Fél füllel hallotta, hogy mögötte Hermione és Ron ugyanezt teszi.
Szíve a torkában dobogott. Úgy érezte, mintha kilométereket futott volna.

Lassan felemelte a fejét, s kutató tekintettel körbenézett.
A távolban, a néhai díszfal törmelékei között, egy mozdulatlan alak hevert.

– Luka! – kiáltotta Harry.

A fiú úgy pattant fel, mintha nem is ő lett volna az, aki pár másodperccel ezelőtt még a lábán se tudott megállni.
Őrült sebességgel, az ájult griffmadarat nagy ívben kikerülve, a barátjához botladozott.

Luka, immáron leanfay alakban eszméletlenül nyúlt el a mocskos cserepeken.

Mikor alakult vissza? – kérdezte magától Harry, majd későbbre halasztotta a válaszkeresést, rájővén fontosabb dolgokkal kell jelenleg foglalkoznia.

Ajkát idegesen harapdálva, remegő kézzel lassan a hátára fordította Lukát.

A szívét szorongató kétségbeesés enyhült valamelyest, mikor a barátja mellkasát emelkedni és süllyedni látta.

A fonott hajú fiú halkan felnyögött, amint megmozdította.

Nehézkesen, kapkodva lélegzett, mintha minden egyes levegővételért úgy kellene megküzdenie.

Harry sebtében átvizsgálta a fiút, sebek után kutatva.

Néhány zúzózódáson, horzsoláson és pár mélyebb karmoláson kívül semmit se tudott felfedezni. Legalábbis semmi olyat, ami megmagyarázná Luka eszméletlenségét, és az arcán át-átsuhanó fájdalmas grimaszt.

– Mi baja? – motyogta Harry félhangosan. – Egyszerűen nem értem miért nincs magánál, és miért veszi ilyen furán a levegőt.

– Valószínűleg eltört egy-két bordája és ekkora ütés agyrázkódást is okozhatott.

Harry ijedten felkapta a fejét. Annyira lefoglalta őt Luka állapota, hogy fel se tűnt neki, hogy két barátja csatlakozott hozzá.

– Mióta vagy te gyógyító? – morogta Ron a mellette guggoló lányra pillantva.

– A nagybátyám orvos, ha ennyire tudni szeretnéd – adta meg a választ Hermione, miközben lassan felhúzta Luka pólóját – Megtanított pár dologra. Ezenkívül múlt nyáron elvégeztem egy életmentő tanfolyamot… Te jó ég!

A kioktató hangnem hirtelen remegő sóhajtássá alakult. Ennek oka egyértelműen a szeme elé táruló látvány volt.

Úgy tűnt Hermionénak igaza volt. A poros, szakadozott pólót felhúzva felszínre került Luka nehézkes légzésének miértje. A fiú mellkasa olybá tűnt, mintha valaki egy óriási kalapáccsal rávert volna. A vöröses, szivárvány színeiben játszó bőr, a véraláfutásokkal tűzdelt horzsolások, és a furcsa kidudorodások illetve besüppedések összességében minden kétséget kizáróan bizonyították kettő, de leginkább 3 borda eltörésének tényét.

– Három bordája eltörött – jelentette ki ugyanebben a pillanatban Hermione. A lány óvatos mozdulatokkal itt-ott megérinttette a sérült területet. – És lehet, hogy pár el is repedt.

A két fiú kétkedő pillantásokkal figyelte, amint Hermione két ujja közé csippenti Luka csuklóját, majd felhúzza annak szempilláját.
A lány meglepetten fenékre ült, mikor is „páciense” váratlanul felpillantott.

Luka nyögve hasra fordult, majd lassú, szaggatott mozdulatokkal ülő helyzetbe tornázta magát.

Hermione úgy nézett rá, mintha most látta volna a leanfayt poraiból feléledni.

– A fejem… – motyogta Luka, majd kezét a mellkasára szorította, s szemeit becsukva, megpróbált lassan és aprókat lélegezni.

– Ööö… – Harry tanácstalanul közelebb húzódott a fiúhoz. – Jól vagy?
Luka fel se pillantva bólintott.

