Harry szó nélkül átvette a vezetést. Egyforma folyosókon, titkos átjárókon, el-elmozduló lépcsőkön át, sietve haladtak.

Nem telt bele 10 perc, mikor egyszer csak Harry egy látszólag szokványos falszakasz előtt megtorpant.

– Miért álltál meg? – nézett körbe Ron.

– Megérkeztünk – hangzott a válasz. – Itt a kijárat – bökött maga elé Harry.

– Itt? – vakarta meg fejét Ron. – De mégis, hol?

– Fordítsd el létszíves azt a fáklyatartót! – fordult Hermione felé Harry, az említett tárgyra mutatva. – Igen, azt a sárkányosat.
A lány óvatosan elfordította az évszázados koromtól feketéllő, kovácsoltvas tartót.

Halk kattanás hallatszott, majd a mindeddig mozdulatlannak tűnő falszakasz engedelmesen oldalra csúszott.

Halványvörös fény áradt be a nyíláson. A folyosó félhomályos sötétje után ez olyan volt, mintha valaki reflektorral világítana a három griffendéles szemébe.

Harry hunyorogva kipillantott a fal mögött rejtőző tájra.
Nem sokkal előtte széles, félköríves teraszszerűség terült el. Alacsony kőkorlátjából már imitt-amott lemállott egy-egy darab, de összességében egész biztonságosnak látszott.
Csak egy gond volt: a folyosó és a kiugró között volt egy méter távolság.

Nem valami sok, de arra pont elég, hogy kétszer is meggondolja az ember, vajon tényleg ki akar-e menni a teraszra.
Harry vett egy mély levegőt, majd átlendült, majd átlendült a kiugróra, miközben próbált nem arra gondolni, hogy majdnem 100 méteres mélység tátong alatta. Hangos koppanással ért földet a terasz kövén, s kis híján orra is esett.

– Oké! – fordult barátai felé, miután összeszedte magát. – Ti jöttök!
Ron nyelt egy nagyot, majd ordítva átlendült Harry mellé.
Hermione fejcsóválva nézett a vörös hajú fiú után, majd szó nélkül, elegáns ívben átugrott ő is a teraszra.

– Na ezt megúsztuk! – fújt egyet Ron. – Most keressük meg Lukát és tűnjünk el végre innen!

– Merre lehet? – nézett körbe Hermione.

– Valahol a tetőn szerintem – intett Harry a terasz jobb oldala felé.
Meglepő módon a kiugró széle enyhén lejtett, majd pár méter után a köveket szürke cserepek váltották fel, míg végül a terasz teljesen bele nem olvadt a tetőbe.

– Merlinre! – nyögte Ron. – Ez hatalmas terület! – kétségbeesetten pásztázta a végeláthatatlan szürke cseréprengeteget. – Így soha nem találjuk meg.

Váratlanul éles csattanás hallatszott egy távolabbi kiszögelés mögül.
A három fiatal egy emberkén kapta fel a fejét és fordult a hang irányába.

A kilátást vízköpők, díszelemnek szánt formák, falak zavarták, melyek közül egynéhány felért egy kisebb ház méretével. Így még csak sejteni se lehetett mi is a zaj okozója.

– Mi volt ez? – kérdezte Hermione enyhén remegő hanggal.

– Talán Luka – tippelt Ron, bár az arckifejezéséről lerítt, hogy csak a reményét mondta ki hangosan. – Lehet szerencsénk van, és ő talált meg minket.

A három jóbarát, minden előzetes megbeszélés nélkül, egyszerre kezdett el kiabálni.

– Luka! – kiáltották kórusban. – Luka! Gyere elő! Luka!

Néma csend volt csupán a válasz. A fütyülő széltől eltekintve semmi se mozdult.

Majd hirtelen…

– Tűnjetek onnan!

Luka kétségbeesett ordítását két egetrengető csattanás követte, majd egyszeriben a Harry lábai előtt elterülő cserepek szilánkokat köpve felrobbantak.

– Mi folyik itt? – rántotta hátra barátját Ron, megmente ezzel őt az újabb csapástól.

Kérdésére szinte azonnal megkapta a választ.

Az egyik – leginkább félbevágott piramisra hasonlító – díszelem mögül egy hatalmas állat bukkant elő.

Az elől sast, hátul oroszlánt formázó lény éles vijjogó hangot hallatott, majd a dermedten bámuló fiatalok irányába vetette magát.

– Te jó ég! – sikoltotta Hermione. – Egy griffmadár!

A lány alig mondta ki az utolsó szót a fenyegető állat máris előttük termett és elülső madárlábával Hermione felé csapott. A két fiú gondolkodás nélkül a lányra vetetették magukat, lerántva őt ezzel a földre. Ezen cselekedetnek köszönhetően a borotvaéles karmok csupán súrolták Hermione vállát, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy a lány talárja darabokra szakadjon.

