumbledore szikár alakja magasodott. Az igazgató egész lényéből nyugodtság, ugyanakkor néma fenyegetés áradt.

– Menjen távolabb a fiútól! – szegezte pálcáját az Idomárra.

A férfi szeme sarkából a leanfayre pillantott. Úgy tűnt vár valamire.
Luka időközben minden maradék erejét összeszedve odébbkúszott, s a mellette magasodó fa törzsének támaszkodva, félig álló helyzetbe tornázta magát.

Már éppen úgy tűnt, hogy sikerül megvetnie a lábát, mikor hirtelen fájdalmasan összerándult. Egész testében megremegett. Tekintete elhomályosult, majd üressé vált. Végül a fiú felakadó szemekkel zsák módjára összerogyott, s nem mozdult többet.

Hermione egy sikolyt elfojtva szája elé kapta kezét.

Harry maga is lélegzetvisszafojtva meredt a mozdulatlan leanfayre.

Az Idomár gúnyosan felkacagott.

– Dumbledore! – biccentett a felé induló igazgatónak. – Örvendtem a találkozásnak!

Azzal mielőtt bárki bármit tehetett volna, Luka mellé kuporodott és az eszméletlen fiú csuklóját keze közé szorítva, egy fölényes mosoly kíséretében hoppanált.

Nem maradt más utánnuk csak a sárban heverő nyilacska, és Luka karmainak nyoma a komoran susogó fa sötét kérgén.