– Nem vészes, csak olyan érzésem van, mintha magamra rántottam volna az égboltot – fájdalmas grimasszal a szája szegletében tenyerébe támasztotta a homlokát. Mindkettőbe. És nagyon úgy nézett ki, elkellene neki még néhány kar. – A griffmadár?

– Nagy nehezen sikerült hármunknak elkábítani azt a dögöt – horkant fel Ron. – Elég ironikus, hogy majdnem egy olyan lény tépett minket darabokra, amelynek neve kísértetiesen hasonlít a házunkéra.

– Nem is értem hogy került ide – gondolkodott Hermione fennhangon. – A griffek Afrikában élnek, nálunk nem őshonosak. Miért jönne el egy ilyen, egyébként zárkózott, emberkerülő állat, egy a megszokottól teljesen eltérő területre? Itt minden teljesen más: a klíma, a domborzat, az állatvilág.

Luka acélszürke tekintete a pár métere heverő mozdulatlan test felé villant.

– Nem önszántából jött – szólalt meg a fiú. Lassan, megfontoltan beszélt. – És az se a saját ötlete volt, hogy engem megtámadjon, avagy emberhúst egyen vacsorára.

– Miről beszélsz? – pislogott zavartan Hermione.

A két fiú is tanácstalanul nézett hol Lukára, hol a mozdulatlan griffmadárra.

Luka lassan feltápászkodott. Majd miután kissé megtántorodott. Harry vállának dőlve pár másodperc erejéig megpróbálta megkeresni azt a légzési technikát, amely nem jár akkora kínszenvedéssel.

– Szerintem ülj vissza – jegyezte meg Harry csendesen, barátja fájdalmas fintorát látva.

Luka megrázta a fejét. Ellökte magát barátja válláról. Kissé bizonytalanul ugyan, de megállt a saját lábán.

Elszánt léptekkel a griffmadár felé indult.

– Gyertek! – intetett barátainak.

A három griffendéles egymásra pillantott, majd egyszerre szegődtek a leanfay nyomába.

Luka ekkor már a griffmadár mellett térdelt. Kezével végigsimított az állat nyakán, majd ujjait a vörösesbarna tollak közé fúrta.

– Mit csinálsz? – kuporodott barátja mellé Harry. – Keresel valamit?

Luka nem válaszolt.

Egyik kezével félrehajtotta a zavaró tollakat, másikkal pedig különös körkörös mozdulatokat végzett.

Hirtelen halk kattanás hallatszott, majd Luka diadalittas tekintettel kihúzta a kezét, és furcsa fintorral a szája szegletében Harryék lába elé hajította szerzeményét.

A vöröses tollak rengetegéből, egy barnás árnyalatú öv került elő.
A merev, fémes szíj, tompán csillogott a lemenő Nap sápadt fényében.

– Egy nyakörv? – piszkálta meg a cipője orrával Harry a griff nyakáról lekerült tárgyat.

Luka savanyú képpel bólintott. Már meg se próbálta véka alá rejteni undorát.

Viszolygó tekintettel az övre bökött.

– Íme a válasz minden kérdésetekre!

– Kérdéseinkre? – csodálkozott el Hermione.

– Hogy kerültek ide a griffmadarak? Miért támadtak ránk? Ki küldte őket? – recitálta Luka kéretlenül.

– Ideküldték őket – állapította meg a lány nemes egyszerűséggel.

– Brávó! – csapta össze két tenyerét gúnyosan Ron. – Micsoda logika!... Erre mi magunk rá se jöttünk volna.

Hermione gyilkos tekintettel a fiúra meredt és már épp szóra nyitotta volna a száját, mikor is Harry villámgyorsan közbevágott.

– Mielőtt megölnétek egymást, azt ajánlom tűnjünk el a tetőről – a mozdulatlanul heverő griff felé intett. – Nem szeretnék itt lenni, mikor ez a kismadár felébred.

– Nem hiszem hogy bántana bennünket. Örül, hogy végre szabadon hazamehet – jegyezte meg Luka félhangosan. – De a másik felől, már nem vagyok ilyen biztos.