Harry kétségbeesetten kutatott pálcája után, amely beleakadt talárja zsebébe. A föléjük tornyosuló griff újra szabadjára engedte fülsértő hangját, majd felágaskodva, barna szárnyaival hevesen csapkodva, ismételten készült lecsapni. Harry feje köré font karokkal várta a támadást, ám a várt fájdalom elmaradt.

A mellette kuporgó Hermione és Ron meglepetten felnyögött.
Harry lassan felpillantott. Kétméternyire tőlük egy hatalmas barna-fehér szőr- és tollhalom tekergőzött, nem kímélve környéket. Csorba cserepek, a díszítőelemekből letört kődarabok leptek el mindent.
Fenyegető, mélyrőljövő morgás hangzott fel, majd a „szőrcsomó” hirtelen kettévált.  A barna griffmadár nyekkenve a tetőbecsapódott, amely nem bírván tovább a megpróbáltatásokat, eget verő recsegés-ropogás közepette beszakadt. A pórul járt griff támadója pár méterrel hátrább, levegőért kapkodva a földre rogyott.

A hatalmas, hófehér párduc szőrét imitt-amott halvány vörös foltok tarkították. Kimerült zihálása ellenére, úgy tűnt nem esett komolyabb baja. Hermione és Ron megkövülten meredt az állatra. Szemlátomást nem tudták eldönteni, hogy baráttal vagy egy újabb ellenséggel van dolguk. Harry megkönnyebbülten fújt egyet, majd lassan a párduc felé indult.

Ron elkapta a barátja karját, és visszahúzta maga mellé.

– Semmi gond – fejtette le magáról, az őt szorító ujjakat, Harry. – Az ott Luka!

Hermione furcsa nyekkenést hallatott, Ron pedig – ha még ez egyáltalán lehetséges volt – még fehérebbé vált.

Harry vigyorogva a párduc felé vette az útját, hogy teljes mértékben megbizonyosodhasson annak jóllétéről.

– Ne mozdulj! – mordult fel Luka.

Fülei fenyegetően hátrasunnyadtak, farka idegesen járt jobbra-balra.
Harry megtorpant, és tanácstalanul meredt barátjára.

A párduc felpattant a földről és hideg szürke szemeivel a távoli cseréprengeteget kezdte el kémlelni.

– Van még egy – mondta Harrynek, hátra se pillantva a fiúra.
Harry szinte minden erejével az őket körülvevő zajokra koncentrált, ám a táj szokásos hangjain – a szél fütyülésén, a Tiltott Rengeteg fáinak susogásán és a távolban gyülekező szürke felhők moraján – kívül, semmit sem hallott. A környék mozdulatlan volt.

– Biztos, hogy van még egy? – nézett szemöldök ráncolva Lukára.

A párduc lassan bólintott, le sem véve tekintetét a cseréprengetegről.

– Ketten vannak – mormolta. – Mikor elkezdtetek kiabálni, az egyikük egyből rátokstartolt… Az pihenget most alattunk – bökött mintegy mellékesen a tetőn tátongó jókora lyuk felé. – A másikat nagy sietségemben, hogy elérjelek titeket, az egyik falhoz csaptam, de sajna nem kapott akkorát, hogy ne tudjon utánam jönni.
Harry a párducról két barátjára pillantott.

Azok még mindig ugyanolyan dermedten álltak, mint Luka felbukkanásakor. Harry bátorítóan intett nekik, mire ők tettek egy félénk lépést a fiú és Luka felé. A hófehér párduc fülei egyből a nyikorgó cserepek irányába csapódtak.

– Mondtam, hogy ne mozogjatok! – mordult fel Luka, mire a két fiatal megdermedt. – Így is akkora zajt csaptok, hogy alig hallani valamit! – majd néhány másodpercnyi szünet után, immár enyhébb hangnemben folytatta: – Egyáltalán mi az ördögöt kerestek idefent?

Harry már épp szólásra nyitotta volna a száját, mikor hirtelen diadalittas vijjogás hasított a csendbe, amit egy, az égből lecsapó, griffmadár fenyegető látványa követett.

Az állat gondolkodás nélkül Lukát vette célba. A fehér párducnak csak az utolsó pillanatban sikerült a zuhanóbombázóként lecsapó griff elől. Odébbhemperedett az éles szilánkokkal borított cserepeken, majd talpra ugorva morogva a griffmadár felé fordult.

A félig sas, félig oroszlán lény szemlátomást megzavarodott attól a ténytől, hogy ellenfelének sikerült kitérnie támadása elől.
Borostyánsárga sasszemei dühösen méregették az előtte kuporgó macskát, majd az éjfekete pupilla lassan hátrábbvándorolt, a háttérben dermedten álló három fiatal irányába.
Luka különös nyikkanást hallatott és ijedten barátai felé fordította fejét.