Mindannyian automatikusan a tetőn tátongó hatalmas lyuk felé pillantottak.

Az ölnyi vastag gerendák kettétört csonkjai óriási fogpiszkálók módjára meredtek elő a pusztítást szerencsésen megúszó szélső cserépkör alól. Imitt-amott barnásvöröses toll- és szőrcsomók jelentették a változatosságot a faszilánkok és az aprókaviccsá őrlődött kődarabok közt.

Harry el se tudta képzelni, hogy mekkora erővel vágta földhöz az elsőnek megjelenő griffmadarat Luka. A vaskos kőlapokkal borított tető és az embernyi fagerendák szinte mindennemű ellenállás nélkül engedtek utat a vízszintes pályára állított griff tehetetlen testének.
Harry lassan felpillantott. Tekintete megakadt az acélszürke szempáron.

Luka fájdalommal teli szemekkel meredt, hol a feketén ásító lyukra, hol a földön heverő nyakörvre.

A tekintetében tükröződő fájdalomnak semmi köze nem volt törött bordáihoz, vagy más sebéhez.

A fonott hajú fiú lehunyta szemeit, mintha így próbálna védekezni az elé táruló látvány elől.

Halk sóhaj tört fel a mellkasából, melyet egyből meg is bánt. Fájdalmasan felszisszenve bordáihoz kapott.

– Jól vagy? – kérdezte Ron és Hermione szinte egyszerre.
Ugyanakkor egyikük se lépett közelebb Lukához, felajánlva segítségét.

Mióta kitették a lábukat a tetőre, mindketten tartózkodtak a fölösleges társalgástól, és megtartották a három lépés távolságot a leanfaytól.

Ahogy Harry elnézte őket, az is kész csodának számított, hogy Hermione önként megvizsgálta a fiút.

Luka tekintete a két fiatalra villant. Egyértelmű volt, hogy neki már rég feltűnt azok visszafogott viselkedése.

– Gyertek! – mondta végül válaszadás helyett, majd szó nélkül a Nyugati-torony és az onnan nyíló bejárat felé indult.
Harry vetett még egy utolsó lesújtó pillantást a barátaira, majd a földre hajított nyakörvet felkapván, szapora léptekkel Luka nyomába szegődött.

Ronék kissé lemaradva ugyan, de biztos léptekkel követték őket.
A kastélyba való visszajutás jóval gördülékenyebben ment, mint a tetőre való kijutás.

Harry agyát annyira lefoglalták a történtek, hogy ahhoz se volt energiája, hogy zavartassa magát azon tény miatt, hogy százméteres szakadékok fölött ugrál át.

Úgy tűnt, barátai is így vannak ezzel.

A csapat szó nélkül vágott át az egyforma folyosók, átjárók és lépcsők egyhangúságán.

Végül Harry volt az, aki már nem bírta tovább az őrjítő csendet.

– Én még mindig nem értem – motyogta, mondandóját Lukának címezve. – Hogy vették rá a griffeket egy egyszerű nyakörvvel, hogy azt tegyék, amit ők parancsolnak nekik?

– Úgy, hogy az nem egyszerű nyakörv – pillantott a fonott hajú fiú a barátja kezében lóbált tárgyra.

Harry nekiállt tüzetesebben megvizsgálni a szíjat, de attól eltekintve, hogy furcsa fémes hűvösséget árasztott, semmit sem tudott rajta felfedezni. Igazság szerint még a csatot se találta, ahol Luka leszedte a griffmadár nyakáról az övet.

Kérdőn a leanfayre meredt.

– Az a szíj, az Idomárok sikerességének titka – válaszolta végül a fiú. – Komoly varázsereje van, és nem kevés tudás kell az elkészítéséhez sem. Ezért van az, hogy csak néhány kiválasztott kerülhet be az Idomárok féltve őrzött elit köreibe.

– És mit csinál a nyakörv?

Luka meglepetten hátrapillantott.

A kérdést feltevő Hermione félve behúzta a nyakát. A lány eddig igyekezett úgy tenni, mintha nem is létezne, de kíváncsisága megint erősebb volt.

– Az övön bonyolult, és komplex bűbájok egész sora nyugszik – magyarázta Luka. – Képessé teszi az Idomárt minden olyan lény fölött uralkodni, amelynek nagyobb az agya egy borsónál, és emiatt önként nem állna a szolgálatába… Jelmondata elég egyszerű: Vagy azt csinálod amit mondok, vagy a kínok-kínját éled át – fintorogva az említett tárgyra nézett. – Ha jól tudom ezen kívül, még abban is megakadályozza szerencsétlen hordozóját, hogy parancs nélkül egy bizonyos távolságon messzebbre kerüljön „gazdájától”, vagy egy általa kiválasztott helytől.

– Huuu… – kapcsolódott be a társalgásba Ron is. – Ha ilyet tennének a nyakamra, én is biztos bediliznék tőle – legyezte el arca előtt tenyerét jelezve is mondandóját. – Ezek után nem is tudok csodálkozni, hogy az a két griff válogatás nélkül mindennek nekiment, ami mozgott.

Luka pár pillanat erejéig a bohóckodó fiún felejtette tekintetét.

– Van egy olyan érzésem, hogy te ezt nem veszed egyáltalán komolyan – szólalt meg végül.

Az acélszürke szemek Ronba fojtották a feltörni készülő vihogást, és szinte megfagyasztották ereiben a vért.

A fonott hajú fiú pár másodpercnyi néma szempárbaj után végül a nyakörvre meredt.

– Minden érző és lélegző lénynek ezen a világon egyetlen dolog a legfontosabb… A szabadság – Luka hangjában rejlő keserűség és komolyság szinte kézzel tapintható volt. – Bármi történjék is, amíg a szabadságod megvan, addig minden rossz mögött képes vagy felfedezni a szépet. Élhetsz bármilyen jó körülmények között, ha nem vagy szabad sose leszel boldog. Szép lassan elemészt a hiányérzet és a várakozás. Bármely madár szívesebben hal éhen a szabadban, mint aranykalitkában ücsörögve dőzsöljön – pár másodperc szünetet tartott, majd tekintetét barátaira függesztve, folytatta: – Jól jegyezzétek meg, amit most mondok! Nincs olyan élőlény a Földön, ami nem tenne meg BÁRMIT a világon a szabadságáért… Ez alól az emberek sem kivételek.

Néma csend borult a társaságra. Luka kijelentése a még máskor mindenhez véleményt fűző Hermionéba is belefojtotta a szót.
A lány úgy meredt maga elé, mint aki most értékeli át újra az elmúlt években történteket, és ennek fényében más szemmel látja a tetőn történteket is.

Hányszor, de hányszor volt az, hogy nem gondolván a következményekre vak dühvel ellenfelének támadt élete, szabadsága és társai védelmében.

Bizonyos élethelyzetek könnyűszerrel kihozzák az emberből az „állatot”.

Harryéknek se kellett messzire visszamenniük az időben, hogy hasonló helyzetet találjanak. Elég volt csak a tavalyi eseményekre, a Mágiaügyi Minisztériumban történtekre gondolniuk.

– Mindenkinek az élete és a szabadsága a legfontosabb – motyogta Hermione maga elé.

– Sokszor a szabadság még az élet fölött is áll – fűzte hozzá Luka. – Hisz akinek rabságban kell tengetnie életét, előbb-utóbb vágyakozik a halál, és egyszersmind a megváltás után – tekintete újra a nyakörvre vándorolt. – Sok olyan lény van, ami előbb ölné meg magát, minthogy hagyja, hogy rátegyék ezt az övet.

Harrynek a lélegzete is elakadt a hallottaktól. Sokatmondó tekintettel a mellette lépdelő leanfayre meredt.

Agyában egymást kergették a múlt képei, és a hozzájuk kapcsolódó gondolatok.

Felvillant előtte egy siralmas karácsonyi éjszaka, a szikrázó fehér hóra vetődő farkas árnyéka, a bundáját bemocskoló vér vöröse. És egy fiú képe. Egy fiúé, aki egy szál pólóban és nadrágban mozdulatlanul hever a hóban, gyötrelmes állapotban, magán kívül.