Mire Harry rájött, mire is készül a griffmadár, már túl késő volt. Az állat olyan gyorsan mozgott, hogy nem is látta. Mielőtt reagálhatott volna, már mögéjük is került. Kétségbeesett igyekeztében, hogy szemmel tudja tartani, elesett, magával rántva barátait is. Egy másodperccel később éles fájdalom hasított a bal karjába. Odanézve látta, hogy vérző karmoláson vannak a vállán.  Bizarr módon azzal, hogy elesett megóvta mind magát, mind a barátait attól, hogy a griff borotvaéles karmai felszeleteljék, mindannyiukat.

Az sorozatos kudarcai miatt egyre dühösebbé váló állat újból lecsapni készült, de a mozdulatát már nem tudta befejezni.
Luka eget rengető ordítást hallatva a griffre vettette magát, félrelökve ezzel azt a barátai közeléből. Arasznyi szemfogai az állat nyakába vájtak, karmai az oldalába téptek. Barna toll- és szőrcsomók repültek mindenfelé.

A griff ingerülten felvijjogott, és lerázta magáról fájdalmas koloncát. Horgas csőrével, s kampós lábával már-már hisztérikusan csapkodott a nagymacska felé.

Luka saját testi épségével mit sem törődve, egyre távolabb csalta az állatot a barátaitól.

– Ne arra! – kiáltott fel hirtelen Harry, megtalálva hangját, de már elkésett.

A fehér párduc hátsó lába ekkor már a vésett köveknek ütközött.
Luka óvatosan hátrasandított, majd egy furcsa – leginkább sóhajtás és nyögés keverékének tűnő – hangot hallatva egyből vissza is kapta a tekintetét.

A hatalmas nagymacska az egyik magas díszelem és a mérgesen fújtató griffmadár közé szorult. A kisebb ház nagyságú falat lehetetlen volt kikerülni, a párduc csak egy irányba tudott menni: előre, ellenfele felé.

Luka tekintete kutatón cikkázott, kétségbeesetten keresve azt az útvonalat, amerre a lehető legkevesebb sérüléssel, kijuthatna szorult helyzetéből. A griffmadár szárnyait széttárva támadni készült. A fehér párduc felmordult, majd nagyot dobbantva a falról, egyenesen a lény felé ugrott.

Harry megkönnyebbülten fellélegezve figyelte, amint Luka elegáns ívben átlendül a griff mellett, ám ekkor nem várt dolog történt.
A griffmadár hirtelen a hátára gördült, és izmos hátsó lábaival hatalmas rúgást a még mindig a levegőt szelő nagymacskára.
A párduc öt métert repült, majd hátborzongató reccsenéssel a díszelembe csapódott. A vastag fal ripityára tört a becsapódás hatására. Luka mozdulatlanul hevert a tövében.

Harry a történtek láttán felkiáltott, majd földre esett pálcáját felkapva, a griffmadárra szórta az első eszébe jutó átkot.

– Reducto! – üvöltötte.

Támadása váratlanul érte a griffmadarat, már nem volt ideje félreugrani, így a taroló átok egyenesen telibe találta, minek hatására leszakadt cserepek tucatjaival együtt hátrasodródott.

– Mire vártok? – ordította hátra barátainak – Harry, látva hogy az átokkal semmit sem ért el, csupáncsak még jobban feldühítette, az amúgy is paprikás hangulatban lévő állatot.

Ám Ron és Hermione semmi reakciót nem mutatott. Pánikba estek, ráadásul el is bizonytalanodtak.

Harry nagyon is tudta, hogy mi a hezitálásuk oka.

Most szembesültek először azzal a visszavonhatatlan ténnyel, hogy a jámbornak és ártatlannak hitt barátjuk valójában éppolyan veszélyes és félelmetes, mint a griffmadár.

A látottak után, hogy magyarázhatná meg nekik, miért is a párducnak kell „szurkolniuk”. Valójában mégis mi a különbözteti meg egymástól a két varázslényt?

A griffmadár időközben feltápászkodott a földről. Dühösebb és fenyegetőbb volt, mint valaha.

– Segítsetek! – kiáltotta egyre kétségbeesetten Harry. – Egyedül nem ér semmit az átkom. Mindhárman kellünk.

A közeledő veszély úgy tűnt kellő „ébresztőként” hatott a két fiatalra.

Hermione és Ron szinte egyszerre nyúlt a pálcájáért.

– Stupor! – ordította Harry, s vele együtt két másik hang.

A három vörös fénysugár egyszerre ütközött a felágaskodó griffmadár mellkasának. Az állat megdermedt, majd halk vinnyogás kíséretében zsák módjára összeesett.