Akkoriban el se tudta képzelni, mi történhetett Lukával, vagy miért került miért vállalta azokat a szörnyű megpróbáltatásokat, miért nem várt egy kedvezőbb alkalomra, hogy könnyebben megszökhessen.
És most villámként hasított belé a felismerés. Luka kényszerből cselekedett így, nem volt más választása.

Az Idomár akivel később a Tiltott Rengetegben is találkoztak, nyakörvet akart tenni Luka nyakára. A fiú ezt megértvén, nem törődve testével és életével, egyetlen dolgot látott a szeme előtt: a menekülést, minél messzebb a varázslótól… Bármi áron.
Merengéséből az a különös érzés zökkentette ki, hogy figyelik. Felpillantva Luka kutató tekintetével találta szemközt magát.
Gyorsan lesütötte a szemét, és gondolatait gondosan elzárva, a padló bámulásába kezdett.

– Luka… – szólalt meg hirtelen egy tétova hang.
Hermione ajkait harapdálva nézett a leanfayre.
Időközben valahogy a fiú mellé keveredett Ronnal együtt.

– Sajnálom – nyögte ki végül a lány. Mozdulataiból csak úgy áradt a megbánás. – Elítéltelek, sőt megvetettelek, azért amit a tetőn láttam... De miután újra és újra átgondoltam a dolgot, rá kellett jönnöm, hogy nem volt igazam… Sajnálom – ismételte, immár jóval elszántabban.

– Én is – vágott közbe Ron, mielőtt Luka bármit is válaszolhatott volna.

A fonott hajú fiú lassan bólintott.

– Egy könyvet sose ítélj meg a borítója alapján – idézte az örök érvényű mondást. – Ezek az aranyos cicafülek és bociszemek ne tévesszenek meg – vigyorodott el. – Én sohase állítottam, hogy ilyen, meg ilyen vagyok. Nem fordulhatok ki önmagamból… Még ha mások előtt színészkednem kell reméltem, hogy előtettek magamat adhatom. Ez vagyok én! Ezt kell szeretni!– tárta szét karjait. – Ott ahonnan én jöttem, más törvények uralkodnak. Alkalmazkodnunk kell a körülményekhez, ha nyugodt, zavartalan és viszonylag normális életet szeretnénk élni. Jelen esetben az volt a probléma forrása, hogy mindenütt más számít normálisnak.

Hermione a leanfayre, majd Ronra pillantott, végül mindketten elmosolyodtak.

– Veled egyszerűen nem lehet veszekedni – jegyezte meg Ron fülig érő szájjal. – A mondandóddal mindig úgy ledöntöd a lábáról az embert, hogy mire sikerül felállnia, el is felejti, mi is volt a problémája, vajon mit is kért rajtad számon.

– Épp ideje volt, hogy kinyíljon a szemetek – morogta Harry. – A vak is láthatta Luka szándékait, és tetteinek okait. Egyszerűen nem értem, hogy lehetettek ennyire szűklátókörűek!

Luka rögvest a két fiatal védelmére kelt.

– Nem mindenki egyforma. Nem várhatod el tőlük, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint te – mosolya a legfagyosabb szívet is felmelegítette volna. – Fátylat a dologra! Felejtsük el!
Harry barátaira pillantott, majd bólintott.

– Oké – csapta össze tenyerét Luka. – Most hogy így kitárgyaltunk minden felmerülő kérdést és problémát, esetleg elárulhatnátok, hogy miért ilyen kihalt az egész kastély. Kész szellemtanyán érzem magam. Sehol léptek vagy beszéd zaja, még egy kósza gondolat sincs semerre.

– Tényleg! – kapott a fejéhez Harry. – A nagy kavarodásban teljesen megfeledkeztünk arról, miért is mentünk fel utánad a tetőre.

– Miért is?

– A halálfalók meg akarják támadni az iskolát – hadarta Hermione, mielőtt Harry akár csak levegőt is tudott volna venni. – Minden diák lent van az alagsorban, a tanárok pedig a Tiltott Rengetegbe mentek feltartóztatni a halálfalókat.

Luka úgy meredt a lányra, mint akibe a villám csapott.

– Nyíltan hadat üzentek az iskolának? – csodálkozott. – Ezt nem tudom elhinni. Nem gondoltam, hogy nyíltan meg merik tenni.

– Az utóbbi időben nagyon elvakulttá váltak – dühöngött Ron. – Tele van velük a próféta.

Luka váratlanul megtorpant, minek következtében a mögötte haladó Hermione és Ron egyenesen a fiú hátába gyalogolt.

– Mit csinálsz? – próbálta visszanyerni egyensúlyát Hermione.
A fonott hajú fiú válasz helyett előremutatott.

Harry csodálkozva meredt a hatalmas tölgyfaajtóra. Észre se vette, hogy már a bejárati csarnokba értek.

Annyira lefoglalta őket a beszélgetésük, hogy fel, se tűnt nekik, hol járnak. Lábuk automatikusan vitte őket előre.

– Jobbra vagy előre? Ez itt a nagy kérdés – szólalt meg Luka, kissé rájátszva a magasztosságra.

Jobbra az alagsorba vezető lépcsősor nyújtózott, előttük pedig a kijárat hunyorgott csalogatóan.

Harry barátaira pillantott.

Csupáncsak bizonytalan, kérdő tekinteteket kapott válaszul.

Végül minden előzetes megbeszélés nélkül, mind a négyen egyszerre indultak el a tölgyfa ajtó felé.

Meglepetten egymásra néztek, majd halvány mosollyal az arcukon, némán folytatták az útjukat.

A bejárati ajtót zárva találták.

– Gondolhattuk volna, hogy a tanárok tesznek róla, hogy senki se jusson se ki se be – fintorgott Hermione.

Ron közelebb lépett, majd pálcáját a kilincsre szegezte.

– Alohomora – mormolta.

Semmi se történt, csupáncsak annyi, hogy Hermione úgy nézett a fiúra, mintha az nem lenne komplett.

– Te se gondoltad komolyan, hogy ilyen egyszerű a dolog?! – csipkelődött.

– Én legalább megpróbáltam valamit! – vágott vissza mérgesen a vörös hajú fiú.

Hermione dühösen felfújta magát, és épp készült volna valamivel visszavágni, mikor is váratlanul Luka a két fiatal közé lépett.

– Hátrább mennétek? – érdeklődött nyugodt hangon.

A kérdezettek meglepetten rápillantottak.

Harry is a marakodókhoz lépett, majd se szó se beszéd, a talárjuknál fogva hátrahúzta őket.

Neki már volt némi halvány sejtése arról, mire is készül Luka.
A fonott hajú fiú megvárta, míg a három griffendéles biztos távolba kerül, majd az ajtó felé fordult.

Szemlehunyva koncentrálni kezdett.

A nyakában lévő kristály élénk, sárga fénnyel felizzott. A fiú egyre távolodó tenyerei között apró szikrák keletkeztek, melyek aztán pár centis villámokká alakultak.

Az ide-oda cikázó villámok annál nagyobbá váltak, minél távolabb kerültek a fiú kezei egymástól. Az egész a másodperc törtrészéig tartott csupán. A Luka tenyerei között kalandozó villámok egy ragyogó sárga gömbbé álltak össze.

Pár pillanatig elmerült elmerült az elektromos gömb látványában, majd egy erőteljes lökéssel az ajtónak dobta azt.

A tölgyfa körül lévő, mindeddig láthatatlan, mező élénk sárga fények kíséretében lassan eloszlott.

Az ajtó halk kattanás kíséretében kinyílt. Fakószürke derengés áradt be kintről. Halvány esőillat ülte meg a levegőt.

– Na EZ nem volt semmi! – mutatott az ajtóra Ron.

– Gyertek! – intett Luka, nem törődve a tátott szájjal bámuló vörös hajú fiúval.

– Hogy mi mit fogunk ezért kapni! – morogta az orra alatt Hermione, majd csatlakozott a koraesti hűvösbe kilépő hármashoz.